Filozófus a zeneszerzőről - mindenkinek

Bryan Magee Wagner-könyve

Szerző: Kovács Sándor
Lapszám: 2013 szeptember

Bryan Magee

Wagner világképe - a nagy operák filozófiai háttere

Fordította és a jegyzeteket összeállította

Fejérvári Boldizsár

Park Kiadó, 2013

520 oldal, 4900 Ft

Elöljáróban néhány szó a szerzőről (forrás főként az internet, ezen belül is az angol nyelvű wikipedia). Bryan Edgar Magee 83 éve született, ifjabb korában költészettel és politikával kacérkodott, majd a BBC-ben készített ismeretterjesztő műsorokat, például filozófiai, illetve filozófiatörténeti kérdésekről beszélgetett neves angol gondolkodókkal. Emellett egyetemen is tanított. Ifjú korától különösen vonzotta Arthur Schopenhauer gondolatvilága, hatása kortársaira és gondolkodó-utódaira; illetve Wagner művészete. Egyik sem magától értetődő angol földön a második világháború után. Minderre maga is többször hivatkozik 2001-ben publikált, s azóta számos nyelvre lefordított művében, amelynek most magyar verzióját tarthatja kezében az olvasó.

A cím - Wagner világképe - tudományos munkát sejtet, aki azonban ezzel a várakozással kezd bele az olvasásba, csalódik. Műfaját tekintve ugyanis a könyv inkább az ismeretterjesztő irodalomhoz sorolható. Angliában a színvonalas ismeretterjesztésnek igen tekintélyes hagyománya van. Majd' azt mondanám, irigylésre méltó - de az az igazság, hogy e tekintetben a magyar könyvkiadást sem érhette valamikor, a nem is nagyon távoli múltban szemrehányás. (Manapság érheti). Polcomon ott sorakozik a Gondolat Kiadó nagy zeneszerzőkről szóló monográfiasorozata (némelyik kötetet utóbb kissé átdolgozva is publikálták). Nem állítom, hogy mindegyik mestermű - akadnak kifejezetten gyengék, könnyű kézzel odavetettek -, de Somfai Webernjét, Kroó vagy Ujfalussy írásait (a sor bővíthető) ma is szívesen veszem elő. Ahogy a Szemtől szemben sorozat néhány kötetét is, vagy a Bartók-, illetve Liszt-kalauzt.

Felvethető a kérdés: mi a jó ismeretterjesztés titka. Nem veszem magamnak a bátorságot, hogy ismérveit meghatározzam, néhány kósza gondolatot azonban talán megbocsát a nyájas olvasó. Az evidencia (pirulok is, miközben papírra, pontosabban laptopba vetem), hogy „ismeret" alatt a tudomány friss eredményei értendők, „terjesztés" alatt pedig egyfajta íráskészség. Az is evidencia (továbbra is lángol a pír), hogy aki ismeretet terjeszt, kénytelen egyszerűsíteni mondandóját, magyarán: valamennyire torzítani a sokszor csak bonyolult bikkfanyelven megfogalmazható tudományos igazságot. Fontos továbbá, hogy az ismeretterjesztő mű írója jó előre eldöntse, milyen célközönségre számít, további kérdés, hogy létezik-e ez a feltételezett közönség, vagy léte hagymázos vágyálom csupán. És fontos volna, nagyon fontos, hogy az írás tárgyilagos legyen. Ez is közhelynek hangzik, de immár nem pirulva írom le. A művészekről szóló ismeretterjesztő irodalom talán leggyakoribb hibájának az objektivitás, a hűvös távolságtartás hiányát tartom. Az író romantikus regényekbe illő „hőst" farag a művészből (adott esetben komponistából), akinek csakis apologetikus dicsfény övezheti minden tettét, letagadhatatlan emberi botlásait pedig cinkos megbocsátás. Ennek minősített esete az a sajátos játék, amelyre Wolfgang Hildesheimer hívta fel a figyelmet, immár közel fél évszázada közreadott Mozart-könyvében. Az ismeret terjesztője (illetve sokszor a tudományos mű írója) képzelt vádakat kohol, csak azért, hogy utána briliáns okfejtéssel bizonyítsa ezek igaztalan voltát. (Az ellenkező végletről, amikor a fő cél a mítoszrombolás, ezúttal nem szólnék).

