Fesztiválsirató

Holland Fesztivál 1947-1997

Szerző: Feuer Mária
Lapszám: 1997 december

Ha naiv látogatója vagy tájékozatlan vendége lettem volna az idén ötvenedik évfordulóját ünneplõ Holland Fesztiválnak, aligha írnám le a fent olvasható címet. De mert a nagyhírû fesztivál eseményein több mint 35-ször volt szerencsém részt venni, értesülhettem arról a kevéssé deklarált veszélyrõl, amely jövõjét fenyegeti. Bármily különös, a jubileum inkább visszatekintésre, mintsem folytatásra ösztönözte a szervezõket. Bocsánat, nem fogalmazok pontosan: nem a fesztivál megszüntetésérõl, hanem gyökeres átalakításáról van szó, eddigi, túlnyomórészt zenei arculatát ugyanis a jövõben színházi karakterûvé kívánják változtatni, s a hírek szerint a zenét teljes mértékben elhagyják majd. A dolog annál érthetetlenebb, mivel a fesztivál eddig sem szûkült le a zenei események felvonultatására, hanem bõségesen adott teret a holland és a nemzetközi táncélet, továbbá színházi produkciók bemutatásának is. S bár évrõl évre érzékelhetõen szûkösebbé váltak a fesztivál anyagi forrásai, ezt a döntést voltaképpen nem indokolhatják anyagi motívumok, mert egy külföldi produkciókra az eddigieknél erõteljesebben építõ színházi fesztivál sokkal több pénzbe kerülne, mint a zene eleve nemzetközi nyelvére építõ eseménysorozat (ha pedig hazai színházi produkciókra számítanak, akkor nyilvánvalóan megtörik egy fél évszázad hagyományait). Úgy mondják Amszterdamban, hogy nem a zene háttérbe szorítása a cél, sokkal inkább egy színházi lobby elõretörésérõl van szó; ez a saját tevékenységét akarja az elõtérbe állítani, és azt a hamis érvet hangoztatja, hogy Amszterdam zenei élete olyan izgalmas és gazdag kínálatot nyújt az egész évad során, hogy felesleges ezt egy tûzijátékszerû eseménysorozattal megtoldani. A mûvészetkedvelõk véleménye szerint a dolog éppen fordítva áll: a Holland Fesztivál zenei programjai olyan rangot vívtak ki maguknak a világ zenei életében, amilyenhez foghatót egy színházi ünnep csak hosszú évek múltán, s persze tekintélyes anyagi eszközökkel valósíthatna meg. Az 50 évvel ezelõtt az egész ország területére kiterjedõ, majd a támogatások megcsappanásával Amszterdamra koncentrálódó fesztivál egészen különleges helyet foglalt el Európában: nem tartozott a nagy sztárokat felvonultató, sznob közönségre építõ zenei ünnepek közé, de fontos tájékozódási alkalomnak számított, mert bemutatta a világban jelentkezõ új elõadómûvészi tendenciákat és alkotói eredményeket. Éppen ezért volt fóruma a kortárs alkotásoknak: jelentós, érdekes, vagy csak divatos kompozíciókat ismerhetett meg, alkotói életmûveket kísérhetett figyelemmel hazai és tekintélyes létszámú külföldi hallgatósága, mégsem az új zene zárt közönségéhez szólt, hanem mindazokhoz, akik egyformán érdeklõdnek a régi zene, a klasszikus alkotások és az új jelenségek iránt.

