Embertől emberig

Johann Sonnleitner csembalóművész

Szerző: Malina János
Lapszám: 2012 március
 

  

Johann Sonnleitner  - Felvégi Andrea felvétele

 

- Pro­fes­­szor úr, mi­ó­ta áll kap­cso­lat­ban Ma­gyar­or­szág­gal?

- Kap­cso­la­ta­im ré­gi ke­le­tű­ek. Egy olyan ze­nész szá­má­ra, aki sok éven át Bécs­ben élt, kézenfekvőek a ma­gyar­or­szá­gi kap­cso­la­tok. A kez­de­tek a '60-as évek vé­gé­re tehetők, ami­kor Sop­ron­ban jár­tam egy hang­le­mez­fel­vé­tel kap­csán. A Hun­ga­ro­ton Daniel Speer Mu­si­ka­lischer Eulenspiegelének le­mez­fel­vé­tel­ét ké­szí­tet­te ott a bé­csi Mu­sica An­tiqua együt­tes­sel, ze­ne­tu­do­má­nyi té­ren Szé­kely And­rás köz­re­mű­kö­dé­sé­vel. Meg­le­het, hogy ez volt az első al­ka­lom a 20. szá­zad­ban, hogy his­to­ri­kus épí­té­sű csem­ba­ló­kó­pia állt ma­gyar föl­dön: eh­hez a fel­vé­tel­hez ugyan­is át­hoz­tam a ha­tá­ron ak­kor va­do­na­túj Schütze-hangszeremet. Mel­les­leg ab­ból az időből fe­lejt­he­tet­len szá­mom­ra az A ró­zsa­lo­vag is, ame­lyet a bu­da­pes­ti Ope­ra­ház­ban hallottam, Ré­ti Jó­zsef­fel az Olasz énekes szerepében.

A későbbi évek­ben azu­tán újabb és újabb kap­cso­la­tok­ra tet­tem szert fi­a­ta­labb kol­lé­gá­im ré­vén, akik vagy az inns­bruc­ki mes­ter­kur­zu­sok­ra lá­to­gat­tak el, vagy pe­dig Salz­burg­ban ta­nul­tak ná­lam. Kü­lö­nös há­lá­val gon­do­lok Dobozy Bor­bá­la csembalóművésznőre: az ő és Hor­váth Ani­kó pro­fes­­szor as­­szony kez­de­mé­nye­zé­sé­re több íz­ben is meg­hív­tak kon­cer­tez­ni és kur­zu­so­kat tar­ta­ni. Az idei Cem­ba­lis­si­mo fesz­ti­vál­ról is kü­lö­nö­sen har­mo­ni­kus be­nyo­má­so­kat gyűj­töt­tem.

- Mi volt Bécs­ben az Ön fő te­vé­keny­sé­ge ak­kor­tájt?

- Főiskolai ta­nul­má­nya­im (or­go­na, csem­ba­ló, ze­ne­ok­ta­tás), és egye­te­mi stú­di­u­ma­im (tör­té­ne­lem) be­fe­je­zé­se, il­let­ve a brüggei csem­ba­ló­ver­se­nyen 1961-ben el­ért si­ker után nem sok­kal a bé­csi Konzerthaus fel­kért ar­ra, hogy hang­ver­seny­so­ro­za­to­kon játs­­szam el Bach bil­len­tyűs kom­po­zí­ci­ó­i­nak nagy ré­szét. Ezek a so­ro­za­tok duó­es­te­ket, ka­ma­ra­kon­cer­te­ket és dal­es­te­ket is ma­guk­ban fog­lal­tak, és si­ke­rült meg­hív­nom rá­juk olyan, Bécs­ben ak­ko­ri­ban még ke­vés­sé is­mert kol­lé­gá­kat, mint a Kuijken fivérek, Jordi Savall, Cris­tophe Co¨ln és má­sok. Nagy sze­ren­cse volt szá­mom­ra, hogy Ni­ko­laus Har­noncourt is fel­fi­gyelt rám. Így vált le­het­sé­ges­sé, hogy a Con­­cen­tus musicus Wienben Her­bert Tachezi mel­lett gyak­ran sze­re­pel­het­tem má­so­dik bil­len­tyűs­­ként, később pe­dig a salz­bur­gi Mo­zar­teumban Harnoncourt as­­szisz­ten­se let­tem, és szá­mos ope­ra­pro­jekt­ben continuo-játékosként az ő leg­szo­ro­sabb fel­ügye­le­te alatt áll­tam. Jól­le­het Bécs­ben már ko­ráb­ban ta­ní­tot­tam különböző tár­gya­kat gim­ná­zi­um­ban és a főiskolán, azt kell mon­da­nom: Nikolaus Harnoncourt-nak kö­szön­he­tem a leg­töb­bet későbbi ta­ná­ri mű­kö­dé­sem­mel kap­cso­lat­ban.

