Tükröződések

Tisztelgés Domokos Mária előtt

Szerző: Richter Pál
Lapszám: 2013 szeptember

Domokos Mária - Kővári Réka felvétele

 

Szenior kutatókat köszöntő ünnepi tanulmánykötet szerzői nagyobb részt a tanítványok szoktak lenni. Legtöbbször a tudományos életpályával párhuzamosan fut az oktatói is, és mikorra valaki eléri 70. születésnapját, addigra generációk sorának adhatta át tudását, kutatói tapasztalatait. A tanár-diák viszony jellegéből adódóan magában hordozza az utóbbi részéről a szakmai tekintély tiszteletét az előbbi irányába, azaz sokszor kötelező reverenciaként születnek meg a tanulmány formáját öltő köszöntések. A magyar zenetudományi szakmán belül nem is egy olyan ünnepi konferenciát, kötetet említhetünk, amelyen, amelyben csak egykori vagy jelenlegi tanítványok működtek közre. A Domokos Mária tiszteletére 2012 novemberében Szalay Olga szerkesztésében megjelent Tükröződések című kötet azonban nem ilyen. Nem is lehet, hiszen a 70. születésnapja alkalmából köszöntött népzenekutató-zenetörténész mögött nem áll hagyományos tanári életpálya, kutatói viszont annál inkább.

Összesen negyven, illetve a függelékben, a Bukovinában és Moldvában tett gyűjtőutakról szóló, Németh István által jegyzett visszaemlékezéssel negyvenegy tanulmány és egy DVD-ROM (Mikor Máriához... címmel) tiszteleg az ünnepelt előtt. Már önmagában a kötet terjedelme, a közreműködők száma tekintélyt parancsoló. Tekintettel Domokos Mária érdeklődési körére, mindez nem véletlen, hiszen személye, kutatói egyénisége ideálisan testesíti meg Kodálynak azt elvárását, hogy a magyar zenetörténetet a rendelkezésre álló népzenei adatok tükrében, és fordítva, népzenénket zenetörténeti kontextusba helyezve is kell vizsgálnunk. Ha még nem is tudatosan, de ezt az irányt jelölte ki számára a családi háttér, az elmúlt évszázad magyar zenetörténeti forráskutatásában és a moldvai csángók népzenéje felfedezésében jelentős eredményeket felmutató édesapa, Domokos Pál Péter, az erdélyi gyökerek és egyben az első zongoratanárt is jelentő édesanya. A későbbiekben mindez megerősítést nyert a Zeneakadémián folytatott zenetudományi tanulmányok, a fiatal kutatói éveiben a nagy szakmai tekintélyek irányítása, közelsége - a pályát még a Kodály által vezetett kutatócsoportban kezdte -, majd csoportbeli vezető kutatótársai, Olsvai Imre és Vargyas Lajos révén. Örökösévé, pontosabban társörökösévé is vált a magyar népzenekutatás elmúlt évszázadának állandósult fősodrát jelentő kritikai összkiadás-sorozat, A Magyar Népzene Tára szerkesztésének. Az utóbbi évtizedekben ez a nagy filológiai apparátust és széles körű népzenei anyagismeretet igénylő munka kötötte le idejének nagy részét, mégis számos tanulmányt írt a számára oly kedves zenetörténeti vonatkozású témákban is, mint a 16-19. század magyar tánczenéje - benne kiemelt helyen a verbunkos dallamok kérdésköre -, Lavotta János munkássága, Schubert és más szerzők magyaros tematikájú művei, Moldva népzenéje, egyházi zenéje, vagy az identitás kérdései. Ahogyan Szalay Olga fogalmaz a kötet Elöljáró szavak című bevezetőjében:

 

„[...] a kodályi kívánalom, miszerint: »a magyar zenetörténésznek előbb folkloristának is kell lennie«, az ő [Domokos Mária] pályáján már kezdettől természetes egységben valósult meg, első helyen mindenkor a zenetörténet hungarizmusaira és a magyar népzenére való összpontosítással."

