Losonczy György és Komlóssy Erzsébet a Carmenben - Az Operaház archívuma

Ha egy mondatban próbálnám összefoglalni az elmúlt hetekben, életének nyolcvanegyedik évében elhunyt Komlóssy Erzsébet művészetét, valószínűleg azt mondanám, hogy vérbeli operaénekesnő volt, mégpedig kitűnő. Nem mondható hangcsodának, technikai virtuozitása sem volt kiugró, mégis egy-egy konkrét szerepében ezeknek az adottságoknak széles skáláját varázsolta elő, a minél drámaibb hatás elérése céljából.

Már a hangfajtájának a meghatározása sem volt egyértelmű, a mezzoszopránok közé sorolták be, de a mezzoszoprán és az alt között nincs olyan éles határvonal, mint a bariton és a basszus között. Énekelt szólamokat mindkét szerepkörből, a lényeges számára nem a fekvés volt, hanem a szerep jellege: a súlyos, drámai feladatok illettek leginkább a hangjához, az egyéniségéhez. Ebbe éppúgy belefért az Aida magas mezzoszoprán Amnerise, mint Csajkovszkij Pikk Dámájának mély alt öreg Grófnője. Viszont Rossini virtuóz koloratúr-mezzoszoprán szerepei, mint A sevillai borbély Rosinája, vagy a Hamupipőke Angelinája sohasem szerepeltek a repertoárján.

Komlóssy Erzsébet 1933. július 9-én született Salgótarjánban. Tanulmányait a budapesti Erkel Ferenc Zeneművészeti Szakiskolában és Zenei Gimnáziumban végezte, dr. László Géza tanítványaként. Már fiatalon felfigyeltek tehetségére, és huszonkét éves korában, 1955-ben a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatának a tagja lett. A Székely fonó Háziasszonyával nyomban feltűnést aratott, és utána több főszerepben adta bizonyságát kiemelkedő képességeinek. 1958-tól a budapesti Operaházban folytatta egyre sikeresebb pályafutását, és rövidesen, Palánkay Klára és Tiszay Magda örökébe lépve, a társulat egyik vezető énekesnője lett.

Szép, telt, sötét színű hangjával, kiművelt énektechnikájával, szenvedélyesen drámai előadásmódjával mindig magával tudta ragadni a közönséget. A vérében volt a színház, a színpadon érezte magát igazán elemében.

Sikerének egyik titka az volt, hogy sohasem fogadott el olyan szerepeket, amelyek nem feleltek meg a hangjának. Elsősorban Verdi operáiban aratott nagy elismerést, mint Azucena, Ulrica vagy Amneris, ám a Don Carlos Ebolijának eléneklésére sohasem vállalkozott, mert a hangterjedelméhez képest magasnak találta. Valószínűleg ezért maradt ki a repertoárjából A kékszakállú herceg vára Juditja is. Külön méltatást érdemel teljesítménye Szokolay Sándor 1964-ben bemutatott - Federico García Lorca drámáján alapuló - Vérnász című operájának Anya szerepében. Ez az idős asszony a korabeli léleknyomorító, elmaradott spanyol életforma egyik markáns arcélű reprezentánsa, és egyúttal egyik legszerencsétlenebb áldozata. Komlóssy Erzsébet alakításából a legszenvedélyesebb kitörések közben is erő és méltóság áradt. És az énekesnő akkor még mindössze harmincegy éves volt!

Mint ahogy már említettem, képességei legjavát a nagy tragikus szerepekben nyújtotta, különösen az olasz és a francia repertoárban. Francia operaheroinái, például Bizet Carmenje és Saint-Saëns Delilája kitűntek erotikus vonzerejükkel. Ha vígoperákban lépett fel, azokban is súlyosabb személyiségeket elevenített meg, például a Falstaff Mrs. Quicklyjét. Kiemelt hely illeti Komlóssy Erzsébet magyar szerepeit: a Bánk bán kegyetlen meráni királynőjétől, Gertrudistól, a Háry János játékos-lírai Örzséjéig és a Székely fonó nagyszabásúan tragikus Háziasszonyáig. Az utóbbihoz jelentős zenetörténeti esemény is fűződik: Kodály Zoltán, aki Basilides Mária számára írta a Háziasszony szerepét, egy ízben megnézte Komlóssy Erzsébetet a Székely fonóban, és annyira tetszett neki, amit hallott, hogy írt számára egy új betétszámot a darabba, ez lett a „Te túl rózsám, te túl" szövegkezdetű népdalfeldolgozás. Emlékezetes alakítása volt még a férje meggyilkolása miatti bűntudattól gyötört, és a várható bosszútól rettegő mükénéi királynéja, Klütaimnésztra, Richard Strauss Élektrájában, valamint Muszorgszkij Hovanscsinájának Márfája is. Komlóssy Erzsébet feledhetetlen eszközökkel keltette életre a fiatal óhitű özvegyet, az egyetlen tiszta egyéniséget az egymás ellen acsargó férfiak között, aki hitéért, szerelméért feláldozza az életét. Énekelt Wagnert is, de az ő a figurái nem álltak olyan közel egyéniségéhez.

Mozgalmas magánélete (négy férje volt) szerencsére kevéssé hatott károsan a művészi munkájára: karrierje, élete nem tört olyan tragikusan korán derékba, mint néhány évvel idősebb pályatársnőjéé, Házy Erzsébeté.

A pályafutása viszonylag nem tartott sokáig, mindössze harminc évig: tudta, hogy mikor kell a pályát otthagynia, nem már a leszálló ágban, hanem még művészete teljében. Egy év múlva kinevezték a színház énekmesterének, ahol évtizedekig kiváló munkát végzett, átadva tudását, tapasztalatait a fiatalabb nemzedéknek.

Komlóssy Erzsébet jelentős, meghatározó figurája volt a Magyar Állami Operaház együttesének a 20. század második felében. Megkapott minden jelentősebb kitűntetést, a Liszt- és Kossuth-díjat, az Érdemes művész, az Operaház örökös tagja és a Mesterművész címet. Az életműve: harminchét operaszerep. Halála a magyar zenei élet nagy vesztesége. }