Igazgatói, illetve zenei vezetõi ízlését, egyéni elképzelését tükrözve természetesen változott a fesztivál arculata 1947 óta: kezdetben, Peter Diamand irányítása alatt még a sztárok felvonultatása állt a középpontban. Ezekben az években vendége volt a fesztiválnak - kapásból említve néhány "nagy" nevet - Karli Böhm, Maria Callas, Fischer Annie, Carlo Maria Giulini, Elisabeth Schwarzkopf, Széll György. Az Edinburghba távozó Diamand helyébe lépõ Jo Elsendoorn fokozatosan a ritkaságokra, érdekes produkciókra helyezte a hangsúlyt: Haydn-operák bemutatására, a historikus zenélésben anyanyelvi jártasságot mutató holland mûvészek - azokban az években még nagy feltûnést keltõ, például a barokk gesztikát is alkalmazó - elõadásaira, különleges mûvek kiválasztására, különleges helyszínek felkutatására. Frans de Ruyter vezetése alatt még nyomatékosabbá vált a barokk zene elõadása (egészen addig, amíg meg nem alakult Utrecht önálló régizenei fesztiválja), s ugyancsak de Ruyter szorgalmazta a kortárs zene egyre erõteljesebb jelenlétét. A hollandok egy csöppet sem idegenkedtek a legújabb zeneszerzõi jelenségek bemutatásától, s valószínûleg épp ez tette olyan vonzóvá a hagyományos koncertformából kilépõ, a nemzetközi trendek felmutatására vállalkozó Holland Fesztivált. Úgy érzem, ezt nyomatékosan kell hangsúlyoznom, nehogy akaratlanul lovat adjak az új zene és a közönség ellentétét élezni szándékozó, "üzleti" érveléssel élõ hangverseny- és fesztiválrendezés alá. Éppen hogy megszívlelendõ tanulságnak vélem a most búcsúzó fesztiváligazgató, Jan de Vlijmen mûsorpolitikáját, aki nem a könnyebb utat, az olcsóbb, tömegekre kacsingató mûfajokat választotta, hanem sajátos daccal kitartott a kortárs zene fõszerepe mellett.

A Holland Fesztivál ötvenéves története során egyrészt saját zeneszerzõinek adott teret, másrészt nemzeti esteket rendezett (így alkalma volt bemutatkoznia a magyarok egy csoportjának is), de a legnagyobb sikert mindig azzal érte el, hogy az évtizedek során vissza-visszatért egy-egy jelentõs mester életmûvének bemutatásához. Hazai és nemzetközi közönsége figyelemmel kísérhette (az akkor még élõ) Britten, továbbá Boulez, Cage, Kagel, Kurtág, Nono, Steve Reich, Stockhausen, Xenakis és mindenekelõtt Berio munkásságát. Valószínûleg a holland közönség nyitottságának köszönhetõ, hogy mindig (megfelelõen kiválasztott) telt házak fogadták az újdonságokat: a hallgatóságot vonzza a felfedezés szellemi kalandja. Persze ez sem a véletlen mûve, hanem nagyon is tudatos közönségnevelés eredménye. Számos szociológiai tényezõ: az átgondolt és minden téren érvényesülõ mûsorpolitika, a hírverés, sajtóvisszhang, iskolai nevelés, társadalmi presztízs következtében a holland közönség fogékony és érdeklõdõ, igaz, az új mûvek szinte kivétel nélkül olyan gondos elõadásra számíthattak, amely megkönnyítette befogadásukat.

Az elsõ 10-15 évrõl nincsenek személyes tapasztalataim, a késõbbi esztendõk szükségszerûen válogatott élményeit e helyt még vázlatosan sem foglalhatom össze (bár egy-egy hetes látogatásaim tapasztalatairól évente beszámoltam a Muzsikában). A varázsfuvola õsbemutatójának rekonstruált elõadása, amelyet Schikaneder feljegyzései alapján elevenítettek fel a hágai színházban, épp annyira felejthetetlen marad, mint Gardiner szemiszcenikus Mozart-ciklusa és Leonore-elõadása a Concertgebouw-ban, Frans Brüggen 18. Századi Zenekarának és Reinbert de Leeuw Schoenberg Ensemble-jának az a közös koncertje, amelyen "egymás szájából véve ki a szót", hol a saját repertoárjukat, hol a másik együttesét játszották, bizonyítva, hogy a specializálódás nem jelent stílusbeli egyoldalúságot. De ugyanennyire emlékezetesek maradnak a John Cage elõadásával illusztrált zenei események, a Steve Reich zenéjével történt ismerkedés, Cathy Berberian estjei és természetesen Berio zenéje, Elisabeth Schwarzkopf "egyik" búcsúestje s a remekbe szabott zenés színházi produkciók nagy része. Erre a mûfajra különösen nagy hangsúlyt fektetett a fesztivál mindenkori vezetõsége: a különleges helyszíneken elõadott újdonságok talán a fiatalabb, nyitottabb közönséget vonzották, míg John Adams Nixon Kínában címû operája éppen a látványos rendezésnek köszönhette sikerét, ahogyan Louis Andriessennek a holland történelmet megelevenítõ színpadi mûvét Robert Wilson látványterve tette emlékezetessé.