Ha most figyelembe vesszük a fentebb említett szempontokat, azt kell mondanunk, Magee írása korszerű ismeretekre támaszkodik. Régi hiedelmeket csak akkor említ, ha még ma is szükségét látja cáfolatuknak. (Wagner esetében vannak ilyenek bőséggel). Alapjában véve végigvezet az egész Wagner-életművön, minden jelentős operát-zenedrámát tisztességgel ismertet (még az egészen korai Tündérekről, Szerelmi tilalomról is akad néhány elismerő mondata, csak a Rienzivel bánik kissé mostohábban) és ezzel párhuzamosan tárgyalja a Wagnert ért eszmei hatásokat. Nagy újdonságokkal nem lep meg, de a hangsúlyokat gyakran máshová helyezi, mint az általam ismert Wagner-irodalom . Nagyobb hangsúlyt kap a szokottnál például a fiatal Wagner baloldalisága, mi több, szélsőbal-anarchista hajlama. Elég meggyőzően fel van fejtve az az út, melyet ilyen kezdetek után Wagner (ne feledjük: a drezdai forradalom egyik vezéregyénisége volt!) Schopenhauerig megtett. Az, hogy Schopenhauer gondolatvilága különösen közel áll Magee-hez, erősen érződik - de most ez aligha baj. A Nietzschével való kapcsolat is a helyére kerül: szerzőnk szerint ez esetben a filozófusra hatott Wagner zenéje (illetve személyiségének kétségtelen varázsa), és nem, vagy csak igen csekély mértékben fordítva (épp ellentétben Schopenhauerral - no és ellentétben a közhiedelemmel). Ami a célközönséget illeti, az nagyjából ugyanaz, mint a Gondolat-sorozatnál volt: a zene iránt érdeklődő, művelt értelmiségi (tanár, orvos, mérnök stb.), aki könyvesboltokba nem csak karácsony táján jár, s néha elmegy koncertre, operaelőadásra. De haszonnal forgathatja a könyvet a zenész és a muzikológus is, mert jó összefoglalás, s úgy hiszem, a filozófusok is találhatnak benne hasznos fejtegetéseket, no nem épp Feuerbachról, Hegelről, Marxról (igen: Marxról!), Schopenhauerról és Nietzschéről - de Wagnerről bizonyosan.

A stílus megfelel a célnak (illetve e célközönség vélhető igényeinek). Magee professzor úr színesen mesél, néha szinte cseveg. Előbbi nagy erény, ritka adottság, utóbbiért kevésbé lelkesedem. Azt rendjén valónak érzem, hogy Wagnerrel kapcsolatban még a hippikről meg az All you need is love-ról is szó esik (82.), az sem baj, hogy a professzor úr időnként személyes emlékeivel, tapasztalataival hozakodik elő. Ezek a kitérések, hasonlatok, párhuzamok színesítik az elbeszélést, hozzájárulnak ahhoz, hogy a könyv olvastatja magát. Feleslegesen csevegőnek, laza szerkezetűnek inkább az első fejezeteket, fejezetrészeket érzem. Aki belefog egy nagyobb írásműbe, hajlamos számos fontosnak tartott gondolatát mindjárt az elején megosztani reménybeli olvasójával. A részletes kifejtés során aztán gyakran kiderül, kár elsietni a dolgot: mindenek megvan a helye-ideje, az előzetes felvetések nagy része felesleges. Mindez világossá válik, ha az első végigírt verziót a szerző újraolvassa. Az az érzésem, egy ilyen kontrollra ezúttal nem, vagy alig került sor: ezért maradhatott az első mintegy ötven oldal kissé csapongó. Talán elég egy példa. Szinte rondótémaként tér vissza egy darabig Wagner kapcsolata Bakunyinnal. Érdekes kapcsolat, meg kell hagyni, végtére egy szélsőbaloldali anarchistáról van szó, de ugyanazt olvasni újból és újból (néha majdnem szó szerint) nem tartozik a könyv vonzó tulajdonságaihoz. A radírnak, illetve modern helyettesítőjének, a delete billentyűnek itt lett volna dolga bőven. Nagyjából a Feuerbachról szóló fejezettől kezdve ez a fajta csapongás megszűnik, az okfejtés egyenesebb vonalra tér. Átrágtuk magunkat a (mazsolával bőven dúsított) kásahegyen, s immár az Óperenciás-tengeren hajózunk, dagadó vitorlákkal. Magee ugyan elsősorban a filozófia szakértője, de kétségkívül érzékeny megfigyelései vannak Wagner zenéjéről és költészetéről is. Soha nem állít olyat, amitől a zenetörténész berzenkedhetne - legfeljebb azt lehetne felhozni kritikai kifogásként, hogy a Wagner-műveknek még ezernyi rétege volna felfedhető. De Magee professzor ezt tudja, újból és újból figyelmeztet is rá - mellesleg szólva Wagner művészetének ez a legcsodálatosabb vonása: talán nem túlzok, ha azt állítom, a zenés színpadnak mindmáig nem született olyan zseniális művésze, akinek alkotása oly sokféle rendezői értelmezésre csábítana (leszámítva Mozartot, A varázsfuvolát).