 

Mindezt a tematikai sokszínűséget, de mégis erőteljesen magyar vonatkozású megközelítést tükrözik a kötetben megjelent tanulmányok, melyekkel a kollégák köszöntötték a zenetörténeti, népzenei és általában művelődéstörténeti műveltségéről híres kutatótársukat. Találó tehát a kötet címadása, hiszen a 41 írásműből összeálló opusz valóságos tükröződéseit adja Domokos Mária munkásságának, kutatói életpályájának, személyes érdeklődésének, kapcsolatrendszerének.

Időben a magyar őstörténet korszakától a 20. századig, térben pedig Velencétől a Kárpát-medencén át egészen Moldváig olvashatunk igényes kottapéldákkal ellátott tanulmányokat. Bár a köteten belül nincsen belső tematikus bontás, mégis jól körvonalazódnak a nagyobb egységek: népzene- és néptánckutatás, kutatástörténet, néprajz, tánctörténet, zenetörténet. A kötetet nyitó őstörténeti, vagy ahhoz kapcsolható tematikában Andrásfalvy Bertalan Őshagyomány és népköltészet címmel az őshagyomány értékrendjének és etikájának megőrzését követi nyomon a magyar balladai népköltészetben, Juhász Zoltán matematikai öntanuló modellezéssel elemzi különböző népek dallamanyagait, a különböző népzenei nyelveket, és dallami arche- vagy őstípusokat mutat ki belőlük. Eddig 33 nép mintegy 35 000 dallamát tartalmazza az adatbázis, amely alapján a program dolgozik. Paksa Katalin a magyar népzenei hagyomány legemblematikusabbnak számító hangsorának, a pentatóniának mint identitáshordozónak a szerepét vizsgálja Kodály és Bartók művészetén, munkásságán keresztül. A második csoportba táncfolklorisztikai tanulmányok, illetve a tánc és kísérőzene összefüggései kerültek. Almási István népzenei táncdallamok 1960-as évekbeli kiadásának sajátos erdélyi történetét írja le, Karácsony Zoltán az ugrós táncok osztályozását, illetve az osztályozás alakulását, a módszertanok fejlődését ismerteti Martin György, Lányi Ágoston, Pesovár Ferenc és Ernő rendszerezéseinek összehasonlításával. A Fügedi János és Vavrinecz András szerzőpáros a tánc és a kísérőzene összefüggéseit vizsgálja a 2012-ben megjelent Régi magyar táncstílus - Az ugrós című monográfia alapján. Lázár Katalin az ütempáros játékdalok rendezési problémáira mutat rá, Landgraf Ildikó pedig Vikár Béla tudományos pályájának finn vonatkozásait mutatja be. A kötet két szövegfolklórral foglalkozó tanulmánya közül az elsőben Bartók Béla és Kodály Zoltán népzenekutatói munkásságát a szövegfolklorisztika szempontjából tekinti át Mikos Éva, míg a másodikban Kodálynak a népdalszövegekről összegyűjtött gondolatai nyomán a Székely keserves című kórusmű szövegét elemzi Rudasné Bajcsay Márta.

