Eszterháza a Haydn-évforduló előestéjén

Szerző: Bozó Péter
Lapszám: 2008 október
 

Az alábbi beszámoló egy külső szemlélő írása, aki, miközben kedveli, talán valamelyest ismeri is Joseph Haydn műveit, több, általa nagyrabecsült és számára kedves ismerőssel rendelkezik a Magyar Haydn Társaságban, ugyanakkor nem tagja ennek a Társaságnak, s csupán hallomásból ismeri azokat a küzdelmeket és érdekellentéteket, pénzügyi és adminisztratív problémákat, melyek az utóbbi évtizedben érezhetően rányomták bélyegüket a „Haydn Eszterházán" fesztiválra. Az írás csak az említett fesztiválról, sőt annak is csupán négy napján szerzett tapasztalatokról tudósít. Négy koncert meghallgatása alapján aligha vállalkozhat akár a teljes „Haydn Eszterházán" fesztivál bemutatására és értékelésére, még kevésbé annak a „Kastélykoncertek" nevet viselő, július 4-től szeptember 18-ig tartó, 37 koncertből álló rendezvénysorozatnak a megítélésére, amelynek keretében az idei „Haydn Eszerházán" fesztivál lezajlott. Csupán felvetem, vajon nem szolgálná-e jobban Fertőd, a kastély és Haydn muzsikájának érdekeit, ha egy végeláthatatlanul hosszú, sok koncertből álló sorozat finanszírozása és megszervezése helyett mindenekelőtt erre a bő egyhetes fesztiválra fordítanánk -s ezáltal ésszerűbben használnánk fel -a rendelkezésre álló, nyilvánvalóan szűkös anyagi erőforrásokat. Ha így volna, talán nem fordulna elő, hogy a szervező pénz hiányában nem tud műsorfüzetet kiadni a fesztivál egészéről.

Ezt annak ellenére írom, hogy úgy érzem: a szervezők lehetőségeikhez mérten igyekeztek megtenni minden tőlük telhetőt. Kisebb mulasztások, sajtóhibák persze akadtak. Mindazonáltal biztos vagyok benne, a továbbiakban nem fog előfordulni, hogy az esti műsorlapokról esetenként lemarad a fesztivált szerkesztő és egykor útnak indító Magyar Haydn Társaság neve és honlapjának címe -hiszen nyilván az OKM KLASSZ zenei irodájának munkatársai is jól tudják, hogy a magyar zeneélet mértékadó személyiségeinek tudása, tekintélye, hazai és nemzetközi kapcsolatrendszere olyan tőke, amelyet botorság volna kihasználatlanul hagyni. A felvetés tehát leginkább azoknak az állami szerveknek és politikai döntéshozóknak szól, akik irányt szabhatnak (szabhatnának) mindannak, ami Eszterházán történik.

Vitán felül áll ugyanis, hogy Eszterháza koncertterme ideális helyszín egy Haydn életművének szentelt zenei fesztivál megrendezéséhez, amennyiben nem csupán stílusában méltó építészeti környezet a zeneszerző szimfóniáinak és kamaraműveinek előadásához, hanem a szó szoros értelmében az említett művek eredeti és hiteles „történelmi kontextusa". A kastély főépületének renoválása jelentős mértékben növelte a helyszín vonzerejét -örömmel hallottam egy múzeumi tárlatvezetés alkalmával, hogy a felújítás folytatódik, s mintegy négy éven belül várhatóan nem csupán az épületegyüttes többi részét és a parkot kívánják eredeti pompájához közeli állapotba hozni, hanem az egykori operaházat is rekonstruálni fogják. Ha így lesz, mindenképpen örömteli lesz; még akkor is, ha a terv a küszöbönálló Haydn-évforduló idejére sajnos nyilvánvalóan nem valósul meg.

