Fülledt idők

Soproni Régi Zenei Napok 2008

Szerző: Mikes Éva
Lapszám: 2008 augusztus

Amikor egy fesztivál huszonnégy éves, valahogy senki nem erre koncentrál, hanem arra, hogy jövőre huszonöt lesz, negyedszázados, jubilálni fog. Kell valami nagy szenzáció. Majd, jövőre. Az ideit még morzsoljuk el csak úgy, régizenésen, komótosan, megszokottan, ahogy huszonnégy éve tesszük. Vagy majdnem úgy.

A struktúra a megszokott: jönnek professzorok kurzust tartani a régi zenélést hagyományos keretek között hiába kereső hallgatóknak, hiszen a pedgógia terén évtizedek óta alig történik előrelépés. Ez tehát az egyik pillér. Anneke Boeke, a tiszteletbeli magyar megszokott furulyakurzusa mellett az idén kamarazenét is tanított, előbbit a megszokottnál jóval kevesebb, utóbbit számos résztvevővel. Halmai Katalin kurzusának tíz hallgatójából egyetlen énekes volt férfi: egy olasz, aki megunta az otthoni bel cantót... Simon Standage hegedű-, Széll Rita tánckurzust vezetett. A munka és az esti kikapcsolódást jelentő koncertek közé azonban idén új pillért vertek a szervezők: szinte minden hangverseny előtt előadást hallhattak az érdeklődők. (Simon Standage: Az olasz hegedűszonáta; Johann Sonnleitner: A Mälzel-metronóm és a lehetséges félreértések; Vashegyi György: Gluck?: Orfeo ed Euridice -egy rejtélyes opera; Komlós Katalin: Csembalóvirtuozitás Scarlattitól Clementiig; Széll Rita: A tánc és a barokk színpad). Nem csupán a kurzusok résztvevőinek lehettek volna érdekesek a tanulságos elemzések, hanem a soproni és a környékbeli zenészeknek, zenepedagógusoknak is. Nos, az utóbbiakat nemigen láttam a széksorokban.

Újdonság volt, hogy az Arbeau Historikus Táncegyüttes programja a nyitónapra került, így megalapozva a jó hangulatot. Korábban előfordult, hogy a Petőfi Színházban adták a táncestet, s lássuk be, az jóval alkalmasabb helyszín volt, mint a Liszt Ferenc Kulturális Központ Liszt-termének kicsinyke színpada, mely messze nem elég egy zenekar, egy énekes és egy tíz-tizenkét párosból álló együttes levegős elhelyezésére. Nem csekély tolongás volt hát. A cím: Alta danza -a reneszánsz évszázadai (idén egyáltalán nem meglepően) reneszánszt ígért, s noha azt is mondhatnánk, hogy itt-ott belehajlott a kora barokkba, az igazság az, hogy a zene belehajlott, a tánc pedig lassabban követte, hisz a korstílusok egymást váltó szeleteit nem késsel vágták. Frescobaldi zenéjére még reneszánsz táncokat lejtettek, míg át nem alakultak a táncok is barokká. Az első néhány tánc réveteg stílusa nem sok izgalommal kecsegtetett, de szerencsére jött a megváltó humor, és ez rögtön feljebb csavarta a hangulatot. Áhítat helyett vidám életképek sorjáztak, pajkos évődések, mímelt sértődések, féltékenység, kicsapongás, jókedvű zsánerképek, a kosztümökkel, fejfedőkkel illúziókeltő előadás. Az Arbeau méltó kiegészítőjeként léptek fel a Magyar Táncművészeti Főiskola néptánc-színházi szakának másodéves növendékei, friss fuvallatot hozva a rutinos együttes mellé. Széll Rita ezúttal is, mint mindig, alapos munkát végzett. Az általa alapított és immár huszonhárom éves Arbeau mára a historikus szemlélet számára is kihasított egy szeletet a táncművészetből Magyarországon. Idén segítsége is volt Végső Miklós táncmester személyében. A kíséretet a Borsódy László vezette, több más zenésszel is kibővített Sonatores Pannoniae adta, ezúttal valóban csak kíséretként, önálló produkciónak ezúttal ez a muzsikálás nem lett volna igazán színvonalas. De rögtön mentségükre is hozom fel azt, amit a többi este együtteseinek is: a hőgutával fenyegető légköri állapotok a Liszt- és Petőfi-teremben nem kedveztek sem a művészeknek, sem a hangszereknek, sem a tikkadt közönségnek. A dilemma a Liszt Központban a következő: a hangosan zakatoló klíma műélvezetet és zenélést zavaró robaja fejében némiképp elviselhetőbb hőfok, avagy a kohászati üzemhez hasonló állapotok mellé a kikapcsolt léghűtő jótékony csöndje közt lehet választani. Az első hangversenyen az utóbbi győzött, teljesen kiütve ezzel a muzsikusokat, hangszereket és közönséget. A Simon Standage vezette Collegium Musicum némiképp rutinosan fád, nem felkavaró, inkább korrekt előadását Anneke Boeke pezsgőbb, elevenebb furulyajátéka dobta csak fel. A Telemann-est első darabja, az Ouverture des nations anciens et modernes pedig bőven kínál lehetőséget a színek kavalkádjára, ezt mégis inkább csak az a-moll ouverture-ben éreztük, ahol Anneke játéka vitte a prímet. A forróság azonban őt is megviselte. A hűvösebbhez időhöz szokott angol muzsikusokon láthatóan folyt a víz, ez nyilván befolyásolta teljesítményüket.

