Szerző: Malina jános, Molnár Szabolcs, Tihanyi László
Lapszám: 2009 május
 

Talán a legöregebb koncertlátogatók sem emlékeznek ilyesmire: a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR tavaszi bérletének első hangversenyén Rolla János nem a hangversenymester pozíciójából irányította a zenekart, hanem páholyból: a Zeneakadémia nagytermének rektori páholyából figyelte a fejleményeket, s székét a pódiumon felváltva foglalta el a zenekar három -a fiatal nemzedékhez tartozó -hegedűse, DÉRI TAMÁS, TFIRST PÉTER és HUTÁS GERGELY, illetve a 6. Brandenburgi versenyben, amelyben nincsenek hegedűk, a mélyhegedűs VÁRNAGY MIHÁLY. Rolla János nevét szerencsére megtaláltuk a műsorfüzetben közölt tagnévsorban, így bízhatunk benne: Rolla csak arra adott előzékenyen lehetőséget kollégáinak, hogy megbarátkozzanak a mélyvíz körülményeivel - azért a zenekart továbbra is ő vezeti.

Az igazság persze az, hogy Rolla János egyre apadó kisebbséget képvisel a zenekarban: az alapító tagokét, akik évtizedeken át szinte változatlan összetételben jelentették a kamarazenekart. De hogy ez mégsem olyan szomorú igazság, amilyen lehetne, annak az az oka, hogy ma ismét úgy érezzük, ez a zenekar ismét nagyszerű együttessé érett: a fiatalítás-projekt - egyelőre - teljes sikerrel lezárult.

Az első bérleti hangverseny a mostly Bach típushoz tartozott: két Johann Sebastian-mű mellett a Bach fiúk két kompozícióját tartalmazta, egy izgalmas és érdekes kakukktojással. A 3. Brandenburgi versenyt pontosan az eredeti előírás szerint, három hegedű, három mélyhegedű és három gordonka, valamint a nagybőgőből és csembalóból álló continuo-csoport közreműködésével szólaltatták meg, ellenállhatatlan, sodró erővel az első tételben, a csembalista Gyöngyösi Levente teljes értékű tétellé szélesedő, remek szólójával a második tétel helyén, és sziporkázó, de ugyanakkor talán egy csöppet túl mechanikus, nem igazán „lélegző", nem elég tagolt zárótétellel.

A legidősebb Bach fiú, Wilhelm Friedemann négytételes F-dúr szimfóniája ideges és eléggé excentrikus, de igen figyelemreméltó kompozíció; érdekes, hogy ez a szeszélyes, ágáló hang milyen közel áll Carl Philipp Emanuel Bach zenéjének egyik jellegzetes -Haydn úgynevezett Sturm und Drang-korszakára is hatást gyakorló -vonulatához. A gyors nyitótételben megint volt olyan érzésünk, hogy az előadás átszalad a mű retorikája fölött; az Andantéban viszont meleg zenekari szólamszínek gyúltak ki, s az újabb gyors tételben plasztikusan szólaltak meg a hatalmas hangközugrások s egyéb groteszkségek. A záró menüett, mintegy a mű egész addigi menetével szembefordulva, harmonikus és érzelmes zene, s érzékeny, finom előadásban is szólalt meg.