Az operaház rekonstrukciója annál inkább kívánatos volna, mert ha valami, akkor ez igazán hozzájárulhatna a „minden eddiginél jobb jegyeladáshoz", hogy a szervezők honlapján olvasható szöveget idézzem. (Ami kétségkívül fontos szempont, még ha nem is ez egy művészeti fesztivál kizárólagos értékmérője). Azt hiszem, hogy Eszterháza  hangversenyterme, bármilyen szép és jó is, önmagában véve mégiscsak kevés egy zenehallgatók tömegét vonzó, 21. századi nyári zenei fesztivál megrendezéséhez. Ez a terem a mai koncertélettől lényegesen eltérő zenei gyakorlat színhelye volt a 18. században: egy főúri rezidencia kisméretű, nem nyilvános koncertekhez, vagy csupán szűk körű nyilvánosság számára készült hangversenyterme. Mindezzel összhangban nyolc széksornál többet ma sem képes befogadni. Tartok tőle, hogy az elemi problémát az sem oldja meg, legfeljebb enyhíti, ha a koncertterem előterében is széksorokat helyezünk el. De az is kérdéses számomra, hogy a terem csekély dimenzióiból adódó nehézségeken úrrá lehet-e lenni két és fél hónapon át tartó koncertsorozat megrendezésével. Kérdés, nem fog-e a mennyiség a minőség rovására menni; nem rontja-e végső soron egy igazán rangos „Haydn Eszterházán" fesztivál esélyeit a túl sok koncert.

Az Apolló-terem szűkösségéből ugyanis végzetes hiba volna azt a következtetést levonni, hogy Eszterháza eleve kudarcra volna ítélve, hogy olyan pénznyelő automata, amellyel jobb nem is próbálkozni. Lehetőségek azért vannak -csak mintha valamiért nem tudnánk, vagy nem volnánk hajlandók élni velük. Lehetne például napközben zenei mesterkurzusokat tartani, mint az Strém Kálmán idejében történt. Többször felmerült már az ötlet, hogy addig is, amíg az operaház újraépítésre vár, matinékoncertekkel lehetne napközbeni programmal szolgálni a fesztivál hallgatóinak. Ha jól tudom, akkor a terv a műemlékvédők ellenkezésén bukott meg. Ha rosszul tudom, akkor elnézést kérek tőlük; s ha mégis jól, akkor arra buzdítanám őket, gondolják át még egyszer a dolgot. Vajon nem járulna-e hozzá a kastélymúzeum látogatottságához s egyben a fesztivál népszerűségéhez is, ha egy vonósnégyes vagy egy zongoratrió, netán egy kamarazenekar Haydn (vagy Tomasini, vagy más) műveit játszaná napközben, miközben a múzeumlátogatók az Esterházy hercegek egykori lakosztályait tekintik meg? Augusztus 31-én kora délután a kiállítás látogatójaként fültanúja voltam az aznap esti koncert zenekari próbáinak. Nem teljes művek előadásának, hanem csupán egyes részletek próbájának -mégis felemelő élmény volt. Biztos vagyok benne, hogy más múzeumlátogatók számára is hasonlóképpen felemelő élmény lenne, ha Fényes Miklós udvara egykori pompájának nem csupán vizuális, hanem akusztikus töredékeiből is részesülhetnének. Azt hiszem, hogy a zenei fesztivál felvirágoztatása a műemlékvédőknek (és a minisztériumnak) éppúgy érdeke volna, ahogyan a muzsikusok is haszonélvezői a kastélyfelújításnak.

Ami az általam hallott első hangversenyt  illeti, míg az augusztus 28-i műsor első részben ALEKSZEJ LJUBIMOV fortepiano-játékát élvezhette a közönség, addig a második részben a billentyűs előadóhoz a hegedűs SIMON STANDAGE és a csellista JENNIFER WARD CLARKE társult kamarapartnerként.

 

A Standage-Ljubimov-Ward Clarke-trió - Németh Péter felvétele

 

Ljubimov szerencsés kézzel néhány kellemes apróságot társított két nagyobb szabású műhöz. A koncert nyitószámaként elhangzó három kedélyes menüettet és a harmadik műsorszámként felcsendült darabokat inkább a pihentető, de persze míves szórakoztató zene kategóriájába sorolnám. Utóbbi darabok egyúttal a 18. század második felének kedvelt mechanikus hangszerét idézték meg, e kompozíciók ugyanis eredetileg zenélő órára íródtak. (Mondtam én, hogy míves: óramíves). Mint a koncertismertetőből megtudhattuk, Eszterházán több ilyen szerkezet is volt; például „egy fotel, amelyre ha valaki ráül, egy darabot játszik fuvolahangon." Érdekes instrumentum lehetett.