- Mely zeneszerzők áll­tak érdeklődésének kö­zép­pont­já­ban?

- Mint már em­lí­tet­tem, kez­det­ben főképpen Bach. Egy csem­ba­lis­ta ese­té­ben eb­ben nincs sem­mi meglepő. Később ér­de­kel­ni kezd­tek a bé­csi klas­­szi­ku­sok is a ko­rai ka­la­pács­zon­go­rán, új szem­lé­let­tel játsz­va. Ezen a té­ren azon­ban né­ze­te­ink ál­lan­dó mó­do­sí­tá­sá­ra van szük­ség. Ez idő sze­rint elsősorban a met­rum kér­dé­se tű­nik szá­mom­ra meg­fon­to­lan­dó­nak. Megfelelő tem­pók nél­kül ugyan­is pél­dá­ul a dif­fe­ren­ci­ált ar­ti­ku­lá­ci­ó­ra vagy a megfelelő hangzásra irá­nyu­ló még­oly ér­té­kes erőfeszítéseink is hi­á­ba­va­ló­ak.

- Ho­gyan ju­tott el a kom­po­ná­lás gon­do­la­tá­ig?

- Ez sok­kal későbbi tör­té­net. Fi­a­tal ze­nész­ként ter­mé­sze­te­sen sok új ze­nét is ját­szot­tam: da­ra­bo­kat kom­po­nál­tak a szá­mom­ra, és a Die Reihe ne­vű bé­csi együt­tes kon­cert­je­in is gyak­ran köz­re­mű­köd­tem. So­kat imp­ro­vi­zál­tam, ám sa­ját mű­vek kom­po­ná­lá­sá­hoz ak­ko­ri­ban hi­ány­zott mind a belső kész­te­tés, mind a külső al­ka­lom. Ez egy csa­pás­ra meg­vál­to­zott ak­kor, ami­kor 1981-ben meg­is­mer­ked­tem Heiner Ruland zeneszerzővel és ku­ta­tó­mun­ká­já­val. Ez vil­lám­csa­pás­ként ha­tott rám. Ruland - elsődlegesen nem „ze­ne-ar­che­o­ló­gi­ai" érdeklődésből, ha­nem azért, hogy kom­po­zí­ci­ós mun­ká­já­nak alap­ja­it meg­te­remt­se - különböző kul­tu­rá­lis kor­szak­ok és or­szá­gok hang­rend­sze­re­it ku­tat­ta. Ez egyéb­ként Bar­tók­kal is ös­­sze­kap­csol­ja őt, aki ha­son­ló­kép­pen igen jelentős ins­pi­rá­ci­ót gyűj­tött nép­ze­nei ku­ta­tá­sa­i­ból zeneszerzői mun­kás­sá­gá­hoz. Ha az em­ber a  vi­lá­gon lé­te­zett és még létező különböző ská­lá­kat és hang­­rend­sze­re­ket ta­nul­má­nyoz­za, még­pe­dig egy egy­sze­rű monochordum se­gít­sé­gé­vel, ak­kor fi­nom ér­zé­keny­sé­g fejlődik ki benne a hang­kö­zök nü­ánszai iránt, és olyan lel­ki minőségeket fe­dez­het fel ben­nük, ame­lyek iránt ad­dig sü­ket­nek bi­zo­nyult. Olyan csembalistaként, aki a hang­szer­ét min­dig ma­ga han­gol­ta, van már né­mi ez irányú gya­kor­la­tom. Rö­vi­den szól­va: a zeneszerzőt a ter­mé­sze­tes fel­hang­sor­ban megjelenő hang­kö­zök­kel - ter­mé­sze­tes szep­tim, 4/7, a „ha­va­sikürt-fá" vagy „ha­va­si­kürt-kvart", 8/11, és a ter­mé­sze­tes szext, 8/13 - va­ló meg­is­mer­ke­dés „éb­resz­tet­te fel" ben­nem. És a bel­ső kény­szer­rel egy időben külső al­kal­mak is adód­tak.

