Hangverseny

Szerző: Csengery Kristóf-Malina János
Lapszám: 2013 április

A Muzsika olvasói tudják, hogy TAKÁCS-NAGY GÁBOR két eredményes évadot töltött a MÁV Szimfonikusok élén, majd búcsút vett a Múzeum utcától, igent mondva a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR felkérésére: legyen az együttes első vendégkarmestere (Petrányi Judit: „Két karmester, egy igazgató, egy zenekar - Honnan hová, MÁV Szimfonikusok?" Muzsika, 2012/10). Fischer Iván muzsikusainak körébe Takács-Nagy tulajdonképpen hazatért, hiszen jól emlékszünk arra, hogy a hegedűművész 1993-tól egy évtizeden át a BFZ koncertmestere volt. Most az együttes Haydn-Mozart Plusz sorozatának nyitóestjén láthattuk-hallhattuk újra. Fontos bérlet ez, noha a hangversenyeket nem a Művészetek Palotája reprezentatív helyszínén rendezik, és az események előtt sincs kedvcsináló filmvetítés. A szimfonikus zenekarok az utóbbi évtizedekben mindinkább elhagyják a bécsi klasszika területét, működésüket a 19. és 20-21. századi repertoárra korlátozva - pedig a zenészeknek elemi szükségük van arra, hogy rendszeresen találkozzanak azzal a hangképzéssel és azokkal a játékmódokkal, a hangsúlyozásnak és a tagolásnak azokkal a konvencióival, amelyek Haydn és Mozart műveiben használatosak és érvényesek. Takács-Nagy Gábor, a máig nevét viselő kvartett egykori primáriusa, a klasszikus repertoárban otthonos művész ezen a területen (is) kiváló kalauza bármely szimfonikus zenekarnak.

Takács-Nagy Gábor

Két szimfónia között két versenymű - ez volt az igencsak színes műsorú est koncepciója. Először Haydn hangversenytermi slágerét, az Üstdob-szimfóniaként ismert G-dúr kompozíciót (Hob. I:94 - 1791) hallottuk. A nyitótétel lassú bevezetésében (Adagio) puha, gömbölyded hangzás teremtett otthonos hangulatot, a szonátatétel gyors főrészét (Vivace assai) vonzó lendülettel, friss ritmikával, energiát, szenvedélyt és derűt sugározva vezényelte Takács-Nagy Gábor. Úgy látszik, akárcsak Fischer Iván, ő is szívesen kísérletezik az ültetéssel: ezúttal a műben fontos szerepet játszó fafúvók kerültek előre: félkörívet alkotva foglaltak helyet a karmester közvetlen közelében - s ezáltal természetesen szólamaik is kiemelkedtek a hangzásból, egyfajta „concertante" alapkarakterrel ruházva fel a zenei összefüggést. Az Andante subito fortissimója kitűnően érvényesült, meglepetés, riadalom és humor keverékével keltve hatást. A karmester aprólékos kidolgozással, kihegyezett karakterekkel tárta elénk a nevezetes variációs tételt. Élénk tempóval, az eredeti műfajmegjelölés ellenére vérbeli Ländlerként szólalt meg a Menuetto: sok élénk akcentus, ízes-zamatos tálalás és gazdag, nagy hangzás jellemezte az összhatást. A fináléban Takács-Nagy Gábornak sikerült összeegyeztetni az Allegro di molto tempóvétel iramát a táncos lejtéssel és a kedélyes karaktervilággal.

Az első részben a két versenymű egy füst alatt két ritkaságot is kínált a hallgatóságnak. Felix Mendelssohn-Bartholdy klarinétra és basszetkürtre komponált f-moll kon­certdarabja (op. 113 - 1832) elismerésre méltón rövid mű - mindössze nyolc perc -, és a reprezentatív hangszeres írásmóddal társuló nem reprezentatív zenei tartalom eklatáns példája. Mindennek ellenére nem üres és nem is értéktelen zene - csak könnyű. Vonós pizzicatókkal kísért Andantéja egyenesen olyan témát intonál, amely leginkább a Rossini-Donizetti-Bellini triumvirátus stílusát idézi - nemcsak vokális fogantatásával, de olasz operaduettre utaló dallamosságával is. A két szólista, ÁCS ÁKOS (klarinét) és PÁPAI ÁKOS (basszetkürt) mind a saroktételek fürgén pergő figurációiban, mind a lassú középszakasz behízelgő lírájában otthonosan mozgott, hangszeres teljesítményük pedig csak felsőfokon méltatható. Hasonlóképpen rövid (negyedórás), de sokkal súlyosabb mű César Franck Szimfonikus változatok című alkotása (M. 46 - 1885), amelynek zongoraszólamát BÁLL DÁVID játszotta - a kellő, de nem eltúlzott pátosszal, Franck jellegzetes meditatív komolyságát és melankóliáját is érvényesítve. Korrekt előadás volt, de sajnos sem a billentés, sem a karakterizálás nem bizonyult érdekesnek - hiányoltam a gesztusokból a jelentőséget. A produkció akkor hatott leginkább meggyőzően, amikor a darab szimfonikus-heroikus részleteihez értünk - vagyis amikor a karmester és a zenekar vette át a vezető szerepet.

A szünet után már a tavaszvárás jegyében hallgathattuk Schumann 1. szimfóniáját (op. 38 - 1841). Takács-Nagy keze alatt mindjárt a nyitótétel lassú bevezetése nagyszerűen indult: hiteles pátosz, gazdag zengés. A szonátatétel Allegro molto vivace főszakaszában sok hangsúly, élénk indulatvilág jellemezte a Fesztiválzenekar kitűnő zenélését. A Larghetto előadásakor fontos szerepet kapott a hegedűk és a fafúvók éneklő dallamossága, volt tere a hangzásnak, és megszületett az Esz-dúr tétel megilletődöttséget és ünnepélyességet vegyítő, jellegzetes hangulata is. Külön kiemelném a széles ívű csellódallam nemes tónusát. Robusztusan és súlyosan, mégis imponáló lendülettel csendült fel a Scherzo, majd kitáruló hangzás és igazi schumanni szenvedély jellemezte a finálét. Jeleskedtek a kürtök, magukkal ragadtak a crescendók és accelerandók. Már a Haydn-szimfónia előadásának méltatásakor is írhattam volna, de jobb helye van ennek az észrevételnek a kritika végén: Takács-Nagy Gábor vezénylésében van valami Végh Sándor-i. Ôbenne is mélyről fakadó, ösztönök által irányított temperamentum munkál, az ő zenélése is csupa indulat és szenvedély - és ő sem ragad le a részleteknél, mindig az Egészre koncentrál, noha törekszik a pontos kidolgozásra. Keze alatt a Fesztiválzenekar nem szólt olyan csiszolt és kiegyenlített tökéletességgel, mint Fischer Iván vezényletével szokott, a belső szólammozgások nem mindig voltak olyan pontosan megrajzolva, mint ahogyan a főzeneigazgató által betanított produkciókban megszoktuk - mindezért azonban kárpótolt a különlegesen közvetlen zenélés hitelessége és hőfoka. (Február 1. - Olasz Intézet. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

CSENGERY KRISTÓF

 

A Bartók-maraton eseménysorozatába a  NEMZETI FILHARMONIKUSOK KOCSIS ZOLTÁN vezényelte koncertjével kapcsolódtam be; műsorukon a Kossuth szimfóniai költemény (a programban valami okból: szimfónia) és a Táncszvit szerepelt. A két mű közül minden bizonnyal a Kossuth állította nehezebb döntések elé az muzsikusokat. Nem pusztán a tüntetően hatalmas előadói apparátus és a darab általában vett nehézsége miatt, és nem is csupán azért, mert benne Bartók akkori, mindent elsöprő Strauss-élménye és ugyancsak mindent elsöprő, egy időre mindennek mértékéül szolgáló nemzeti felbuzdulása találkozik össze valamilyen sajátos, de kiforratlan mindent-akarásban, hanem leginkább talán azért, mert az előadó óhatatlanul szembesül azzal a problémával, hogy mennyire vegye komolyan, mennyire tekintse érvényes Bartók-műnek a szimfóniai költeményt. Bar­tók páratlan tehetsége ugyanis gyorsan túllépett a mondott két művészi kiindulópont abszolút elsődlegességén, másfelől viszont a darab, éppen a megvalósítás szintjének kérlelhetetlen maximalizmusával, oly kevéssé fogható fel merő epigonizmusként, előadási hagyományai pedig olyannyira kiforratlanok, hogy az előadónak mindent magától, elölről kell átgondolnia, magának kell előadói hagyományt teremtenie.

