Ad absurdum és Ahmatova:

Widmann és Kurtág, Két kortárs zenei hangverseny márciusban

Szerző: Malina János
Lapszám: 2010 május
 

JÖRG WIDMANN csak néhány hónappal ezelőtt járt nálunk, a Várjon Dénes szerkesztette, Haydn és a 20- 21. század zenéje című minifesztivál egyik kulcsszereplőjeként, mint klarinétművész és zeneszerző. S íme, március 5-én már karmesterként láthattuk viszont a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, ahol saját szerzői estjét vezényelte a legjobb tudását nyújtó Nemzeti Filharmonikusok, illetve különböző részhalmazai élén. A nemrég hallott, szólóklarinétra írt Fantázia briliáns és eredeti darab, amelyet a közönség is nagyra értékelt, s magam is lelkesen számoltam be róla a Muzsika januári számában. Erre emlékezve, s Widmann sokasodó zeneszerzői elismeréseinek ismeretében nagy várakozással mentem el, hogy meghallgassam zenekari műveit. A szerzett benyomás azonban több szempontból is zavarba ejtett.

Jörg Widmann és Szergej Nakarjakov - Pető Zsuzsa felvétele

Hadd folytassam máshonnan. A hangversenyen három kompozíció hangzott el: a Freie Stücke című tíztételes ensemble-darab, az ad absurdum címet viselő, trombitára és kiszenekarra komponált koncertdarab és a zenekari Mise. Az első művel kapcsolatban a koncert ismertetője -pontos forrásmegjelölés nélkül, de bizonyára autentikus értesülés alapján -ezt írja: „A ... kompozíció ... semmilyen formai logikának, szerkesztési elvnek sem óhajt megfelelni." A harmadikkal kapcsolatban pedig, immár konkrét Widmann-idézetként, ezt: egy bizonyos bibliai hely „szépséggel szembeni szkepszise felrázott, hogy miért is küszködöm én különböző zenei formákkal és kompozíciós technikákkal". Ha belegondolunk, ez eléggé meglepő megközelítés éppen egy zeneszerzés-professzortól, művészként azonban természetesen semmi sem korlátozhatja abban, hogy olyan szabályokat vessen vagy fogadjon el, amilyeneket alkotói hajlamainak megfelelően jónak lát. Így viszont megnehezíti és egyszersmind meg is könnyíti a recenzens dolgát, aki - miután nem akarhat okosabb lenni magánál a zeneszerzőnél - jobb, ha meg sem próbálkozik az elemző értékeléssel, vagyis a bevallottan nem létező rendezőelvek megtalálásával, s kénytelen a benyomásaira, hogy ne mondjuk, a zenei ösztöneire hagyatkozni.

Különben pedig: láttunk már ennél cifrábbat is. A kompozíciónak az indetermináltság irányából történő felszámolása, amely az ősi improvizációs gyakorlatot újraértelmező aleatóriával kezdődött és Cage filozófiájában és kompozíciós, illetve olykor „kompozíciós" gyakorlatában jutott el a végső konzekvenciákig, ennél szélsőségesebb eredményre vezetett: a teljes csendhez, illetve a teljes megjósolhatatlansághoz. Ennél Widmann mégiscsak jóval közönségbarátabb zenét, mindenesetre teljes mértékben kontrollált zenét ír, ami mindig kínál esélyt arra, hogy a művész -akár a tudatos szervezés megkerülésével -hatni tudjon a hallgatóra. Én úgy látom, hogy a zene - minden ellenkező törekvéssel dacolva - sem a tonalitást, sem a determináltságot nem tudta teljes egészében és véglegesen, túlhaladottként levetni magáról. Szkepszisem azt súgja, hogy a zenei formákat, szerkesztési elveket sem fogja. Widmann, ez a fiatal, tehetséges és bátor művész ezt „képzeli, hát szertelen". Azt gondolom, végül majd nem lesz igaza. De az odáig vezető út érdekes és tanulságos lesz.

A szerzői esten elsőként felhangzó Freie Stücke mindenképpen érdekes volt; tíz tétele egy rongyszőnyeg darabjaiként illeszkedett össze színes és változatos egésszé (ha ezzel nem feltételeztünk máris túlságosan erős rendező elvet). A két ütőhangszeres, öt vonós és a program szerint kilenc (saját felmérésem szerint tizenegy) fúvós előadó által játszott darab a karakterek, dinamikák és hangmagasságok tekintetében egyaránt a szélsőségeket ostromolja, a szándékosan rút tremolótól vagy a harsány cirkuszi csinnadrattától álomszerű harmóniákig, a mély rezek infrahangjaitól a szólóhegedű égbe kúszó üveghangjaiig, a végkicsengés semmibe oldódó hatásától az ütőhangszerek fülsiketítő csapásaiig. Widmann az így létrejövő, valóban nagy szabadságot biztosító, tágas teret lakja be változatos karakterekkel és eredeti hangeffektusokkal a boszorkánytánctól a szájorgonaszerű akkordokon át a timpani  bőrmembránját gerjesztő klarinétjátékig. A darab szórakoztatott, tagolta az időt, számomra elérte célját.