- Te­hát a hang­rend­sze­rek áll­nak gon­dol­ko­dás­mód­já­nak kö­zép­pont­já­ban?

- A han­gok­nak ab­ban a rend­jé­ben, amely­ben ze­nész­ként élek, vi­lá­gos­ság­ra tö­re­ked­ni: ez min­dig igen fon­tos volt szá­mom­ra. Kü­lö­nö­sen ma, ami­kor vá­lasz­út előtt ál­lunk a ha­gyo­má­nyos tem­pe­rált hang­rend­szer­be va­ló be­le­me­re­ve­dés és a kü­lön­fé­le mikrotonális tö­rek­vé­sek­ben va­ló tet­szés sze­rin­ti fel­ol­dó­dás kö­zött. A tör­té­ne­ti fej­lő­désből is azt ol­vas­hat­juk ki, hogy az em­ber tu­da­tá­val együtt a min­den­ko­ri hang­rend­szer is vál­to­zik. A kö­zép­kor­ban tel­je­sen a tisz­ta kvin­tek igé­ze­té­ben él­tek (püthagoraszi rend­szer). Mi­nél to­vább ha­la­dunk az újabb idők fe­lé, an­nál in­kább előnyben ré­sze­sí­tik a tisz­ta ter­cet („kö­zép­han­gos" han­go­lás). Bach ese­té­ben a kvint- és a terc­han­go­lás bi­zo­nyos faj­ta egyen­súly­ba ke­rül a „wohltemperiert" han­go­lás szá­mos le­het­sé­ges vál­to­za­tá­nak va­la­me­lyik­ében, ame­lyek­ben a ti­zen­két hang kö­re kü­lön­fé­le mó­do­kon zá­ró­dik. Ez le­he­tő­vé te­szi az enharmonikus mo­du­lá­ció cso­dá­ját. A tem­pe­rá­lás szá­mom­ra nem szük­ség­meg­ol­dás, ha­nem elsőrendű kul­tu­rá­lis tett. Ezen a kul­tu­rá­lis vív­má­nyon nyug­szik a későbbi nyu­ga­ti ze­nei fejlődés a bé­csi is­ko­la atonalitásáig. A fejlődés azon­ban to­vább foly­ta­tó­dik. Bar­tók és Ko­dály vi­lá­go­san érez­te ezt, ők a nép­ze­ne „tisz­ta for­rá­sá­ból" me­rí­tet­tek, s ez új­ra­é­le­dést ho­zott a szá­muk­ra. Ők azon­ban a kü­lön­le­ges nép­ze­nei hang­kö­zö­ket még a szo­ká­sos „zon­go­ra-in­­to­ná­ció" ke­re­te­in be­lül hasz­nál­ták. Ma egy lé­pés­sel to­vább tu­dunk men­ni, amen­­nyi­ben a ter­mé­sze­tes hang­sor hang­kö­ze­it ti­pi­kus in­to­ná­ci­ó­val szó­lal­tat­hat­juk meg, jel­leg­ze­tes aro­má­juk meg­tar­tá­sá­val. Enharmonikus mo­du­lá­ci­ók ese­té­ben eze­ket a ter­mé­sze­tes hang­kö­zö­ket min­den­est­re „sze­lí­dí­te­nünk", „tem­pe­rál­nunk" kell va­la­me­lyest. E cél­ból ok­tá­von­ként 12-nél több hang­ra van szük­ség. Így fej­lesz­tet­tünk ki 24 han­gos klavichordokat, or­go­ná­kat és csem­ba­ló­kat.

