Hangverseny

Szerző: Malina János, Csengery Kristóf, László Ferenc
Lapszám: 2012 május
   

A kontinensen nem igazán mindennapos, „bennfentes" angol repertoárból összeállított programot vezényelt a NEMZETI FILHARMONIKUSOK élén JAMES JUDD, a világjáró brit karmester, akit legalább négy kontinens zenekarai ismernek közelről. Judd, aki az Európai Kamarazenekar egyik alapítója volt, széles repertoárral rendelkezik a régi angol zenétől Mozart operáin át Mahlerig, legmarkánsabb specialitása azonban az utolsó bő évszázad brit és amerikai zenekari irodalma. A budapesti hangversenyen Frederick Delius, Benjamin Britten és Edward Elgar műveit vezényelte - közülük csupán Britten és kisebb mértékben Elgar művei találtak utat az európai mainstream koncertrepertoárba.

A zenei kitekintésünket fáradhatatlanul tágítani igyekvő Kocsis Zoltán kezdeményezésére így hallgathattuk meg előbb - nyitány funkcióban - Delius rövid zenekari poémáját, Az első tavaszi kakukkszót, majd Britten korai, op. 13-as Zongoraversenyét JEAN LOUIS STEUERMANN közreműködésével, végül pedig Elgar 2., Esz-dúr szimfóniáját (op. 63.) A rövid Delius-mű redukált szimfonikus zenekarra (kilenc részre osztott vonóskarra és minimális létszámú fúvós részlegre) íródott: egyetlen, 6/4-es metrumban tovahullámzó zenei ívet rajzol ki, a kakukk szerepében a klarinétokkal. A kakukk szaván túl a darab deklaráltan tartalmaz norvég koloritot és egy norvég népdalidézetet is; mindez a pálca nélkül, rugalmas és lekerekített mozdulatokkal vezénylő karmester - meg a fafúvósok - rokonszenves bemutatkozását tette lehetővé.

James Judd és Jean Louis Steuermann - Csibi Szilvia felvétele 

Jóval komplexebb darab ennél Britten négytételes zongoraversenye. Itt már a karmesteri pálca is előkerült: az alapvetően virtuóz beállítottságú - és virtuóz zenekarkezelésű - versenymű ugyanis jelentős kihívást jelent a szólistával, a karmesterrel és a zenekarral szemben egyaránt. Egyszersmind hálás darab is mindazok számára, akik meg tudnak felelni ennek a kihívásnak - s ebben az esetben ez minden résztvevőről elmondható volt. A Britten-zene invenciózusan pragmatikus jellege a legvonzóbb módon bontakozott ki ebben az előadásban. A brazil születésű szólista játékának imponáló könnyedsége, vonalainak rugalmassága, a virtuozitását is jólfésültté tevő eleganciája már a színekben és meglepetésekben gazdag első tételben világosan megmutatkozott, és a nagyszabású cadenzában kulminált. A mű markáns és széles skálát kifeszítő képeit - a II. tétel mesehanggal keretezett keringő-apoteózisát, a variációs III. tétel groteszk elemeit vagy a berliozi vagy sosztakovicsi módon a scherzo alaphangot a horror irányába „fejlesztő" zárótételt rendkívül plasztikusan és hatásosan jelenítette meg James Judd, s a zenekar is elemében volt, meggyőzően, egységesen, remek basszusalapozással játszott.

Elgar 2., egyben utolsó befejezett szimfóniája - ezt szerzőjének írásbeli megnyilatkozásai is megerősítik - hatalmas, ultraromantikus kitárulkozás, amely a Kékszakállú évében (tehát egy évvel a Pierrot, kettővel a Sacre előtt) készült el; igaz, emezek a kontinensen születtek. Mindenesetre Elgar kései romantikája nemcsak Bartókhoz, Schoenberghez, Stravinskyhoz, hanem Brittenhez képest is halványabb világ. Egyáltalán nem érdektelen, de valamelyest kontúrtalan. Ha valami mégis emlékezetes belőle, akkor leginkább az, hogy a szerzőt rajta-rajtakapjuk: szíve mélyén Wagner szeretne lenni. Ez persze nem megy, maradnak tehát a nagy gesztusok, amelyek, meg kell hagyni, igényesen kidolgozott zenei szövetekből épülnek fel; s az olyan varázslatos és egyszersmind ízléssel megírt epizódok, mint a II. tétel varázslatos, szordínós gyászzenéje, a III. tétel ritmusjátékai, az egész zene jól megformált hullámzása-lélegzése. Judd, aki szemmel láthatóan tökéletesen otthon van ebben a világban, ura ennek a formálásnak, és tudja, hogyan lehelhet lelket ebbe az organizmusba. Hogy az Elgarénál szédítőbb mélységekbe hogyan tudna lehatolni, nem tudhatjuk - amit ebből a zenéből kihoz, az tökéletesen adekvát és meggyőző. A Nemzeti Filharmonikusok pedig mintaszerű partnerei voltak. (Március 1. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

MALINA JÁNOS

Az újévi, Fischer Ádám-féle Teremtéstől gyökeresen eltérő, ám a tőle megszokott módon rendkívül átgondolt, szuggesztív-retorikus, legátfogóbban talán az „üde" szóval jellemezhető Haydn-produkció volt VASHEGYI GYÖRGY-é és együtteseié. Ennek a karakternek persze az a historikus megközelítésnek és alkati adottságoknak egyaránt tulajdonítható áttetszőség a biztos alapja, amely a PURCELL KÓRUS és az ORFEO ZENEKAR hangzását egyaránt meghatározza. A három nagy szólószerepet SZUTRÉLY KATALIN (Gábriel, Éva), KÁLMÁN LÁSZLÓ (Uriel), illetve KOVÁCS ISTVÁN (Rafael, Ádám) énekelte; a zárószámban az alt szólista DÉVÉNYI JUDIT volt.