Ebben az esetben a megoldás Kocsis Zoltán kérlelhetetlen maximalizmusának képében jelentkezett. Kocsis, zárójelbe téve a mű programjául szolgáló életkép-sorozat már-már megmosolyogtató naivitását („[Kossuth] ismét merengve néz vissza a dicső múltba" stb.), mintegy abszolút zeneként közelítette meg a kompozíciót, és mint ilyet igyekezett a legnagyobb művészi odaadással felmutatni. Az eredmény pedig izgalmasnak bizonyult, hiszen a közhelyszerű, bár őszintén átélt program felszíne alól egy valóban rendkívüli formátumú ifjú szerző bukkant elő, aki, túl azon, hogy bármit fölényesen meg tud valósítani a zenekarral abban a stílusban, amelyet éppen magáénak érez, a kifejezés, a karakterek intenzitásával, általában az igényesség, a tudatosság és a szuggesztivitás magas fokon jelentkező egységével tulajdonképpen máris messze túlmutat az adott programzenei tartalmon. Kocsisék előadása pedig éppen ezáltal, az imponáló technikai igényességen túlmenő, elemző tudatosság és a széles skálát átölelő szuggesztivitás ötvözésével adott - meggyőződésem szerint - magas színvonalú választ a felmerülő kérdésekre, s vált így lehetséges etalonná, immár könnyebbé téve a mű jövőbeni előadóinak dolgát.

Egymás mellé helyezve persze a szokásosnál tapinthatóbbá válik, hogy a Kossuth és a Táncszvit egyaránt tablók sorozata, s bármilyen nagy legyen is közöttük a különbség tartalomban, stílusban és érettségben, ez mégis viszonyítási alap. Ezen az alapon pedig a melankolikus-tragikus szimfóniai költeményhez képest a Táncszvit, minden sokrétűsége mellett, alapvetően derűs, lírai, sőt áttetsző zenének bizonyul; s az volt a benyomásom, hogy Kocsis Zoltán ezúttal kifejezetten hangsúlyozni is kívánta a kompozíciónak ezt az arcát. A maga teljességében leginkább talán a „varázslatos" jelzővel illethetném az előadást, amelynek során Kocsis és a zenekar a színek káprázatos skáláját villantotta fel, magától értetődő eleganciával szervezve őket képekké, a képeket pedig szerves formává. Mindehhez a zenekar, illetve az egyes hangszeresek játékának kivételes tisztasága és hajlékonysága teremtette meg a lehetőséget.

A következő hangverseny műsorán két kiemelkedő kamaramű, a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre, illetve a Kontrasztok szerepelt, a Fesztiválzenekar művészeinek előadásában. A Szonátát BÁLL DÁVID és MAROUAN BENABDALLAH (zongora), illetve DÉNES ROLAND és JOÓ SZABOLCS (ütőhangszerek) előadásában hallhattuk. Az első tétel klasszikus nyugalommal indult előadásukban, játékuk ritmikailag feszes, mégis beszédes volt, és feltűnt az egész előadás rendkívüli kidolgozottsága és biztonsága, a művészek intenzív kontaktusa. Az imponáló precizitás és a megformálás érzékenysége ellenére azonban időről időre úgy éreztem, hogy ez a kitűnő inter­pretáció valamiképpen mégis kielégítetlenül hagy: talán túlságosan kiszámítható, itt-ott nagyon simára van lekerekítve - mindenesetre nem érzékelhettük azt a kozmikus tágasságot, azt a messzire sugárzó feszültséget és izgalmat, amely a darab legjobb előadásait jellemzi. A lassú tételre, éles dinamikai kontrasztjai ellenére, hasonlóképpen inkább a kristályos tisztaság volt a jellemző, mint az igazi átütőerő. A fellépők egyéniségéhez, eredendő könnyedségéhez minden bizonnyal a zárótétel játékossága állt a legközelebb: briliáns hatása volt a nyitó xilofontémának, s az egész produkció­ra jellemző hallatlan pontosság itt különösen meghálálta magát. A tételben felbukkanó sötétebb színek azonban mintha itt sem nyerték volna el igazi súlyukat.

A Kontrasztokat KÁDÁR ISTVÁN (hegedű), ÁCS ÁKOS (klarinét) és FEJÉRVÁRI ZOLTÁN (zongora) játszotta. Ismét olyan előadást hallhattunk, amely (kevés kivételtől eltekintve) technikailag magas színvonalú, zeneileg átgondolt és kontrollált volt, ám nélkülözte a valódi átütőerőt és egyéniséget; ráadásul ebben az esetben az egyes előadók teljesítménye kevésbé volt kiegyenlített. Kádár István hegedülése sokszor kifejezetten meggyőzően hatott, hangilag és a zenei kisugárzás szempontjából egyaránt. Nem is egy virtuóz helyet oldott meg kifogástalanul, s a társaival való kontaktustartással sem volt semmiféle probléma. Időnként viszont határozottan elbizonytalanodott: az intonáció kisebb ingadozásain túl néha mintha kihagyott volna a koncentrációja, mintha nem mindig döntötte volna el egy-egy hang zenei helyét, karakterét, az indítás vagy a vibrato jellegét vagy éppen a zenélés nyugalma hiányzott, például a Sebes triójában. Jóval egyenletesebb teljesítményt nyújtott Ács Ákos: kadenciái igen meggyőzőek voltak, tetszettek érzékeny agogikai megoldásai, s „ültek" az olyan hangszerszerű szakaszok, mint a zárótétel elejének bugyborékolása. Fejérvári Zoltán pedig megbízható, társaira maximálisan odafigyelő, biztos alapja volt a kamaraformációnak, emellett szép hangon, világos artikulációval, plasztikusan játszott; mindehhez teljes technikai biztonság járult. Ám ezt az előadást az ő jelenléte sem tudta igazán felszabadulttá, erőteljessé, temperamentumossá tenni.

A következő óra azután kivételes élménnyel gazdagított bennünket. A PANNON FILHARMONIKUSOK BOGÁNYI TIBOR vezényletével a 3. zongoraversenyt és A csodálatos mandarin-szvitet adták elő, a versenyműben VÁRJON DÉNES közreműködésével. Várjon nyilatkozataiból tudjuk, hogy a darabot Bartók legnagyobb remekművei közé sorolja, és szívügyének tekinti. Ami a mű értékét, költői jelentőségét illeti, vitathatatlan, hogy a 3. zongoraverseny meghálálja azt, ha teljes értékű műremekként közelítenek hozzá. Ez esetében többek között annyit jelent, hogy magát a „női darab" korlátolt közhelyétől teljesen függetlenítve, ugyanolyan teljes erőráfordítással keresi meg, alakítja ki hangjának minőségét, differenciáltságát, „sűrűségét", mint akár egy Beethoven-szonáta esetében. S ennek nyomán kiderül, hogy minden zsongító hangzás és áttetsző színvarázslat ellenére a mű nemcsak hogy „elbír" egy erőtől duzzadó - ugyanakkor persze végtelenül érzékenyen árnyalható - zongorahangot, hanem hogy ez a zongorázás talán soha nem hallott tartást, szilárd vázat kölcsönöz például a nyitótételnek. Amely különben a zenekari teljesítmény szempontjából is abszolút figyelemreméltónak bizonyult, a tételkezdet timpaniütéseinek szofisztikált finomságától a vonós pasztellszínek teltségén és a trombita ezüstös-nemes hangszínén át a precizitás és a sodró lendület imponáló kombinációjáig.

