Angyalok Sziléziában

3. Kortárs Operafesztivál, Boroszló

Szerző: Bóka Gábor
Lapszám: 2012 december
      

Immár két éve, hogy változatlan, mi több: növekvő csodálattal térek vissza időről időre a kies fekvésű Boroszlóba (mai, lengyel nevén Wroc∑awba) operát nézni és hallgatni. Túl a város nyújtotta turisztikai látványosságok kimeríthetetlen voltán és az Opera Wroc∑awska kritikusokkal szembeni nagyvonalúságán, elsősorban az eddig általam látott előadások művészi színvonala, és egyáltalán, az egész Wroc∑aw-jelenség az, ami újabb és újabb látogatásokra késztet. Meglehet, idehaza nem a nagy operai központok között tartjuk számon Szilézia fővárosát, s ha reálisak vagyunk, a Boroszlói Opera valóban nem a Scala vagy a Metropolitan vetélytársa. Csakhogy számunkra, akik szeretünk világszínvonalról álmodozni, ám homokba dugott fejjel, csökönyösen nem veszünk tudomást arról, mik a számunkra is elérhető realitások, cseppet sem tanulságok nélküli betekinteni abba, hogyan is működik, mit is kínál egy hozzánk hasonló posztkommunista ország vidéki operaháza.

Az adottságok első ránézésre alig különböznek attól, ami itthon is rendelkezésre áll. A társulat otthonául szolgáló épület 1841-ben nyitotta meg kapuit, s noha a visszafogottságában is elegáns teátrum valódi ékköve a város 19. századi építészetének, áldás volta mellett egyszerre teher is: csekély befogadóképessége, kicsi zenekari árka, korlátozott és nem igazán bővíthető színpadtechnikája okán immár kézzel fogható az igény egy új, korszerű épület tervezésére. S itt máris elértünk az első lényeges különbséghez a magyar és a lengyel állapotok között: míg itthon csak álmodni lehet új operaházak születéséről, vagy korszerűtlen épületek korszerűsítéséről, valódi renoválásáról, addig Boroszlóban már épül az új színház - a tervek szerint 2016-ban, amikor Bo­roszló lesz Európa egyik kulturális fővárosa, már üzemelni is fog. Persze jogosan merül fel a kérdés: van-e igény egy 6-700 ezres városban két operaházra? A jelek szerint van: a hagyományos repertoárrendszerben működő intézmény jelenleg harminckét operát tart műsoron, s jórészt teltházakkal játszik, mint ez az évente kiadott, nagyjából 250 oldal terjedelmű, színes fotókkal bőségesen illusztrált évkönyvekből kiderül - ráadásul tapasztalataim szerint a közönség jelentős részét fiatalok alkotják.

E „vidéki" operaház, mely, ismétlem, nem többtagozatú színház, mely évente három-négy operaprodukciót tart műsorán, hanem valódi operaház, kínálatával a látogatók széles körét próbálja mozgósítani. Havi rendszerességgel tárja közönsége elé a Borisz Godunovot, a Parsifalt, Az árnyék nélküli asszonyt. A népszerű repertoárdarabok lehető leghagyományosabb színre állítása mellett minden évben jelentkezik egy „megaprodukcióval" is, mely vagy szabadtéren, vagy a város sportcsarnokában igyekszik megszólítani azokat, akiket elsősorban a látványosság vonz. Teret kapnak a modern rendezői irányzatok - a társulat Don Giovanniját és Roger királyát (Szymanowski operáját) Mariusz Treli◊ski, a nyugaton is elismert rendező állította színre. S mint az utóbbi címből sejthető, a társulat nagy hangsúlyt fektet a nemzeti operajátszás hagyományainak ápolására: meglehet, a lengyel opera nem rendelkezik sokkal több és értékesebb művel, mint a magyar, azok viszont jóval magasabb arányban találhatók meg az itteni műsoron - a már említett Szymanowski, valamint Moniuszko mellett kortárs szerzők műveinek bemutatása és folyamatos műsoron tartása is ezt a vonulatot erősíti. S noha az évkönyvek előadásokra lebontott statisztikáiból tudható, hogy nem ezek a leglátogatottabb produkciók, az Ewa Michnik igazgatónő vezette társulat mégis úgy gondolja, hogy éppen a kortárs művekkel vonhatja magára a nemzetközi sajtó figyelmét a színház - s mint azt a harmadik alkalommal megrendezett Kortárs Operafesztivál bizonyítja, ebben nem is tévedett a menedzsment.

