Napállam Vértesacsán

Csalog Gábor és együttesének pajtakoncertjei

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2011 október
 

A világháló egyik leghasznosabb és legszórakoztatóbb alkalmazása a Google Earth. Műholdperspektívából indulva megkereshetjük a Föld legelhagyatottabb hátsóudvarát is. Olvasom például, hogy pusztulnak a Canal du Midi híres platánjai, s hogy tudjam, miről is van szó, eltöltök egy órát a Google Earth-re feltöltött fotók nézegetésével. Amikor először hallottam arról, hogy Csalog Gábor és fiatal muzsikustársai egy vértesacsai pajtában Bachot és Kurtágot játszanak, első dolgom volt a „világűrből kikémlelni" Vértesacsát. A falu képbe került.

Vértesacsán a zenészek tábori körülmények között laknak, próbálnak, szombaton és vasárnap ingyenes koncertet adnak. Egyfajta műhely ez, mesterkurzus. Ám biztos, hogy senki sem azért jön ide, hogy majd az önéletrajzban Tanglewood mellé beírja Vértesacsát is. Elegáns Concert Hall helyett itt „csak" egy pajta van, az udvar végén áll, döngölt padlójába besüppednek az innen-onnan összeszedett székek, az alkalmi színpadról pedig nemcsak a kottákat fújja el a hirtelen jött huzat, hanem néha a kottaállványokat is.

A meghirdetett program nehéz, idén 20. századi darabokból állt, volt köztük néhány másodperces sóhaj, de egész szimfónia is - négykezes zongoraátiratban. Alkalmanként 70-80 fős közözönség jött össze - úgy tűnt, hogy mindenki örül az életnek. Persze ez az egész, úgy ahogy van, utópia, s mint minden utópia, a vértesacsai is a jelen egy kis darabját nagyítja fel és vetíti a vágyott vagy retteget jövőbe. Hogy az ideális zenei kisközösség pozitív utópiájáról, vagy a periférián tengődő zenéről vizionált ellenutópiáról van szó - mellékes.

Mellékes, mert lényegében itt is koncertek vannak, kettéosztott térben, egyik térrészben a muzsikusok, másikban a hallgatóság. Éppúgy, mint a tanglewoodi Seiji Ozawa Hallban vagy a MŰPÁ-ban. Az előadások pedig megszólalhatnának ott is, ahogy erre volt és lesz is példa.

A szombati program a századfordulót idézte, erre utalt a mottó is: „1900". Elsőként Kemenes András és Csalog Gábor játszott egy számomra ismeretlen ARNOLD SCHÖNBERG zongorasorozatot. Az 1896-ban szerzett Hat kis négykezes csalafinta mű, fél füllel hallgatva olyan, mintha Schubert írta volna. A sorozat alig hosszabb hat percnél. A pedánsan formált miniatűrökről csak utólag tudtam meg, hogy a schuberti asszociáció nem asszociatív fantáziámat, hanem Schönberg stílusérzékét dicséri. A darab egy, a zeneszerző baráti köréhez tartozó hölgyet (Bella Cohn) szólít meg, a schuberti hang kipróbálását pedig az opera- és operettszerző Richard Heuberger javasolta Schönbergnek. Az apró, de mégis feltűnő harmóniai kanyarokat Kemenesék nagy lendülettel vették be, így tették hallhatóvá.

Hasonló a léptéke, de teljesen más a világa ALBAN BERG klarinétdarabjának (Négy darab klarinétra és zongorára, op. 5 - 1913). Négy rövid, de annál koncentráltabb tétele Schönberg és Webern ugyanebben az időszakban írt műveit juttathatja eszünkben. Az expresszionista moments musicaux adornói kategóriája különösen jól illik Berg klarinétdarabjaira, Adorno egyenesen úgy látja, hogy ez a szerző „legschönbergesebb" műve, kimutatható a kapcsolata az 1911-es Hat kis zongoradarabbal (op. 11). Egyszer érdemes volna a két kompozíciót egymás szomszédságában is eljátszani. Szűcs Péter (klarinét) és Kiss Péter (zongora) előadása elsősorban a négy tétel expresszionizmusát juttatta érvényre, a kisforma ökonómiájára kevesebb fény vetült.