 

Kálmán László, Szutrély Katalin, Vashegyi György és Kovács István

- Felvégi Andrea felvétele

Ebben az előadásban a kórus nem csupán a kompozícióban betöltött meghatározó strukturális szerepe miatt volt fontos, hanem előadói szempontból is, hiszen ritkán tapasztalható, hogy egy oratórium-előadás kórusa eszközeinek, megszólalásának sokféleségével, kifejezésének intenzitásával, robbanékonyságával teljesen egyenrangú partnere az énekszólistáknak. Példák hosszú sorával illusztrálhatnám ezt, mindjárt az első megszólalás éteri lebegésétől a Die Himmel erzählen monumentalitásán át a III. rész végtelenül gyengéd és derűs kóruspillanataiig. A zenekar az alapvetően kristálytiszta, pasztellszínű hangzásból kiindulva tudott mindenfajta visszahúzó erő és késedelem nélkül, ugyancsak a kontroll és koncentráció szólistafokán átütő erejűvé - ám sohasem durvává -, feszülten visszafogottá lényegülni, egy-egy rajzos szólisztikus effektust felvillantani, vagy éppen, az élőlények  illusztrációsorozatában, humoros-karikaturisztikus erényeket felmutatni. Nem beszélve a Teremtés talán legmerészebb lapjainak, a Káosznak a hallgatót a realitáson kívülre vezető, sejtelmes-lebegő interpretációs telitalálatáról. Ennek természetesen előfeltétele volt Vashegyi remek karmesteri-művészi teljesítménye. Az a teljesítmény, amelynek minőségét a mindenkori mértéktartás és elsőrangú egyensúlyérzék, valamiféle választékosság határozza meg. Éppen ez az előadói attitűd a garanciája annak, hogy a drámai és érzelmi tetőpontokon viszont mindenfajta előadói túlzás, torzulás nélkül ér el kirobbanó hatást.

A Teremtés persze derűs és harmonikus alkotás, amely a dolgok történetét éppen addig a pillanatig meséli el, amíg a diszharmónia meg nem jelenik a földön. Haydn, tudjuk, derűben igen erős, és csak az ő zsenije tette lehetővé, hogy pusztán derűből és harmóniából teljes értékű műalkotást hozzon létre. (Talán Mendelssohn volt még erre képes.) Vashegyi klasszikus egyensúlykeresése így ideális megközelítése a harmóniából szőtt műalkotásnak.

A három vezető szólista pedig szerencsésen illeszkedik ebbe az előadói harmóniába. Szutrély Katalin, akihez - magvas és erőteljes hangjával együtt is - elsősorban az ártatlanság, a gyermeki tisztaság képzete, karaktere szokott kapcsolódni a Vashegyi-féle oratórium-előadásokban, éppen ezért eleve ideális Éva. Ám van Szutrélynak egy másik, éppen a hangjában rejlő zenei arca is, az erőteljes-virtuóz koloratúrénekesé; e típus derűs változata jelenik meg például a Teremtés I. részének híres siciliana ritmusú áriájában (Nun beut die Flur das frische Grün), amelyet igen szép előadásban hallottunk. Egyáltalán: az utóbbi időben Szutrély mintha egyre lazábban, remek hanganyagát egyre természetesebben, egyre inkább erőlködés nélkül kezelné; kíváncsian várom, merre vezet még fejlődése.

Kálmán László a tőle egyre inkább megszokott művészi és énekesi összefogottsággal, kivételes kifejező erővel interpretálta Uriel szerepét. Hozzáteszem, hogy nemigen tudnék két-három további nevet mondani oratóriuménekeseink közül, aki a szöveget fonetikailag-értelmileg-művészileg ilyen tökéletes plaszticitással érvényesítené, mint ő. Bár szólama itt-ott valamelyest mélyebben fekszik a számára ideálisnál, ezt a kis hendikepet is nagyon tudatosan és profi módon ellensúlyozta, s ez az alapvetően puha, „mennyei" hang, ha kellett, mélységet és férfiasságot sugárzott.

Kovács István ebben az előadásban is megmutatta, hogy nélkülözhetetlen klasszisa a műfajnak; nemigen tudok mást elképzelni, aki ugyanezzel a sokoldalúsággal és elmélyültséggel, a III. részben a partner iránti maximális érzékenységgel, az oratorikus kereteken is áttörő színészi-jellemformálási adottságokkal, az ábrázoló jellegű részletek vizuális kifejező erejével tudta volna elénekelni Rafael és Ádám szerepét. (Március 4. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Orfeo Alapítvány)

MALINA JÁNOS

Az utóbbi években két - sőt három - nemzetközi presztízsű brit zenekar élén is finn karmester működött. Sakari Oramo (1965), miután a Berlini Filharmonikusokhoz távozó Simon Rattle-t követve 1996-tól 2008-ig a Birminghami Szimfonikusok főzeneigazgatójaként tevékenykedett, 2012 februárja óta a BBC Szimfonikus Zenekarának vezetőkarmestere. ESA-PEKKA SALONEN (1958) pedig 2008 óta vezetőkarmesterként és művészeti tanácsadóként a Philharmonia Zenekar élén áll. Közös a két muzsikusban, hogy a helsinki Sibelius Zeneakadémián mindketten Jorma Panula (1930) osztályában tanultak. A sokak által magasztalt Panula neveltje egyébként a világsikerű „finn iskola" tagjai közül még Osmo Vänskä, valamint a Salonenhez és Oramóhoz hasonlóan Budapestet járt Jukka-Pekka Saraste is. (E sorok írásakor még előttünk áll egy további Panula-tanítvány, Olari Elts budapesti bemutatkozása: a Pannon Filharmonikusok április 21-i estjéről következő számunkban tervezünk kritikát közölni.)