A fesztivál ötven évét egy gazdagon illusztrált, bár sajnos csak holland nyelven publikált album, a kezdeti évek legendás fotósának, Maria Austriának kiállítása, s mindenekfelett egy lemezalbum elevenítette fel. Az albumban található hat CD természetesen csak reprezentatív - s szerintem nem is igazán jellemzõ - válogatása lehet ötven hónap zenei eseményeinek: azt mindenesetre megmutatja, hogy a "A holland csodá"-nak nevezett lemez készítõi mit tartottak fontosnak a fesztivál fél évszázadából. Az elsõ lemez a nagy operai sztároké (többek között a Hamupipõke egy részlete hangzik fel rajta Giulietta Simionatóval, Callas énekel az Ernaniból, Berganza és Capecchi Giulinival A sevillai borbélyból, Schwarzkopf, Taddei, Sciutti, Prey a Figaróból), a második Elly Ameling, Schwarzkopf, Berganza, Kruysen, Visnyevszkaja, Krause, Berberian dalestjeinek részleteit prezentálja, a harmadik CD korunk külföldi (mármint nem holland) komponistáié - Britten, Berio, Nono, Xenakis, Boulez, Ustvolskaya, Vivier, Wenjing, Kagel mûveivel -, a negyedik a század holland komponistáinak alkotásait tartalmazza (többek között Escher, Andriessen, Schat, Ton de Leeuw darabjaival), az ötödik és hatodik lemez a Concertgebouw Zenekarának felvételeit tartalmazza Széll György, Bruno Walter, Boulez, Giulini, Furtwängler, Stokowski, Pierre Monteux, Kondrasin, Jean Fournet vezényletével. A válogatás tehát reprezentatív és protokolláris, de korántsem teljes, s fõként a korábbi évek anyagát tartalmazza: ugyanilyen joggal szerepelhetett volna Bernstein, Haitink, Karajan, Simon Rattle, Edo de Waart, hogy csak találomra említsem az ország elsõ számú zenekarát vezénylõ néhány karmester nevét. Kár, hogy kimaradtak az összeállításból azok a szenzációs elõadások, amelyek valóban páratlanná tették a Holland Fesztivált.

A 1997-es fesztivál voltaképpen méltatlan volt a jubileumhoz, de némiképp elõdeihez is. Ünnepélyességnek nyomát sem mutatta, sõt a zenei események számszerû csökkenése (a tavalyi 23 hangversennyel szemben az idén mindössze 16-ot rendeztek; ezeket persze kiegészítették az operai, illetve zenés színházi elõadások) elõrevetítette a fenyegetõ jövõt. Az alábbiakban éppen ezért (s mert javarészt a magyar közönség által nem hallott eseményekrõl van szó) csak érzékeltetni igyekszem az idén tapasztalt tendenciákat, mellõzve a részletes beszámolót.