A középső tételben a természeti hangköltészeten túl, elsősorban Várjon Dénes jóvoltából, meghatározó szerephez jutott az az odaadóan kitárulkozó, a fájdalomküszöbig menően sóvárgó hang, amely az éneklő billentés, a hegyeket megmozgató agogikai erő csodájaként született meg Várjon zongoráján, majd, nem kevésbé meggyőző módon, a vele Bogányi jóvoltából teljesen összefonódó, együtt lélegző zenekarban. A zárótétel pedig nem csupán játékosságával és feltartóztathatatlan lendületével tűnt ki, hanem számos izgalmas részletével és megformálásának szilárdságával is.

A Mandarin-szvitben pedig bebizonyosodott, hogy a Pannon Filharmonikusok nem csupán egy kivételes szólistaegyéniség partnereként, hanem önállóan, és a 20. század egyik legkoncentráltabb remekének előadóiként is abszolút elsőrangú teljesítményre képes. Ez az előadás világhírű szimfonikus zenekaraink bármelyikével szemben versenyképes volt. A szvit kezdő ütemei például, melyek sok előadásban mintegy sziporkázó nagyvárosi kulisszaként, afféle háttéranyagként szolgálnak, itt olyan döbbenetes intenzitással szólaltak meg, hogy a hideg futott végig a hátunkon. A műben rejlő, végletesen szélsőséges kontrasztok és ellentmondások a maguk teljességében váltak hallható valósággá, mégpedig mindenfajta hangoskodás nélkül, pusztán az eljátszás koncentráltságánál és megalkuvás nélküliségénél fogva. Bogányi egy pillanatra sem engedett a feszültségből, s a tisztaság megrendítő pillanataitól a földindulásszerű tetőpontokig vagy a pokoli mélypontokig a darab teljes világát elénk tárta - ha tetszik: kinyilvánította.

A művészileg maximálisan kontrollált,  de határtalan intenzitású szenvedélyesség a személyes ismertetőjegye a KELEMEN VONÓSNÉGYES-nek is, amely a következő órában a 2. és az 5. vonósnégyest játszotta el a Fesztiválszínházban. Az első világháború idején komponált kvartettet Ke­­lemen Barnabás-Kokas Katalin-Homoki Gá­bor-Kokas Dóra összeállításban adta elő az együttes. A nyitótételt mindvégig magas feszültségű együttmuzsikálás, rendkívül összecsiszolt hangzáskép jellemezte; ezen belül elsősorban Homoki brácsázásának rendkívüli - hangi és zenei - tömörsége jelentett különleges élményt. A rondószerű, gyors II. tételt izgalmas akcentusok tették élettelivé, sajátos ízeiről pedig a népi hegedülésmód meghökkentően életszerű felbukkanásai gondoskodtak. Az előadás súlypontjának azonban kétségkívül a csodálatos, záró lassú tétel bizonyult. Az éjszaka hangulatát a legmélyebb poézissel szólaltatták meg, minden akkordot a legfinomabb hallási kontrollal egyensúlyoztak ki. A két hegedű párbeszédeit a két hang eltérő, ugyanakkor a két zenei elképzelés tökéletesen összehangolt jellege tette ideálissá. Az artikuláció összecsiszoltsága ugyanakkor mind a négy hangszerre kiterjedt. Szépséges volt a homofon tetőpontot követő visszahullás, a tétel és a mű befejezése pedig egyenesen katartikus pillanattá vált.       


    

A Kelemen Vonósnégyes 

A Kelemen-Homoki-Kokas Katalin-Ko­kas Dóra felállásban előadott 5. kvartett az együttes repertoárjának egyik középpontja; s ha a bevezetőben említett szenvedély, a zenélés intenzitása a korábbi előadásokhoz képest talán már nem is lehetett volna fokozható, interpretációjuk kiegyensúlyozottsága és véglegessége, úgy gondolom, az idők folyamán még egyértelműbbé vált. A művet aligha lehet jelentőségteljesebben, a teljes formaívet határozottabban felvillantó módon elindítani annál, mint ahogyan ők tették; a II. tételben pedig a szordínókkal játszott repríz nemigen lehetne még lebegőbb, még álomszerűbb. A központi tételben a kétfajta bolgár ritmus karakterek egész mikrokozmoszát rejtette, a pizzicato szakasszal kezdődő Andante anyagtalan szépségével, felforrósodásával és földöntúli lezárásával a 2. kvartett lassújához volt méltó. A zárótételben pedig - amelyben Kokas Katalin is elementáris erejű brácsázással remekelt - a verkliepizódot nem lehetett volna még valószerűtlenebbül, még elidegenedettebben játszani, mint ahogy a Kelemen Kvartett tette ezen az estén. (Február 3. - Művészetek Palotája. Rendező: Művészetek Palotája, Budapesti Fesztiválzenekar)

MALINA JÁNOS

 

Hányféle romantika van? Egy romantikus alkatú előadót egy életen át elkísér ez a kérdés. BOGÁNYI GERGELY, noha Bachtól Mozarton át Bartókig és Petrovics Emilig igazán sokféle zenét megszólaltatott már, személyiségének külső és belső tulajdonságaiban egyaránt eredendően romantikus zongoraművész, nem csoda tehát, ha A Zongora című bérletben elhangzott hangversenyén, mint már oly sokszor, ezúttal is a 19. század uralkodó stílusáról tett fel kérdéseket, s adott rá válaszokat - többfélét - az interpretáció nyelvén.

Bogányi Gergely

Ez a koncert legalább három-, de inkább négyféle romantikával ismertette meg a zenehallgatót. A kezdő és befejező szám, két Schumann-kompozíció, bár egymás időbeli közelségében keletkezett, máris a zenei regényesség két arcát mutatta Bogányi olvasatában. A bevezetőül hallott g-moll szonáta (op. 22, 1830-38) a zenélés olyan terepe, amelyen megengedett, sőt a mű hajlamaihoz illő magatartásforma a szélsőséges olvasat, a rapszodikus játék, a tételek karaktervilágának polarizálása. (Talán emlékszik az olvasó: ez az a mű, amelynek sokat emlegetett nyitótételében először So rasch wie möglich, majd Schneller, végül abszurd módon Noch schneller a tempójelzés - ezzel is jelezve, hogy Schumann emberfeletti lendületet és indulatot vár a kompozíció megszólaltató­já­tól.) Bogányi élt is a lehetőséggel: az első té­telben szenvedélyesen indított, szimfonikus hangzással, muzsikálása csupa tűz volt, de Felfedezhettük benne a szeszélyes csapongás jellegzetességét is (no meg olykor a kásás hangzásra és néhány mel­léütésre is fel kellett figyelni). A notturno-sze­rű An­dan­tino, ez a Träu­­merei-típusú tétel csen­gő billentésével szerzett örömöt, a Scher­zóban Bogányi a ritmusjátékok lehetőségeit aknázta ki, és fontos szerepet juttatott az inégal játékmódnak, végül a finálé a mű egészének zak­la­tott­ságához méltón rendkívüli tempóban, vi­harzó virtuozitással zúgott végig rajtunk, mint valami zenei szökőár.