Esa-Pekka Salonen

Az elmúlt évtizedekben tehát minden jel szerint áttörés zajlott le a finneknél a dirigálás frontján. Aki emlékszik arra, milyen remekül vezényelt Salonen a Müpa megnyitásának évében, 2005 novemberében a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem falai között, az aligha csodálkozott az idei koncert hasonlóan magas színvonalán. A partner akkor is az Elisabeth Schwarzkopf férjeként ismert lemezproducer, Walter Legge által 1945-ben alapított (és számos Klemperer-felvétel által híressé tett) PHILHARMONIA ZENEKAR volt, a műsor pedig három „mágikus" művet kapcsolt össze: Muszorgszkij Éj a kopár hegyen című szimfonikus költeményét, Bartók Csodálatos mandarin-szvitjét és Stravinsky Tűzmadarát. Most más vizekre evezett Salonen és együttese: az első részben az északi utóromantika nagymestere, Sibelius műveit (Pohjola lánya, d-moll hegedűverseny) népszerűsítették autentikus előadásban, a szünet után pedig a klasszikus alaprepertoár egyik jól ismert remekét szólaltatták meg (Beethoven: 7. szimfónia).

Hónapokkal a vendégszereplés előtt elterjedt, hogy az eredetileg meghirdetett műsor sztárja, Leila Josefowicz lemondta fellépését, mert gyermeket vár. A Müpa közönsége végül valóban nem az amerikai/kanadai szólista hangszerén hallhatta Sibelius versenyművét, hanem egy jóval fiatalabb, északi hölgy, a norvég születésű, de Németországban képzett VILDE FRANG (1986) tolmácsolásában. Soha rosszabb cserét! Nem tudhatjuk persze, hogy az egyébként szintén nagyszerű Josefowicz hogyan adta volna elő a Sibelius-koncertet, de hogy fiatal pályatársa bámulatra méltó hangszeres teljesítményt nyújtott, s hogy ehhez a technikai produkcióhoz pompás muzsikálás tartozott, az vitán felül áll. Ilyen előadásban egy olyan, nem egyszer kétségbe vont értékű opusz, mint Sibelius koncertje, fellobog, szárnyalni kezd, minden hangja élettel, tűzzel, mondanivalóval telítődik. Temperamentum, sőt szenvedély a kifejezésben, élénk tempók, feszes ritmus, sok bátor, erős hangsúly - ez jellemezte Vilde Frang minden részletében lelkesítő muzsikálását, no meg az intenzív, dús, sötét hangzás igénye, a perfekt technika, sőt a virtuozitás fölénye a hangszeres kivitelezést. Egy későbbi nagy előadó máris tiszteletet parancsoló ígéretével találkoztunk, aki ráadásként egy „folk tune"-ként felkonferált, de inkább feldolgozás, mintsem eredeti folklóranyag gyanánt ható népdalfélével kedveskedett a magyar közönségnek.

Vilde Frang

Salonen, mint sokan tudják, nemcsak karmester: zeneszerzőként is aktív - de némely komponista-dirigens kollégájától (például Pierre Bouleztől) eltérően az ő közelítésmódját nem az elemző-intellektuális magatartásforma jellemzi. Hacsak azt nem tekintjük „elemzésnek", hogy vezényléskor rendkívüli figyelemmel és intenzitással fordul a részletek felé: keze alatt a Pohjola lánya (1906) minden apró dallammozdulata, ritmikai karaktere, színe, crescendója és diminuendója értelmet nyert. A vezénylés sodra, energiája pedig mindezt a nagyforma egységébe foglalta és kommunikatívvá tette: éltek a sötét tónusok, hatott a jellegzetesen befelé forduló, zord szépségű, kopár dallamosság, és a vezénylés az izgatott fokozásokon át a kulminációig eljutva a harmóniavilág wagneri inspirációjáról is tanúságot tett. Salonen fantasztikusan képes együttlélegezni az általa tolmácsolt zenékkel! A két Sibelius-mű együtt arra intette a szerzőt korábban nem egyszer lekicsinylő kritikust, hogy a finnek nemzeti zeneszerzője különös, nehezen feltáruló világot alkotott, olyan műveket, amelyek igénylik, hogy az interpretáció valóban életre keltse őket (ez nem minden zene esetében van így: Bach, Mozart, Beethoven rossz előadásban is él) - de ha ez megtörténik, a kompozíciók megmutatják sajátos szépségüket. A szünet után Beethoven 7. szimfóniája a koncert legnagyobb élményét nyújtotta: a zenekar büszke maximalizmussal játszott, gazdag, dús vonóshangzás, briliáns fúvós szólók, élettelien központozó timpani és általánosságban remek összjáték jellemezte a produkciót, amelyben Salonen a közösségi ünnep emelkedettségére és a mámor eksztázisára irányította a figyelmet. Nagyszerű zenekari teljesítmény, formátumos vezénylés. A Sibelius-ráadás, a szépséges-tragikus Valse triste hangjaival Európa egyik legjobb zenekara és egy kivételes kvalitású karmester búcsúzott Budapesttől - reméljük, nem túl hosszú időre. (Március 5. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

