2010. november 13.

Művészetek Palotája

Fesztivál Színház

Élő közvetítés

a New York-i Metropolitan Operából

Donizetti

Don Pasquale

Don Pasquale                   John Del Carlo

Norina                               Anna Netrebko

Ernesto                            Matthew Polenzani

Malatesta                         Mariusz Kwiecien´

Karmester                        James Levine

Díszlet, jelmez                   Rolf Langenfass

Világítás                             Duane Schuler

Rendező                            Otto Schenk

A Met-közvetítések különleges bája,  hogy ha már nem vagyunk a helyszínen, s így kimaradunk az előadás eleven áramköréből, rendszeresen ellátogatunk a kulisszák mögé. A kulisszajárás egyszerre elégíti ki a sznobok bennfentességigényét és a színházi illúzió ellenségeinek leghőbb vágyát, a pszeudovalóság leleplezését. Az utóbbiaknak színtiszta brechti V-effekttel szolgál. Az elidegenítő technika körítéses -az előadáson kívüli -használata nem mindig előnyös, bár a Metropolitan internet-stratégái e tekintetben nem tesznek különbséget a produkciók között. A Don Pasquale estéjén azonban jól működött. Részint azért, mert Donizetti vígoperája amúgy is a leleplező játékosság jegyében fogant. Részint meg azért, mert a realista illúziót keltő, de inkább illusztratív színpad díszletként való üzemeltetésének látványával az adásvezető a színjáték fonákját is megmutatta, mintegy új dimenzióba helyezve az „esztétikailag igaz" fogalmát. (Lehet, hogy nem tudott róla, de tette.) Például amikor Ernesto harmadik felvonásbeli off stage szerenádjának első strófája alatt nem hagyta, hogy elképzeljük a kert rejtett sarkában a címszereplő öreg gavallér megtévesztésére éneklő, másfelől saját őszinte érzelmeinek áradását tanúsító szerelmes fiatalembert, hanem megmutatta a díszlet mögött tanyázó tenoristát, a beosztott kórustagok karéjában, amint a kis lámpával ellátott pódiumon vezénylő karigazgatóra függeszti tekintetét, aki viszont a monitoron látható „nagy karmestert" figyeli. A következő lépés az lehet, amikor az előadás más pontján is követhetjük a cselekmény szerint jelen nem levő szereplőt. A partnere esetleg épp a hiányáról énekel, ő pedig - mondjuk - az öltözőben újságot olvas. A perspektívák beláthatatlanok.

A kukkoló mozinéző másik kiváltsága, hogy látja a díszletváltozásokat. A Don Pasquale három jókora díszlete a jelenetek közti szünetekben teljes nagyságában gurult ki-be az  oldalszínpadokról, bútorostul, kellékestül, szereplőstül, akik lustán hevertek a fotelban vagy az ágyon, esetleg, mint Anna Netrebko, csókot dobtak az operatőrnek. A kiegészítő szuffiták, panelek, függönyök, csillárok hasonló komótos gördülékenységgel kerültek a helyükre; a viszonylag csekély számú díszítő összehangoltan és kapkodás nélkül dolgozott, nyugodtan, halkan, kevés szóval végezték a munkájukat, figyelték a mozgó elemek illeszkedését, valaki időnként kiemelt a padlóból egy kallantyút, elfordított egy-egy kapcsolót, áramköröket zárt, zsinórokat igazított, az egész óramű pontossággal, begyakorolt ritmusban ment végbe, szinte zajtalanul, élmény volt nézni. (Zárójelben: nagyobb, mint nemrég egy tévéközvetítésben a szegedi Nemzeti Színház forgószínpadának dübörgését-nyiszorgását hallgatni előadás alatt, Prokofjev nem kifejezetten erre a célra írt zenekíséretével.)

Mindamellett nem a köztes műsor volt az egyetlen élmény. Kedves az egész, mint Ernesto szerenádjának kezdősora. Netrebko fokozatosan veszít ugyan vokális matériájának lírai lágyságából, karcsúságából -ami azt illeti, az alakja szintén teltebb lett időközben -, a koloratúrákat is inkább gömbölyíti, csodás hangszíne pedig sötétedik, de ez változatlanul jól áll, nemcsak neki, hanem Norinának is. Norina nem kislány, hanem érett özvegy, meglehetősen fifikás, bohókás, játékos és frivol, amikor például a Pasquale elleni összeesküvést szövögetve viharosan kergetőznek Malatestával, és a viháncolás hevében a doktor a nyugágyon elterülő nő fölé kerül, az elég veszélyesen kétértelmű pillanat, persze Mariusz Kwiecien´ csinos és férfias Malatestája is kell hozzá. Netrebko változatlanul kihasználja fizikai adottságait, combharisnyát húz, szeleskedik, ugrál az ágyon, balettozó rúdgyakorlatot végez a lépcsőkorlátnál, fejjel lefelé énekel, a felvonásfináléra belebukfencezik a székbe, és gyertyatartásban biciklizik. Mindamellett kellően intelligens énekes ahhoz, hogy ne verje szét a figurát, a csintalankodást mértékkel űzi, s őszintén megbánja, amikor Norina, túllőve a leckéztetés célján, felpofozza a házasodhatnám öregembert. Hangjának homogeneitása, szépsége, árnyalatgazdagsága is a régi, énektechnikája pedig biztonságosan elég a szerephez.

Ernestóként Matthew Polenzani az az értékes, kulturált, szép hangú, ám semmiképp sem lírájával elbűvölő, olvadékony tenor, aki nem sokat kockáztat -legkevésbé a kétvonalas deszt -, de amit vállal, azt színvonalasan teljesíti. Rátermett színész, nem bánatos holdfalót, hanem energikus és akaratos fiatalembert játszik, aki rumlizni is tud. John Del Carlo komoly előnye a címszerepben, hogy nem kell művi úton deformálnia az idős széptevőt: bumfordi melák, még nem trottyos, sőt élénk, mozgékony, de már idejétmúlt, groteszk alak, és az énekes a kiszabott határokon belül gesztikulál, grimaszol és idétlenkedik, ösztönösen (vagy tudatosan) korrekt színészi eszközökkel. Kiegyenlített, alul-fölül makulátlanul megszó- laló basszbaritonja és kiművelt technikája van, lazán bírja a gyors futamokat és váltásokat, hadarókettőse a Kwiecien´ nemes baritonján megszólaló Malatestával élőben ritkán hallható artikulációs, prozódiai és melodikai bravúr, a záró szakaszt meg is kellett ismételniük, ami rutin, de ettől függetlenül teljesítmény van mögötte.

James Levine könnyedén, de nem könnyelműsködve vezényelt, nem csipkézte túl a zenét, ellenkezőleg, határozott akcentusokat kívánt a zenekartól, és ez éppúgy jót tett az előadásnak, mint Otto Schenk láthatatlan, a szereplőkben feloldódó hagyományos stílusú rendezése.

Anna Netrebko és Matthew Polenzani

Mariusz Kwecien´ és John Del Carlo

John Del Carlo és Anna Netrebko

Fotó: Metropolitan Opera / Marty Sohl