Másnap a légkondicionálás győzött, ezt azonban nem tudták az Authentic Quartet hangszerei. Sajnos állandóan elhangolódtak, így Haydn A-dúr vonósnégyesének (op. 20 no. 6) előadása meglehetősen hamiskásra sikerült. Mozart A-dúr zongoraversenyének (K. 414) kamaraváltozatában Szekendy Tamás könnyed játékát élvezhettük fortepianón, ám az ő teljesítményéből is hiányzott a tőle megszokott átfűtöttség. Nikolaus Zmeskall itthon nemigen ismert, noha magyar származású zeneszerző. Meglehetősen hosszú g-moll vonósnégyese szép, szórakoztató darab, az együttes játéka pedig méltó volt a kihíváshoz. Ennek ellenére kétségtelenül uralta a helyet és a művészeket a még így is kibírhatatlan meleg, a nedves, párás levegő: művész és hangszere egyaránt megszenvedte az ázsiai dunsztot. Az idei fesztiválon egyszerűen nem várhattuk el a megszokott koncentrációt. Vegyük ehhez hozzá, hogy az előadók egy része a napot tanítással töltötte az ablakokon bezúduló napsütéstől forró termekben. (És hogy továbbra se szakadjak el vonakodva vállalt meteorológusi szerepemtől: René Clemencic orgonaestjéről sajnos nem tudok beszámolni, mivel a Fertő-tó partvidékére olyan özönvízszerű, jégesővel párosuló zivatar zúdult, hogy Hegykőről egyszerűen képtelen voltam eljutni a soproni Szent György templomba, amelynek felújított orgonáját pedig szívesen meghallgattam volna.)

Vajon hol szörfözik szabadidejében Vashegyi György? Az interneten. Egy álmatlan éjszakán egyszer csak kikötött a nápolyi San Pietro a Maiella Konzervatórium könyvtárában, amely sok más mellett a San Carlo Operaház archívumát is őrzi. Az olasz kulturális minisztérium ugyanis nagyban támogatja a digitalizálást: több mint egymillió oldalnyi kottát vittek már fel az internetre ezen a programon belül. Gluck Orfeo ed Euridice című operája történetesen az első mű volt, amelyet Vashegyi színházban vezényelt, így alaposan ismeri a kottát és a szövegkönyvet. (Talán van ennek némi köze ahhoz, hogy zenekara az Orfeo nevet viseli.) A digitális archívum tizenöt változatot kínált a darabból. A találomra letöltött partitúráról azonban hamar kiderült, hogy szövege ugyanaz, zenéje azonban teljesen más, mint az ismert Gluck-darabé. Sok kutatómunka és számos zenetudós, köztük Bruce Alan Brown amerikai Gluck-specialista segítsége ellenére sem sikerült a zeneszerző kilétét megállapítani. A leírás hibái csak azt jelzik egyértelműen, hogy a kotta egy másoló munkája, nem a zeneszerző eredeti példánya. A gerincen ez állt: Gluck: Orfeo ed Euridice, belül semmi. Nem valószínű, hogy egy alapos muzikológiai, és a kottapapírra is kiterjedő technikai kutatás meg tudja majd állapítani, ki is ennek az operának a szerzője. Az szinte biztos, hogy nem Gluck, bár éppúgy (secco recitativók helyett csak accompagnatókat alkalmazó) „reform-opera", mint a Glucké. Annak, hogy Nápolyban vagy keletkezése óta bárhol bemutatták volna, semmi nyoma, ezért a soproni előadás legalábbis újkori világbemutatónak tekinthető.