Ezt a kifejezésvilágot lényegében tagadja a g-moll szonáta befejezésének évében keletkezett Kreisleriana (op. 16 - 1838), amelyet Bogányi a koncert végére illesztett. A g-moll szonáta „robbanó" mű - az E. T. A. Hoffmann által megteremtett Johann Kreisler karmesternek emléket állító, nyolctételes zongoraciklus viszont a legvégén elhal, a semmibe vész. Emellett fontos a formálás fegyelme: csupa háromtagú, középrészes, visszatéréses tétel. Bogányi megfogalmazása súlyt helyezett a tollrajzszerű karakterdarabok szürrealizmusára, elmosódott álomhangulataira, és ugyanilyen fontos volt előadásában a g-moll szonáta sok szimfonikusan zengő, akkordikus faktúrája után a Kreisleriana hangzásszövetének áttörtsége, a barokk mintát sejtetőn kifinomult belső szólammozgások plasztikus ábrázolása.

A hol viharzó, hol látomásos, de mindig képlékeny és változékony schumanni héj belsejében szilárd magként helyezkedett el az első rész második, majd a második rész első száma. Brahms Két rapszódiája (op. 79 - 1879) Bogányi olvasatában a tételek erejével, szimfonikus hangzásával, ugyanakkor fegyelmével és ritmikai tartásával tűnt ki. Mindkét előadásra illik a „robusztus" jelző - megemlékezhetünk még a h-moll darab középrészének szép ellágyulásáról, illetve a g-moll tétel remekül eltalált balladai atmoszférájáról (nem is igazán érthető, hogy Brahms ezeket a tételeket valójában miért keresztelte rapszódiának), no meg az indításkor szerepet kapó erőteljes agogikákról. Mendelssohn ciklusa, a Variations sérieuses (op. 54 - 1841) Bogányi ujjai alatt kettős kompendiumnak mutatkozott: az előadás erőteljes önmérséklettel párosuló változatossága egyrészt a mű tudatosan megalkotott kompozíciós tanulmány jellegére figyelmeztetett (Mendelssohn szinte tankönyvszerűen vezeti végig hallgatóját a variációalkotás lehetséges módozatain), másrészt a zongoratechnika enciklopédiáját is bemutatta: ahány tétel, mind más és más játékmódot igényel. Bogányinál azonban a címben is megfogalmazott, s a műből áradó komolyság érzékeltetése volt a legfontosabb - ez a magatartásforma kapcsolta egybe a koncert magjának két opuszát, a Brahms- és a Mendelssohn-művet: a tartás megnyilatkozása. No meg persze az is, hogy míg Schumann modern kompozíciói a jövőbe tekintenek, Brahms Két balladájának és Mendelssohn Komoly variációinak klasszikus romanticizmusa (vagy romantikus klasszicizmusa?) erős gyökerekkel kapaszkodik a múlt hagyományába. A Bogányi-koncerteken oly gyakori kitartó ünneplést a művész a korábbi években ráadásokból egybefűzött valóságos újabb koncerttel szokta volt meghálálni. Ezúttal mértéktartóbbnak mutatkozott, és csupán két ajándékdarabbal rukkolt elő, mindkétszer Schumannt választva: a hivatalos műsort követően először a C-dúr arabeszk (op. 18 - 1839) hangzott fel ujjai alatt kifinomult, érzékenyen átvilágított, könnyed előadásban, majd búcsúzóul a Kinderszenen (Gyermekjelenetek, op. 15 - 1838) hetedik tétele, a Träumerei (Álmodozás) zárta az estét, költőien és átszellemülten. (Február 4. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Jakobi Koncert Kft.)

CSENGERY KRISTÓF

 

Nem először, de - ha jól értettem a bevezetőt mondó Gőz László szavait - az áprilisra tervezett nyitás előtt immár utoljára rendeztek „akusztikai próbahangversenyt" a Budapest Music Center Mátyás utcai új épületének hangversenytermében. Az esemény minősítése azért került idézőjelbe, mert nem hivatalos, csupán a kritikus nevezi így, hogy érzékeltesse az est hangulatát, körülményeit, funkcióját. A koncert hirdetése minden kommentár nélkül jelent meg - talán akadtak is, akik a helyszínre érkezve meglepődtek, hogy egy még nem teljesen befejezett épületbe lépnek, ahol a falakból egyelőre kábelek lógnak ki, a hangversenyterem burkolata, világítása, végleges padlója csak ezután fog elkészülni, ugyanitt az erkély mellvédjét most még lécek helyettesítik, a mennyezeten alumínium traverzek futnak végig, a férfi vécében pedig nem ég a villany. Mindez azonban, azt hiszem, senkit sem botránkoztatott meg, mint ahogy az sem, hogy Gőz egy köszöntésnek szánt, rövid helló után azt közölte a közönséggel, hogy „tegeződni fogunk" - mert így, építkezés közben/után úgy érzi, „ő itt a legöregebb". Ha valaki az épület work in progress jellegén megütközött volna, az épp azt nem értette meg, hogy ő itt-most bélés - egy hangversenytermet ugyanis használatbevétel előtt ki kell próbálni, és ha „béleletlenül" játszanak benne, az nem ugyanaz, mint ha bélelve. Szerencsére jó vastag bélés adódott: az érdeklődők a termet teljesen megtöltötték.

KELLER ANDRÁS és zenekara, a CONCERTO BUDAPEST régóta együttműködik a BMC-vel - most is ők vállalták a koncert keretében zajló teremteszt kényes feladatát. Hosszabb ideje és mély meggyőződéssel írok elismerő kritikákat az együttesről és karmesterükről. Hiszem, és alkalomról alkalomra tapasztalom, hogy a Concerto Budapest az utóbbi évek legérdekesebb és legértékesebb hazai szimfonikus zenei műhelye, vezetőjük, Keller pedig olyan muzsikus, akiről, miután negyedszázada ismertük hegedűművészi kvalitásait, az utóbbi öt-hat évben tudtuk meg, hogy istenáldotta karmestertehetség, olyan zenekarvezető, aki rendkívül hasznos építkező munkát végez, és amit tesz, soha, egyetlen percre sem válik unalmassá. Mindezt azért bocsátom előre, mert értékelvű kritikusként most mégis azt kell írnom: ezúttal „csak" nagyon ihletett és lelkes, de kidolgozás terén nem mindig a tőlük megszokott magas színvonalat nyújtó volt az együttes muzsikálása.

Az est a Concerto Budapest Schubert-Haydn-ciklusába illeszkedett: a programon két Schubert-szimfónia fogott közre egy Haydn-versenyművet. A 3. szimfónia nyitótételének lassú bevezetésében tetszettek a széles gesztusok, a főrészben örömmel hallgattam az energikus, indulatos zenélés bátor fortéit. De már ekkor feltűnt, hogy mintha egy kicsit túlzengene a terem: a csupasz (és később is csupaszon maradó) téglafalak túl visszhangosaknak tűntek - jól jönnek majd a hosszúkás alaprajzú helyiség két végén azok a hangelnyelő felületek, amelyekről Gőz László a bevezetőben beszélt, s amelyek még nem készültek el. Egyáltalán, ez a mostani találkozás nem győzött meg arról, hogy ez a viszonylag kis tér, amely nyilvánvalóan ideális helyszíne lesz a legkülönfélébb műfajú klasszikus és kortárs kamaraesteknek, ugyanilyen alkalmas a szimfonikus koncertek rendezésére is. Ezt persze majd az idő dönti el (és nem kell aggódnunk: az majd valóban el is dönti), de a most szerzett tapasztalatok számomra azt jósolták, hogy ha itt zenekarok fognak játszani, azoknak ez a terem túl szűk, és ezért a hangzást egyfelől kellemetlenül beszorítja, nem engedi szétterülni és kitárulni, másfelől irreálisan fel is erősíti. Hát, majd meglátjuk - mindenesetre könnyen lehet, hogy itt legfeljebb kamarazenekarokkal szabad kísérletezni.