Emmanuel Pahud - Felvégi Andrea felvétele

A következő darab a hangverseny középpontja volt, nem csupán matematikailag, hanem az előadó és az előadott mű jóvoltából is. Az est vendégszólistája, EMMANUEL PAHUD jutott első ízben szóhoz. Az üstökösszerű karrier csúcsán álló, jövőre negyvenéves svájci fuvolás a Bach fiúknál valamivel fiatalabb, bécsi Leopold Hoffmann D-dúr fuvolaversenyét adta elő. Hoffmann nevét leginkább Haydnnak egy dühös féltékenységről árulkodó leveléből ismerhetjük, s ha belegondolunk, ez rangot jelent. Haydn Hoffmann bizonyos dalait pocskondiázza; az azonban biztos, hogy ez a versenymű pompás darab. Pahud az első pillanattól nem hagyott kétséget afelől, hogy nagyformátumú előadóművész, könnyű, jól árnyalható, hajlékony hanggal, a magabiztos megformálás adottságával. Különösen a lassú tételben vált feltűnővé, hogy Gazzelloni, Rampal és Nicolet óta mekkorát fordult a világ hangideál tekintetében, az ő állandó, intenzív vibrátójuk, az a törekvés, hogy a legrövidebb vagy legsúlytalanabb hang is ugyanazzal a maximális zenei intenzitással szólaljon meg, átadta helyét egy oldottabb, áttetszőbb, a súlyokat hierarchikusan megkülönböztető hangképzésnek és zenélésnek.

A zárótétel, amely némiképpen felidézte a Wilhelm Friedemann-szimfónia izgatott hangját, briliáns zene, és főképpen kiváló érzékkel kínál lehetőséget a szólista számára képességei csillogtatására és zajos siker learatására. Pontosan ez is történt: a lelkesedés nem mindennapi méreteket öltött.

A szünet után előbb a 6. Brandenburgi versenyt adta elő a zenekar, ezúttal az eredeti hatfős előírást valamivel meghaladó létszámban, s a viola da gambákat mélyhegedűkkel helyettesítve, de kitűnően. A nyitótétel szokásosnál élénkebb tempója ezúttal felvillanyozta az előadást. Gyönyörű, eksztatikus és gyengéd volt a lassú tétel, Kertész Ottó szép csellózásával, és nagyon izgalmas, tartott tempóban zajlott a zárótétel (még ha a szólótrió megingott is egy-két pillanatra).

Az utolsó számban megint Emmanuel Pahud varázslatos és szárnyaló játékában gyönyörködhettünk: ezúttal a 18. századi fuvolaverseny-irodalom egyik alapdarabját, Carl Philipp Emanuel Bach d-moll koncertjét adták elő. A szólista megint különösen a zárótételben játszott vulkanikus erővel és boszorkányosan. Időnként már az a kérdés is felmerült bennünk: vajon erre gondolt-e a szerző? De ha egy minden virtuozitáson túl ilyen ízléssel és fantáziával rendelkező művész lép túl a mű eredeti keretein -van-e ennek a kérdésnek jelentősége? (Március 6. -Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar)

MALINA JÁNOS

 

Spanyol ihletésű, illetve argentin darabokat vezényelt az ÓBUDAI DANUBIA ZENEKAR élén JOSÉ CURA. A műsor ugyan kissé féloldalas lett azáltal, hogy jóval populárisabb második része, amely Rimszkij-Korszakov, Bizet és Ravel művei után következett, nem ráadásfunkcióban, hanem önálló, az elsővel egyensúlyt tartani persze nem képes félidőként jelent meg a műsorban. Ezzel a legkevésbé sem az argentin zeneszerzés olyan kiválóságainak érdemeit szeretnénk kisebbíteni, mint Astor Piazzolla vagy Alberto Ginastera, ám az biztos, hogy darabjaik egészen másféle befogadó közegre számítanak, mint az európai kompozíciók -noha kétségtelenül összekötő kapcsot jelentett a két félidő között az öszszes elhangzó kompozíció szvit jellege, nevezzék őket akár capricciónak, rapszódiának, képeknek vagy variációknak.

Rimszkij-Korszakov Spanyol capricciója nem vetekszik szerzője legfűszeresebb zenekari költeményeivel, de a zenekar számára hálás feladatokat kínáló, választékos zene (még ha a záró Fandango asturiano tételben a Luxemburg grófja Gimbelem-gombolom kettősének közeli variánsát ismerhetjük is fel). A zenekar jól is vizsgázott: kifogástalanul szólt, a kürtök egyenesen remekeltek, kitűnően szólalt meg a hegedűszóló. Egy-két ponton, például tempóváltásnál, volt egy kis baj a szinkronitással, ezt azonban valószínűleg a kissé erőtlenül ütögető karmester rovására kell írnunk.