Az ad absurdum címet viselő trombitaverseny a nálunk is jól ismert fiatal orosz trombitásfenomén, Szergej Nakarjakov számára készült. Címe minden bizonnyal a mű -az előadó személye által „ihletett" -szélsőséges technikai nehézségére utal, meg talán arra, hogy Widmann - valamilyen értelemben - „egyfajta túlfeszítettség" állapotát „tekintette kiindulópontnak" a darab komponálásakor. A szépen beöltözött, keménykalapos-bajszos kintornás feltűnése a zenekarban ugyanakkor a happening, a játékosság elemének is helyet szorít a képben. Nos, a mű valóban boszorkányos trombitaszólóval indul, amelyben a hangok alig követhető sebességénél csak könnyedségük és puhaságuk tetszett  Csodálatraméltóbbnak. E kompozíció több tekintetben ismét csak a szélső határokat keresi; ezúttal persze a trombita technikai lehetőségeinek feltérképezése az egyik kutatási terület. Egy ízben mintha a trombitatankönyvek szerint megszólaltathatatlan alaphangját fújta volna ki Nakarjakov, máshol a természetes felhangsor határait fürkészte a darab, amelyben a trombita „testvérhangszere", a timpani is impozáns szólóhoz jut. Nem unatkozhattunk itt sem.

A Mise, a koncert záródarabja viszont nem nyílt meg előttem. Az ismertetőszöveg előzményként említ más vokális műfajra utaló, de hangszerekre komponált Widmann-műveket -ilyen példákat persze jóval korábbi szerzőktől is idézhetünk. Így vagy úgy: ehhez a darabhoz nem rendelkeztem kulccsal, s bár itt is ugyanazt a szkepszisében is invenciózus és igényes szellemet láttam működni, ezúttal azt éreztem, hogy az alapjában komor hangvételű darab egyoldalú képet ad a mise lényegéről; ezúttal fárasztott a terjedelem, redundánsnak, esetenként terjengősnek érzékeltem Widmann zenei szövetét. Meglehet, újrahallgatva, valamiféle fogódzók birtokában megváltozik a véleményem a darabról. De mi van, ha nincsen fogódzó? (Március 5. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: nemzeti Filharmonikusok)

Különlegesen izgalmas programot, egy  ősbemutatót és három magyarországi bemutatót ígért az Eötvös Péter által vezényelt UMZE Kamaraegyüttes hangversenye. Tény, hogy nehéz lett volna öt, ennél is eltérőbb karakterű zeneszerzőt összeválogatni; így a koncert akaratlanul is valamiféle keresztmetszetet, áttekintést adott napjaink magyar zeneszerzéséről: egyik darab sem volt idősebb hat évesnél.

Eötvös Péter és Natalja Zagorinszkajaú - Felvégi Andrea felvétele

Nyitószámként a magáról egyre többet hallató VARGA JUDIT In memoriam J. V. című öttételes kompozícióját játszották. A sűrű szövésű, minden bőbeszédűséget kerülő, eredeti gondolatokban gazdag és egyszersmind jól befogadható és a maga egészében disszonáns effektusaival együtt is eufonikusan ható mű legszebb, legkarakterisztikusabb pillanatait talán a Beckett Végjátéka által ihletett középső tételnek, ennek az egyszerre ironikus és lidérces notturnónak köszönhettük; de emlékezetes volt a második, zongoraközpontú lassú tétel csakúgy, mint a zárótétel minden szentimentalizmust nélkülöző magány- és búcsúzenéje.

PERÉNYI MIKLÓS Sezioni című darabja ősbemutatóként hangzott el. Ez is öttételes kompozíció, de a tételek itt nem válnak el élesen egymástól, és a mű egész eszköztára lényegesen aszkétikusabb, és távol áll tőle az önmagáért való jó hangzás keresése. A mű számomra a rendkívüli fegyelemmel kordában tartott szélsőséges szenvedélyek megtestesítője. Sokáig csak hosszan kitartott hangokat hallunk az egyes hangszereken, valamiféle dallami történés csupán idővel és korlátozott érvénnyel következik be. A darab jelentős koncentrációt igényel a hallgatótól, mert a lényeges információk a nüanszok, az árnyalatok szintjéről érkeznek. A maga végletes szigorúságában azonban nagyon is szuggesztív darab a Sezioni, amint azt a közönség egyértelműen meleg reakciója is bizonyította.

