Egy ízig-vérig gyakorlati muzsikus

Száz éve született Dávid Gyula

Szerző: Kerékfy Márton
Lapszám: 2013 május

Zavarba ejtő, hogy születésének centenáriumán egy olyan zeneszerzőt kell bemutatnom a Muzsika olvasóinak, akinek idősebb kollégáim közül sokan személyes ismerősei voltak, akinek a műveit rendszeresen hallhatták, és akit a hazai zenei élet egyik meghatározó tagjaként tartottak számon. A bemutatást az teszi mégis szükségessé, hogy ez a komponista nemcsak az én generációm, de már az eggyel idősebb nemzedék számára is jóformán ismeretlen: egy név csupán, amelyhez nem társulnak hangzó emlékek – egy olyan zeneszerző neve, akitől koncerten soha egyetlen hangot nem hallottam. Halála után harminchat évvel Dávid Gyula életműve ismeretlen Magyarországon. Ez az ignorancia azért is különösen zavarba ejtő, mert nem olyan szerzőről van szó, aki a periférián, a kor magyar zeneéletének főáramán kívül alkotott volna, vagy akit kortársai el ne ismertek volna. Ellenkezőleg: Dávid Gyula az ötvenes–hatvanas évek hivatalos zeneéletének meghatározó alakja volt, munkásságát Kossuth-díjjal (1957) és két Erkel-díjjal (1952, 1955) honorálták, rendszeresen kapott reprezentatív felkéréseket, a hazai zeneoktatás legfontosabb intézményeiben tanított, műveinek döntő többségét pedig nyomtatásban és hanglemezen is megjelentették. Ez utóbbi körülmény azért reményre ad okot: a kották és a hangfelvételek ugyanis – legalábbis amíg azokat a megfelelő intézmények őrzik – legalább a lehetőségét fenntartják annak, hogy Dávid Gyula életművét egyszer majd újra felfedezzük és megismerjük. (Erre nyílik lehetőségük azoknak, akik ellátogatnak a májusi évfordulós hangversenyekre: 2-án a Régi Zeneakadémiára, 4-én Visegrádra, 5-én a FUGA-ba, vagy 9-én az Óbudai Társaskörbe.)

Dávid Gyula 1913. május 6-án született Budapesten. Budapesten a cisztercita gimnáziumba járt, s alighanem ott, Rajeczky Benjamin nyitott szellemű és magas színvonalú ének-zene tanítása révén érték azok a döntő zenei impulzusok, amelyek őt a muzsikusi pálya felé terelték. (Köztudott, hogy rajta kívül a magyar zenei élet számos más meghatározó alakja – Járdányi Pál, Sugár Rezső, Rösler Endre, Nádasdy Kálmán – szintén Rajeczky-tanítvány volt.) Dávid tizenöt éves korában kezdett komponálni, ekkor már évek óta tanult hegedülni, az iskola zenekarában pedig brácsázott. (Bizonyosan elég jó lehetett a Rajeczky vezette iskolazenekar, hiszen néhány évvel később az ő számukra komponált Bartók kiszenekari kíséretet öt gyermek- és nőikarához). Az érettségi utáni évben, 1932-ben kezdte meg Dávid Gyula zeneakadémiai tanulmányait Siklós Albert zeneszerzés-osztályában. Egy esztendő múltán azonban már Kodály növendéke, aki minden bizonnyal legkedvesebb tanítványai között tartotta számon őt. Népdalgyűjtő utakra járt Heves és Somogy megyébe, Kodály pedig további népzenekutatói munkára biztatta őt, többek közt arra, hogy a maga karádi gyűjtését monografikus igénnyel dolgozza fel. (Egyik karádi útja során Dávidot arra kérte a helység igazgató-tanítója, hogy tolmácsolja Kodálynak egy kórusmű megírására szóló felkérését; Kodály a Karádi nótákkal tett eleget a felkérésnek.) Miután azonban 1938-ban befejezte zeneakadémiai tanulmányait, Dávid Gyula felhagyott a népzenekutatással. Minthogy a zeneszerzési stúdiumokkal párhuzamosan Rados Dezsőnél hegedülni tanult, ezekben az években elsősorban gyakorlati muzsikusként kereste a kenyerét, bejárva a zenei élet csaknem minden területét: kvartettezett, jazz- és kabarézenekarban játszott, sőt egy rövid ideig zenekritikákat is írt. „Mondhatom, semmiféle munka nem volt a zenei területen, amit ki ne próbáltam volna” – nyilatkozta Breuer Jánosnak, visszatekintve fiatalságára. 1938–39-ben még zenetudományi kutatást is végzett: a régi Nemzeti Színház zenei anyagát katalogizálta.