Richard Wagner, Párizs, 1861 Pierre Petit felvétele 

Az ismeretterjesztésnél elkerülhetetlen egyszerűsítéseken többnyire nem szabad fennakadni. Az, hogy a Ring szövegének alkotási folyamata sokkal bonyolultabb volt, mint Magee a 137. oldalon leírja, talán valóban csak a zenetörténészekre tartozik. A lényeg kétségkívül az, hogy a világdráma a végkifejlet felől bontakozott ki: a Siegfried halála után vetette papírra Wagner az előzményeket, Az ifjú Siegfriedet, majd A walkürt és A Rajna kincsét. Hogy ez hány fázisban ment végbe (prózavázlatok, verses változatok, kidolgozások, javítások, különféle ideiglenes címek, esetenként rögtön zenei ötletek felvázolása stb.), azt az ismereterjesztő munkában aligha kell részletezni. Magee, mint rutinos ismeretterjesztő, éppen annyit mond el, amennyi okvetlenül szükséges. Azt viszont kevésbé értem, hogy a 23. oldalon miért olvasható ez a mondat: [Wagner] „Először A Nibelung gyűrűje tetralógiát alkotó operák librettójához fogott hozzá: A Rajna kincséhez, A walkürhöz, a Siegfriedhez és Az istenek alkonyához, majd megkomponálta az első két darab zenéjét". Ez megengedhetetlen és az olvasót megtévesztő egyszerűsítés - akkor is, ha utóbb a szerző korrigálja magát: tipikus példa arra, hogy felesleges röviden előlegezni később részletesebben kifejtendő eszmefuttatásokat, illetve illene még egyszer végigolvasni a végigírt könyvet, s kiszűrni belőle az efféle ellentmondásokat. Az apróbb, de bosszantó hibák közül elég, ha csak kettőt emelek ki (nincs sok). A Walhalla következetesen Valhallaként olvasható. (Bár ez minden valószínűség szerint a magyar kiadó pontatlansága.) A 20. oldalon pedig Magee Richard Straussról szólva említi egykor elterjedt „gúnynevét": „II. Richard". Nos: nem második! Bülow fejezte ki sajátos módon megbecsülését a fiatal Strauss iránt azzal, hogy III. Richardnak nevezte. Mert bármennyire haragudott is Bülow Wagnerre, az emberre (nagy oka volt rá, nem részletezem), azt tudta, hogy Wagner kivételes zseni. És ha ő az első a Richardok közül, akkor a második hely - gondolta - nem adható ki.