José Cura- Felvégi Andrea felvétel

Bizet 1. Carmen-szvitje a maga igazi francia eleganciájával is elementáris erejű zene, melynek hallgatásakor megint ugyanazt éltük át, mint az imént: egy remek zenekar játszott, szép egyéni teljesítményeket is hallottunk, csak éppen a karmesterről nem tudtunk meg sokat -mondjuk meg őszintén: nem sok vizet zavart. Pedig a zenekar a legnehezebb feladatot: Ravel négytételes Spanyol rapszódiája az eddigieknél még szofisztikáltabb partitúrájának megszólaltatását is figyelemre méltó technikai tudással és zenei érzékenységgel oldotta meg; az angolkürt-szóló olvadékonysága és édessége különösen emlékezetes maradt.

A szünet után Carlos López Buchardo Argentin képek, Astor Piazzolla Tangazo és Alberto Ginastera Estancia -balettszvit című tételsoraiban megelevenedett Argentína hegy- és néprajza, valamint változatos történelme. A három 20. századi mű közül Buchardo szimfonikus költeménye amolyan idilli természeti tabló, ha tetszik, filmzenébe hajló szimfonikus könnyűzene; ha ezt várjuk tőle, jó színvonalat képvisel. Astor Piazzolla művének alcíme: Variációk Buenos Airesre, tehát a tágas természeti helyszínek után a nagyvárosba kalauzolja a hallgatót, annak is a bűnösebb részébe, a külvárosokba, a kikötőkbe és a vigalmi negyedekbe, ahogy Péteri Lóránt kitűnő ismertetője erényesen fogalmaz. Piazzolla tangóban természetesen verhetetlen, de a szimfonikus zenekar kezelésében is kitűnő, minden bizonnyal az övé a legértékesebb a három argentin kompozíció közül. Szórakoztató zene ez (igaz is, mikor hallhattuk utoljára ezt a kifejezést? a hatvanas években?), de annak elsőrangú.

Alberto Ginastera balettszvitjének, mely a pampák világába röpíti a hallgatót, különlegessége, hogy eredeti népi hangszereket emel be zenekarába. Különösen 4. tétele, a vérpezsdítő Danza Final remek darab és hatásos koncertzáró tétel. A zeneileg kevésbé szigorú második részben sem a zenekarról, sem a karmesterről korábban kialakult benyomás nem módosult lényegesen. (Március 7. -Zeneakadémia. Rendező: Óbudai Danubia Zenekar)

MALINA JÁNOS


A zongora című sorozatban hallottuk  RÁNKI DEZSŐ hangversenyét: a művész rendkívül izgalmas programot választott, jóllehet önmagában egyik előadott darab sem számít ritkaságnak a koncertrepertoárban. Az egyik legjelentősebb, mondhatjuk: új korszakot nyitó Haydn-szonáta után Ravel és Debussy egy-egy Haydn emlékét idéző zongoradarabja következett (Menuet sur le nom d'Haydn, illetve Hommage à Haydn); ha már itt tartott, eljátszott egy jelentős, immár Haydnhoz nem kapcsolódó Debussy-ciklust (Estampes), hogy azután, éles fordulattal stílusban, térben és időben, Schumann op. 20-as, B-dúr Humoreszkjével tegye fel a hangversenyre a koronát. Hogy az önmagában is gyönyörködtető, fenséges szeszélyességen kívül mi adott koherenciát, nagyon is jól érzékelhető koherenciát ennek a hangversenynek? Talán két körülmény. Az egyik, hogy csupa olyan szerző műve hangzott fel, akinek elsődleges -legalábbis egyik elsődleges -megnyilatkozási közege, illetve „anyanyelve" a zongorazene (mert igenis ilyen volt Haydn is). A másik pedig az, hogy mindegyik mű elmélyülő és befelé forduló természetű, távol áll tőlük a külső eszközökkel: virtuozitással, hangerővel, csillogással való hatáskeltés (ami persze szintén nem az ördögtől való). Saját művészi alkatával teljes összhangban, Ránki ezúttal tehát az elmélyülés témakörében állított össze koncertprogramot.

