Kamarazene az életmű képviseletében

A 75 éves Balassa Sándor szerzői estje

Szerző: Malina János
Lapszám: 2010 augusztus
 

A 75 éves Balassa Sándornak, az 1956   után induló zeneszerző-nemzedék   egyik  legjelentősebb és legizgalmasabb képviselőjének 75. születésnapját ünnepelték kollégái és az érdeklődők az Óbudai Társaskörben, június 10-én. Nem születésnapi estéllyel, pezsgővel és tortával -a valóságos születésnap amúgy is januárban volt -, hanem a legméltóbb módon: szerzői esttel, melynek műsorát maga az ünnepelt állította össze. Sőt bizonyos fokig családias hangulatot keltve, és a formális hangverseny kereteit oldva, az eljátszott művek egy pódiumbeszélgetés keretei között, mintegy illusztrációképpen hangzottak fel -bár nevezhetnénk ezt a beszélgetést életmű-interjúnak is, hiszen a pódiumon maga az ünnepelt foglalt helyet Hollós Máté beszélgetőpartnereként. Ez a beszélgetés mindenesetre - mindannyiunk örömére - nélkülözte a szigorú tervet, a módszeres tematikát, és jóllehet, Balassa életének és pályájának számos korszaka és fontos eseménye szóba került, végeredményben a zeneszerző kötetlen vallomásává vált eszményekről, példaképekről, művekről és barátokról. A születésnap alkalmából mi, a jelenlévők kaptunk ajándékot. Természetesen nemcsak szavak formájában, hanem Balassa Sándor megszólaló alkotásai révén is.

Balassa Sándor és Hollós Máté - Felvégi Andrea felvétele

Azt semmiképp sem mondhatjuk, hogy reprezentatív válogatást hallottunk -ez azonban érezhetően nem is állt szándékában az ünnepeltnek. Először is kíméletlen technikai korlátot jelentett, hogy az életmű meghatározó jelentőségű színpadi és zenekari műveinek előadása az adott helyszínen nem jöhetett szóba. Másodszor a változatos előadó-összeállítású kamara- és szólódarabok így is rendkívül sokszínű képpé álltak össze. Harmadszor Balassa -ha már születésnap, legyen születésnap - bemutatókkal óhajtotta meglepni a közönséget, s ha egy koncerten hét darabból három ősbemutató, akkor nem lehet ugyanakkor az életművet is áttekinteni. Negyedszer pedig... nos, negyedszer az ünnepelt nyilvánvalóan - egy jelentős kivétellel - az utóbbi bő két évtized, tehát (ezt én nevezem így az egyszerűség kedvéért, ez a formula a beszélgetésben nem hangzott el) a „tonális fordulat" óta eltelt időszak darabjaival óhajtott önarcképet alkotni magáról. Ez pedig természetesen szíve joga, annál is inkább, mert a mai napig intenzíven alkotó és kísérletező művészként amúgy is folyamatosan alakítja műveivel a róla alkotott képünket.

Balassa Sándor a Hollós Mátéval és a közönséggel folytatott beszélgetésben eléggé behatóan vallott az op. 40 után bekövetkezett „nyelvváltás": a tonalitáshoz, a népzenéhez és a nemzeti nyelvhez való visszatérés/visszatalálás történetéről, okairól és motívumairól, és arról, hogy ma hogyan látja a '80-as évek végéig alkotott, szabad tizenkétfokúság technikájával komponált, világszerte feltűnést keltő műveit. Ehelyütt elégedjünk meg annak regisztrálásával, hogy ő egynek érzi életművét -és ha valaki jobban kedveli is a „korai" vagy a „kései" Balassa-stílust, azt bizonyára mindenki készséggel elismeri, hogy hatalmas összetartó ereje az életműnek az a művészi bátorság, amellyel Balassa mindig hűséges maradt -esetleges külső elvárásokkal szemben - saját eszményeihez.

A hangverseny első számaként (vagy a beszélgetés első megszakításaként) Lápossy János adta elő az Üdvözlet Violának (op. 90) beszélő címet viselő, 2007-es szólóbrácsa-darabot. A harmadik tétel szívhezszóló dallama és a negyedik, perpetuum mobile karakterű tétel izgalmas disszonanciái ellenére ez a darab nyílt meg előttem legkevésbé, nyelvének egyszerűségét itt-ott már túlságos egyszerűségnek érzékeltem. S az is lehet, hogy idővel Lápossy korrekt, de nem különösebben szuggesztív előadása is átütőbbé válik.