Szuverén, szép előadásban csendült fel JANÁČEK Zongoraszonátája (1905. október 1.). Talán a környezet atmoszférája és a lebegőssé váló zongorahang is ludas volt abban, hogy Fejérvári Zoltán játékában kevéssé érzékeltem a mű súlyát, formátumát. Nagy meglepetést okozott két akadémista muzsikus előadása, Bán Máté (fuvola) és Dani Imre (zongora) DEBUSSY népszerű zenekari művének átiratát szólaltatták meg. Az Egy faun délutánját hallgatva egy pillanatra sem hiányoztak a zenekari színek, úgy tűnt, hogy bőven elegendő a mű hangjainak értelmes megszólaltatása ahhoz, hogy az egész mű értelemmel telítődjék. A levonható karmesteri tanulság két szóban összefoglalható: egyszerűség és puritánság.

A koncert második részében Kemenes András és Csalog Gábor MAHLER IV. szimfóniájának (1900) négykezes átiratát adta elő. A Mahler-kortárs egyházzenész, Josef Venantius von Wöss (1863-1943) által készített zongoraletét a Budapesti Fesztiválzenekar Mahler Ünnepének idei műsorán is szerepel. Wöss a bécsi Universal Kiadó munkatársaként számos Mahler-kompozíciót dolgozott át zongorára, a most hallott IV. mellett a III., a VIII., a IX. szimfóniát, a Dal a Földrőlt és a Panaszos dalt adaptálta. Kemenes és Csalog nagy élvezettel birkózott a „betűhű" és pianisztikus szempontból néha kényelmetlen átirattal. Az első tétel néhány üteme után, azt hiszem, senki sem  foglalkozott szimfónia-emlékeivel, az Egy faun délutánjához hasonlóan most sem hiányoztak a zenekari színek. Ám ha az utóbbi karmesteri puritánságra intett, akkor Csalogék sűrű kamarazenélése azt mutatta meg, hogy mennyi karmesteri lehetőséget rejt Mahler partitúrája, és sajnos mennyi marad ezekből rejtve. Különösen az első tétel előadása volt rendkívül felvillanyozó. Csupa játék, csupa merész agogika, és mennyi frappírozó karakter! De a legfeltűnőbb a zene meg-megújuló frissessége volt. Most valahogy nem éreztem azt, amit a legtöbb zenekari előadásban, hogy a zenei folyamat meg-megáll, a folytatás pedig kikényszerített, vagy ami még ennél is lelombozóbb: egyszerűen tudomásul kell venni, hogy a tétel még járja a maga útját. A második tétel ezzel szemben kissé tervrajzszerű és száraz maradt - talán nem is az előadók hibájából. A szimfónia nagyszabású Adagiója viszont ismét meglepetés. Ezúttal nem a zenebeszéd intelligenciája nyűgöz le, hanem a tónus, a légkör, a tétel hangvételei. Úgy emlékszem erre a lassútételre, mintha Kemenes és Csalog mindent „csak" zongoraszínekkel fejezett volna ki. A finálé aztán szöveg nélküli dalként csendült fel - félve írom le: maradéktalan élményt nyújtott.

A vasárnapi koncert KURTÁG GYÖRGY műveiből állt, két nagyszabású sorozatba rendezve hangoztak el a Jelek, játékok, üzenetek darabjai, valamint olyan nagyobb ciklusok, mint az Eszká-emlékzaj vagy a Szálkák. Az előző napon hallott előadók mellé újak csatlakoztak, többségük ismerős volt a Ludium Együttesből. A tételek a komponált koncert „koreográfiája" szerint megszakítás nélkül követték egymást. S mint mindig, most is el lehetett merengeni azon, hogy egy ilyen komponált koncert képes-e kompozícióvá válni. Ha valahol, hát Vértesacsán érdemes lenne próbálkozni kisebb ciklusokkal, sőt akár minden apró darabot ki lehetne tenni a spontán tetszés- vagy nemtetszés-nyilvánításnak.

Ha jól számolom, tizenhat muzsikus lépett fel kisebb-nagyobb szerepben. Emlékezetes volt (mikor nem az?) Szalai András cimbalmozása. Sokan vették észre azt is, hogy a pajta-akusztika mennyire mély barátságot ápol a cimbalommal. A vokális darabokban Szakács Ildikó és Bodrogi Éva tűnt fel. Szakács elsősorban az eléneklendő hangokra, Bodrogi inkább a színpadi karakterizálásra összpontosított. Mindkét megközelítés hiányérzetet keltett. Az Eszká-emlékzajban tetszett Dóczi Áron magabiztos és „tárgyilagos" hegedülése.

Az alkalmi emelvényen sűrű váltogatták egymást a zenészek. Az előző napon már megismert előadók közül mindenki azonos arányban vette ki részét az összességében igen magas színvonalú koncertből. (Vértesacsa, augusztus 6-7.)