A kellemes ínyencségekkel szemben a Hob. XVI:20-as c-moll zongoraszonátát, valamint a C-dúr fantáziát vagy Capricciót (Hob. XVII:4) inkább kiadós, fűszeres főételnek titulálnám. Mindenekelőtt a Capriccio előadása nyerte el tetszésemet, melyet Ljubimov ízletes fogásként tálalt: színes és meggyőző tolmácsolásában kellőképpen kidomborodtak a darab meglepetései, a meghökkentő fermáták és hangnemi kitérések, a mű kontrapunktikus finomságai. Méltán vívta ki a hallgatóság tetszését Ljubimov játéka, s az elismerés nem is maradt viszonzás nélkül: a pianista Mozart d-moll fantáziájának érzékeny, remekbe szabott előadásával honorálta a közönség tetszését.

Jóleső és friss élményként ért a szóló fortepianóra hangszerelt első rész után a második színesebb apparátusa és hangzása: ekkor ugyanis Haydn két 1795-ös zongoratrióját, a virtuóz pianista Therese Jansennek (Mrs. Bartoluzzinak) dedikált, Hob. XV:28-as és 27-es E-dúr, illetve C-dúr darabot adták elő. Azt hiszem, hogy az E-dúr trió nyitótétele nem véletlenül került megismétlésre ráadás gyanánt, s nem is csupán azért, mert az előadók nem tudtak mást előhúzni a tarsolyukból: érezhetően szerették, szívesen játszották ezt a darabot, Haydn kései zongoraszonátáinak közeli rokonát. Méltán, hiszen a mű nyitótémájának különleges hangzásával, pengetett vonósokkal társított, quasi pizzicato játszó zongoraszólamával egy zenélő doboz csengő-bongó hangját idézi; s nem csak ez, hanem a leszállított mediáns (illetve alsómediáns) G-dúr harmónia expozícióbeli váratlan megjelenése is egyszerre intim és varázslatos karaktert ad a tételnek.

Augusztus 29-én, pénteken este Haydn két kvartettje mellett Esterházy-zenekarbeli koncertmesterének, Pál Antal herceg Itáliát megjárt zenész lakájának, Luigi Tomasininek két vonósnégyese csendült fel. A Haydnt Londonba csábító hegedűs és impresszárió nevét viselő SALOMON VONÓSNÉGYES két tagját persze ismerősként üdvözölhette a közönség: a prímhegedű szólamát játszó Simon Standage és a csellista Jennifer Ward Clarke voltak előző este Alekszej Ljubimov partnerei -most a másodhegedűs CATHERINE MARTIN és a brácsás TREVOR JONES társaságában léptek fel.

Bár végső soron érdekes és tanulságos élmény volt összevetni Haydn és egy vele közeli kapcsolatban álló korabeli (igaz, valamivel fiatalabb) kismester egyazon műfajban keletkezett alkotásait, a hangverseny első része mégis némi csalódást okozott. Sem Tomasini d-moll kvartettjének, sem a 20-as számú Haydn-vonósnégyes-opusz A-dúr darabjának  interpretációja nem ütötte meg azt a színvonalat, amelyet a kvartett két tagjától a vonóstriók előző esti előadása alkalmával tapasztaltam. Mi több, a játékosok mintha intonációs problémákkal küszködtek volna: az első hegedű és a cselló magas fekvésű dialógusa a d-moll Tomasini-kvartett menüettjének triójában ilyen körülmények között nem annyira tréfaként hatott, inkább aggasztóan komolynak tűnt. Hogy a koncert első része mégis derűsen zárult, az leginkább a Haydn-kvartett fúgatételét záró unisono-menetnek volt köszönhető. Kérdés, létezik-e hasonló barokk fúga (a Wohltemperiertes Klavier első kötetének e-moll kétszólamú fúgájában az unisono-részek nem a végén vannak). Mindenesetre kedélyes és autonóm szellemre vall unisonóval zárni egy vonósnégyesfúgát.

A szünet után azonban mintha új erőre kaptak volna a Salomon Kvartett tagjai: már a C-dúr Tomasini-darab nyitótétele is érezhetően koncentráltabban és egységesebben vette kezdetét, mint a korábban előadott két mű. Az op. 64 no. 6-os Esz-dúr Haydn-kvartett előadása során pedig még inkább megemelkedett a zenélés hőfoka, olyannyira, hogy a menüett ezúttal valóban szellemes társalgásként hatott, s a finálé slusszpoénját, a kezdőtéma nyitóütemeinek incselkedő indulóvá nyújtott megjelenését is önfeledt vidámsággal élvezhette a hallgatóság. Mindezek után persze ráadás is akadt: Haydn op. 33 no. 3-as C-dúr kvartettjének Scherzando-tétele hangzott el kellemes előadásban, ez a mély fekvésű, tömbszerű tutti főrész és hegedűkettősre redukált trió kontrasztjára épülő darab.