A felvázolt képből azért, valljuk be, a Haydn-szonáta kilóg valamelyest. Haydn persze sohasem elsődlegesen külsőséges, de ez az 1771-es szonáta, különösen hatalmas és szenvedélyes nyitótétele, mérföldkő volt a haydni és egyáltalán a bécsi klasszikus zongoraszonáta kiforrásának, valódi dimenziói megtalálásának útján. Ugyanakkor eléggé kivételszámba menő darab is a c-moll szonáta, már moll hangnemével és azzal a bizonyos lázas és izgatott hangvétellel is, amelyet az időben közeli Haydn-szimfóniák esetében Sturm und Drang-stílusnak nevezünk, és ami néhány évig tartó, múló epizódnak bizonyult Haydn életművében. Ránkit többek között bizonyára a szonáta sokszínűsége, kivételesen gazdag összefüggésrendszere vonzotta, s interpretációjában a darab élő, lélegző organizmusként jelent meg, gyengédség és erőteljesség, rafinált mellékhangsúlyok és önfeledt dallamok komplex és érzékeny szövedékeként.

Ravel és Debussy műve testvérdarab: egy Haydn-emlékkiadványba készültek, ahol kötelező feladat volt Haydn nevének tematikus beleszövése a kompozícióba. A Ravel-mű rövid, de a Haydn-névjegy által igen sűrűn átszőtt menüett, amelyből Ránki, helyesen, nem az idézőjelbe tett formát és a kontrapunktikus bravúrt emelte ki, hanem Ravel-darabnak játszotta, igen árnyalt színekkel és finom melankóliával. Debussy kompozíciója összetettebb forma: variációsorozattá szélesedő keringő, amelynek megint finom és mesteri ízléssel kombinált színei ragadták meg Ránkit, s ezeket tolmácsolta varázslatos érzékenységgel.

A Metszetek képei már nem csupán színekből-karakterekből, de egész kultúrákból raknak ki mozaikot, s itt éppen az integrálás, a ciklus végső egységének megformálása került előtérbe, persze az egyes részek egyéniségének, a Távol-Kelet világát idéző tétel hatalmas tetőpontjának vagy a szenvedélytől fűtött granadai este felidézésének szuggesztív megformálásán túl.

Aztán, az est legnagyobb vállalkozásaként és konklúziójaként, következett Debussy egyik legfontosabb inspirálójának, Schumann-nak nagyszabású ciklikus műve, a Humoreszk. A „fantázia" megjelölés talán pontosabban fejezné ki ennek a káprázatosan gazdag és -Schumann-nál inkább kivétel jelleggel -minden programtól, irodalmi allúziótól, konkrét képtől, visszatérő zenei motívumoktól vagy imaginárius szereplőtől tartózkodó sorozatnak, a teljes zenei szabadságot és a képzelet korlátlan szárnyalását megtestesítő ciklusnak a lényegét. Ránki értelemszerűen ebben a darabban bizonyult a legmélyebb és legbölcsebb művésznek, és ebben talált rá a színek legszélesebb skálájára, a lélek legtöbb hangjára a melankóliától a zűrzavarig és az idilltől az elsöprő szenvedélyig. (Március 10. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft.)