A zenei események súlypontjában egyrészt Mauricio Kagel munkássága, másrészt a századelõ méltatlanul a margóra szorult komponistájának, a külföldön jószerivel ismeretlen holland Matthijs Vermeulen œuvre-jének felelevenítése állt. Mivel az egyhónapos fesztivál zenei eseményei egyenletesen oszlottak el, a magam egy hetére mindebbõl csak ízelítõ jutott. Sajnálatomra elmulasztottam Kagel Aus Deutschland címû, Lieder-operának nevezett zenés színházi produkciójának bemutatását, amelyet mind a muzsikus szakma, mind a közönség, mind a kritika az utóbbi évek legjelentõsebb eseményeként említett. Szerencsére a Bécsi Ünnepi Hetekkel koprodukcióban készült elõadásról Mesterházi Máté beszámolt már a Muzsika augusztusi számában. Kagel évtizedek óta "házi zeneszerzõje" a Holland Fesztiválnak, s de Vlijmen, a búcsúzó igazgató most is parádésan vonultatta fel mûveit (az opera mellett négy hangversenyen hangzottak fel darabjai, emlékezzünk rá: az idén mindössze 16 koncertet rendeztek!). Magam két estén lehettem jelen, s egyiken sem a zeneszerzõ parodisztikus, színpadias, tréfamester vonásai tárultak fel, hanem egyéniségének másik, úgynevezett komoly arcát mutatta meg. Hangversenyeit okos mûsorszerkesztéssel más mesterek mûveivel párosították, az általam hallottakon történetesen Stravinskyval állították párhuzamba. Az egyiken a Concertgebouw (mondanom sem kell: majdnem teli) nagytermében a Ház zenekarát Michael Gielen vezényelte, és ez szavatolta a nagyzenekari Etûdök (részben) õsbemutatójának, továbbá két Stravinsky-darab: a Négy etûd és a Szimfónia C-ben címû nagyszerû, nálunk alig hallható mû hiteles elõadását, s a két mester etûdjeiben rejlõ párhuzam felismertetését. De egy szikrányival sem volt kevésbé meggyõzõ Eötvös Péter vezényletével a Rádió Kamarazenekarának és kórusának elõadása: itt a Mavra szellemes-virtuóz megszólaltatása (vajon miért kerüli el a magyar hangversenyrendezõk figyelmét ez a remek kompozíció?) mellett Kagel 1898 címû kéttételes kamaraszimfóniájának hangszerelt változata hangzott fel. S bár azt ígértem, hogy csak vázlatos tájékoztatást adok a hangversenyekrõl, nem állom meg, hogy Eötvös Péter mûködésére fel ne hívjam a figyelmet: a magyar koncertrendezõknek mindent el kellene követniük, hogy minél több produkcióra hívják meg ezt a kortárs zene elõadásában oly hiteles, élményszerû teljesítményt nyújtó, a világban mindenütt nagyra becsült muzsikust.

Matthijs Vermeulen mûvészetének rehabilitálása, életmûvének feltámasztása nem kevésbé jelentõs tette az idei fesztiválnak. 13 hangversenyen szólaltatták meg az 1888-ban született (79 évet élt) komponista valamennyi kamaramûvét és mind a hét szimfóniáját, méghozzá a vele egykorú zeneszerzõk: Debussy, Ives, Prokofjev, Schoenberg, Szkrjabin, Zimmermann, Sibelius, Szymanowski, Roussel kompozícióinak társaságában, vélhetõen azért, hogy bizonyíthassák az Iveshoz és Varèse-hez hasonlóan magányosan alkotó Vermeulen egyéni hangvételét és következetességét. Az általam hallott koncerten 1919-21-ben komponált 2. szimfóniája hangzott fel, és meggyõzõen bizonyította mindazt, amit a holland nyelvû ismertetõbõl ki tudtam böngészni. Vermeulennek sikerült elkerülnie kora nagyhatású komponistái: mindenekelõtt Schoenberg, Mahler, Debussy hatását. Mint a hollandok mondják: noha egy-egy darabjával már sikert aratott, most érett meg az idõ e különös, erõteljes mûvészet befogadására. Hogy mennyire erõteljes ez a zene, amely szinte mindvégig azt érezteti, hogy szerzõje minden hangot átgondolt, minden hangért megküzdött, azt mi sem bizonyította jobban, mint a társaságában elhangzott, mindössze 10 esztendõvel korábban komponált, amúgy élvezhetõ, de sokkal régiesebbnek ható 2. Szymanowski-szimfónia. Ráadásul Vermeulen technikai téren sem állítja könnyû feladat elé zenekarát, s határozott ütõs effektusokkal élõ, dallamos (a Schoenbergétõl különbözõ) atonalitásán, muzsikájának emocionális nehézségein sem könnyû úrrá lenni; talán ez is oka lehetett mellõzöttségének. A 2. szimfónia megszületése után harminchat esztendõnek kellett eltelnie az õsbemutatóig: a holland közönség 1956-ban ismerhette meg Eduard van Beinum vezényletével, a Concertgebouw Zenekarának elõadásában (igaz, három évvel korábban elhangzott a brüsszeli Erzsébet királynõ versenyen is). Éppen ezért különös gyönyörûsége volt az estnek a pódiumon kívül nehézkesen mozgó, de a pulpituson hihetetlen könnyedséget mutató, idõsödõ Rozsgyesztvenszkij dirigálása. A Residentie Orkest nem tartozik Hollandia elsõ számú zenekarai közé, közremûködését a karmester pálcája alatt mégis élvezet volt hallgatni, mert érzékelhetõen elkötelezettje ennek a zenének. De a Vermeulen-mûsortervezés kivételeként két Haydn-szimfónia is elhangzott ezen az estén, Rozsgyesztvenszkij igazi nagyságát bizonyítva. Kivált a Hob, I:79-es F-dúr szimfónia áttetszõ, könnyed hangzása, humora s nem utolsósorban a karmester bravúros vezénylési technikája szerzett gyönyörûséget a hallgatóságnak.