Hogy mit is kínál e kétévente megrendezésre kerülő eseménysorozat? A cím nem minden alkalommal ugyanazt fedi: míg 2010-ben bő kéthetes válogatást kaphattak a nézők az Opera Wroc∑awska teljes 20. századi kínálatából (melyben a halott klasszikus, Szymanowski, az élő klasszikus, Penderecki, valamint egy sor negyvenes-ötvenes éveit taposó, javakorabeli alkotó művei mellett olyan kuriózum is elfért, mint a veristák kortársának, Giacomo Oreficének Chopin-zongoraművekből összefércelt melodrámája), addig idén szerényebb keretek között, de szerzőket és műfajokat tekintve is sokfélébb kínálatból válogathattunk hat estén át. Voltak átfedések: Eugeniusz Knapik La libertà chiama la libertà című operájának ősbemutatójáról éppen lemaradtam két évvel ezelőtt - most új betanulásban került színre a produkció, így pótolhattam akkori mulasztásomat. Ám a magyar operakrónikást természetesen a szenzációnak ígérkező lengyelországi bemutató, Eötvös Péter Angyalok Amerikában című darabjának szep­tember 29-i előadása vonzotta elsősorban Boroszlóba.

Sok aspektusból lenne megközelíthető az Eötvös-bemutató - Magyarországról nézve mégis talán a darabválasztás tett volta szökik szembe elsőként. S itt nem pusztán arról van szó, hogy kortárs külföldi szerző műve egyáltalán elhangozhat lengyel operaszínpadon (még ha, mint ezúttal, csak koncertszerű változatban is); mint az eddigiekből kiderülhetett, ez tőlünk északabbra nem számít abszolút ritkaságnak. Figyelemre méltó azonban a témaválasztás: az opera alapjául szolgáló mű, Tony Kushner drámája, mely keletkezésekor inkább tűnt afféle Zeitstücknek a nyolcvanas évek amerikai társadalmáról, mintsem az emberi lét általános érvényű kérdéseit feszegető műnek, a másság és a tolerancia problémáit járja körül ma is indulatokat kiváltó konkrét témák, nevezetesen a vallás és a homoszexualitás köré építve. Idehaza az a sztereotípia él a lengyel társadalomról, hogy mélyen gyökerező katolicizmusa elválaszthatatlan a konzervativizmustól - az Eötvös-opera lelkes fogadtatása legalábbis megkérdőjelezni látszik ezt a közkeletű vélekedést, még akkor is, ha az oratorikus megszólaltatás jellegénél fogva nem is helyezhette előtérbe a mű „rázós" olvasatát. A rengeteg szerepösszevonás és jelenetváltás miatt felirat nélkül nehezen követhető cselekményű operát a közönség jelentős része meggyőződésem szerint inkább az Eötvös Péter zenei nyelvéhez való akklimatizálódás jegyében hallgatta; ebben viszont kiváló segítőre talált a heroikus feladatát a legmagasabb színvonalon ellátó előadógárdában. Szó sincs arról, hogy a nívót „ahhoz képest" kellett volna elfogadnunk; a kortárs zene legkülönbözőbb stílusaiban járatos, technikailag felkészült zenekar, a Boroszlói Opera saját együttese elmélyült figyelemmel követte és valósította meg a rendkívüli állóképességről tanúbizonyságot tevő fiatal, libanoni születésű karmester, Bassem Akiki instrukcióit. A partitúra színgazdag hangszerelését minden árnyalatában kibontó, egyszerre higgadtan távolságtartó, ugyanakkor a hallgatót mégis e muzsika bűvkörébe vonó karmesteri-zenekari produkción túl az énekesek is kivétel nélkül a korrekt szint felett teljesítettek: a főszerepet, Prior Waltert éneklő ∂ukasz Rosiak, valamint a többek között Belize-t, a fekete nővért alakító ∂ukasz Dulewicz azonban feltétlen kiemelést érdemelnek lenyűgöző vokális felkészültségük és koncertkörülmények közt is megragadó involváltságuk okán.