Zeneakadémiai tanulmányai végeztével Dávid a Székesfővárosi Zenekar brácsása lett. Ez fontos zeneszerzői tapasztalatokat is jelentett számára, hiszen a kvartettirodalom után immár a zenekari literatúrát is alaposan, „belülről” ismerhette meg, s elleshette a szép zenekari hangzás, a jó felrakás minden csínját-bínját. (Hogy ez milyen jól sikerült, azt Dávid Gyula negyvenes évek végi partitúrái, a zenekarkíséretes dalok és az 1. szimfónia ékesen bizonyítják.) Jó két év zenekari játék után Dávid Gyula szabadúszó zeneszerző lett. A színházi zenével – amely később elsődleges tevékenységi területe lett – szintén már 1938-ban elkezdett foglalkozni, amikor Farkas Ferenc révén a Nemzeti Színház Az ember tragédiája kamaraváltozatához írandó kísérőzene komponálásával bízta meg. A háború alatt több kísérőzenét komponált az Ifjúsági Színház (Városi Színház) számára; itt ismerkedett meg Major Tamással, akinek révén kapcsolatba került a Kommunista Párttal és az ellenállási mozgalommal, s aki 1945 februárjában a Nemzeti Színházhoz hívta. Dávid 1949-ig volt a színház karmestere, s ez idő alatt igen sok színvonalas kísérőzenét írt. A legsikerültebbeket beépítette a koncertdobogóra szánt műveibe is (például a 2. fúvósötösbe és a Színházi zenébe).

Az ötvenes évek első felében Dávid különböző együtteseket vezetett (Néphadsereg Központi Művészegyüttese, Belügyi Művészegyüttes), 1950-től 1960-ig pedig a Zeneművészeti Főiskolán tanított elméletet, szolfézst és fúvós kamarazenét. Utóbbi téren rendkívül jelentős tevékenységet fejtett ki: egyike volt azoknak, akik megalapozták a modern magyar fúvósiskolát. 1960 és 1964 között Dávid ismét szabadúszó zeneszerzőként kereste a kenyerét: ebben a rendkívül termékeny periódusában nem kevesebb, mint tíz kompozíciót fejezett be, köztük a 3. szimfóniát, a Sinfoniettát, az 1. vonósnégyest és a 3. fúvósötöst. Ezek az évek nemcsak a művek számában hoztak jelentős gyarapodást, hanem stiláris erjedést is elindítottak Dávid Gyula zenéjében. Ekkor kezdett kísérletezni a tizenkétfokú szerkesztéssel, majd szembesülni az új zenei technika alkalmazásának formai és kifejezésbeli, vagyis esztétikai következményeivel. 1964-től ismét kamarazene-tanárként működött, előbb a Bartók Szakiskolában, majd 1967-től ismét a Főiskolán.

Dávid Gyula első és legnagyobb zeneszerzői sikerét az 1950-ben befejezett és a következő évben bemutatott Brácsaversenyével aratta – a mű másfél évtized alatt száznál is több koncertelőadást ért meg. A Brácsaverseny jól reprezentálja a komponista első alkotókorszakának stílusát, egyszersmind tökéletesen beleillik a kor magyar zeneszerzésébe, mind műfaji, mind nyelvi-stiláris tekintetben. Három, világos-áttetsző formálású, hagyományos formatípusokat és karaktereket újraalkotó tételével, dalszerű témáival, kulturált hangszerelésével a klasszikus-kora romantikus versenyműtípus megkésett képviselője. Nem csoda, hogy ez a korrekt, de minden ízében kiszámítható, a hallgatói igényeket minden tekintetben kielégítő mestermunka valóban átütő sikert aratott mind a brácsaművészek, mind a közönség körében. Hasonlóan igényes és hasonlóan tradicionális Dávid első korszakának két másik jelentős kompozíciója, a Fuvola–zongora-szonáta (1954) és a Zongoraszonáta (1955). Rajtuk kívül természeten számos könnyedebb fajsúlyú mű is kikerült Dávid Gyula műhelyéből az ötvenes évek első felében: a kiszenekari Táncjáték (1950), a kamarazenekari Színházi zene (1956), valamint népdalfeldolgozások és kórusok – a kor szellemének megfelelően. Közéjük tartozik az első két fúvósötös is (1949, 1955), melyek a magyar zeneszerzésben eladdig ismeretlen műfajt honosítottak meg és hoztak egyszersmind divatba. A fúvósötöshöz Dávid még hatvanas évek eleji stílusfordulata után is visszatért, bizonyítván, hogy a műfaj súlyosabb és komplexebb mondanivaló kifejezésére is alkalmas (3. és 4. fúvósötös, 1964 és 1968).