CSENGERY KRISTÓF

Orosz estet vezényelt a CONCERTO BUDAPEST élén a zenekar Richter-mesterbérletében KOCSIS ZOLTÁN. A programon szereplő egyik kompozíció, Rahmanyinov 3., d-moll zongoraversenye az utóbbi idők egyik slágerdarabjának számít, de öröm volt újra hallani ebben a kiváló előadásban; Csajkovszkij Manfréd-szimfóniája viszont ritka vendég hangversenytermeinkben, s ezáltal jelentett különleges csemegét.

A Rahmanyinov-koncert szólistája az az orosz-amerikai KIRILL GERSTEIN volt, akit harmincas éveinek elején járva is a legizgalmasabb tehetségű és legsokoldalúbb zongoristák között tartanak számon világszerte, s akit, mint többek között Rados Ferenc tanítványát, valamennyire magunkénak is érezhetünk. A mostani teljesítményével Gerstein teljes mértékben igazolta a várakozásokat. A versenymű rendkívüli virtuozitását ráadásul úgy tudta érvényesíteni, hogy semmilyen módon nem játszott rá a virtuóz szerepére, és - talán éppen ezért - a darab iránti érdeklődésünket egész idő alatt fenn tudta tartani. Hogy ez sikerült, abban természetesen a zenekarnak és Kocsisnak is oroszlánrésze volt: a partitúra ugyanis elnagyoltságok nélkül, hallhatóan alapos részletmunka eredményeképpen, kivételesen korrektül szólalt meg. Ha Kocsis a tőle megszokott lelkiismeretességet és igényességet biztosította, a zenekar ehhez minden ízében csiszolt és összehangolt hangzással, továbbá a ritmikai és intonációs tisztaság magas fokával járult hozzá. Egyszerűbben szólva: egészen remekül szóltak. S a mű talán azért is talált lelkes fogadtatásra, a közönséget - Gerstein erőteljes művészi kisugárzásán túl - az ragadta meg elsősorban, hogy a rengeteg hang, a zsúfolt zenei szövet és a zenei gondolatok ellenére Kocsis érzékeltetni tudta a darab alapvetően nyugodt, egyenletes hömpölygését.

A tapsokat Gerstein Rahmanyinov op. 3-as sorozatának Mélodie tételével, lefegyverzően eszköztelen, de annál elmélyültebb játékkal köszönte meg.

Kirill Gerstein - Pető Zsuzsa felvételei 

A mintegy negyedszázaddal korábbi Manfréd-szimfónia némiképp vitatott, ám bizonyosan jelentős terméke Csajkovszkij szimfonikus munkásságának. Tekintettel arra, hogy négytételes kompozíció, terjedelmes és szerteágazó formájú nyitótétellel, scherzóval, egy többé-kevésbé idilli tétellel és forgatagos fináléval, voltaképpen nem is kell tudnunk semmiféle programról ahhoz, hogy szimfóniának elfogadjuk. Ám, annak ellenére, hogy az utolsó szimfóniáknak Csajkovszkij levelezéséből ugyancsak kibontakozik valamifajta - bár másféle, mert belső, szubjektív - programja, ennek a műnek valamiképpen más a duktusa; mintha itt mégiscsak eltolódna a hangsúly a szubjektum szabad, és sokszor elementáris erejű megnyilvánulásától a távolságtartással megrajzolt történeti képek irányába...

Bár a kavargó első tétel byroni világfájdalma Csajkovszkij számára nagyon is testre szabott maszk lehetett. Az előadásban, a korábban mondott fő erényeken - a forma nagy vonalainak érzékeltetésén és a remek, csiszolt zenekari hangzáson - túl a szép szólók (oboa! fagott!), az agogikai megformálás hajlékonysága, a hangzási-karakterbeli kontrasztok plaszticitása és a tétel pokoli kicsengésének apokaliptikus ereje voltak szembeszökőek. A scherzóban világossá vált, hogy az egyszerűség sem áll távol az előadóktól (és szinte érzéki szépségű bőgőpizzicatókat is hallottunk). A pastorale kimondottan tartásos, nemes zeneként mutatkozott meg előadásukban; s ha egyes kortársak a zárótételt durvábban megmunkáltnak tartották is a többinél, az életre-halálra szóló küzdelmet megjelenítő fúgát pedig életidegennek, a tételben rejlő vad és ördögi indulatok csakúgy, mint a tragikus vég feloldozó, pozitív kicsengése meggyőzően jutott kifejezésre. (Március 6. - Bartók Béla Nemzeti hangversenyterem. Rendező: Concerto Budapest)

MALINA JÁNOS

 

Francia zenekari programot hallottunk az ANTAL MÁTYÁS vezényelte RÁDIÓZENEKAR-tól a Művészetek Palotájában. A hangverseny ismét fényesen igazolta, hogy a Nemzeti Énekkar karigazgatója egyszersmind vérbeli zenekari karmester is. A műsoron Ravel Spanyol rapszódiája és G-dúr zongoraversenye, illetve Saint-Saëns 3., c‑moll szimfóniája („Orgonaszimfónia") szerepelt.