Vonzó volt még a Harmadikban az Allegretto tempós megfogalmazása, az itt megnyilvánuló kedély és életvidám naivitás, a Menuetto vérbeli scherzo-karakterének temperamentuma, a triószakasz nyomatékos népiességével, nem beszélve a finálé tarantellához illő sodró iramáról. A műsor második részében elhangzott Befejezetlen szimfónia (8., h-moll, D. 759) persze abszolút más világ, s Keller András is így közeledett hozzá: súlyos, sötét hang a nyitó Allegro moderatóban, széles járású basszusokkal, fájdalmas oboaszólóval és sorsszerűséget sugalló hegedű-sforzatókkal. Nagyszerűen hatott a viharos feldolgozási szakasz, tele indulatos összeütközésekkel. És ide illőnek éreztem az Andante con moto érzelmes tartalmai ellenére választott friss tempót is, a fürgén lépdelő pizzicatókkal, a prímek szép legatóival, a tuttik nagy fortéival, a rézfúvók hiteles pátoszú fanfárhangjával, és a szimfonikus hangzással (amely, sajnos, a terem adottságai miatt nem tudott igazán kitárulni). Ismétlem: zeneileg kiváló, ihletett volt mindkét előadás, csak a hangzást nem éreztem igazán tisztázottnak, és a textúra belső kidolgozásán hallatszott olykor, hogy a koncert nem a megszokott, nyugodt körülmények között zajlik.

Borbély László - Felvégi Andrea felvétele

BORBÉLY LÁSZLÓ-t november végén, A fúga művészete kiemelkedő előadójaként hallottam a Bartók Emlékházban - most ő sem nyújtotta a tőle telhető legjobbat. Ki tudja, talán az az energia, szellemesség, pezsgés, amely Haydn D-dúr zongoraversenyéből (Hob. XVIII:11) árad, nem kifejezetten az ő komoly és elmélyült egyéniségéhez illik - sőt kérdés, Borbély László problémaérzékeny, befelé forduló alkata való-e egyáltalán versenyművek előadására (nem volna szégyen, ha nem volna az: hogy mást ne említsek, Csalog Gábor sem egy par excellence versenymű-játékos). Mindenesetre a nyitótételben a szólista kissé nyugtalanul kezdett, a zenekar tempójánál gyorsabban, és zenélését később is bizonyos aritmia, kiegyenlítetlenség jellemezte. Hiányzott játékából az időgazdálkodás nyugalma, sok mindent elsietett - mint aki nem hiszi el, hogy a dallamok megvárják, mindenre lesz ideje. A lassú tétel szeretett volna szép és bensőséges lenni, és a zongora kísérletet is tett arra, hogy beszéljen hozzánk, az összhatás azonban ezúttal, Borbély minden dicséretes törekvése ellenére darabos maradt. Viszont - hogy a végére valami jót is írhassak - remek lendülettel indult, és pergő-pezsgő előadást hozott a művet befejező rondó. A tapsokra válaszolva Borbély László Liszt En rêve című H-dúr noktürnjével kívánt jó éjszakát a jelenlévőknek. (Február 8. - Budapest Music Center. Rendező: Concerto Budapest)

CSENGERY KRISTÓF

 

Mozart és Mahler - a zenekari repertoár két igen nehéz, sokféle buktatót magában rejtő fejezete. Igaz, az utóbbi évtizedekben lassan eljutottunk oda, hogy hovatovább már nem ugyanannak a zenekari repertoárnak része e két szerző, hiszen míg Mahler művei rendszeresen megszólalnak modern szimfonikus zenekaron (mi máson szólalnának meg? - kérdezhetnénk, holott bizonyos felfogások szerint már Mahler is „régi zene"), Mozart szimfóniatermése fokozatosan kikopott a nem historikus együttesek műsortervéből, és a régi hangszeres műhelyek kizárólagos felségterületévé vált. Jó karmester azonban szerepelteti zenekarának műsorán Mozartot és Haydnt akkor is, ha az együttes a hangversenyipar „kommersz" vonulatának képviselője. Egyrészt a zenészeket nem szabad megfosztani attól az élménytől, hogy a két nagy bécsi klasszikus műveivel találkozhassanak (a harmadikat, Beethovent szerencsére egyelőre senki sem akarja elvenni a szimfonikus zenekaroktól), másrészt Mozart és Haydn pótolhatatlan tanpálya: műveiket játszva a hangzás, a tagolás, a hangsúlyok olyan követelményeivel találkozhat a muzsikus, amelyek a romantikus és 20-21. századi repertoárban nem jellemzők, s így a zenekari játék karbantartása szempontjából pótolhatatlanok. Ezért is üdvözlendő, hogy VAJDA GERGELY vezényletével az MR SZIMFONIKUSOK legutóbbi hangversenyén Mahler 4. szimfóniája mellett Mozart D-dúr (Prágai) szimfóniája (K. 504) is elhangzott. A Mahler-mű, mint köztudott, fináléjában szopránszólót foglalkoztat. Nem véletlenül került épp e darab a műsorba: a bérlet, amelynek nyitóestjén elhangzott, a Hangok és szimfóniák címet viseli, s olyan műveket kínál a koncertlátogatónak, amelyekben a szimfonikus gondolkodásmód és az emberi orgánum találkozásának lehetünk tanúi.

Mahler megjelenését persze értjük e kontextusban - de hogy kerül ide a Prágai szimfónia? Nos, a koncert szerkesztője a háromtételes szimfónia második tétele és fináléja közé egy formabontó („mahleri") ötlettel vokális tételt illesztett, persze szintén Mozarttól: a szimfóniánál három évvel később, 1789-ben keletkezett Un moto di gioia hangversenyáriát (K. 579), amelyet a zeneszerző a Figaro házassága bécsi felújítása alkalmából komponált, a Susannát alakító Adriana Ferrarese del Bene (Lorenzo Da Ponte szeretője) számára. Mivel az ária G-dúrban íródott, hangneme is kellemes közelségben van a Prágai szimfónia D-dúrjához, s mivel metruma 3/8, a vokális tétel akár frissen lejtő „vokális menüettként" is felfogható a szimfónia tisztán hangszeres folyamatába ékelve. Ami pedig magát az ékelést, s egyáltalán, a maitól eltérő, kevésbé szabályos koncertrendezői gondolkodásmódot illeti, aligha tiltakozhatunk az ötlet ellen, hiszen aki utánaolvas, milyen műsorú nyilvános koncerteket adtak Mozart és Beethoven Bécsében, azt tapasztalhatja, hogy ezek a programok gyakran tartalmazták ciklikus művek kiragadott részleteit, és más vonatkozásban is szabadabbak, lazábbak voltak a mai, fegyelmezett koncertdramaturgiánál. Ilyen szempontból a Mozart-szimfónia hangversenyáriával való „spékelését" akár „historikus gesztusnak" is tekinthetjük.

Maradjunk a Mozart-szimfóniánál, bár a mű csak a hangverseny második részében került sorra (ennek is megvolt a maga logikus oka: Mahler Negyedikje elhaló hangokkal, pianissimo dinamikai utasítással ér véget, míg a Prágai szimfónia Presto fináléja a maga élénk temperamentumával hatásos csattanójú koncertbefejezés. Vajda Gergely sikerrel vezette együttesét a karcsú, sérülékeny bécsi klasszika kockázatos terepén: a nyitótételben úgy sikerült megadnia az Adagio lassú bevezetés súlyát és dignitását, hogy elkerülte a romantikus értelmezés csapdáját, az Allegro szonátatételben pedig két fontos mozzanattal is jelezte igényességét: egyrészt (bár nem alakított ki kamarazenekari létszámot) ügyelt a könnyed és áttetsző hangzásra, amely a dús zengés ellenére sem vált soha túl-szimfonizálttá, másrészt jelentős súlyt helyezett az apró ritmusértékek feszes-pontos kijátszására, s ezzel a tétel során mindvégig sikerült fenntartania a zenekari játék frissességét és dinamizmusát. Az Andantéban nagyra értékeltem a puha hangzást és a meghitt atmoszférát, a finálé pedig könnyed dinamizmusával fegyverezte le a hallgatót.