MALINA JÁNOS

 

Teltházas, nagyszerű kamaraestet hallhattunk a Zeneakadémián. VÁRJON DÉNES (zongora) kiváló fúvós partnereivel -LOUISE PELLERIN (oboa), JÖRG WIDMAN (klarinét), RADOVAN VLATKOVIC´ (kürt) és LAKATOS GYÖRGY (fagott) -okosan felépített, igényes műsort adott. A koncertet két zongoraötös keretezte, elsőként egy könnyedebb Beethoven-mű, az Esz-dúr kvintett (op. 16) hangzott el, zárásként pedig a felülmúlhatatlan mintadarab Mozarttól, a könnyedségében is igen kényes és problematikus, szintén Esz-dúr hangnemű kompozíció (K. 452). Nagyon jó döntésnek tartom, hogy Mozarttal fejezték be az estet, hiszen a muzsikusok eddigre érték el legjobb formájukat. A Beethoven-mű alkalmat adott a hangzásarányok finomítására, valamint a kamarazenei koncentráció izmosítására. A két mű között pedig - a szünet előtt és után - a külföldi vendégművészek mutatkoztak be zongorakíséretes szólószámokban, így a kvintettek előadása nem az egyéni megmozdulások, hanem a kooperáció terepévé válhatott. Az is jó szerkesztői ötletnek bizonyult, hogy a műsor középső részét kizárólag Schumann művekből állították össze, a klarinétos a Fantáziadarabokat (op. 73), az oboás a Románcokat (op. 94), a kürtös az Adagio és allegro feliratú tételpárt (op. 70) játszotta.

A koncert képletesen és valóságosan is Várjon Dénes kezében volt, aki valamennyi műsorszámban közreműködött. Kis túlzással kétféle stílust, kétféle attitűdöt képviselt, egy mozartit (a Beethoven-műben is) és egy schumannit. Nem tartom bajnak, hogy hallhatóan könnyebben váltott a mozartiból a schumanniba, mint visszafelé. Mozart kvintettjének bevezető Largója meglepően schumannosra sikerült, s hoszszú ütemek alatt sikerült csak visszatalálni Mozarthoz. Egészen különleges, kicsit hátborzongató pillanat volt, számomra egyértelműen azt jelezte, hogy Várjon „benne él" Schumann világában, saját nyelvként beszéli a zeneirodalom egyik legnehezebben elsajátítható zeneszerzői nyelvét. „Zongorakísérőként" magától értődő természetességgel alakította ki szólamának kettős profilját, alkalmazkodó és egyben logikus játékkeretet biztosított, miközben majd' minden hangot szabad és öntörvényű, villanó tüneményként jelenített meg. Partnerei közül (a kvintettekben is ezt tapasztaltuk) Louise Pellerin nyújtott halványabb produkciót, oboások ilyenkor a nádban keresik a hiba forrását, s a végére meg is találják, így a nád (képletesen) tényleg megsérül. Ám felesleges lenne Pellerin játékát kipécézni, hiszen a három románcot,ha nem is különösebben emlékezetesen, de magas színvonalon szólaltatta meg. A Beethoven-műben ugyan még nehezebben alkalmazkodott társaihoz, szólama „kiszólt", ám a Mozart-darabban szóra érdemes problémát már nem tapasztaltam nála.

A Fantáziadarabok elragadó, lendületes, ihletett előadásban csendültek fel Jörg Widman klarinétján. Igazi kamaramuzsikálást hallhattunk, soha nem lehettünk biztosak abban, hogy a zenészek kölcsönös inspiráltsága milyen irányba viszi tovább a tolmácsolást.

Nagy sikert aratott Radovan Vlatkovic´. A horvát kürtművészt egy évvel ezelőtt hallhattuk, akkor a Pannon Filharmonikusok szólistájaként Strauss 2. kürtversenyét játszotta, valamint egy igen emlékezetes Messiaen-ráadást. Hogy hangszerének valóban nagy művésze, arról most is maradéktalanul meggyőződhettünk. A Schumann-mű magabiztos, tökéletesre kidolgozott, színekben páratlanul gazdag előadása abszolút meggyőző volt, de már a Beethoven-kvintett első tétele is a muzsikus különleges kvalitásaira hívta fel a figyelmet. Vlatkovic´ szinte hangról hangra modulálta kürtjének hangszínét, így hozva létre az adott hangzásba tökéletesen illeszkedő dinamikájú, színezetű és karakterű hangot. Ez a fajta kürtjáték ihletően hatott Várjonra is, az előadás közben mintha szüntelenül speciális kürtszínekkel kísérletezett volna zongoráján. Mindkét kvintettben feltűnt, hogy a zongora és a fúvós hangszerek párbeszéde nem merül ki a témák, a motívumok „kergetőzésében", elsősorban nem is a zenei gondolatok továbbszövése, hanem a gondolatokkal való azonosulás vált a kommunikáció döntő mozzanatává. Várjon egy klarinétmotívumra a klarinét színével, egy kürtmotívumra a kürt színével válaszolt. Részben ezzel magyarázható, hogy az oboa egy kicsit kívülálló maradt, ezt a hangszínt Várjon ezúttal nem tudta kikeverni.