- Ho­gyan vi­szo­nyul mind­ez Nicola Vicentino 16. szá­zad kö­ze­pén ja­va­solt, 31 fokú rend­sze­ré­hez?

- Sem­mi­képp sem köz­vet­le­nül. A bá­ze­li Schola Cantorumban egyéb­ként fog­lal­koz­tam Vicentino ér­de­kes kez­de­mé­nye­zé­sé­vel, és a nürnbergi Germanisches Nationalmuseumban több­ször ját­szot­tam is ilyen 31 han­gos csem­ba­lón, va­la­mint 19 han­go­so­kon is. Az osz­tott bil­len­tyűs ko­rai bil­len­tyűs hang­sze­rek előnye elsősorban az, hogy a lehető leg­több tisz­ta ter­cet ered­mé­nye­zik a lehető leg­több hang­nem­ben. Az ál­ta­lunk újab­ban ki­fej­lesz­tett 24 han­gú bil­len­tyűs  instrumentumokon le­het­sé­ges­sé vá­lik vi­szont a ter­mé­sze­tes hang­sor hang­kö­ze­i­nek (7, 11, 13) a be­vo­ná­sa, eny­he tem­pe­rá­lás­sal. Ez­zel kap­cso­lat­ban azon­ban félrevezető a „ne­gyed­han­gos ze­ne" ki­fe­je­zés, hi­szen a 24 han­gos kla­vi­a­tú­rán nem hasz­ná­lunk ne­gyed­hang-lé­pé­se­ket. A 24-es osz­tás csu­pán azt a kész­le­tet hoz­za lét­re, amely­nek se­gít­sé­gé­vel a dif­fe­ren­ci­ált ská­lák re­a­li­zál­ha­tó­vá vál­nak. Az éne­kes vagy a dal­lam­hang­szer-já­té­kos ter­mé­sze­te­sen sok­kal ru­gal­ma­sabb, mint a rög­zí­tett han­go­lá­sú bil­len­tyűs hang­sze­rek meg­szó­lal­ta­tó­ja.

Az új, „is­me­ret­len" hangközök leg­szeb­ben a vo­ká­lis ze­né­ben mu­tat­koz­nak meg. Ér­de­kes, hogy ezek az újon­nan föl­fe­dezendő hang­közminőségek gyak­ran kö­ze­lebb áll­nak a műkedvelő éne­ke­sek­hez, akik nem „a fe­jük­kel", ha­nem az ér­zé­se­i­ket kö­vet­ve éne­kel­nek, mint a szi­go­rú­an is­ko­lá­zott hi­va­tá­sos ze­né­szek­hez. Ez vissza­té­rő ta­pasz­ta­la­tom.

Re­mé­lem, nem fog­ja fél­re­ér­te­ni azt, amit most mon­dok. Nem sze­mé­lyes ba­bé­ro­kat sze­ret­nék arat­ni, de fel­ké­rést kap­tam a zü­ric­hi Fraumünster hí­res Cha­­gall-fé­le üveg­ab­la­ka­i­hoz szó­ló ze­ne kom­po­ná­lá­sá­ra, ame­lyet két év­vel ezelőtt be is mu­tat­tak ott, és 2012-ben az előadást meg is is­mét­lik. Ez egy ora­tó­ri­um, amely­nek a cí­me Klingendes Licht (Hang­zó fény). S ha ez a ze­ne - a vissz­hang­ból kö­­vet­kez­tet­ve - so­ka­kat mé­lyen meg­érin­tett, ak­kor ez min­de­nek­előtt a „ki­ter­jesz­tett hang­rend­sze­rek" ősrégi-újszerű hang­ja­i­nak tu­laj­do­nít­ha­tó.

- Vált­sunk té­mát új­ra, be­szél­jünk a met­ro­nóm­ról. Ön ta­nul­má­nyo­kat írt a 19. szá­zad tempókérdéseiről, Czerny, Cho­pin, Schu­mann és kor­tár­sa­ik metronómjelzéseiről. Mi von­zot­ta eh­hez a té­má­hoz?