 

Váradi Zita - Opera Archívum

A Mahler-szimfónia nyitótételét rugalmasan lélegző tempóértelmezés jellemezte. Vajda Gergely előadásából nem hiányzott a tételre oly jellemző naiv derű, de a vezénylés az idill mögött felsejlő szorongást is képes volt felmutatni. A hangzást kissé fénytelennek éreztem, az előadás egésze azonban kontrollált-összeszedett benyomást keltett. Finom, apró tempólélegeztetések tették karakteressé a Ländlert, amelynek nosztalgikus hangja is illett a kompozícióhoz. Vajda Gergely, mint a mű jó karmesterei valamennyien, a Ruhevoll feliratú lassú tételben találta meg a 4. szimfónia súlypontját, drámai és epikai szempontból egyaránt: az előadás súlya és elbeszélő közlékenysége egyaránt itt volt a legnagyobb. Himnikusan szóltak a hegedűk, szépen felépített csúcspontok szavatolták a tétel tolmácsolásának hitelét. VÁRADI ZITA mind a Mahler-, mind a Mozart-produkcióban jól szerepelt: előbbiben ugyanazt a kettősséget, az ártatlan játékosság és a nyomasztó sejtések egyidejű jelenlétét érzékeltette, amely már a nyitótételben is meghatározó, utóbbiban pedig energia és derű jellemezte énekét. Könnyed hangadás, tiszta intonáció, plasztikus szövegejtés adta meg teljesítményének szakmai rangját. (Február 18. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Magyar Rádió)

CSENGERY KRISTÓF

 

 Remek műsort adott elő a MÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR CSABA PÉTER vezényletével és FRANKL PÉTER közreműködésével. A hangverseny kétszer töltötte meg az Olasz Intézetet; az első különlegessége volt, hogy ezen adta elő Frankl 100. alkalommal Brahms B-dúr zongoraversenyének magánszólamát. A programot, amelynek második felét Schumann 2. szimfóniája alkotta, magam a második alkalommal hallottam.

A koncertnek azonban nem csupán a műsora volt remek, hanem az előadói is: Frankl rendkívül szuggesztív hatást gyakorolt a közönségre, Csaba Péter vezénylése klasszikus kiegyensúlyozottságot tükrözött, és a művek elmélyült ismeretén alapult, a zenekar pedig csiszoltan, homogén hangzással szólt, és érzékenyen, expresszíven zenélt. Mindehhez járult a zenekar és a karmester nyilvánvalóan magas fokú egymást értése és harmonikus zenei kapcsolata; s ebbe a képletbe a zongoraversenyben Frankl is zökkenőmentesen kapcsolódott be.

Az előadók igen jól alkalmazkodtak az Olasz Intézet meglehetősen visszhangos Akusztikájához: a partitúra különböző rétegei mindvégig megőrizték Megkülönböztethetőségüket és plaszticitásukat - miközben a zenekar egésze mégiscsak egységes és egyéni benyomást keltett. A zongora úgy idomult ehhez a hangzásképhez, hogy egyrészt megőrizte individualitását, másrészt semmilyen erőlködésre nem volt szüksége ahhoz, hogy mindenfajta zenekari szövettel szemben, minden dinamikában jól hallható és megkülönböztethető maradjon.

A B-dúr zongoraverseny első tételében a kürtszólók szépsége sűrítette magába az egész előadás eufóniáját. Amikor pedig Frankl belépett, egy különleges expresszív adottságokkal bíró zongoristát hallottunk, egy belső tűztől hevített hangot, amely végtelenül változékony volt, szikrázó futamokkal, rendkívüli koherenciájú dallamokkal, vagy éppen zengő, sarastrói komolysággal. A scherzo, amely a szokatlan Allegro appassionato tempóutasítást viseli, valóban meggyőző tempóban, ritkán hallható súllyal és jelentőségteljesen szólalt meg. Különösen emlékezetes volt ebben a tételben a zenekar és a szólóhangszer párbeszéde, illetve a zenekar már-már individuális érzelmi intenzitása. Már itt megcsodálhattuk Frankl éneklő játékát, amely a lassú tételben teljesedett ki igazán. Érzékeny és puha zongorázása, illetve a Csaba Péterből sugárzó poézis a zenekar odaadó és perfekt játékával, a szépséges csellószólókkal együtt rendkívül emlékezetes összhatást hozott létre. A negyedik tétel, az Allegretto grazioso - tehát a scherzónál kevésbé gyors finálé - tempója valóban nem bizonyult túlhajszoltnak, ami egyaránt lehetővé tette a tétel átgondolt, kiegyensúlyozott megformálását és a virtuóz, játékos elemek érvényesülését.

Schumann 2., C-dúr szimfóniája azután alkalmat adott arra is, hogy a karmester és zenekara bebizonyítsa: egy különlegesen inspiráló szólista nélkül is egészen elsőrangú teljesítményre képes. Abban a fajta előadásban volt részünk, amely tulajdonképpen felfedező útnak tekinthető, amely nem a megszokottat, hanem a partitúrában ténylegesen benne rejlő zenei tartalmat igyekszik feltárni a hallgató számára. Telitalálat volt a szorongó, tekergő, burjánzó első tétel karaktere, a villanások, az árnyékok, a színek és képek örvényszerű kavargása. Csaba Péter az a fajta karmester, aki tudja, hogy nem az ő vezénylésének, hanem a felhangzó zenének kell látomásosnak lennie: mozdulatai a lehető legvilágosabbak és legpóztalanabbak - természetes és racionális mozdulatok, amelyeknek célja a zenekar informálása, amit ily módon a lehető leghatékonyabban szolgál. Illetve a hallgató abban nem lehet biztos, hogy például a scherzóban a vonóskar briliáns megszólalásai vagy a fafúvós staccatók kontrollált, kérlelhetetlen pontossága elsősorban a próbamunkának vagy a koncert közbeni hatékony információszolgáltatásnak köszönhető-e elsősorban - valószínűleg a kettőnek együtt. Miként a lassú tétel ihletett, fájdalmas szépségű előadása, az egész koncert egyik csúcspontja is. A zárótétel lázas ünneplését hallgatva pedig úgy érezhettük: valóban kárpótolt minden addigi szenvedésért, s hogy ez a fénnyel telített, éles körvonalú, reményekkel telített világ valóban az utolsó szót jelenti. Ezt a kivételesen szép hangversenyt mindenesetre méltóképpen zárta. (Február 23. - Olasz Kultúrintézet. Rendező: MÁV Szimfonikus Zenekar)

MALINA JÁNOS

 

Műsorválasztás szempontjából érdekesen rendeződtek párba egymással A Zongora című bérlet legutóbbi eseményei. Először Jevgenyij Koroljov adott egész estét betöltő Bach-koncertet, a Goldberg-variációkat tűzve műsorra, majd januárban David Fray ismét kizárólag Bachra összpontosított, két-két toccatából, illetve partitából formálva meg hangnemek dolgában is koherens programját. Ezt követően február elején Bogányi Gergely két, egymással ellentétes zenei magatartást képviselő Schumann-mű keretébe foglalt egy-egy Brahms-, illetve Mendelssohn-alkotást, február végén pedig RÁNKI DEZSÔ ismét két erősen különböző profilú Schumann-sorozat közé ékelt valami mást - ezúttal Beethoven terméséből.