A nyitány szerepét játszó négytételes Ravel-rapszódia máris bizonyította a zenekar tartósan kitűnő állapotát; a dús, izgalmas partitúra mintegy nyitott könyvként revelálódott a hallgatóság előtt, minden hang, minden szín és karakter a helyén volt. De a Malagueña visszafojtott feszültségei vagy az Habanera titokzatos vágyakozásai is manifesztálódtak. Egészében véve azonban úgy éreztem, hogy ebben a darabban mégis több volt a józanság és kevesebb az eksztázis az ideálisnál.

Más módon hagyott hátra némi kielégületlenséget maga után a G-dúr zongoraverseny. A még színesebb, még áttetszőbb zenekari szövet megszólaltatását a zenekar továbbra is a legmagasabb színvonalon abszolválta, és a karmester hallatlanul gondos, intenzív, kifejező dirigálásának ökonómiája és a zenekarral szembeni előzékenysége is szembetűnő volt. A szólista, a fiatal BALOG JÓZSEF azonban nem volt egészen egyenrangú partnerük. Technikai értelemben semmifajta kívánnivalót nem hagyott ugyan maga után a játéka, zenei minőség és intenzitás tekintetében azonban annál inkább. Balogot mintha kevéssé foglalkoztatná a zongorahang minősége: tud könnyedén játszani, ám a hang nem elég tömör - énekes hasonlattal: markírozásszerű -, a billentés nem elég intenzív ahhoz, hogy a lecsengésnek is „teste" legyen. Mindez elsősorban a zongoraszólóval kezdődő lassú tételben vált zavaróvá, melynek világszép, fantáziaszerű és kitárulkozó dallamát a zongora kezdetben egyedül intonálja. Ravel azt írta egyszer, hogy „csaknem belehalt" ennek a dallamnak a kidolgozásába - nos, ebben az előadásban ennek nem sok jelét észleltük. Balog halványan, érzékiségtől mentesen, mondjuk ki: unalmasan adta elő, s ezt nem feledtethették a zárótétel mégannyira könnyed és virtuóz futamai sem.

Semmifajta hiányérzetet nem hagyott viszont maga után Saint-Saëns szimfóniájának, egyik főművének az előadása. (A műben fontos szerephez jutó orgonaszólamot FASSANG LÁSZLÓ játszotta.) Ami Antal Mátyás számára annyira testhezálló, az a közmondásos latin világosság, amely kétségkívül megtalálható a darabban - a főtéma félreismerhetetlen mendelssohnos jellege és az alkalmazott liszti variációs technikák ellenére. Saint-Saënsban valóban erős közös vonás Mendelssohnnal a derűs kiegyensúlyozottság, ami annak ellenére átjárja a művet, hogy - az orgona alkalmazásának is köszönhetően - a III. szimfóniában úgyszólván az égbe tornyosuló, monumentális hangzású pillanatokkal találkozunk.

Antal vezénylése nyomán a darab mindvégig érdekfeszítően, a benyomások frissességét megőrizve szólalt meg; világos összefüggések, szellemesség és gördülékenység jellemezte az előadást. A különösen szépen sikerült vagy valamiképpen izgalmas zenei pillanatokból szemezgetve felidézhetjük a főtéma lendületét és tartását, az orgona és a zenekar színeinek finom érzékenységgel történő szembeállítását a Poco adagióban, az azt követő gyors tétel szellemes-érdekfeszítő-gördülékeny előadását Mali Emese remek zongoraszólóival, a Maestoso megkapó líraiságát és Horváth Béla gyönyörű oboaszólóját, végül pedig a szimfónia pregnáns ritmusokkal telített betetőzését. (Március 7. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Magyar Rádió)

MALINA JÁNOS

 

Egy Bach-kantáta és egy Bruckner-szimfónia: ez a szokatlan és első pillantásra meglepő párosítás ígért már jó előre érdemi intellektuális izgalmat a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR koncertjének közönsége számára. Nem egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása persze, hogy Lautréamont sokat idézett formuláját felhozzuk, de igenis szép, mert mély értelmű társítás, amely egy program erejéig egymás mellé rendelte a legbensőbb hit megélésének és kifejezésének két németajkú óriását. A koncert első felében ilyesformán Johann Sebastian Bach - lipcsei szolgálatának legelső évéből származó - 105. kantátája (Herr, gehe nicht ins Gericht mit deinem Knecht), a szünetet követően pedig Anton Bruckner 1883-as, olykor a „Lírai" melléknévvel emlegetett 7., E-dúr szimfóniája hangzott fel. Mindkét koncertrész figyelemreméltóan sikerült, ám úgy lehet, a tökéletesség felé való törekvésben messzebb jutott a hatalmas zenekart megmozgató szimfónia előadása, mint a Fesztiválzenekar néhány szólistáját a mindösszesen négyfős énekes gárda (KISS NOÉMI, SCHÖCK ATALA, MEGYESI ZOLTÁN, PETER HARVEY) mellé rendelő kantátaprodukció. Merthogy a kórusmegszólalások tömegerejét ilyennyire lecsökkentő interpretáció - tűnjék bár historikus szempontból indokolhatónak - valamiképp fátyol mögé rejtette a hamis sáfár példázatát kísérő mű egy-egy, dinamikai fokozást, kiemelést igénylő részletét. (Némiképp még a Herr szó köré rendezett nyitókórus egyébként míves pillanatait is.) Igaz viszont, hogy az énekesek ezzel együtt is csak méltatást érdemeltek, hiszen például és kiválólag Kiss Noémi egészen bámulatos teljesítményt nyújtott a harmadik tétel önvádló és bűntudattal teljes szopránáriájában, aminthogy egyébiránt ennek az áriának a kíséretéből jegyezhettük fel a legtökéletesebb hangszeres hozzájárulást is: az oboa fájdalmasan érzékletes kommentárjából.   

