„Magunk tologattuk hátra az asztalokat”

Tihanyi lászló a 25 éves Intermoduláció Kamaraegyüttesről

Szerző: J. Gyõri László
Lapszám: 2010 augusztus
 

-Amikor -huszonöt éve - megalakították az Intermoduláció Kamaraegyüttest, néhány egészen kitűnő példa lebeghetett a szemük előtt. A legkitűnőbb alighanem az Ensemble Intercontemporain lehetett. Itthon voltak-e előképei az Intermodulációnak?

-Ilyen volt a Mihály András vezette, rövid életű Budapesti Kamaraegyüttes, amelynek a hetvenes években elég sok művet írtak. Pályakezdőként rendszeresen kijártam a Varsói Őszre, három alkalommal pedig Darmstadtba is eljutottam. Ezeken a helyeken mindig hallottam olyan együtteseket, amelyek azt bizonyították számomra, hogy ez egy igenis létező formáció. Különös vonzerőt jelentett, hogy olyan, szólista-képességű zenészek játszottak együtt, akik akár zenekari hangzást is meg tudtak valósítani.

-Az erre az együttesre írott irodalom valahol Schönbergnél kezdődik.

-Az „ős-darab" az op. 9-es Kamaraszimfónia. De Stravinsky is sokat írt erre a formációra, például A katona történetét. A kamaraegyüttesek létrejöttének annak idején valószínűleg anyagi okai is voltak, hiszen a két világháború közötti válságos években takarékoskodni kellett. Mi viszont a hetvenes évek első, majd második felében már nagyszerű hangzásélményekkel a birtokunkban gondolhattunk egy ilyen együttes megalakítására. Felvételeiről ismertük az Ensemble Intercontemporaint, majd az Ensemble Modernt, Szombathelyen pedig élőben is hallhattuk a holland Asko együttest. Úgy éreztük, itt egy olyan űr van a magyar zenei életben, amit be kell töltenünk. Óriási ambícióval indultunk tehát, és azzal az elképzeléssel, hogy néhány jól sikerült produkció után kapunk majd annyi támogatást, ameny-nyi biztosítja a működésünket. Bíztunk abban is, hogy előbb-utóbb majd a különféle nemzetközi fórumokra is eljutunk, vagyis hogy külföldre is elvihetjük a magyar zenét, a magyar közönségnek pedig bemutathatunk olyan műveket, amiket még nem ismer. Az olyan együttesek, mint a miénk, a fő profiljuk szerint ősbemutatókat és magyarországi bemutatókat játszanak, valamint a 20. század „klasszikus" darabjaival kiegészítve szüntelenül építenek egy kortárs repertoárt.

-Milyen közegbe érkezett negyedszázada az Intermoduláció Kamaraegyüttes? Hogyan fogadta az önök megalakulását a honi zenei közélet? Emlékeim szerint politikailag akkor már amolyan „szezon vége" hangulat uralkodott, de a frissen alakult Fesztiválzenekar alaposan felbolygatta a kedélyeket, a struktúrán belül levők védték a helyzetüket a struktúrán kívüliektől.

-Mikor megalakultunk, sokaknak tetszett, hogy van egy ilyen együttes, ráadásul néhány év múlva már nem is voltunk egyedül, hiszen Serei Zsolt vezetésével létrejött a Componensemble, és ezekben az években kezdett működni a miskolci Új Zenei Műhely is. Mi mindenkinek nagyon tetszettünk, örültek mindennek, amit -lehetőleg ingyen - elvállaltunk, és nem akart bennünket senki sehonnan kiszorítani, vagy valahova beszorítani. Igaz, le se ültek velünk tárgyalni, hogy hogyan működjünk, mi történjék velünk. A menedzselés rendszere akkoriban egészen másképp működött még: az Interkoncert és a Filharmónia őrizte monopolhelyzetét, és - ahogy a bon mot tartotta - a művész nem koncertet adott, hanem koncertet kapott. Mi is kaptunk koncertet, támogatást viszont nem, hiába kértünk. 1990 után azt feltételeztük, hogy a főváros átgondolja majd az itt működő zenei együttesek támogatási struktúráját. Sajnos kiderült, a rendszerváltás utáni kultúrpolitikai kurzusok zenei téren egyelőre képtelenek meghaladni a Kádár-kor feudális reflexekre épült gondolkodásmódját: számukra egy ensemble szerepe a zenei életben változatlanul értelmezhetetlen. Ebben az abszurd gondolkodásban például akárhány szimfonikus zenekar megfér egymással: mind életben marad, jóllehet, a többség ugyanazt a repertoárt játszsza, miközben egy hiánypótló formáció a mindenkori kulturális vezetés számára nem - vagy csak alig - létezik. Emlékszem, a kilencvenes években rengeteg tárgyalást ültem végig a fővárosnál. Az asztal túloldalán ülőkön mindig valami zavart és ijedtségfélét éreztem: bizisten szeretnének ők támogatni bennünket, de értsük meg, mennyi minden létezik még, és nekik nagyon kiegyensúlyozottnak kell lenniük, senkit sem sérthetnek meg azzal, hogy valakinek többet adnak, másnak kevesebbet. A megoldás mindig az lett, hogy az egyenlőség jegyében senki nem kapott semmit.