Az est egyértelmű súlypontja KURTÁG GYÖRGY tizenegy éven át befejezésre váró Ahmatova-dalainak (op. 41) régóta várt magyarországi bemutatója volt -az ősbemutató 2009 elején, New Yorkban zajlott le, és ugyancsak a mostani előadók: Eötvös, az UMZE-együttes és a dalok előadó-címzettje, Natalja Zagorinszkaja nevéhez fűződött. Zagorinszkaja a korábbi Truszova-dalok előadójaként hívta fel magára a figyelmet, így határozta el Kurtág, még 1997-ben, hogy az ő számára komponál dalciklust a sztálini terror egyik emblematikus költő-tanúja, Anna Ahmatova verseiből. Zagorinszkaja betegsége miatt azonban a munka hosszú időre megszakadt, és csak 2008-ban vette elő, revideálta és fejezte be Kurtág a sorozatot.
A négy vers rendkívül különböző természetű, és négy különböző évtizedből származik, a dalciklusban szereplő sorrendjükben azonban egyetlen vigasz nélküli és tragikus folyamat döbbenetes tanúi. Az első, Puskin című költemény mottó jellegű, és ironikus kérdés formájában szögezi le: a költő nem teheti meg, hogy elhallgatja a lényeget. A második vers (Alekszandr Bloknál) Ahmatova Blokkal való 1914-es találkozásának állít emléket, a harmadik, a Sírás-siratás című (1921), már a halála fölött érzett megrendülést önti költői formába, a negyedik, az infernó, az 1936-ból, a sztálini terror első szakaszából származó Voronyezs pedig a száműzött Mandelstamnál tett látogatás, és általában a félelem és reménytelenség gyönyörű mementója.

Az első dal még nem tud a tragédiáról, egyenesen csúfondáros, sőt évődő-játékos; az énekesnő, akiben rögtön felismerjük a vérbeli színészt, remekül karikírozza a Puskint sem kímélő Ahmatova kritikus öntudatát. A második dalban naiv és tiszta kislánynyá változik, aki úgyszólván földöntúli, mesebeli lényként csodálja a költőideált, Blokot. A nagy változás a harmadik versben következik be. A cimbalom tétova és őrlődő bevezetője nem csupán a gyász tényére utal, hanem ezáltal arra is, hogy a költő immár felnőtté vált: megérett arra, hogy megjárja a poklokat. Natalja Zagorinszkaja ismét át tud lényegülni, s éneklése csodálatosan simul bele a szavakkal visszaadhatatlan, csendes és mélységes megrendülésnek abba a zenei kifejezésébe, amely Kurtág hasonló karakterű tételei közül is a legnagyszerűbbek közé tartozik, és a cimbalom által imitált, végtelennek tetsző ideig zengő harangszó felejthetetlen hangjaiban csendül ki. A záró dal a rémületnek és a szorongásnak a szirénák és a szélgép sikolyával aláfestett, elemi erejű kitörése. Az énekszólam a lázadás és végső reménytelenség szélsőségei között hányódik, expresszív és váratlanul kantábilis, dallamaiban a rettegés tör a felszínre. A befejezés immár megfellebezhetetlenül vigasztalan; itt már nem egyéni gyászról, hanem az egész lét tragikus félrecsúszottságáról van szó. Zagorinszkaja ebben a pokoljáró tételben is kongeniálisan, bámulatos kifejezőerővel énekelt, s mint egyébként az egész darab folyamán, hangilag és technikailag is nagyszerűen helytállt.

A szünet után először Megyeri Krisztina Jeux-en-jeux című műve következett,
ismét egészen más világot képviselve. A háromtételes kompozíció bevallottan a játék, a frivolitás és a jazz hangjait csempészi be ízléssel és mértéktartással a komoly kamaradarab keretei közé. A biztos kézzel és sok hangszerelési fantáziával megírt kompozíció talán súlytalanabb volt a többinél, de bája, szellemessége -különösen a rövid zárótételé -ebben az illusztris környezetben is helytállt.

Az est egyetlen, Magyarországon már bemutatott kompozíciója Eötvös Péter saját darabja, a Sonata per sei volt, amely 2006-os zongora-keyboard kettősversenyének áthangszerelése, sajátos ötlettel, két zongorára, keyboardra és három játékos által megszólaltatott ütőhangszerekre. (A szerző utalt rá, hogy az átiratot többek között Bartók kétzongorás-ütőhangszeres szonátája ihlette.) A darab előadásában két remek zongorista vendégművész, Alberto Rosado és Carlos Apellániz vett részt, s a digitális zongora játékosaként Varga Judit is szerepet vállalt az előadásban. Eötvös darabja a kamarazenei méretű apparátussal igen gyakran nagyszabású zenekari effektusokat hoz létre, ugyanakkor -címe ellenére -a versenymű-jelleg mindvégig egyértelmű a két zongora domináns, virtuóz kezelése és az ugyancsak jelentős ütős szólók révén. A darabot a széles felületek, a katartikus fokozások, a hangzás teltsége, a hangszerek és effektusok mesteri kezelése jellemzi, ha tetszik, extrovertált és harmonikus kompozíció, amely az előadóknak tág lehetőséget biztosít virtuóz adottságaik bizonyítására - amit mindannyian meg is tettek.

 Eötvös Péter, Alberto Rosado és Carlos Apellániz -  Felvégi Andrea felvételei

Eötvös Péter saját művében, mint az egész est folyamán is, maximális ökonómiával, személy szerint szinte észrevehetetlenül, ugyanakkor hallatlan precizitással, és főleg lényegrelátóan és a lényeget tükrözően vezényelt. (Március 22. - Millenáris Teátrum. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál, MR3-Bartók Rádió)

MALAINA JÁNOS