Ami az objektivitás, a hűvös távolságtartás kényes kérdését illeti, Magee professzort nem érheti szemrehányás. Az angol ismeretterjesztő irodalomra egyébként sem jellemző a „romantikus", apologetikus szemlélet. Persze valamennyire Magee is elfogult: de csak annyiban, hogy nyilvánvalóan szereti Wagner zenéjét, hódolattal ejt szót kétségtelen műveltségéről, olvasottságáról, irodalmi-filozófiai tájékozottságáról. Két kényes kérdést is érint. Az egyik Wagner német nacionalizmusa, a másik az antiszemitizmus (utóbbiról a könyv elején is szó esik, a végén pedig külön fejezet szól). Amit a nacionalizmusról ír, azzal lényegében egyetértek. Wagner kétségkívül erősen nacionalista volt. De az egész 19. század erről szólt! A nemzetek öntudatra ébredéséről. Gimnazista éveimben azt tanultuk, ez pozitív folyamat (lásd Garibaldi, Verdi, stb., stb.). Csak a németeknél ne lett volna az? Ne keverjük ide a későbbi fejleményeket. Wagner életének túlnyomó részét egy reménytelenül széttagolt nemzet tagjaként élte meg. Amikor a Mesterdalnokokat írta, még nem volt egységes Németország. Egyeseket máig zavar Sachs szózata az opera végén. Holott fájdalmas szózat ez, arról szól, hogy egy széttagolt nemzet egyedüli összetartó ereje a művészet. Mint minden nacionalista, természetesen Wagner is különbnek hitte a maga nemzetét a többinél. A francia nacionalisták vajon nem így gondolták-gondolják? A modern nacionalizmus egyébként nagyrészt tőlük ered. És mi, magyarok? Nálunk nincs hajlam a szomszédok lenézésére? (Magee egyébként az angol nacionalizmust hozza fel példának és párhuzamnak, nagyon tisztességesen.)

Az antiszemitizmus kérdése már keményebb dió. Magee többször is leszögezi, Wagner paranoiás zsidógyűlölete menthetetlen. De aztán mégis megpróbálja mentegetni. Izzadságos feladat. Az, hogy mások is antiszemiták voltak (mondjuk, Dosztojevszkij), szomorú tény ugyan, de nem érv ebben a „történelmi" perben. Wagner ezt a pert elvesztette. Punktum. Egy dologban ugyanakkor Magee-nek igaza van. Bármit mondott és írt is Wagner a zsidóságról, a műveiben ennek nincs nyoma. Jó, Wagner ezt úgy fogalmazta meg, hogy a zsidó egyáltalán nem jeleníthető meg a színpadon. Szörnyű, gonosz ostobaság. De legalább valóban nem is tett rá kísérletet. Nincs Shylockja.

A könyvet tulajdonképpen azoknak kellene elsősorban elolvasniuk, akik ideológiai okok, bizonyos hamis, de makacs mítoszok, illetve neveltetésük miatt idegenkednek Wagnertől. Ezen a téren szkeptikus vagyok. A mai politikai légkör arra tanít, hogy aki az egyik párt véleményét osztja, soha nem néz olyan tv-adást, nem vesz olyan újságot, amelyik a másikhoz húz. Elvből. Tartok tőle, Magee könyvét is csak azok veszik kézbe, akik eleve Wagner-hívők. Ők megerősödhetnek hitükben, a többi néma csend. Adja Wotan-isten, hogy ne így legyen. Jut eszembe: ő elégettette magát a Walhallával - W! - együtt. De talán létezik utóda. Mondjuk: III. Wotan.

Végezetül néhány szó a magyar változatról. Fejérvári Boldizsár fordítása kitűnő. Ő állította össze a jegyzeteket is. Ismeretterjesztő írásokban elég gyakori, hogy nincsenek lábjegyzetek. Ebben az esetben azonban a hivatkozások hiánya nehezen indokolható. Fejérvári pótolta ezt a mulasztást, igaz, nem a szokásos módon, utalószámokkal a főszövegben, hanem a könyv végén, egy hatalmas rövidítésjegyzék után oldalszámokra és azon belül szövegrészletekre hivatkozva. Szokatlan megoldás, de a célnak megfelel. Hatalmas munka lehetett, nagy hálával tartozunk érte. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.