Ránki Dezső

Ránki szólóestjének elején a Waldszenent hallottuk (Erdei jelenetek, op. 82 - 1848/49). Érett kori mű, mely a megállapodottság jegyeit viseli magán. Meghatározóak itt a befelé forduló, elmélkedő hangulatú tételek, melyek a természet nyugalmát, az erdő és az erdőben magára eszmélő ember csendjét hivatottak megjeleníteni a zsánerdarab eszközeivel. Ezek képviselik a kilenctételes ciklus gerincét, s közülük csak ritkán emelkedik ki nagyobb hangjával és élénkebb kedélyével egy-egy olyan tétel, mint a 8-as számú Jagdlied (Vadászdal). Ennél is határozottabb egységesítő tényező, hogy a kilenc tétel mindegyike úgynevezett bés hangnemekben fogant: B-dúr, d-moll, Esz-dúr és g-moll tételek váltakoznak, középpontban egy B-dúr tétellel. Mindez arra inti az előadót, hogy a kiegyenlítettség szellemében közelítsen a sorozathoz, egységre törekedve mind dinamikában, mind gesztusokban. Ránki legalábbis így értelmezte a ciklust, s ez a szemlélet elsősorban a „befelé terjeszkedő" karakterépítkezésnek kedvezett: annak a zenei magatartásnak, mely a részletgazdagságban, az apróságok cizellálásában találja meg a mű igazi megismerésének és ábrázolásának módját. Ennek megfelelően a zenélés alapgesztusa a kifinomultság volt, az érzékeny billentés, az áttetsző hangzás - s ebben az alapközegben jelentettek bizonyos változatosságot az erőteljesebb megnyilvánulások. Ránki olvasatát hallgatva az volt a benyomásom, végsőkig csiszolt, tökéletesen kiérlelt tolmácsolás tanúi vagyunk.

Ehhez képest a második részt kitöltő Da­vidsbündlertänze (A Dávid-szövetség táncai,
op. 6 - 1837) maga az állandó változás, a folytonos kontraszthatás. Ebben a tizennyolc tételben a legkülönfélébb hangütésű zenékkel találkozunk: szenvedélyes, élénk ritmusú és erőteljes dinamikájú „táncok" (idézőjelben, mert valljuk be, itt azért sok minden csak névleg tánc) váltakoznak ábrándos, álmodón lágy kantilénákkal. Alapélményünk a karakterek folytonos egymásnak feszülése: energia és lágyság, nyers erő és kifinomultság. Ránki Dezső hallatlanul dinamikus zongorázásának sokszínűsége bevonta a hallgatót a gazdagságnak ebbe a körébe, segített gyönyörködni az invenció állandó tűzijátékában. S miközben átadtuk magunkat a zenei változatosság csodálatának, csak úgy mellékesen, tudatunk hátterében nyugtázhattuk, hogy az előadás mindvégig feszes, reprezentatív, töretlenül virtuóz - és az a lobogó belső tűz élteti, amely a zongoraművész egy-egy régi, emlékezetes Schumann-produkciójában (például a Szimfonikus etűdökben vagy a C-dúr fantáziában) az elmúlt évtizedek során is meghatározó volt. Ránki Dezső engedményt nem ismerve, a diadalmas virtuozitás maximalizmusával zongorázta a Dávid-szövetség táncait.

Beethoven E-dúr szonátájának (op. 109 - 1820) tolmácsolásában talán az volt a legszebb, hogy Ránki játékát hallgatva egyszerre érezhettük meg a mű mögött a beetho­veni szonátatermésnek legalábbis az opus 27 sonata quasi una fantasia modoráig visszanyúló folytonosságát és a nagy utolsó művek jelenét. Az előbbi a nyitótétel ajándéka volt: az a majdhogynem improvizatív (a zongorán harmóniákat keresve preludáló vagy - igen! - „fantáziáló") könnyedség, amellyel a Vivace ma non troppo egymásba olvadó, lágy harmóniamenetei megszólaltak, a múlt gyökereit idézte, egyrészt a jelzett módon a saját múltét, másrészt azzal, ahogyan az említett preludálás a nyitótételben egyfajta toccata-modor karakterbeli sokféleségévé változott át, a zenetörténeti múltét is, egészen Bachig. Hallatlanul indulatos, vehemens volt a scherzo megfogalmazása: Ránki igen markáns hangsúlyokkal, pompásan „megfogott" ritmusokkal tette erőteljessé a tétel arcélét. Végül a variációs fináléban mindjárt a témaindítást a tétel rangjának kijáró nemes egyszerűség és himnikus emelkedettség jellemezte, maga a változatok sora pedig azt a küzdelmes és felemelő tisztulásfolyamatot példázta Ránki keze alatt, amely a kései Beethoven variációs ciklusaira az op. 96-os G-dúr hegedű-zongoraszonátától a 9. szimfónia Örömódájáig, vagy épp az op. 111-es zongoraszonáta Ariettájáig jellemző. Érett, nagy zongorázás szolgálta egy érett, nagy mű sikerét. (Február 26. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Jakobi Koncert Kft.)

CSENGERY KRISTÓF

 

 Második hangversenyével folytatódott  a LISZT FERENC KAMARAZENE­KAR (művészeti vezető: ROLLA JÁNOS) túlnyomórészt kortárs magyar szerzők műveiből összeállított koncertsorozata az A 38-as hajón. Ezúttal csupán két kompozíció, mintegy félidőnyi zene szerepelt a műsoron: Vajda János tavaly bemutatott 4. vonósnégyese, majd pedig Orbán György Bálzene Razumovszkij grófnak címet viselő, nevezzük így: vonószenekari szvitje. (Mint a műsorból is látható, ebben a sorozatban a kamarazenekarra írt művek mellett kamarazenei alkotások is helyet kaptak, az együttes tagjainak előadásában.)

A Vajda-kvartettet TFIRST PÉTER, HARGITAI GÉZA, VÁRNAGY MIHÁLY és RÓZSA RICHÁRD játszotta, rendkívül felkészült és igazán összeszokott együttes benyomását keltve. Vajda János műve négytételes, a műfaj nagyformára vonatkozó hagyományait követő kompozíció, amelyben - mint az már Haydnnál sem példátlan - a scherzo megelőzi a lassú tételt. Első végighallgatásra a 4. kvartett kiérlelt, tartalmilag és érzelmileg igen gazdag alkotás, amelyből - szerzőjére oly jellemző módon - nem hiányzik a humor és a játékosság sem, s amelynek briliáns mesterségbeli megvalósítását talán aláhúzni sem ildomos. Vajda a tőle megszokott invencióval, bőkezűen szórta el művében a megkapó hatásokat, a primer hatású érzelmeket, vagy egyszerűen a kitűnő zenei ötleteket; s a kompozíciót, minden sokszínűsége ellenére, határozott kohézió tartja egyben. Legfeljebb a kifejtés tömörsége nem mutatkozott mindenütt maximálisnak, ismét aláhúzom: első hallásra. Lehet, hogy tévedek; annyi biztos, hogy a darab a Kodály által megírt „mi ez a gyönyörű?" reakcióra nem egyszer okot szolgáltat.

Vajda János

Tfirst Péter, Hargitai Géza, Várnagy Mihály és Rózsa Richárd - Felvégi Andrea felvételei

A kezdőtétel igényes, mozgalmas, sokszor imitatív, kavargó szövete rendkívül nehéz előadnivalót és sokféle átélnivalót kínált a játékosoknak, s persze hálás feladatot is jelentett számukra az eseménydús dramaturgia és a képekben gazdag írásmód. A négy művész szuggesztíven, technikailag briliáns módon, intonációban szinte teljesen kifogástalanul játszott, s ha valamit időnként mégis hiányolhattunk, akkor az a hangzás gömbölyűsége, teltsége volt. Időnként kevésbé fedett vagy éppen nyersen ható hangokat is hallottunk, bár attól tartok, hogy az a viszonylag alacsony és szűk doboz, amelyben a közönség és az előadók a hajón elhelyezkedtek, akusztikailag legfeljebb közepes elvárásoknak tehetett eleget, ez pedig több mint elegendő magyarázat. Mindenesetre ez sem sokat vont le mondjuk a második tétel izgalmas, zörejszerű hangzásainak vagy csúfondáros pillanatainak hatásából, s még kevésbé a lassú tétel fájdalmas, mély zengésű és mélyen hiteles lírájából. Ezt a megkapó, nem egyszer schuberti emlékeket idéző tételt éreztem a mű súlypontjának, értékállósága zálogának.