Gyűjtésekről, táncról, tánc- és hangszeres zenéről tájékozódhatunk a következő kisebb tematikus egységben. Szalay Zoltán a Csíkmadarason történt gyűjtéseket a teljesség igényével veszi sorba, és saját gyűjtéseivel együtt egy csíkmadarasi monográfia körvonalait rajzolja meg. A 2012 elején eltávozott Pálfy Gyula posztumusz szerkesztett írásából az erdélyi vegyes lakosságú falu, Gerendkeresztúr táncait ismerjük meg. A jelenleg Gyimesközéplokon élő Halász Péter néprajzkutató a vak gyimesi paraszt prímás, Antal Zoltán (helybeli nevén Vak Zolti, vagy Finánc Zolti) életében, zenéről vallott elbeszéléseiben kalauzol el minket, ami általában is a népzenegyűjtés fontos feladatára hívja fel a figyelmet: a gyűjtőnek tisztában kell lennie a zenés, táncos jelenségek, műfajok, táncok, dallamok helybéliek szerinti értelmezésével, a róluk szóló magyarázatokkal, meghatározásokkal, elnevezésekkel. Virágvölgyi Márta, a népzenei revival-mozgalom egyik legrégebb óta tanító „prímá"-ja, aki egyébként klasszikus hegedűtanárként kezdte pályafutását, a tanításhoz használt Népzenei Füzetek - Hangszeres Népzenei Példatár című sorozat egyes köteteit mutatja be, az ezt követő tanulmányban Endrődi Judit pedig a Kárpát-medence citerajáték-hagyományának ritka játékmódjait. A törökös rokonnépeink körébe vonható, a Kaukázus északi peremén élő karacsáj nép zenéjének magyar kapcsolatait elemzi Sipos János, melyben nem a pentaton hangsor játssza a fő szerepet, hanem sokkal inkább dallamsorok kvint- és kvartváltása, ritkábban a magyar új stílusra jellemző emblematikus kupolás és visszatérő szerkezet, ami azonban már valószínűleg az orosz könnyűzene hatását mutatja a karacsájoknál. Harangozó Imre és Iancu Laura a moldvai csángó népköltészet és a magyar identitástudat alakulásáról szóló írásaival zárul a kötet első fele, a tágabb értelemben folklór tematikában mozgó tanulmányok sora.

Tárgyában még kapcsolódik Moldvához, és egyben átvezet a magyar zenetörténet területére Berlász Melinda tanulmánya Domokos Pál Péter és Veress Sándor utolsó találkozásáról. Bár a moldvai magyarság népzenéje iránti kölcsönös érdeklődésük szellemi kapcsolatukat egészen az 1930-as évekre visszavetíti, személyes és szakmai viszony csak jóval később, 1983 novemberében, Domokos Pál Péter berni látogatása alkalmával alakult ki közöttük. Domokos Mária édesapjának azonban nemcsak moldvai kutatásai voltak úttörő jelentőségűek, hanem tánctörténeti vonatkozású munkái, forráskutatásai is. Felföldi László ezek közül a pallostáncról (pallossal járt fegyvertánc) szóló, eddig nem publikált feljegyzéseknek járt utána. Továbbra is Domokos Pál Péter legfontosabb témáinál maradva, Kájoni János munkásságát érintve az általa felállított csíksomlyói nyomda legjelentősebb kiadványának, a szintén Kájoni által összeállított Cantionale Catholicumnak 1676-ban megjelent első kiadásához Munckenhaupt Erzsébet gyűjtött össze szedés- és szövegváltozatokat későbbi kiadványok kötéstábláihoz használt makulatúrákból. Kővári Réka a 18. századi csíksomlyói passiójátékok ad notam utalásai alapján járt utána az énekeknek, az énekelt szövegeknek, míg e sorok írója a földrengés elleni ferences népénekek történetét, kapcsolatait tárja fel egy 18. századi ferences forrás alapján. Perenyéből származó, a 19. században leírt énekeskönyv 17. századi dallamainak járt utána Medgyesy S. Norbert művelődéstörténész, míg gallego karácsonyi dalokat ismerhetünk meg Sergio de la Ossa, az LFZE Kodály Intézet népzenetanárának írásából. A népénekekkel foglalkozó dolgozatok sorát kakukktojásként Vargyas Gábor beszédetnográfiai tanulmánya zárja a brú (közép-vietnami hegyi törzs) nyelv szóhasználatáról, egyes szavak terepen történő értelmezéséről. Ezt követően folytatódik az egyházzenei témájú írások sora.