Az augusztus 30-i fertőszentmiklósi  templomi hangverseny főszereplője kétségkívül a PURCELL KÓRUS volt. Ezt annak ellenére merem állítani, hogy a koncert első részében hangszeres mű, a London számára írt utolsó szimfóniasorozat 101. számú, „Óra" névre hallgató D-dúr darabja hangzott el a VASHEGYI GYÖRGY vezényelte ORFEO ZENEKAR előadásában, persze a tőlük megszokottnak mondható, dinamikus és kristálytiszta előadásban. Anélkül azonban, hogy lebecsülném az élvezetes szimfónia nemkülönben élvezetes tolmácsolását, azt kell mondanom, hogy elsősorban a Paukenmesse második részbeli katartikus interpretációját, s különösen a Purcell kórus hangjait fogom megőrizni emlékezetemben. Nem mintha a szólókvartett -ZÁDORI MÁRIA (szoprán), NÉMETH JUDIT (alt), KÁLMÁN LÁSZLÓ (tenor) és CSER KRISZTIÁN (basszus) -csiszolt és kiegyensúlyozott együttes megszólalásai, így például a Benedictus tétel, ne szolgáltak volna örömömre. A vokális szólisták produkcióját is nagy gyönyörűséggel hallgattam, még akkor is, ha a Gloria Qui tollis peccata mundi tételében a basszista és a szóló cselló versengéséből utóbbi szólam előadója, VÁLYI CSILLA került is ki győztesen. Mindazonáltal Haydnnak ebben az in tempore belli, vagyis háborús időben komponált, templomi használatra szánt Katona- és Üstdob-szimfóniájában (ld. az Agnus Dei tételt) a szólókvartett tagjai egyébként is meglehetősen csekély önálló szerepet kapnak; érthető tehát, ha a Purcell-kórusnak a szó mindenféle értelmében ragyogó megszólalásai és a mű szimfonikus jellege önhibájukon kívül némiképp háttérbe szorította a szólistákat. Vashegyi és együttese magától értetődő természetességgel tudta kidomborítani a misekompozíció madrigaleszk mozzanatait; így például rendkívül hatásos, egyszersmind azonban mesterkéletlen, túlzásoktól mentes is volt a Credo nápolyi harmóniával és síri mélységbe aláereszkedő unisono dallammal zenébe öntött „passus et sepultus est" szövegrésze.

 

 A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar  - Németh Péter felvétele

Az előadás -mint arról a Bartók Rádió hallgatói is meggyőződhettek -lelkes fogadtatásra talált: a publikum egy része minden egyes tételt tapssal honorált. Ebből persze arra is következtethetünk, hogy a jelenlevők egy része sajnálatosan kevés koncerten fordult még meg életében. A spontán tetszésnyilvánítás mindenesetre kevésbé zavart, mint az azt kísérő bennfentes pisszegés. Végtére is a zenehallgatás mint áhitatos esztétikai kontempláció (ld. Dahlhaus) inkább a 19. század, mintsem a Haydn-kor zenekultúrájának sajátja: Mozart K. 482-es Esz-dúr zongoraversenyének középső tételét például a bécsi ősbemutató alkalmával a hallgatóság megismételtette. Nem kell persze olyan messzire mennünk, mint az 1830-as évtized milánói operai közönségének, amely Liszt méltatlankodó úti levelének tanúsága szerint az előadás közben hangos társadalmi életet élt. De vajon nem jellemzi-e mindennél jobban a jelen zenehallgatási szokásait, hogy tudjuk, mikor kell tapsolnunk, s nem csak akkor tapsolunk, amikor őszinte tetszésünknek adunk hangot? Bárhogy legyen is, Vashegyi György, az Orfeo Zenekar, a Purcell Kórus és az est szólistái, azt hiszem, megszolgálták a tapsot augusztus
30-án este.

Az általam hallott négy koncert közül mégis az AKADEMIE FÜR ALTE MUSIK BERLIN hangversenyét találtam a legizgalmasabbnak. (A jelek szerint a közönség több tagja is osztotta véleményemet, hiszen a négy hangverseny közül ennek hallgatósága volt a legnépesebb). Nehéz megfelelő szavakat találni a berliniek játékának leírására, ennek ellenére megkísérlem.