Mindezek a kompozíciók magas szintű technikai tudásról, a zeneszerzés mesterségének uralásáról tanúskodnak: idiomatikus hangszerhasználatról, ösztönös dallaminvencióról, biztos formaérzékről, jó karakter- és hangulatteremtő képességről. És – mindezekkel összefüggésben – még valamiről: óriási zeneszerzői rutinról, a vérbeli színházi szerzőnek arról a képességéről, hogy az adott kereteket mindig megfelelően, sőt ötletesen képes kitölteni. A magyar zeneszerzésben 1956 után megindult és 1960 táján felgyorsult változások azonban épp a keretek fokozatos meglazulását, majd felbomlását eredményezték. Dávid Gyula – csaknem minden nemzedéktársához hasonlóan – dilemma elé került: hogyan tudna egyszerre korszerű, modern zenét írni, ugyanakkor megőrizni saját zeneszerzői egyéniségét? Dávid hatvanas évek eleji műveinek kortársi fogadtatása szinte egyöntetűen azt sugallja, hogy e dilemmát – egyelőre – nem sikerült feloldani: a zeneszerző a „régi nyelven” „már nem”, az újon „még nem” tudta kifejezni magát (lásd Székely András recenzióját az 1962-ben befejezett 1. vonósnégyesről a Magyar Zene 1964. novemberi számában). Pernye András a Sinfoniettából (1960) pedig egyenesen a zeneszerző „saját maga ellen irányuló” „nagy küzdelmét” vélte kihallani; éles hangú kritikájában elmarasztalta Dávid „akart modernségét”, amely a zene felszíni jegyeit érinti csupán, de nem a lényeget: a mondanivaló a régi, csak új köntösbe van öltöztetve (Magyar Zene, 1962. szeptember). Mint arra Dalos Anna egy újabb, még meg nem jelent tanulmányában rámutatott, az 1960-as évek elején bekövetkezett „dodekafon fordulat” voltaképpen nem hozott gyökeres változást Dávid zeneszerzői gondolkodásában; az igazi megújulás, „az önmagára találás” csak a komponista legutolsó műveiben következett be, „amikor már nem kellett kötnie magát semmilyen előre meghatározott struktúrához, a változás a belső fejlődés szükségszerű következménye volt” (Dávid Gyula dodekafon fordulata). Jelen sorok írója úgy véli: a régi sémáktól és beidegződésektől való eloldozódás, a tradíciótól való eltávolodás Dávid Gyulának néhány lassú tételében sikerült a legjobban és esztétikailag is a legkielégítőbb módon (lásd például a 4. fúvósötös III. tételét).

A nyelvújításnak, a korszerű zeneszerzői technika alkalmazásának végül is a komponista ízig-vérig gyakorlatimuzsikus-attitűdje, a művészi dogmatizmust elutasító szemlélete szabott határt. Dávid Gyula mindig a mű megszólaltatójának és hallgatójának szemszögéből komponált. Nem akart divatos, elvont vagy filozofikus lenni, nem kívánt komplikált és komplex zenét írni. Pernye megfogalmazásában „soha, semmi mást nem írt le, mint amit gondolt, érzett – és hallott” (recenzió Breuer János Dávid-kismonográfiájáról a Magyar Zene 1967. februári számában). Ilyen tekintetben Dávid Gyula egységes, integráns életművet hagyott hátra – s a maga számára feloldotta a hatvanas évek nagy dilemmáját.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.