-Gondolom, pályázatokon igyekeztek megszerezni a működéshez szükséges pénzt...

-A pályázati rendszerben -egyébként nagyon helyesen - csak produkciókra lehet pénzt kapni, működésre nem. A civil szféra működtetése, amelybe a kulturális egyesületek és alapítványok is tartoznak, ugyanakkor 1990 óta lényegében megoldatlan.

-Boldogabb országokban, mondjuk például Nyugat-Európa számos államában, sikerrel működnek az olyan együttesek, mint amilyen az Intermoduláció. Ott mi kell a működtetéshez?

-Ahol a kulturális támogatás rendszere kialakult és funkcionál, ott egy ilyen együttes kap annyi állami támogatást, amennyi rendszerint elég a működéshez, aztán részesül egy bizonyos összegű városi támogatásban, amiből projekteket finanszírozhat, túl ezeken pedig szponzori támogatásokra is számíthat. Egy ilyen típusú együttesnek a sikeres működéshez szüksége van egy irodahelyiség bérleti díjára, a hozzátartozó infrastruktúrával, egy munkatárs bérére, valamint egy profi menedzserre és egy próbahelyiségre, ahol helyet kapnak a repertoárhoz nélkülözhetetlen hangszerek. Eddigi létünk során számos ízben kaptunk ígéretet például próbahelyiségre, de az ígéretek sosem váltak valósággá. Kezdetben a Zeneakadémián vagy a Konziban próbáltunk, magunk tologattuk hátra az asztalokat és szereztük meg a megfelelő számú kottatartót. Akkoriban még fiatalok voltunk, és azt gondoltuk, le kell tennünk az asztalra egy sor jó produkciót, hogy komolyan vegyenek bennünket, és kéréseink lehessenek. A probléma akkor kezdődött, amikor a magunk részéről már letettük ezeket a produkciókat az asztalra. Több budapesti fesztiválon sikerrel szerepeltünk, a szakmai visszajelzések arra utaltak, hogy jó benyomást hagytunk magunk után, a szervezők megnyugodva kipipálták a letudott koncertet, de lényegi változás nem történt.

-Értsem ezt úgy, hogy mindmáig nincs sem állandó fenntartójuk, sem próbahelyiségük, sem támogatójuk?

-Egyik sincs. Konkrét koncertekre, produkciókra kapunk fölkérést, ezeket próbáljuk ilyen lehetetlen körülmények között teljesíteni.

-Mihály András kamaraegyüttese kapcsán említette, hogy megjelenésüket követően a magyar zeneszerzők elkezdtek írni erre a formációra. Vajon az önök színrelépése hogyan befolyásolta a magyar zeneszerzés produktivitását?