- Ez a té­ma nem an­­nyi­ra von­zó, sokkal in­kább kí­nos. Hi­szen a met­­ro­nóm a leg­több ze­nész szá­má­ra rend­kí­vül el­len­szen­ves szer­ke­zet. „A he­lyes tem­pót úgy­is érez­ni kell!" Az ere­de­ti met­ro­nóm­jel­zé­se­ket így hos­­szú ide­ig egy­sze­rű­en nem vet­ték fi­gye­lem­be. Hall­ga­tó ko­rom­ban ugyan­csak nem volt ez iga­zán té­ma. Ott vol­tak ugyan Ru­dolf Kolisch írá­sai, ame­lyek fel­hív­ták a fi­gyel­met Bee­tho­ven és Cho­pin met­ro­nóm­jel­zé­se­i­re, be­tű sze­rin­ti meg­va­ló­sí­tá­su­kat szor­gal­maz­va. Ez azon­ban egé­szé­ben vé­ve nem volt meggyőző, és nem kel­tett fel­tű­nést. Az 1980-as évek­ben azu­tán W. R. Talsma köny­ve, a Die Wiedergeburt der Klassiker (A klas­­szi­ku­sok új­já­szü­le­té­se) gyú­­anya­got szol­gál­ta­tott az­zal a hi­po­té­zis­sel, hogy a ko­rai met­ro­nóm­ada­tok mind egy­sze­rű, mind kettős ütés­re vo­nat­koz­tat­ha­tók. Ez szo­kat­la­nul las­sú al­leg­ro- és presto-tempókhoz ve­zet, igen gyak­ran pe­dig vi­szony­lag menős ada­gi­ók­hoz. Aki ezt az el­lent­mon­dá­so­san ér­té­kelt kér­dést  hos­­szabb időn át el­fo­gu­lat­la­nul vizs­gál­ja, töb­bek közt tel­jes jó­zan­ság­gal meg­ál­la­pít­hat­ja, hogy ha­tal­mas men­­nyi­sé­gű zon­go­­­­ra­etűd bi­zo­nyul a szo­ká­sos ér­tel­me­zés ese­tén játsz­ha­tat­la­nul gyors­nak, olyan gyors­nak, hogy pél­dá­ul a hangrepetíciók mes­­sze meg­ha­lad­ják min­den ál­ta­lam is­mert his­to­ri­kus vagy mo­dern zon­go­rame­cha­ni­ka lehetőségeit. Ez azért meg­gon­do­lan­dó! Így azu­tán a pa­ra­do­xo­nok vég­te­len so­rá­hoz ju­tunk, ame­lyek csak­is a lá­tó­szö­günk ki­szé­le­sí­té­sé­vel old­ha­tók fel. Nem is fog­lal­koz­tam vol­na ez­zel a té­má­val, ha hall­ga­tó­im jo­gos és una­lo­mig is­mé­telt kér­dé­sei és szá­mos kol­lé­gám ki­tar­tó el­len­ke­zé­se nem kész­tet er­re. Így azon­ban az idők so­rán ki­ala­kult egy gaz­dag pél­da­tár, amelyből bár­ki lát­hat­ja, hogy a ko­rai met­ro­nóm­ada­tok kér­dés­kö­ré­ben legfőbb ide­je a né­ző­pont ki­szé­le­sí­té­sé­nek. Re­mé­lem, hogy ez a pél­da­tár jövőre meg is je­len­het.

Mind­ez nem je­len­ti a tem­pók rög­zí­té­sét, hi­szen azok min­den­kor sze­mé­lye­sek és a szi­tu­á­ci­ó­tól füg­ge­nek. Csu­pán a megértésről van szó, ar­ról a kérdésről, hogy a mes­te­rek ho­gyan ér­tet­ték eze­ket az ada­to­kat an­nak ide­jén. En­nek alap­ján kell min­den ze­nész­nek a ma­ga egyé­ni dön­té­sét meg­hoz­nia.

- Az ön to­váb­bi nagy té­má­ja a re­to­ri­ka...