Bemutató, pontosabban egy fél bemutató volt a műsor következő száma, a Ládafia -14 könnyű zongoradarab (op. 113) című, pedagógiai célú vagy legalábbis fiataloknak (bár korántsem kezdőknek) komponált sorozat hét rövid tétele. Az előadó az ifjú és igen muzikális Török Kálmán Levente volt, aki technikailag is meggyőző magabiztossággal mutatkozott be. Nem valamiféle tandarabokról van szó, hanem „igazi" zenéről, melyeknek ráadásul fontos erénye -mint az est folyamán hallott legtöbb közelmúltbeli kompozíciónak - a tömörség és zeneszerzői ökonómia. A sorozatból legjobban a Horizont robusztus zongorahangzása és himnikus szárnyalása, az Allegro frissessége és szellemessége, és a Szelíden és vadul (ez csak egyike a mikrokozmoszi ihletésű darabcímeknek) mesteri kontrasztja ragadott meg.

Török Kálmán Levente - Felvégi Andrea felvétele

Az op. 108-as Fagottzene zongorával nyilván ugyancsak az utóbbi évek terméséhez tartozik; ezt a darabot Herpay Ágnes adta elő Huszics Ibolyával. A háromtételes kompozíció hálás, mutatós és mégis tartalmas zene a darabhiánnyal küzdő fagottosok számára. Első tétele a fagott kettős, kantábilis és játékos természetét aknázza ki kiváló hangszerismerettel, talán némi ritmikai monotóniával, de telve üdeséggel és harmóniai izgalmakkal. Ez a darab súlyponti tétele, amelyet nemesen kitárulkozó lassú és mackós-kedves zárótétel követ. Herpay Ágnes és partnere látható élvezettel és élvezetesen adta elő a darabot.

Művész utca 11/a -tételek csembalóra (op. 101) volt a címe a következő, ősbemutatóként felhangzó darabnak. Az enigmatikus cím voltaképpen ajánlás: Balassa barátjának és egyben monográfusának, Terényi Ede zeneszerzőnek a kolozsvári címe. A kaleidoszkópszerű öt tételt Dobozy Borbála játszotta kitűnően, a motorikus negyedik tételben virtuózan. A darabokban sokféle szín, meseszerű, játékos és magyaros hang bukkan fel, s a sorozat váratlanul szomorú posztlúdiummal, megkapó lírai megnyilatkozással zárul.

Dobozy Borbála - Felvégi Andrea felvétele

A hangverseny második részében újra fiatal művészek mutatkoztak be. Balassa nevezetes, 1959-es Két dal Kosztolányi verseire (op. 16) című művét, amellyel egykor sikerrel felvételizett a Zeneakadémiára, Szakács Ildikó adta elő Szabó Ferenc János zongorakíséretével, talán még nem egészen kiforrott hangképzéssel, de kristálytisztán, zeneileg érzékenyen, nagy kifejezőerővel. Igazi „berobbanós" dalokról van szó, amelyeket nem szükséges bemutatni, de mindenesetre sugárzott belőlük a kifejezés fiatalos, elsöprő ereje, a rendkívül finom harmóniai érzék és az énekhang beható ismerete.

Egy cimbalomra írt ciklus következett ezután, Levelek a rezervátumból (op. 87) címmel, melyet Szalay András adott elő, s mely rám a legnagyobb hatást gyakorolta a hallottak közül. Már csak azért is, mert Szalay a magyar kortárs cimbalomjáték legszebb hagyományait folytatva, hallatlan koncentrációval és expresszivitással adta elő a hét rövid darabot. Közülük az első hat fantáziadús, karakterekben gazdag (a cigányos virtuozitástól a gyászharangok kongásán át a gyermekdalszerű melódiáig terjedő) sorozatot alkot, amelyet a kifejezetten jelentős, terjedelmesebb, népdalszerű hangütésből kiinduló, de sokrétű és hatalmas szenvedélyt korbácsoló utolsó darab olvaszt igazán ciklussá. Azt hiszem, a műnek és a kiváló előadásának egyaránt szólt a darabot követő meleg tetszésnyilvánítás.

A hangversenyt a 2. vonósnégyes (op. 114) bemutatója zárta. A művet a Budapesti Vonósok tagjaiból álló együttes -Bánfalvi Béla, Papp Györgyi, Ludmány Emil és Botvay Károly -adta elő, nem alkalmi vonósnégyesezés szintjén, hanem elmélyült gondossággal és kidolgozottsággal, rendkívül csiszolt hangzással. A tömören fogalmazott, négytételes mű klasszikus elrendezést mutat, a lassú tételt megelőző, szabálytalan scherzóval, de súlyos-akkordikus első tétele révén a barokk négytételes szerkezet is ihletője lehetett. Számomra a belső tételek tetszettek jelentősebbnek: a 2. tétel a gyors repetíció és hosszú, álló hangok következetes szembeállításával, a lassú 3. pedig beethoveni gyászindulóra rímelő alaphangjával, és a kompozíció már korábban is dicsért ökonómiájával. Reméljük, nem csak születésnapi alkalmakkor hallja majd a közönség.

MALINA JÁNOS