Szavak nélkül, mégsem némán

Arcus Temporum 2011

Szerző: Ignácz Ádám
Lapszám: 2011 október
 

Egy immár nyolcadszor megrendezett fesztivál esetében feltétlenül figyelemreméltó, ha rendre képes apró változtatásokkal és meglepetésekkel szolgálni a már-már törzsvendégként visszajáró látogatók számára is. Márpedig a pannonhalmi Arcus Temporum idén is tudott újítani. Nemcsak a hagyományos programstruktúrába új elemként ékelődő „+1" koncertet lehet e téren említeni, amelynek keretében idén az A:N:S Chorus John Dunstable műveiből énekelt egy csokorra valót, háromra módosítva a fesztiválon számos kompozíció felidézésével körbejárt zeneszerzői életművek számát. A rendezvény műsorpolitikáját és filozófiáját ismerők számára újdonságszámba mehetett az is, hogy a korábbiakkal ellentétben ezúttal nem egy, a kortárs zeneélet élvonalából származó, ha művei által nem is, de neve révén mindenképpen sokak számára ismert komponistát hívtak meg: nem kérdés, hogy a kelet-berlini származású Helmut Oehring (1961) munkássága nemcsak Sciarrino, Gubajdulina vagy Kancheli muzsikájához képest számít felfedezetlennek a napjaink zenekultúrája iránt máskülönben intenzíven érdeklődő magyar hallgatók körében.

Az idei pannonhalmi programmal kapcsolatban a legnagyobb örömet mégsem az ismeretlennel való első találkozást övező - eleinte természetszerűleg félszeg - kíváncsiság szerezte, s még csak nem is a felfedezés. Fontosabbnak bizonyult ennél, hogy ugyancsak eltérően az utóbbi években tapasztaltaktól (amikor időnként nehezen, leginkább kompozíciós mélyrétegekbe merülve lehetett csak kapcsolatot találni az időív két végén álló komponisták között), a múlt és jelen egy-egy mesterének találkozása 2011-ben tökéletesre sikeredett, pusztán azáltal, hogy életrajzaik egy igen fontos, ráadásul a befogadó szempontjából nagyon is izgalmas pontban metszik egymást.

Oehring, miután siketnéma szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, öt esztendős koráig csak a jelnyelvet sajátította el, és saját vallomása szerint ez az élmény egész életére - így művészetére is - meghatározó maradt.  E tények ismeretében a döntés szinte már adta magát. Az Oehring párjául választott Ludwig van Beethovennel - kinek számos kompozíciója, mint ismeretes, a halláskárosodással, majd a teljes megsüketüléssel folytatott évtizedes küzdelem jegyében fogant - egyébként sem lehet melléfogni: ezerarcú életműve bármikor képes aktuálissá lenni, s aligha csak a Nagy Fúgára igaz a Stravinsky-féle vélekedés, mely szerint e mű „örökre kortársunk marad". Persze egy ilyen különös egybeesésnek köszönhetően néhány, a Beethoven-recepcióban immár kétszáz éve jelen levő kérdés és problémafelvetés Oehring zenéjére vonatkoztatva is megállja a helyét. Ezek a kérdések vonatkozhatnak a halláskárosult ember (esetünkben: művész) külvilággal folytatott sajátos kommunikációjára, az akusztikai valósághoz való viszonyára, az érzékelésre. De egy további szinten a zene definíciójára is irányulhatnak: jelesül arra, hogy a hangok segítségével megragadható és percipiálható tartományokon túl meddig terjednek a zene határai; hogy a belső hallás analógiájára beszélhetünk-e belső, csupán a szellem régióiban létező zenéről, amely külsővé, hallhatóvá válva mégsem - egy jól halló ember számára sem - szűnik meg zene lenni. Az ilyen és ehhez hasonló, meglehetősen kényes témákra Beethoven és Oehring természetszerűleg más és más válaszokkal szolgál. De szolgál, és különösen Oehring esetében nagy szó ez, hiszen a német zeneszerző műve éppen annak ékes bizonyítéka, hogy az említett dilemmák egészen újfajta megközelítésben ugyan, de újból felvethetők és vitára bocsáthatók.