- Ez­zel a té­má­val sok kol­lé­gám fog­lal­ko­zik. A re­to­ri­ka nem más, mint a gon­do­la­tok rendbe szedése és érthető, vi­lá­gos át­adá­sa. Egy mes­ter­mű vi­lá­gos meg­mu­ta­tá­sá­val a szerzőnek ugyan­úgy tar­to­zunk, mint a kö­zön­ség­nek. Fon­tos szá­mom­ra, hogy ne pusz­tán meg­ne­vez­zük a ze­nei-re­to­ri­kai fi­gu­rá­kat, ha­nem hogy a ze­nész bel­ső­­leg ki is tölt­se őket. Bach, aki az ókor nagy szó­no­ka­in nőtt fel, e te­kin­tet­ben is mes­ter volt. Musik als Klangrede (A be­széd­sze­rű ze­ne) cí­mű köny­vé­ben Harnoncourt meggyőzően hív­ja fel er­re a fi­gyel­met. „A já­ték kantábilis mód­já­ra" irá­nyu­ló bachi kö­ve­te­lés is a re­to­ri­kát szol­gál­ta.

- Ar­ról is meg sze­ret­ném kér­dez­ni, hogy mi­lyen vi­szony­ban áll­nak az Ön te­vé­keny­sé­gé­ben a ze­ne különböző faj­tái: a ré­gi ze­ne, a „ren­des" ze­ne és a kor­társ ze­ne.

- So­ha­sem érez­tem úgy, hogy a fel­so­rolt te­rü­le­tek va­la­me­lyik­é­nek spe­ci­a­lis­tá­ja vol­nék. Az ilyen meg­kü­lön­böz­te­té­se­ket gyak­ran má­sok ag­gat­ják az em­ber­re. Ko­ráb­ban két ze­nei főiskolán ta­ní­tot­tam egyi­de­jű­leg. A zü­ric­hi főiskolán ré­gi­ze­ne-spe­ci­a­lis­tá­nak szá­mí­tot­tam, a bá­ze­li Schola Cantorum „spe­ci­á­lis in­té­ze­té­ben" vi­szont all­ round-zenésznek te­kin­tet­tek. Mind­két cím­ke haj­szál­pon­to­san mel­lé­ta­lált...

Fi­gye­lem­re­mél­tó­nak tar­tom, hogy a 20. szá­zad ele­jé­nek új­ra­kez­dés-han­gu­la­tá­ban azok, akik a klas­­szi­kus-ro­man­ti­kus áram­lat pe­re­mén áll­tak, te­hát a „ré­gi ze­ne" és az „új ze­ne" iránt érdeklődő ze­né­szek gyak­ran szo­ros kapcsolaban vol­tak egy­más­sal. És va­ló­szí­nű­nek tar­tom, hogy az olyan úttörőket, mint Ar­nold Dolmetsch vagy Wanda Landowska, ke­vés­sé mo­ti­vál­ta a tisz­ta his­to­riz­mus. Azt hi­szem, hogy a 20. szá­zad ele­jé­nek csembalóreneszánsza nem an­­nyi­ra tör­té­ne­ti gyö­ke­rű, mint in­kább jövőorientált. A ko­rai csem­ba­ló az „antizongora" sze­re­pét ját­szot­ta! Ta­ga­dá­sa volt a túl­haj­tott késő romantikus hang­zás­nak, és esz­kö­ze a „tisz­ta for­rás" kvá­zi-bar­tó­ki igé­nyé­nek, a transz­pa­rens, tisz­ta hang­zás kö­ve­tel­mé­nyé­nek. A 20. szá­zad ele­jé­nek ko­rai csem­ba­ló­it a mo­dern ze­ne cél­já­ra konst­ru­ál­ták: olyan szerzők mű­ve­i­nek előadására, mint Frank Mar­tin, Bo­­huslav Martin°u, Hugo Distler és a töb­bi­ek. A má­sik irány­zat, amely a tör­té­ne­ti csem­ba­lók pon­to­sabb má­so­lá­sá­ra tö­re­ke­dett, csak a 20. szá­zad közepétől erősödött meg. Ez­zel kezdődött a „ba­rokk hang­zás­hoz", a sti­lisz­ti­ka­i­lag dif­fe­ren­ci­ált hang­sze­rek­hez történő oda­for­du­lás - és gyak­ran a historizálás do­mi­nan­ci­á­ja. Eb­ben az össze­füg­gés­ben megjegyzendő, hogy a „min­den ze­né­nek a meg­fe­le­­lő han­gi öl­tö­ze­tet" mot­tó je­gyé­ben Ma­gyar­or­szá­gon a mo­dern csem­ba­ló­ra kom­po­nált ze­nét mo­dern csem­ba­ló­tí­pu­so­kon játs­­szák. Ör­ven­de­tes ki­ál­lás a mű­vé­szet sok­fé­le­sé­ge mel­lett.