A Közép-Kelet-Európából jött látogatónak mindig lenyûgözõ élmény a Holland Opera valamelyik elõadását megtekinteni; akkor is, ha netán extrém rendezéssel találkozik, mert színvonalával ez az évente csupán néhány bemutatót tartó, s azokból 10-10 elõadást rendezõ színház a tökéletesség határát súrolja akkor is, ha nem sztárokkal dolgozik, produkcióit ugyanis mindig abszolút frissen tartja. Különlegessége, hogy többnyire vendégrendezõkkel, más-más kiváló holland zenekarral (de saját kórussal) mûködik, és nem rendelkezik állandó együttessel. (Rentabilitását a csökkenõ állami támogatás mellett úgy teremti meg, hogy egy-egy opera-, illetve balettszéria közben kiadja termeit egyéb rendezvények számára.)

A Holland Fesztivál évente átveszi egy-egy produkcióját: idén a Jenůfa gyönyörû elõadása volt soron. Szeretném kerülni a fellengzõs jelzõket - ez a színpadra állítás puritánságához is méltatlan lenne. Röviden jellemezve: ilyen megrázó, minden részletében meggyõzõ, átgondolt, zeneileg és vizuálisan egyaránt lenyûgözõ operaelõadást ritkán látni. Számomra bebizonyosodott, mennyire hamis az az elképzelés, mely szerint Janáček zenéjére nem fogékony a magyar közönség: meggyõzõdésem, hogy ilyen elõadásban nálunk is viharos sikert aratna a mû. Pedig egyetlen úgynevezett nagy énekes sztár nevét sem írták ki a színlapra, mégis, a koncepciózus zenei irányítás, a remek színészi képességekkel is megáldott énekesgárda és a szokatlan vizuális megoldásokkal élõ rendezés-színpadkép-világítás egysége rendkívüli produkciót eredményezett. Ezúttal a Rádió Szimfonikus Zenekara játszott, Edo de Waart pálcája alatt. Elsõsorban a karmester érdeme, hogy az 1904-ben bemutatott opera meghökkentõen modernnek hatott, és a partitúra pszichodrámájának minden árnyalata érvényesült. A pompás alakítást nyújtó énekesek: a címszereplõ kanadai Gwynne Geyer s fõként a mostohaanyját megszemélyesítõ angol Kathryn Harries minden naturalitást kerülõ, drámai ábrázolása nélkül természetesen megvalósíthatatlan lett volna a karmester és a rendezõ elképzelése. Úgy találtam, az opera valódi fõszereplõje ebben az elõadásban a becsületére büszke, voltaképpen segítõ szándékkal gyerekgyilkossá vált, tettébe csendben beleõrülõ mostohaanya: a brit mezzoszoprán zeneileg is, színészi eszközeivel is, ha kellett, hangjának torzításával is lebilincselte a hallgatót. Laca, a tragédiát is vállaló, szerelmes parasztlegény szerepére eredetileg Philip Langridge nevét hirdették, de a megbetegedett nagyhírû angol tenor helyett beugró cseh énekes, Peter Straka teljesítménye semmivel sem maradt alatta társaiénak. A zenei megvalósítás abszolút híven idézte Janáček partitúrájának sajátosságait: a morva népzenét nem felhasználó, hanem annak szellemét felidézõ hangvétel, a különös szláv énekbeszéd alkalmazása erõteljes drámai helyzeteket teremtett, de bizonyos életképekben a humort sem nélkülözte, s ez a nemzetközi szereplõgárda, a holland karmester és zenekar jóvoltából sokkal modernebb produkciót