 

Néhányan az Akademie für alte Musik
tagjai közül
   - Németh Péter felvétele

Zenetörténészek körében bevett gyakorlat Haydn 1770 körüli, főként moll hangnemű szimfóniáit a Sturm und Drang terminussal jellemezni; annak a német irodalmi mozgalomnak a nevével, amely Friedrich Maximilian Klinger 1776-os drámájának címéből ered. A Sturm und Drang kifejezés használatának jogosultságát itt most nem annyira a berlini együttes által előadott szimfóniákkal kapcsolatban, mint inkább az Akademie für alte Musik előadásmódjával kapcsolatban vetem fel. Azt hiszem ugyanis, hogy a szépirodalmi eredetű terminus találóan jellemzi a régizenére specializálódott együttes energikus és intenzív, kontrasztokban és karakterekben rendkívül gazdag, nyersen drámai stílusát. Erőteljes hangzásuk minden bizonnyal részben annak is volt köszönhető, hogy a muzsikusok többsége állva játszott. Üdítő és inspiráló volt meghallgatni előadásukban a 34., D-dúr szimfóniát, ezt a Haydn későbbi szimfonikus œuvre-jében egyeduralkodóvá vált tételrendtől eltérően lassú- gyors tételpárral induló darabot. S hasonlóképpen izgalmas -szinte azt mondanám: idegtépően izgalmas volt a koncert második részében a „Tűz" melléknevet viselő, A-dúr hangnemű 59. szimfónia lobogó tolmácsolása is. A művészek minden egyes kis motívumnak önálló profilt tudtak adni, s játékuk dinamikai árnyalatokban és színekben gazdag volt.

A szimfóniák szomszédságában megszólaló két versenyművet ezzel szemben inkább történeti kuriózumként értékeltem: sem az est első részében VÁCLAV LUKS szólójával előadott D-dúr kürtverseny, sem pedig a második részben MIDORI SEILER koncertmester által megszólaltatott C-dúr hegedűverseny nem volt képes oly mértékben felcsigázni   érdeklődésemet, mint a koncert nyitó- és záródarabja. A vélhetőleg Taddäus Steinmüller számára írott kürtkoncertet, talán nem kis részben a natúrkürt technikai korlátaiból adódó jellege miatt, horribile dictu, unalmasnak találtam. Ami a hegedűversenyt illeti, azt hiszem, hogy Midori Seiler -vitathatatlan koncertmesteri erényei ellenére, amelyekről nem tudok eléggé elismerő szavakkal írni -nem szólistának termett muzsikus. (Ezt annak dacára írom, hogy az együttes honlapján olvasható információk tanúsága szerint az Akademie für alte Musik Berlin több más tagjához hasonlóan rendszeresen szerepel szólóhegedűsként is). Hegedűhangja kellemes, ám az előadásmód kissé egysíkú és sápadt -mindez különösen feltűnő volt a zenekar pirospozsgásan egészséges játéka mellett (bár meg kell jegyeznem, hogy a két versenymű előadása során a ripienisták is mintha visszafogottabbak lettek volna).

Azért persze kárpótlás is akadt: végezetül az Akademie für alte Musik Berlin játékosai igazi Bravurstückkel, a 3. szimfónia kontrapunktikus fináléjának előadásával honorálták a közönség tetszését. A darab Mozart „Jupiter"-fináléjának idősebb testvére, a fúgaszerkesztés ügyes alkalmazása; olyan végigkomponált tétel, amely a négyhangos alla breve-téma és a hozzá társuló kontraszubjektumok különféle manipulációira épül. (Ismét felvetem a kérdést: van-e olyan barokk fúga, amely unisono menettel zárul?)  A szellemes és virtuóz mű előadása nem kevésbé szellemes és virtuóz volt -aminek köszönhetően erről a koncertről is jó hangulatban távoztam.

Végezetül csak abban bízhatom, hogy az írásom bevezetésében említett kérdésekre (amelyek persze nem most vetődnek fel először), megfelelő válaszok és megoldások születnek. Nagyon is ideje volna végre ésszerűbb irányt szabni a történéseknek -már csak azért is, mert vészesen közeleg a jövő évi „Haydn Eszterházán" fesztivál, s vele együtt a Haydn bicentenárium ideje. S ha a jubileumi év 2009-cel véget ér is majd, a jelek szerint Eszterháza ügye olyan kérdés marad, amellyel 2009 után is foglalkozni kell majd. (Augusztus 28-31. -Fertőd, Esterházy-kastély, rendező: Hungarofest Kht. KLASSZ zenei irodája; szerkesztő: Magyar Haydn Társaság)

BOZÓ PÉTER