A második részben azután FISCHER IVÁN a csembaló mellől visszatért a karmesteri emelvényre, hogy diadalra vigye Bruckner - amúgy szintén Lipcsében ősbemutatott - Hetedikjét. A Fesztiválzenekarnak ugyanis jól fekszik és egyúttal jól is áll a póztalan emelkedettség regisztere, a józansággal és mértéktartással párosuló pátosz, amely nélkül a Bruckner-előadások oly könnyen válhatnak fárasztóan bombasztikussá és zavaróan másodlagos jellegűvé. Hiszen Bruckner Isten mellett földi istenek, közelebbről Richard Wagner előtt is leborult (mint azt a koncert - szokás szerint remek - kísérőfüzetében olvashattuk: a szó szerinti értelemben is), s így a szégyenlős osztrák motívumokat dagasztó-gomolygató zeneszerzői gyakorlata éppúgy tetszhet túlhabzó tanítványi kegyeletnek, mint a kisebbrendűségi érzés hangzó túlkompenzálásának. Ám a vulgárpszichologizálásra ezúttal nem lehetett érdemi okunk, miután Fischer a lehető legkönnyedebb eleganciával vezette végig zenekarát és közönségét a szimfónia változatos, ám mindvégig magaslati levegőjű tájain. A szimfónia alkalmasint legismertebb részlete, a hagyomány szerint Wagnert elsirató második, Adagio tétel ebben az előadásban úgy felelt meg mintaszerűen a Sehr feierlich und sehr langsam (Nagyon lassan és ünnepélyesen) utasításának, hogy mindeközben egy pillanatra sem keltette a vonszolódás kedvetlen benyomását. Mindehhez persze a hangszeres teljesítmények és az együttjátszás perfekciója is elkélt, s e téren a Wagner-tubák motívumformálásának nemességére éppoly kevéssé lehetett panaszunk, mint a vonóskar minden pillanatában egységes és méltóságot sugalló játékára. A tétel (amely egykor a sztálingrádi vereség meg Hitler halálának bejelentését kísérte a német rádióban) ez alkalommal hősi gyászindulóként is megőrizte higgadt, nobilis tartását és emberi léptékét. (Március 10. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

LÁSZLÓ FERENC

 

Ambiciózus és rendkívül jelentékeny vonósnégyes-sorozatukból is kiemelkedett a KELLER KVARTETT decemberről elhalasztott hangversenye, amely az orosz „alsorozatnak" így a második eseménye lett. A műsoron - fordított keletkezési sorrendben - a német-orosz Schnittke, a szovjet-orosz Sosztakovics és az orosz-orosz Csajkovszkij egy-egy műve szerepelt: Schnittkétól a 3., Sosztakovicstól a 8. vonósnégyes, továbbá Csajkovszkij Souvenir de Florence-ának (Firenzei emlék, op. 70) eredeti, vonósszextettere komponált verziója, utóbbi BÁRSONY PÉTER (mélyhegedű) és TAKÁCS ÁKOS (gordonka) közreműködésével.

A koncert első felében játszott két 20. századi kompozíció közötti összetartó elem szerepét az idézetek mindkét esetben meghatározó, formaképző funkciója játszotta - ami egyébként már A fúga művészete című sorozat nagy részében is megfigyelhető volt. Schnittke 1983-ban komponált háromtételes művében egy Lassustól származó reneszánsz kadenciális fordulat, Beethoven Nagy fúgájának témája, illetve Sosztakovics négyhangos „névjegye" jut hangsúlyos szerephez, míg a Sosztakovics-kvartettben - az említett névjegy-téma, egy zsidó dal és egy forradalmi ének mellett - saját műveiből vett idézetek egész sora. Az idézéstechnika funkciója azonban különbözik a két darabban: míg Schnittkénél a mű legfőbb tartalmát éppen a szigetszerű hatást keltő idézeteknek a Schittke-stílusba való fokozatos felszívódása jelenti, Sosztakovicsnál a legtöbb idézet csak a beavatottaknak szól, és inkább érzelmi, mint kompozíciós jelentőséggel bírnak. Mindkét darab jelentékeny alkotás, amely erős primer hatással van a hallgatóra.

A Keller Kvartett -Felvégi Andrea felvétele 

A Keller Kvartett előadása mindvégig azt tükrözte, hogy a művészek tökéletesen birtokolják a rendkívül igényes zenei anyagot, és a hangokon túl maradéktalanul és szuggesztíven közvetíteni tudják a közönségnek a művek zenei-művészi tartalmát is; mintha saját sorozatuk folyamán is a megnyilatkozás egyre magasabb minőségét hódítanák meg. A Schnittke-nyitótétel energiával való telítettségét, a harmóniai feszítőerők munkáját és a zene meglepően eufonikus jellegét ugyanolyan meggyőzően érzékeltették, mint az Agitato Beethovenre és Bartókra egyaránt hivatkozó, „tradicionális", mégis friss és eredeti nyelvét, szövetének nemességét, vagy záró Pesante elementáris erejét.