Czagány Zsuzsa igazi filológiai rejtvény hosszas és aprólékos megoldásán dolgozik, a Zalka Antifonále rekonstrukcióján. Az 1872-ben Zalka János győri püspök által restauráltatott és újraköttetett csonka kódexről mára már kiderült, hogy eredetileg a váradi székesegyház nagy méretű, gazdagon díszített és végigkottázott zsolozsmakódexe volt, amelyből több száz oldalnyi szóródott szét a történelem során különböző helyekre, került bele más kéziratba, mint ahogy a 19. századi bekötést követően, a jelenleg létező Zalka (Váradi) Antifonáléba is kerültek be máshonnan lapok, többek között az utolsó oldal, ahogyan ezt a tanulmányból megtudhatjuk. Papp Ágnes a 17-18. századi katolikus énekeskönyveink sorában különlegesnek mondható 1674-es kassai Cantus Catholici szerkesztőjének személyéről értekezik, Ferenczi Ilona pedig az organális többszólamúság nyomaira mutat rá egy kolozsvári énekeskönyv egyszólamú tételei kapcsán.

Továbblépve a világi zene területére, Fajcsák Attila a Mainerio-féle híres Ungaresca-dallam rokonsági körét, szűkebb kapcsolatrendszerét tárja fel, Csörsz Rumen István 16-18. századi magyar vonatkozású táncdallamok népzenei párhuzamaira, néphagyományban élő változataira mutat példákat. Rovátkay Lajos egy hannoveri születésű 18. századi német szerző (W. F. Herschel) magyaros hangvételű vonósszimfóniája kezdetétét veti össze Gáti István 1802-ben megjelent zongoraiskolája egyik magyarjával, és ennek kapcsán kezd szélesebb körű nyomozásba a téma magyaros jellemzőinek igazolására. Komlós Katalin egyik kedvenc szerzőjének, C. P. E. Bachnak egy kis karakterdarabját, a Bauerntanz címűt elemzi, Szacsvai Kim Katalin pedig a 18. századi Magyarország vokális és hangszeres repertoárjának forrásait, a korabeli hangszer- és kottainventáriumokat ismerteti. Sas Ágnes a 19. században bekövetkező fővárosváltás hatásait vizsgálja a zeneéletben Pozsony és Pest-Buda viszonylatában, Tallián Tibor a Nemzeti Színház első évtizedeinek operarendezéseiről számol be, Eckhardt Mária pedig a zsoltároknak az egész életpályán átívelő szerepére irányítja figyelmünket Liszt zenéjében.

Három Bartókról, illetve Bartók népdalfeldolgozásairól szóló tanulmány zárja a kötetet. Lampert Vera a népdalfeldolgozásokban használt előadási jeleket és azok értelmezését tárgyalja, Vikárius László pedig a Gyermekeknek két idevonatkozó darabja alapján a kanásztánc és ritmusának jelentőségét taglalja Bartók népzenekutatói munkásságában és zeneszerzői stílusában. Olsvai Imre, a Népzenekutató Csoportban, majd a Zenetudományi Intézet Népzenei Osztályán hosszú évtizedeken át meghatározó szakmai pályatárs, egy korábbi magyar és angol nyelven is publikált tanulmányának felfrissített változatával köszönti Domokos Máriát, a Dél-Dunántúl hangját mutatja fel Bartók zenéjében. Hangzó élmények sokasága születik újjá Bartók műhelyében, a kutató által felfedezett, felgyűjtött dallamok tucatjait fogalmazza, alkotja újra a zeneszerző. Olsvai ezeken a dallamokon és műveken vezeti végig olvasóját, hiszen ne feledjük: a magyar népzenekutatói szakma legalább annyit köszönhet a zeneszerző Bartóknak és Kodálynak, mint a népzenekutatónak.

Külön méltatásra érdemes a Domokos Mária gyűjtéseiből összeállított DVD-ROM, amely mintegy 30 órányi énekes felvételt tartalmaz a bukovinai születésű Gáspár Simon Antal, valamint hét moldvai falu kiváló énekeseinek előadásában. }

 

Tükröződések

Ünnepi tanulmánykötet Domokos Mária népzenekutató-zenetörténész tiszteletére

Szerkesztette: Szalay Olga

L'Harmattan-Könyvpont Kiadó

Budapest, 2012

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.