Nagyobb bajban vagyok az Eugeniusz Knapik-opera előadásának értékelésével: a La libertà chiama la libertà olyan mértékű megterhelést ró a nézőre-hallgatóra, hogy a mű egyszeri megtekintése után aligha mondhatok egyszerre tárgy- és szakszerű véleményt a produkcióról - túl sok energiát köt le a mű befogadása, megértése. A Knapik-opusz nem önálló színpadi mű, egy trilógia befejező része, s ez máris szolgál némi magyarázattal az említett nehézségekre: kétharmadánál kell bekapcsolódnunk egy amúgy sem túl világos cselekményű történetbe - csakhogy ellentétben a wagneri példával, Knapik nem ismételteti el szereplőivel időről időre az előzményeket. Igaz, a The Minds of Helena Troubleyn-ciklus három estéjén jóval kevesebb cselekmény megy végbe, mint a Ring négy napján - annál több viszont a pszichologizálás: a trilógia középpontjában álló Helena ugyanis azzal tűnik ki környezetéből, hogy saját belső világot alkot magának, s ettől fogva ebben éli az életét. Belső világa aztán önálló életre kel: maga által teremtett képzeletbeli lánya, Fressia, egészen odáig megy az önállósulásban, hogy fellázad anyja ellen, és megöli őt - amivel persze saját magát is halálra ítéli. Különböző szimbolikus alakok (például
Il Ragazzo, a külső kommentátor és a végső tanulság kimondója) és események,
meghökkentő zenedramaturgiai eszközök (a IV. felvonás címe például A csend), no meg
Micha∑ Zadara rendezésének puritán színpadképek közötti technikai sokrétűsége tölt el elégedettséggel, vagy éppen borzolja a kedélyeket - kinek-kinek vérmérséklete szerint. Maria Bulgakova megvalósítja a lehetetlent: Helena Troubleynként bámulatosan sokrétű, olykor torokszorító magányt felidézni képes alakításával egymaga viszi a vállán az előadást - nem mintha partnerei nem lennének kiválóak, csak éppen a darab nem nyújt számukra elegendő lehetőséget a kibontakozásra (az abszolút főszerep mellett a hatalmas kórus- és balettapparátus is ellenük dolgozik). Pedig az Il Ragazzót alakító Mariusz Godlewskiről korábbi élményeim alapján tudom, hogy kiváló adottságokkal megáldott énekes (másfél éve kitűnő volt Don Giovanniként). S nem mehetünk el szó nélkül a karmesteri teljesítmény mellett sem: ha az imént Bassem Akiki rendkívüli állóképességét emlegettem, úgy most itt van rá a magyarázat - az Eötvös-bemutató másnapján máris újra a zenekari árokban találtuk, ahol a nem kevesebb kihívást tartogató művet az előző napihoz hasonló odaadással dirigálta.

Két nap, két előadás Boroszlóban, me­lyek nem csak arról győztek meg, hogy a kortárs opera él, és kellő odafigyeléssel még vonzóvá is tehető a közönség számára, de arról is, hogy a műsorpolitika (mely nem csak a darab, de az előadók kiválasztását is magában foglalja!) nem ad hoc alakuló, mindig a legkisebb ellenállás irányába húzó önműködő valami, hanem átgondolt és felelősségteljes döntések következménye. Utóbbi persze idehaza sem ismeretlen jelenség: az Angyalok Amerikában prózai változatát, Tony Kushner eredeti drámáját épp az operaverzió lengyelországi premierjének hétvégéjén állította színpadra a budapesti Nemzeti Színház. Mindannyiunk vesztesége, hogy ha egy operaelőadás kapcsán is hasonló súlyú kérdésekkel szeretnénk szembesülni, legalábbis Lengyelországig kell utaznunk.  

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.