eredményezett, mintha a nálunk megszokott realizmussal keltették volna életre az operát. Valódi többletet adtak mindehhez a színpadra állítás angol közremûködõi: Richard Jones rendezõ, a díszlet- és kosztümtervezõ Antony McDonald és a világítást tervezõ Thomas Webster. Nevüket érdemes megtanulnunk, mert egészen egyszerû eszközökkel tágították ki a színpad nálunk megszokott világát; rendkívüli képzõmûvészeti hatásokkal éltek. A tervezõ voltaképpen csak geometrikus elemeket alkalmaz: ezek az elemek a megvilágítás következtében más-más színben tûnnek fel és szolgálják a dramaturgiai ábrázolást, illetve elrendezésük egyáltalán nem absztrakt módon különbözõ díszletfunkciókat tölt be. Az elsõ kép csak egy "szélesvásznú" fehér háttér elõtt játszódik, a színpad jobb oldalán egy ferde tetejû, magas, narancsszínû idom jelzi Jenůfáék házát, a második kép úgynevezett népi jelenete - különös kontrasztként a késõbb bekövetkezõ tragédiához - még csupa elevenség, híven érzékelteti a sorozásból megjött legények vidámságát. (Hogy a színpadon nyüzsgõ tömeg mozgatása mennyire természetesen egyéni, azt szinte restellem megemlíteni.) Ebben a jelenetben csak egy téglalap alakú idom úszik be, késõbb ez lesz Jenůfáék házának hátsó fala, majd fokozatosan megjelennek a Mondrianra emlékeztetõ, szabálytalanul elhelyezkedõ geometrikus formák: négyszögek, háromszögek, téglalapok, más-más megvilágításban. A korábban funkciótlannak látszó sötétkék háromszög egyszerre háztetõvé alakul, s máris egy zárt világ közepében vagyunk. A szünet nélküli elõadás jelenetei közben nem áll le a játék, a második és a harmadik felvonás között a nézõ nem szabadulhat a gyerekgyilkosságot elkövetõ Kostelnička kényszeres mozgásától, kataton révületétõl. A befejezés ismét kitágítja a teret, ezúttal azonban a szélesvásznú fehér háttér elõtt megmerevedett fekete árnyképpé válik a kórus; elõttük megy át a színen egymással megbékélve, az egymás melletti életet választva Jenůfa és Laca. Amikor a pár elvonul, fény esik a mozdulatlanná merevedett kórusra, és az állókép 180 fokos fordulatot tesz. Mintha azt jelezné: a falu népe él, s tanúja lesz az ifjú pár életének.

"Holland csoda" - mondja a jubileumi kiadvány és lemezalbum címe. A fesztivál fél évszázada csakugyan az volt. Szükségszerû, hogy vége szakadjon?

Pierre Monteux 1950-ben Maria Austria felvételePierre Monteux 1950-ben Maria Austria felvételeMatthijs Vermeulen (1888-1967), akinek mûveibõl az idei fesztiválonMatthijs Vermeulen (1888-1967), akinek mûveibõl az idei fesztiválonMaria Callas az Amstel Hotelban vacsorázik - 1950-es évek Particam felvételMaria Callas az Amstel Hotelban vacsorázik - 1950-es évek Particam felvételLuciano Berio és Jo Elsendoorn 1972-ben Maria Austria felvételeLuciano Berio és Jo Elsendoorn 1972-ben Maria Austria felvételeKathleen Ferrier és Benjamin Britten 1949-ben Maria Austria felvételeKathleen Ferrier és Benjamin Britten 1949-ben Maria Austria felvétele

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.