Sosztakovics 8. vonósnégyesének attacca játszandó öt rövid tételéből három a Largo tételjelzést viseli. Ez is jelzi, hogy komor hangvételű alkotásról van szól, amelynek ebben az esetben nincs még formálisan sem semmiféle feloldása. Ebben az esetben az előadók feladata mintegy az, hogy egy sötét tónusú, fekete-fehér darab előadása során leljék meg azokat a zenei eszközöket, amelyek segítségével az előadás zeneileg mégis érvényes, részletekben és kontrasztokban kellően gazdag maradhat. A Keller Kvartettnek ez is fényesen sikerült: nem csupán a második (és egyben az egyetlen gyors) tétel ördögi és rémületes táncjelenetének parázs előadása jelentett elkülönült, igen hatásos karakterváltást, hanem például a IV. tétel titokzatosan lebegő atmoszférája vagy a zárótétel (mindkettő Largo) végtelenül deprimált kicsengése is.

Csajkovszkij firenzei ihletésű vonósszextettje a szerző ritka derűs óráiban születhetett: erőteljes hatású, ötletekkel teli, sűrű szövésű darab, amelynek erényei mindenesetre jóval inkább kidomborodnak a szólisztikus, mint a vonószenekari változatban. Az erősebb kontúrokkal rendelkező, kisebb tehetetlenségű kamarazenei előadás sokkal eseménydúsabbnak láttatja ugyanazt a művet. Márpedig itt sűrűn adódnak események, hol a szólamok „életében", hol speciális hangszín- és hangszerelési megoldások formájában. Kellerék előadásában a négytételes darab olyan érdekfeszítően és olyan intenzitással szólalt meg, amiről azt gondoltam, hogy így csak a kamarazene legnagyobb mestereinek a műveit lehet játszani. Ám a sodró lendület ellenére volt idejük megformálni, kiélni a megragadó zsánerképek hosszú sorát: a nyitótéma elementáris, spirituoso örömkitörését, a második tétel mandolin-imitációját és cigányos hegedűszólóját, majd barcarolás ringatását, a groteszk magasságban megszólaló, de mégis szívhez szóló brácsaszólót a hegedűk pizzicatokíséretével, a harmadik tétel idilljét és a Diótörő hangulatát megelőlegező táncos lüktetését, vagy a zárótétel kissé weineres népdalidézetét, majd végül könnyed, mendelssohnos lebbenését. Igazi ajándékkal ért véget a koncert. (Március 13. - Zeneház. Rendező: Concerto Budapest)

MALINA JÁNOS

 

Megy az egyik ember az erdőben, és azt mondja: szeretlek, erdő. Megy a másik ember az erdőben, és nem mond semmit az erdőnek, de egyenként megsimogat minden fát - mert ez a mi másik emberünk olyan csodalény, aki minden egyes fára figyel. Aztán persze magára vessen, ha nem látja a fától az erdőt. Vagy mégis előfordulhat, hogy látja az összes fát is, meg tetejébe az erdőt? Száz évben egyszer akad ilyen. Az első fajta embert úgy hívják: művész. Jelző nélkül. A második fajtát úgy hívják: manierista művész. Bocsánat: nem szitokszó ez a manierizmus? Hát, attól függ, mikor és mire használják, mert ezt aztán elég sok helyen és időben, elég sok mindenre használták. Egy Wikipédia-cikk szerint maga a kifejezés az olasz maniera szóból származik, amely azt jelenti: kézzel csinált, ügyes. Később a manierizmus modorosságot is jelentett, a művészet történetében pedig (a sokféle művészet sokféle története közül a képzőművészetében) a reneszánsz és a barokk közti átmeneti periódust címkézte.

A magyar közönség által joggal bálványozott GRIGORIJ SZOKOLOV kézzel csinálja a zongorázást, és ügyes. Ezért manierista? Nem, hanem mert minden egyes fát néven szólít a Mű nagy, kerek erdejében. És látja a fától az erdőt? Látja! Mint jeleztük, száz évben egyszer ilyen is akad. Sőt az utóbbi száz évben legalább kettő ilyen volt: Gould és Szokolov. Nem tudom, mit szólnak ehhez a zongorázás történetének mindentudói, meg az esztéták, de szerintem Gould művészetének eszmei mozgatója egy hallatlanul magasrendű manierizmus volt, amely egyrészt mindenfajta zenei eszköz és hatás végletekig menő kiélezésével, másrészt a részletek felé forduló, mondjuk ki, abnormális mértékű figyelemmel operált. Gould előadói hagyatékának egyik csodája, hogy interpretációi ezzel együtt, vagy ennek ellenére, bár szélsőségesek, mégis koherensek és hallatlanul szuggesztívek. (Más kérdés, hogy nem mindenki tudja elviselni őket.) Mindezt el lehet mondani Szokolovról is, azzal a döntő különbséggel, hogy miközben Gould művészetében van valami eredendő és bicskanyitogató pimaszság, a hallgató, a mű (meg úgy általában: a Világ) orrba fricskázása, a hagyományok szemen köpése, mindenre kiterjedő provokáció, addig a komoly és zárkózott Szokolov az égvilágon senkit sem provokál: ő aztán nem akarja epatírozni a burzsoát. Magának zongorázik, és elviseli, hogy mások is hallgatják. De az isteni attitűd (értsd: a Mű mint Teremtés összes apró részlete iránti szimultán és maximális figyelem) ellenére az ő produkciói sem esnek szét, a tolmácsolás nála is koherens egészt alkot. Ketten egy évszázadban: a körülmények száz százalékkal túlteljesítették a normát.