Ha valaki Oehringnek csak (jobbára fúvós- és vonós hangszerekre íródott) szólódarabjait ismeri, akár azt is gondolhatná, hogy a berlini mester a kortárs zenének abba a sodrába tartozik, amelybe a tavalyelőtt Pannonhalmán még zeneszerzői, idén viszont már zeneigazgatói minőségben jelenlévő Bent Sorensen, vagy a hetedik fesztivál fővendége, Beat Furrer is; hogy - fogalmazzunk így - ő is a csend művésze. A Grencsó István által megszólaltatott szaxofondarabban (Foxfire Zwei) vagy az apátság könyvtárában elhangzott trombitaszólóban (Philipp) a hallgató annak válhatott fültanújává, amint a már-már hangtalanul áramló, sűrű szünetekkel teletűzdelt anyagban már egyetlen, elszigetelt, mezzoforte megszólaló hang is zenei eseménnyé válhat. Az ily módon az Arcus Temporum korábbi meghívottaival is párbeszédet folytató Oehringnek ez azonban csak az egyik arca. A szerző alkotói univerzumáról e műveknél jóval többet árultak el a kamarakompozíciók, amelyek közül néhány mintegy a kvintesszenciáját adja az idén ötvenesztendős komponista művészetének. A fesztiválon elhangzott, kis együttesekre írott művek közül is kiemelkedett kettő: az egyikkel, a Marie B. alcímű 2. vonósnégyessel mindjárt az Arcus Temporum nyitókoncertjén megismerkedhetett a közönség, míg a basszetkürtre, csellóra és vibrafonra komponált Cayabyab a következő délelőttön csendült fel. Nemcsak a két darab felhangzása között eltelt rövid idő tette lehetővé, hogy a hallgató párhuzamokra, hasonlóságokra legyen figyelmes. Az egyezések nem tematikus vagy motivikus szinten voltak ugyanis észlelhetőek, hanem sokkal inkább koncepcionális tekintetben. A Marie B. és a Cayabyab egyaránt egyfajta „hangzó kaleidoszkóp", amelyben átmenet nélkül, sőt néha egymásra torlasztva követik egymást a legkülönbözőbb hangi események.

Azért nem írhatunk egyszerűen zenei eseményeket, mert akkor elhallgatnánk azt a szerzői szándékot, amely a világ valamennyi hangjának, zajának, zörejének megragadását és műalkotásba sűrítését célozza meg. Oehring elképzelései természetesen nem állnak olyan messze a zajok művészetéről a századfordulón álmodozó Luigi Russolo vagy a zenei kollázs technikáját sikerrel talán elsőként alkalmazó Charles Ives gondolataitól, mint ahogy a műveiben megjelenő hangzásképekre és hangszínekre vonatkozóan is bőséggel találunk példákat a zenetörténetben, a korai expresszionistáktól (például Berg op. 6-os és Schönberg op. 16-os zenekari darabjaitól) kezdve egészen a közelmúlt experimentalista kísérleteiig. Ami zenéjének mégis egyedi ízt kölcsönöz, az egyfelől a könnyűzenei zsánerek (elektronikus tánczene, rock, jazz) bátor használata, másfelől az a különös tapasztalat, hogy mindig mindent torzított formában kapunk, szemcsésen, túl hangosan, vagy épp a lényeget elhallgatván - mintha tényleg nagyot hallanánk, vagy a hangok birodalma csak egy hallókészüléken keresztül jutna el hozzánk.

E sorok írója meg meri kockáztatni, hogy az említett kamaraművek (a záró koncertre tartogatott Prae-senz-cel kiegészülve) a sokak által a fesztivál kuriózumaként beharangozott, jelbeszéddel is operáló két nagyszabású alkotásnál is érzékenyebben ragadták meg a halláskárosodás és a némaság problémakörét, a rendelkezésre álló (zenei) eszközök segítségével. A siket jelnyelv-szólista, Christina Schönfeld mégoly szuggesztív, és az átlagos hallgatót kétségtelenül zavarba ejtő előadásmódját elnézve sem kerülhető el a kérdés: vajon a süketek felé tett efféle gesztus (tudniillik színpadra állításuk) meg tudja-e őrizni eredeti rendeltetését, vajon eléri-e a célját, s e cél nem fordul-e a visszájára? Azaz: egy műalkotás keretei közt a jelnyelv-szólista nem egy groteszk színpadi kompozíció főszereplőjévé minősül-e át, a mű pedig nem egy szöveget, zenét és taglejtést (gesztusokat) ötvöző, az elbeszélés lehetetlenségéről beszélő, tragikus színezetű összművészeti alkotássá? E nehezen megválaszolható kérdésekkel csak azt akarjuk jelezni, hogy Oehring művészete akkor jár jó úton, ha annyiban lép Beethoven nyomdokaiba, hogy az általa felvetett, egyszerre akusztikai, antropológiai és esztétikai színezetű problémákra elsősorban esztétikai eszközökkel felel, tehát bármennyire is foglalkoztatja a művészet és valóság közötti határok lebontásának gondolata, végül mégiscsak megmarad a műalkotás határain belül. Ha továbbra is olyan jó zenészeket tud megnyerni magának, mint a berlini mosaik ensemble tagjai, akkor műveinek üzenetei úgy is jó eséllyel célba találnak. Ahogy Beethoven művei is máig megtalálják hallgatójukat, ha olyan értő és avatott tolmácsok működnek közre, mint a hegedűművész Milan Pal'a vagy a csellista Jozef Lupták. Elképesztő érzékenységüket és dinamikai bravúrjaikat minden bizonnyal a bécsi klasszika halhatatlan alakja is megsüvegelte volna. Ha hallja.