- Megint va­la­mi egé­szen más kér­dés: megpróbáltam utá­na­néz­ni le­mez­fel­vé­te­le­i­nek, de alig ta­lál­tam va­la­mit...

- Igen, ez megint egy sa­já­tos kér­dés. Fi­a­ta­labb ko­rom­ban - aho­gyan szo­kás - vá­lo­ga­tás nél­kül ké­szí­tet­tem fel­vé­te­le­ket. Azu­tán el­jött egy pil­la­nat, ami­kor rend­kí­vül el­len­szen­ves­sé vált szá­mom­ra a ze­ne kon­zer­vá­lá­sa, és tá­vol tar­tot­tam ma­gam ettől a mé­di­um­tól. Hi­szen a zene vé­gül is min­dig az időben jön lét­re és mú­lik el. A köz­tes­ben lé­te­zik: a ze­nész és hall­ga­tói kö­zött. A CD nem ké­pes er­re az in­ter­ak­ti­vi­tás­ra, min­dig „egy­irá­nyú ut­ca" ma­rad. Szá­mom­ra a ze­ne min­dig meg kell hogy tart­sa „ese­mény" jel­le­gét; min­dig „fris­sen megfőzve és fel­tá­lal­va" kell fo­gyasz­ta­ni.

Ta­nár­ként sok időt kel­lett ar­ra for­dí­ta­nom, hogy a hall­ga­tó­kat fel­sza­ba­dít­sam ked­venc fel­vé­te­le­ik tu­dat alatt be­lé­jük vésődött ha­tá­sa alól, hogy meg­óv­jam őket a pusz­ta után­zás kísértésétől. Mert ami va­ló­ban szá­mít, az az „autenticitás". Ezen azt ér­tem, hogy a ze­ne valamenyi ele­mé­nek, min­den egyes hang­köz­nek, min­den rit­mus­nak meg kell le­gyen az „arany­fe­de­ze­te" az előadóban, kü­lön­ben „ha­­­­zu­dik", üres frá­zi­so­kat haj­to­gat. A „hang­hor­do­zók" túl­zás­ba vitt hall­ga­tá­sa és ké­szí­té­se ked­vez en­nek a ki­üre­se­dés­nek. Ugyan­ak­kor el­is­me­rem a CD-k in­for­ma­tív ér­té­két. Az idő múl­tá­val az em­ber en­ge­dé­ke­nyeb­bé vá­lik. Nem­ré­gi­ben hoz­zá­já­rul­tam pél­dá­ul, hogy Ber­lin­ben fel­vé­telt ké­szít­se­nek egy koncertről, ame­lyen a Goldberg-variációkat ját­szot­tam. Egy ko­ráb­bi ta­nít­vá­nyom­mal, Stefan Mül­ler­rel pe­dig A fú­ga mű­vé­sze­tét vet­tük fel két klavichorddal. Ezek azon­ban ki­vé­te­lek. A sza­bály vál­to­zat­lan: embertől em­be­rig, az adott pil­la­nat­ban, és min­dig új­fé­le mó­don. Vagy Bee­tho­ven sza­va­i­val: „A szívből jön - a szív­hez szól".

 

Johann Sonnleitner 2011 májusában, a 2. Cembalissimo fesztivál vendégeként tartott kurzust és koncertezett Budapesten. Fellépéséről annak idején kritikát jelentettünk meg, a beszélgetés is akkor készült, de anyagtorlódás miatt csak most közölhetjük. - A szerk.

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.