-Ezt jól mutatta a Műcsarnokban rendezett Hangszemle című vállalkozásunk, amit néhány év után tudatosan „jegeltünk". Azt találtam ki, hogy a Filmszemléhez hasonlóan a zeneszerzők is bemutathatnák éves termésüknek azt a részét, amelyet ensemble-ra írtak. Mivel azonban a benyújtott darabok színvonala nem emelkedett együtt a számukkal, ráadásul megelégeltem, hogy nekem kell kipréselnem a darabokat a kollégákból, úgy döntöttem, szüneteltetem a Hangszemlét. Az ügy sikertelenségében bizonyára szerepet játszott az is, hogy minden ezzel kapcsolatos munkát a meghirdetéstől a szervezésig, a terembérléstől a szórólapok „terítéséig" egyedül végeztem. Mellékesen pedig a darabok többségét is én vezényeltem. Ezt nyilván lehetetlen hosszú ideig magas hőfokon és sikeresen végezni anélkül, hogy az ember saját művészi fejlődése ne akadjon meg. Rendkívül lehangoló tapasztalat volt, mennyire nehéz megmozdítani a hazai zeneszerző-társadalmat egy olyan ügyért, amely végeredményben a javát szolgálná. A minisztérium és a főváros kulturális bizottsága pedig tudomást sem vett az egészről. Csak a Magyar Zeneszerzők Egyesületétől kaptunk segítséget.

-Mi lehet az oka ennek a közönynek?

-Tapasztalatom szerint a kortárs zene ügye Magyarországon csak szavakban fontos. Bár az ország önreprezentációja, PR-ja szempontjából mintha már felismerték volna a fontosságát, és örülnek is a külföldi sikereknek, a kultúra irányítói még nem jöttek rá arra, hogy ehhez állandó munkára van szükség, hogy ennek a repertoárnak nem csak kivételes alkalmakkor lenne ott a helye hangversenytermekben. Az elmúlt időszakban több, a miénkhez hasonló szólista-együttes is alakult, ám ezek ugyancsak keresik az életben maradáshoz szükséges partnereket.

-A nehézségek ellenére az önök negyedszázados működése hatalmas sikertörténetnek látszik. Magyarországi és ősbemutatók sorát játszották, és sokat turnéztak külföldön is.

-A lista, amelyet le tudunk tenni, valóban impozáns. Csak az ősbemutatók száma ötven, a magyarországi bemutatóké pedig száz felett van. Európa sok városában játszottunk: Párizsban, Rómában, Helsinkiben, Berlinben, Huddersfieldben, Prágában és másutt. Kimondottan sok helyen szerepeltünk tehát, de mindig csak alkalomszerűen, ami arra vezethető vissza, hogy a rendszeres meghívások többnyire cserekapcsolat eredményei. Ha tehát játszunk egy hollan-
diai fesztiválon, akkor a hollandok elvárják, hogy Magyarországra is meghívjanak egy holland együttest. Sajnos ehhez itthon sosem találtam megfelelő partnert. Elfogadhatatlan a hazai kulturális élet hozzáállása: többnyire csak eladni akar -lehetőleg nyugat-európai árakon -, venni még magyar áron is alig. Ez is okozza, hogy az elmúlt években az Intermoduláció tevékenységét viszonylagos visszafogottság jellemezte. Egyrészt belefáradtunk a szélmalomharcba, másrészt az „alapító ősök" beléptek abba a korba, amikor az ember már inkább az egyéni pályafutására összpontosít. Az Intermoduláció tagjainak többsége ma különböző zenekarokban dolgozik, vagy tanít, hiszen az ensemble-játékra nem tud egzisztenciát építeni. Jönnek ugyan nagyon tehetséges fiatalok, akikkel nagyszerűen lehet muzsikálni, de eddig nem akadt egy sem közöttük, aki a vállára akarta volna venni egy ilyen együttes szervezési munkájának a terhét. Ugyanakkor nagyon büszke vagyok rá, hogy sok élvonalbeli európai zenekar fontos pultjainál ülnek olyan magyar muzsikusok, akik évekig dolgoztak velünk.

-Beszéltünk a különböző ős- és magyarországi bemutatókról. Hogyan tudnak rendelni új műveket?

-Egy olyan típusú együttesnek, mint az Intermoduláció, tulajdonképpen alapfeladata lenne, hogy műveket rendeljen. Erre azonban -megfelelő anyagi források hiányában - nincs lehetőségünk. Az új művek rendelése - bár nem példa nélküli - még mindig nem tartozik a magyar zenei élet bevett szokásai közé. Pedig véleményem szerint, amíg ez meg nem változik, nem sikerülhet a magyar zenei élet teljes értékű visszakapcsolása az európai kulturális vérkeringésbe.

Tihanyi László - Garas Kálmán felvétele