Hangverseny

Szerző: Kállay Katalin
Lapszám: 2008 augusztus

Az Alma Mater Koncertek keretében Bartók Béla összes kórusműve hangzott el egy-egy szombat délelőtti és esti hangversenyen, a Zeneakadémián. Az intézmény és a SCHOLA HUNGARICA énekeseiből alakult kórus az első részben -eltekintve az 1935-ben keletkezett 27 egynemű kar első négy ciklusától -a fiatalkori, a másodikban a zeneszerző 1926 után keletkezett alkotásait adta elő DOBSZAY LÁSZLÓ irányításával. Mivel a darabok nagyrészt keletkezési sorrendjükben szólaltak meg, a közönség nyomon követhette Bartók egyéni hangú, zenekari és zongorakompozícióinál nem kisebb jelentőségű kórusművészetének fejlődését az Est (férfikarra, 1903) késő romantikus stílusától a bonyolultabb szerkezetű, összetettebb népdalciklusokig.

Férfikari művek (Est, Négy régi magyar népdal, első változat, 1910-1912, Tót népdalok, 1917) nyitották a délelőtti koncertet, s a főként nem képzett énekesekből -egy-egy húzó hang azért került a szólamokba -, zeneileg azonban maradéktalanul felkészült tagokból álló együttes nem hangerejével, hanem kifinomult, visszafogott, a dinamikára, hangszínekre, valamint a világosan körvonalazott szólamformálásra nagy hangsúlyt fektető előadásmódjával ragadta meg a hallgatóságot. Míg az Est interpretációjában előforduló, a kezdeti izgalomnak betudható apró pontatlanságok miatt még feltűnt, hogy a magasságok és a mélységek nem elég átütőek, a Négy régi magyar népdal és a Tót népdalok tolmácsolását hallgatva már nem támadt hiányérzetem. Ez a karcsúbb, a középfekvés stabilitására, kiegyensúlyozottságára építő, rendezett és egységes hangzás különlegesen áttetsző, tiszta, pontos és hajlékony éneklés lehetőségét teremtette meg, kidomborítva a bartóki karakterek sokszínűségét. Figyelemre méltó volt a fiatalok fegyelmezettsége és odaadása: Dobszay minden kézmozdulatára rugalmasan reagáltak, bátran kiemelve a fontosabb szólamokat, a merész harmóniákat vagy a szeszélyes ritmusváltásokat, amikor pedig arra volt szükség, az egész kórus együttlélegzett. A Két román népdal (1909 körül) és a 27 egynemű kar első négy ciklusának előadásával mutatkozott be a női kar, világos, egyenes, szinte gyermekkórust idéző tónussal. Összeszedetten, és -egy-két bizonytalan részletet leszámítva - pontosan énekeltek; fürgén váltogatták a szövegekhez illő hangszíneket és hangulatokat, tökéletesen ábrázolva a darabok kaleidoszkópszerűen változó érzelmi világát: bánatot, fájdalmat, örömöt, humort, tréfás komolyságot. A vidámabb daraboknál azonban úgy éreztem, hogy csak külsődleges zenei eszközök állnak a kifejezés szolgálatában, és hiányzik az igazán belülről jövő, őszinte felszabadultság és humor - talán a túlzott igényesség és koncentráció következtében. A Négy tót népdal (1917) ritmikailag kidolgozottan, kulturált és színvonalas interpretációban szólalt meg CSALOG GÁBOR megnyugtató zongorakíséretével. A vegyeskar dús, tartalmas tónussal, finoman kikevert hangzásarányokkal szolgált annak ellenére, hogy a férfi- és női kar összhangja - valószínűleg a főként külön-külön zajló felkészülés következtében - nem mindig volt kifogástalan. A műveket a ráadásban magyarul hallhattuk, immár sokkal felszabadultabb tolmácsolásban, tömörebb és egységesebb vegyeskari hangzással.

Este ismét a férfiak léptek először színpadra a Négy régi magyar népdal második változatával (1926) és a Székely népdalokkal (1932). Megszólalásukat ezúttal erőteljesebbnek, bátrabbnak éreztem mind a hangzás, mind a kifejezés -a karakterizálás, a hangsúlyok és a dinamikai árnyalás -tekintetében. A női kar tónusa viszont fátyolosabbá vált, főként a szoprán szólam veszített intenzitásából; ennek ellenére, a kelleténél kissé intimebb hangvétellel, de dinamikusan, az érzelmi skála gazdagságát és az egyes darabok szépségeit kiemelve énekelték a 27 egynemű kar V-VIII. ciklusát. Az Elmúlt időkből (1935) jelentette természetesen a legnagyobb kihívást a férfikar számára. A nagyszabású, három tételből álló, egységes és összefüggő kórusmű technikailag és zeneileg is alapos felkészültséget igényel, s a kórus kimagasló teljesítményét hallgatva megállapíthattam, hogy erre jelen esetben valószínűleg nem sajnálták az időt. Dobszay nemcsak a finom részletek kidolgozottságára, hanem a nagyobb ívek, a ciklus, illetve a tételek közti sokrétű kapcsolat kifejtésére is nagy gondot fordított. Az esti hangverseny zárásaként a Magyar népdalok (1930) hangzott el a vegyeskar előadásában, s noha apró pontatlanságok itt is megzavarták az egységes hangzást, a két kórus mégis összeszokottabbnak, együttműködésük kiegyensúlyozottabbnak tűnt, mint délelőtt. (Június 7. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Zeneakadémia)

 

KÁLLAY KATALIN