A mű szerintem sem nem felkavaróan jó, sem nem elszomorítóan gyenge. A vélemények a közönség soraiban megoszlottak, a nagy lelkesedéstől a teljes elutasításig. Kellemes zenének találtam, igényes zenekari és kiemelkedő (Purcell) kórus-interpretációban. Bárány Péter Orfeo szerepében meggyőző volt, hangja, noha nem ennyire drámai, inkább lírai szerepekre alkalmas, szépen szólt, bár az előadás végére kissé elfáradt. Halmai Katalin szép hangja, muzikalitása és drámai ereje kiváló Euridicét eredményezett. Kálmán László tenorja is kellemes volt. Kár, hogy a bemutatót a soproni helyszín miatt nem övezte akkora érdeklődés, mint újdonsága és érdekessége, és persze Vashegyi György felfedezőmunkája megérdemelte volna.

Az úgynevezett Bencés-, még úgyabbul Kecskének becézett templom még sosem volt Régi Zenei Napokon koncert színhelye. Egészen mostanáig. Nem véletlenül alakult ez így. A templommal szemben működő pizzeria zaja nem emelte a szóló csembalóest fényét, ám a mozgásérzékelő lámpa a falon, amely a közönség minden rezdülésére a szemekbe világított, túl sok fényt is hozott. A templomokra általában jellemző kényelmetlen padokat nem másfél órás, szünet nélküli koncertekre találták ki. Mindez -a már megszokott fülledtséggel súlyosbítva -újra próbára tette a közönséget. Pedig Johann Sonnleitner csembalóestje is több figyelmet érdemelt volna. A koncert meglepetéssel kezdődött: a művész „továbbírta" azokat a kánonokat, amelyeket Bach a Goldberg-variációk Ariájának első nyolc hangjára komponált, és ezeket játszotta el Dobozy Borbála társaságában, mintegy ősbemutatóként. Természetesen a Goldberg-variációk előadása mutatta meg igazán Johann Sonnleitnert, a ragyogó muzsikust. Óriási rutinja nem tompította játéka frissességét és tökéletes hangszerkezelését, virtuozitását.

Az utolsó, klasszikus értelemben vett koncertet a francia Ensemble Stradivaria minden elemében meghökkentő estjén hallhattuk. A Petőfi-terem traktor-klímája szemmel láthatóan kiborította a hegedűst (Anne Chevallerau), ő és Jocelyne Cuiller a csembalónál meglehetősen kedvetlenül kezdték a koncertet Marin Marais szellemes, sziporkázó darabjában, A párizsi Sainte Geneviève harangjaiban. Itt a viola da gambás Jay Bernfeld lehelt életet a produkcióba, aki nagy elánnal, jókedvvel, inspiráltan játszott. Couperin g-moll prelúdiumának előadása némiképp fádabbra sikerült, hogy aztán Jeffrey Thompson amerikai tenorista felrobbantsa a termet. A fiatal énekes őrült vehemenciával, testbeszéddel és hatalmas hangerővel kétségtelenül az egész fesztivál legmeghökkentőbb produkcióját hozta Bernier Aminte et Lucrine című, nem igazán érdekes kantátájában. Először némi meglepetést és derültséget keltett a szokatlan hév, a teljes test bevetése az előadásba, de a második részben Rameau Orphée-jában mindenkit meggyőzött. Tény, hogy a Rameau-mű is sokkal jobb, s az is tény, hogy a meglepetés elmúltával jobban lehetett figyelni az éneklésre, amely váratlanul szenvedélyes volt ugyan, de ez nem idegen a barokktól. Inkább a mai régizenélés vett magára némi szürkítő áhítatot. Mint Zádori Mária megjegyezte az előadás után: „szeretnék ilyen gátlástalan lenni." Mindent elmondott ezzel. Az előadóművészet gátlástalansága igazi szuggesztív hatást tud elérni. Persze csak akkor nem lesz üresen és öncélúan teátrális, ha tudás, tehetség is párosul vele. Itt minden együtt volt. Vashegyi György így fogalmazott: „Ha azt szeretném, hogy a közönség figyelmét három órán át lekösse valaki, rá osztanám a szerepet." Hát, figyelemben nem volt hiány. És sikerben sem. Ez aztán a morcos francia hölgyekre is jótékony hatással volt végül. Ragyogó teljesítménnyel zárult a hét professzionális része.

Ami hátra volt, az főként szórakozás, persze csak a közönségnek: a kurzus résztvevőinek záró koncertje tanárnak, hallgatónak sok izgalmat jelentett. Különösebb tehetség ezúttal nem tűnt föl, de az előrelépés már egy hét után is látszott. A búcsúbál végre felhőtlen volt a kissé szerencsétlen, hétfői befejezés miatt jelentősen megcsappant létszám ellenére is.

Jöhet tehát 2009, az ezüstlakodalom.

 

MIKES ÉVA

 

Szekendy Tamás és az Authentic Quartet

Jeffrey Thompson és az Ensemble Stradivaria

A záró táncest

Magasi Dávid felvételei