A nagy siker az egész estét jellemző szokatlanul intenzív kamaramuzsikálás szellemének is szólt. (Március 18. -Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem)

 

MOLNÁR SZABOLCS

 

Fodor Géza valószínűleg nagyon örült volna, ha láthatja, kik töltötték meg szinte teljesen a Zeneakadémia nézőterét március 30-án este, az emlékére rendezett hangversenyen. Bár az est kitalálója és fő szervezője Kenedi János -Fodor Géza egyik legközelebbi barátja -volt, politikai-világnézeti preferenciáktól függetlenül szinte a teljes magyar értelmiségi elit megjelent a rendezvényen, bizonyítva, milyen széles körben megbecsült és elismert személyiségtől búcsúztunk ezen az estén. Fodor Géza valószínűleg annak is nagyon örült volna, hogy a hangverseny műsorán kizárólag Mozart-művek szerepeltek, hiszen az ő művészete központi helyet foglalt el oly korán megszakadni kényszerült munkásságában. Azt hiszem, örült volna, hogy a hangversenyt KOCSIS ZOLTÁN jegyezte, szólistaként és karmesterként, és úgy gondolom, tetszett volna neki, amit aznap este hallottunk. Mert a hangverseny - méltón az alkalomhoz - kiemelkedően szép estének bizonyult.

Stílszerűen gyászzene nyitotta a művek sorát: a ritkán hallható Szabadkőműves gyászzene (K. 477). A kis remekmű 1785-ben keletkezett és György Ágost mecklenburgi herceg, valamint galántai Esterházy Ferenc gróf temetésekor hangzott el először, az év november 17-én. A főurak ugyanannak a bécsi szabadkőműves páholynak -a „Megkoronázott Reményhez" címzettnek -voltak a tagjai, mint Mozart. A különlegesnek számító c-mollban írt műnek a hangszerelése is egyedi: egyrészt egyszerre használja az oboát és a klarinétot, valamint a három basszetkürttel és a kontrafagottal jelentősen megerősíti a mély hangszíntartományt. Az előadásban jól érvényesült a mű egyszerű, nemes és fájdalmas szépsége.

Ezt követően Batta András, a Zeneakadémia rektora, a hangverseny társrendezője búcsúzott Fodor Gézától, megidézve életét, munkásságát, idézve tőle és barátaitól, ismerőseitől.

Majd Kocsis leült a zongorához, és onnan irányította az est zenekarát, a GRAZIOSO KAMARAZENEKAR-t. 1784 februárja és áprilisa között, röpke két hónap alatt Mozart négy zongoraversenyt komponált, melyek bemutatása -általában a nagyböjti időszakban rendezett hangversenyein -ez idő tájt egyik legfontosabb bevételi forrása volt. A hangverseny első félidejét ennek a szériának utoljára elkészült darabja, a 453-as számú G-dúr koncert zárta. Bár Kocsis zongorázásának általában is csodálója vagyok, talán még soha nem hallottam ennyire magas szinten játszani Mozartot. Minden tempója telitalálat volt, a kottaolvasás - mint nála mindig - pontos és hiteles, a formálás magától értetődően világos és tiszta, valamenynyi szín és karakter szinte maradéktalanul érvényesült. A zenekari játék a legtöbb tekintetben méltó társa volt, a vonósok takarékos vibrátója nemhogy elvett volna, inkább hozzáadott a zenei vonalak eszpresszív megjenenítéséhez. A középtétel egészen rendkívülire sikeredett, talán ez volt a legszebb mozarti lassú tétel, amit Budapesten magyar muzsikusokkal valaha hallottam. (Mellettem ülő egykori tanárom hosszan törölgette szemét a tétel végén, gyanítom, a teremben nem egyedül.) Egyetlen dolog fokozhatta volna még a hatást: ha az első fafúvók időnkénti concertáló kapcsolódása a szólóhangszerhez önállóbb, elevenebb játékkal történt volna. (Persze, nem könnyű Kocsissal azonos minőségben kamarazenélni, és ezen az estén különösen nem volt könnyű.)