Orbán György báli zenéje, amely egy film zenéjéhez komponált vonósnégyestételek koncerttermi hasznosítását tette lehetővé, tulajdonképpen a lehető legszofisztikáltabb szórakoztató zene, a szó lehető legjobb értelmében. A hét tétel némelyikének már a címe - „Repülő valcer" vagy „Frisch" - is hitelesen képviseli a szerző fanyar humorát. S ha úgy éreztem, hogy a teljes zenekar akusztikailag még sokkal inkább dobozba préselten szólt az adott helyszínen, mint a vonósnégyes, mindenért kárpótolt a Nyitány kedves szemtelensége, a Repülő valcer valóban légnemű könnyedsége, a Szomorú keringő színpadiasan könnyes kromatikája vagy a Tango felice szándékosan és szellemesen túlstilizált temperamentuma. (Február 26. - A38 hajó. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar)

 MALINA JÁNOS

 

Bár a programban sehol sem történik  közvetlen utalás Bécsre, mint a hangverseny mottójára, hívószavára, a NEMZETI FILHARMONIKUSOK ROBERTO MINCZUK vezényletével egy különlegesen ínyenc és változatos Bécs-központú hangversenyprogramot adtak elő. A felhangzó zeneszámok nem csupán keletkezési idejük vagy műfajuk tekintetében voltak többfélék, hanem abból a szempontból is, ahogyan bécsiek (tudniillik Bécsben keletkeztek vagy Bécsben játszódnak). Már a szerzők névsora is figyelemreméltó: Erich Wolfgang Korngold, Mozart, Richard Strauss és ifj. Johann Strauss - micsoda különböző négy világ! S ha magukat a műveket nézzük - Korngoldnak a Sok hűhó semmiért 1918-as schönbrunni (német nyelvű) előadásához komponált kísérőzenéje, Mozart e hangnemben utolsó (K 503-as) C-dúr zongoraversenye, Richard Strauss Rózsalovag-szvitje és Johann Strauss polkái és keringői -, akkor kiderül, hogy létezik egy másik, titkosabb vezérfonal is: a színpad. Mert közvetlenül ugyan csak Korngold műve és a Rózsalovag-szvit tekinthető színpadi zenének, ám sok Mozart-zongoraverseny, s különösen ez a Figaro és a Don Giovanni tőszomszédságában keletkezett koncert, közmondásosan az opera folytatása más módszerekkel; s végül Johann Straussban is mindig ott irizál a színpadi tánc, és persze a szerző operettjeinek világa, amelyek olykor be is fogadnak egy-egy önálló életet is élő keringőt.

Egy szó mint száz: igazán nem minden­napi műsort ígért a koncertprogram, s a hallgató végül ennél az ígéretnél többen is részesült. Legelsősorban is Roberto Min­czuk rendkívül rokonszenves, külsőségességtől mentes, ám roppant hatékony és magabiztos karmester, aki kifejezetten jelentékeny művész benyomását keltette. Karaktereinek skálája kifinomult és változatos, a zenekarral már-már egy Bernstein bensőségességével és eleganciájával kommunikál. Mindennek köszönhetően a Nemzeti Filharmonikus Zenekar a legjobb képességeinek szintjén szólalt meg és zenélt ezen az estén. A csodakamasz-korból éppen kinövő Korngoldnak a maga korában frenetikus sikert és a legnagyobbak elismerését kiváltó színpadi zenéje ugyan ma inkább nagyon ügyesnek tűnik fel, mint bármi többnek (persze mi már Brittent vagy Ránki Györgyöt is ismerjük), ezt az igen mutatós és helyenként erőteljesen kifejező zenét azonban a legapróbb nüanszra is ügyelve, a lehető legvonzóbb formában szólaltatta meg a zenekar Minczuk vezetésével.

Mindez azonban igazán csupán bemelegítés lehetett a Mozart-zongoraverseny előtt, amelyben egy másik, nem mindennapi egyéniség is képbe lépett. A nagy tekintélynek örvendő, ám elsősorban mégis a 20. századi francia zongorairodalom specialistájának számító PASCAL ROGÉ bámulatosan egyéni és vonzó Mozart-játékkal mutatkozott be, mégpedig úgy, hogy - talán egyetlen pillanatnyi aszinkronitástól eltekintve, amely az első tétel elején következett be - mind a szorosan vett zenei idő szempontjából, mind általános zenei tekintetben együtt lélegzett partnereivel. Rogé legsajátosabb, azonnal appercipiálható vonása egészen különlegesen kristályos csengésű, rendkívül karcsú és mégsem testetlen, messze szárnyaló hangja, amelyben azonban szemernyi erőszakosság, forszírozottság sincsen. Ennek következtében mindig hallható, ugyanakkor semmit sem nyom el sem akusztikailag, sem pedig zeneileg. Ez a varázslatos csengés, mondani sem kell, tökéletesen helyén van a mozarti C-dúr világban, főképp mert az előadás apró finomságai iránti, tipikusan francia érzékenységgel párosul. Mindez semmiképp sem jelenti viszont az erő hiányát; éppen a hang karcsúsága teszi lehetővé azt, hogy jelentős energiák szabadulhatnak fel a hangoskodás vagy torzulás veszélye nélkül. Külön élményt jelentettek Rogé hallatlan sűrűségű és tömörségű trillái is. A lassú tételben pedig gyönyörűen és gyengéden énekelt ez a hang; puhaságának tökéletes ellenpárja volt a fafúvók makulátlan, tiszta hangzása, s a kettő élő párbeszédének emlékezetesen szép pillanatokat köszönhettünk. Az Allegretto zárótételben pedig a minden sietségtől mentes, szinte komótos tempó révén tetszett úgy, hogy minden a lehető legplasztikusabban artikulálva, a részletek maximális kiélvezését lehetővé téve szólalt meg.

A Rózsalovag-szvit a kezdőszámnál sokkal jelentékenyebb zenei anyagával lehetőséget adott arra, hogy a zenekar és karmestere megmutassa: önmagában is képes a Mozart-koncertben hallottaknak megfelelő zenei teljesítményre. Ez valóban be is bizonyosodott: Minczuk zenélésének említett jelentékenysége abban manifesztálódott, ahogyan Strauss legszebb és legerősebb gondolataiból, viharos és gyengéd, himnikus és metsző iróniájú karaktereiből a lehető legnagyobb hajlékonysággal és érzékenységgel hozott ki mindent, ami kihozható. Ezt a zenekar a maga részéről az elképzelhető legtisztább intonációval, színekkel és arányokkal hálálta meg.

Nem kevésbé ragyogóan szólaltak meg végül a másik Strauss darabjai sem, még ha a stílus minden akarástól és megcsináltságtól mentes, tökéletesen spontán változatát igazából csak Bécsben tudják is művelni. Azt azonban halkan meg kell jegyeznem, hogy a Mesél a bécsi erdő csakis citerával az igazi. (Február 28. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

MALINA JÁNOS

 

 

 

Takács-Nagy Gábor

 

A Kelemen Vonósnégyes

 

Bogányi Gergely

 

Borbély László

Felvégi Andrea felvételei

 

Váradi Zita

Opera Archívum

 

Ránki Dezső

 

Vajda János

 

Tfirst Péter, Hargitai Géza,
Várnagy Mihály és Rózsa Richárd

Felvégi Andrea felvételei

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.