Ezek a gondolatok talán nem tolakszanak előtérbe, ha Szokolov legutóbbi koncertjének első részén nem épp Rameau és Mozart osztozik. Rameau-t nem véletlenül szereti annyira Szokolov: nagyon neki való, nincs még egy ma élő muzsikus, aki Steinwayből & Fiaiból olyan hitelesen régizenei, historikus összhatást volna képes a nagy Jean-Philippe ürügyén kihozni, mint ő. Miért? Hát persze, hogy azért, mert bizonyos értelemben Rameau is manierista (nem korstílus, hanem művészi magatartás jelölésére használva a szót). Kiélezett, túlfinomult, nagy belső feszültségeket hordozó, egyszer plebejusi-népies, máskor kényeskedőn arisztokratikus, gáláns, gesztusokkal telített, ironikus-paródiaszerű. Szokolov a D-dúr szvit tételeit karcsú hangzással, kristályos billentéssel, áttetsző szólamrajzzal tolmácsolta, ujjai alatt úgy bomlottak ki a kecses díszítések, mintha valaki kúszónövényeket alkotna üvegből, s az egész zsánerábrázoló tételsornak mindvégig volt valami lenyűgözően túltenyésztett és túlfinomult jellege. Káprázatos előadás, amelyet, kópiacsembalók ide vagy oda, modern zongorán is abszolút autentikusnak érezhettünk.

Grigorij Szokolov - Csibi Szilvia felvétele

Mozart a-moll szonátája (K. 310 = 300d) is rendkívül igényes kivitelben hangzott fel, tiszta arányokkal, tagoltan, Sturm und Drang indulatokat visszhangzó nyitó Allegro maestosóval, bölcs-filozofikus Andante cantabilével és zaklatottan-borúsan siető fináléval - de mintha ebben az interpretációban is tovább élt volna a Rameau-i manierizmus egyik döntő eleme, a távolságtartás: az a gesztus, amely két ujjal csippenti fel a szemlélt jelenséget, és egy kissé eltartja magától. Mozartnál ez nem megy: az ő zenéjéhez kell az az áttétel nélküli, közvetlen őszinteség (bocsánat a szóért, tudom, hogy a művészet világában nem sok értelme van, de itt-most mégis erről kell beszélnünk), amely azt jelzi, hogy a beszélő számára a dolgok vérre mennek, nem másról van itt szó, csakis őróla, egyes szám első személyben. Ez az odaadás és heves szívdobogást okozó szenvedély mintha kissé elhalványult volna a különleges szokolovi részletgazdagság intellektuális eleganciájában. De ne fumigáljuk a Nagyságot: ez is tökéletes és - használjuk csak nyugodtan a dilettánsokhoz illő, lelkendező szót - káprázatos előadás volt, csak talán nem olyan adekvát, mint amilyent Mozart esetében más óriásoktól megszoktunk. Igaz, nem minden zongorista-zseninek feküdt Mozart, Richter például jobban szerette (és játszotta) Haydnt. Nem lehet mindenki Anda Géza.

Nemrég Johann Sonnleitner nyilatkozott a Muzsikában a túlzott lemezhallgatás káros hatásairól. Csatlakozom. Emlékezetemben Julius Katchen etalonértékű interpretációjának bevésődött emlékével hallgattam a Szokolov elővezette Händel-variációk (Változatok és fúga egy Händel-témára) brahmsi tour de force-át. Ahhoz a rendkívüli erőhöz, mindent elsöprő természeti jelenségként ható, de mégsem teljesítményszerű virtuozitáshoz és a karaktereknek ahhoz a magától értődő megfogalmazásához képest, amelyet Katchen felvételén tapasztalunk, Szokolov Händel-variációi itt-ott kissé kiterveltnek hatottak. De azért ez az olvasat is elég zseniális volt ahhoz, hogy megelevenedjék a kivételes mű csodája, az az áradó gazdagság, amely csak a Goldberg-variációkhoz mérhető, a kifinomultságnak és nyerseségnek az a ritka egysége, amellyel csak a Diabelli-variációk vetekedhetnek. Egy-egy aprócska hanghibánál, melléütésnél még az a máskor rejtve maradó körülmény is felsejlett, hogy (ki gondolná?) Szokolov is ember - ezért a nem várt információért külön hálásak lehettünk. Óvatos fenntartásaim ellenére úgy gondolom, Katchen szelleme érdeklődve ott lebegett a zongora körül az előadás ideje alatt, és a robusztus záró fúga után, abban a tapsot nem engedélyező rövidke csendben, amely a Variációk és az op. 117-es Három intermezzo között telt el, talán oda is súgta a kollégának: Grisa, ez nagyon jó volt. Ami pedig az intermezzókat illeti, azok előadása nem egyszerűen „nagyon jó volt", hanem a tételekkel való abszolút azonosulás sikerét dokumentálta: a kései Brahms pasztellszínei, a csendes, lemondó mélázás, az „óh, jaj, meg kell halni" fájdalmas, de belenyugvó költészete - ez mind ott volt e három csodálatosan leszűrt, sallangtalan tökéletességű interpretációban. Az öt ráadás (Schumann-Rameau-Schumann-Szkrjabin-Bach[-Siloti] közül a negyedikben, a rendkívül elvont, Schönbergien modern Szkrjabinban érezni lehetett, hogy ezt már a közönség gyors hazaküldésének felcsillanó reményében játssza a Szfinx, de aztán kellett még posztlúdiumnak egy Bach-prelúdium - és végül tényleg hazamentünk. (Március 14. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Jakobi Koncert Kft.)

CSENGERY KRISTÓF

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.