A második rész a Popoli di Tessaglia hangversenyáriával kezdődött (K. 316). Apja követelő hazahívásának teljesítése annyira megviselte lelkileg a 22 esztendős Mozartot, hogy Párizsból Salzburgba való visszatérésének öt teljes hónapja (!) alatt mindössze öt művet komponált, köztük ezt a koncertáriát. A darab igen virtuóz, zeneileg-technikailag egyaránt komoly feladat elé állítja a koloratúrszoprán énekest. A hangversenyen éneklő RÁCZ RITA -bár nyilvánvalóan némi elfogódottsággal énekelt, és teljesítménye nehezen összehasonlítható Kocsis zongorázásával -komoly, ígéretes tehetség, amit ezen az estén is egyértelműen bizonyított. Bár nyilvánvaló, hogy ez a koncertária még nem teljesen az övé, tisztán, kulturáltan és szimpatikusan oldotta meg feladatát. A továbblépéshez azonban elengedhetetlenül szükséges lenne, hogy a szövegből legalább egy-két fontosabb szó érthető legyen.

A hangversenyt Mozart utolsó szimfóniája, a Jupiter zárta. Kocsis itt is pontosan ugyanazokat az erényeket csillogtatta, mint a zongoraversenyben. Minden tempót nagyszerűnek éreztem. Elismerve, hogy fürgeségben már-már a lehetőségek határáig ment el (volt olyan muzsikus, aki a koncert után aggódva kérdezte, honnan szerezhet elhasznált jobb keze helyett egy másikat), de a magam részéről kifejezetten szeretem az élénk, lüktető Mozart-tempókat -különösen a szélső tételekben -, és tudjuk, maga Mozart is kedvelte a szokatlanul gyors tempókat. Újra kiderült, mennyivel jobb, ha az előadók betartják az előírt ismétléseket, feltéve, ha -mint Kocsisnak - ezt érvényes mondanivalóval teszik. A szimfónia arányai így mutatkoznak meg valóságosan, így kerülnek helyre a hangsúlyok és a dramaturgiai fordulópontok.

A Grazioso Kamarazenekar a Nemzeti Filharmonikusok tagjaiból alakult 2007-ben, Detvay Mária Marcella hegedűművész és Bangó Ferenc koncertmester vezetésével. Ezen az estén nagyon jó benyomást keltett a fiatal együttes, kulturáltan és stílusosan játszottak, értően követve a karmesteri szándékokat. A fúvóskar kiegyenlítetten szólt, talán az említett visszafogottság említhető negatívumként (a hangszercsoport basszusa is inkább csak intonációban magasodott néha a többiek fölé). A vonósok szépen szóltak, játékukon érződött, hogy a historikus játékmód sok elemét építették be a hangzásukba, amely így anélkül profitált a különböző Mozart-interpretálási irányzatokból, hogy bármelyik mellett elkötelezte volna magát. A jövőben remélhetőleg egyre gyakrabban hallhatjuk majd őket.

Szép este volt, színvonalában, igényességében és műsorválasztásában méltó búcsú valakitől, akit nagyon nehéz lesz nélkülöznünk a zenei életben. (Március 30. -Zeneakadémia)

TIHANYI LÁSZÓ