Hangverseny

Szerző: Gyarmati Eszter, Csengery Kristóf
Lapszám: 2007 november
      

Van abban valami elegáns, ha Haydn Teremtésének elõadását egy áramszolgáltató cég támogatja - az oratórium címe hallatán szinte biztosan a C-dúrban felragyogó Licht-akkord villan elsõként eszünkbe. Szeptember elsõ napjára Zeneakadémia Nagytermében "lõn világosság", köszönhetõen a SCHLESWIG-HOLSTEINI FESZTIVÁLZENEKAR-nak és ?KÓRUS-nak, CHRISTOPHER HOGWOOD karmesternek - valamint az E.ON-nak. Mint a kiemelt szponzor által támogatott koncerteken általában, a szervezõk most is sokat adtak a külsõségekre: az elõcsarnokban karcsú pezsgõspoharak, a színpadon rektori köszöntõ, a hallgatóság kezében igényes kivitelû programfüzet. Az már más kérdés, hogy a nyomda- és nyelvhelyességi hibáktól korántsem mentes könyvecske kizárólag németül tartalmazta A teremtés szövegét, így az a többség kezében inkább a túlélés eszközévé - legyezõvé - minõsült át. Nagy kár: a szövegtõl inspirált haydni hang-képek, poénok sokkal több értõ és hálás fülre találhattak volna, ha a közönség kézhez kapja a magyar fordítást (a német textust talán ha két tucat hallgató követte).

Az elõadókon pedig nem múlott volna: a huszonkét országból érkezett mintegy száz fiatal muzsikus értõn és értetõn mesélte, kommentálta Mózes elsõ könyvének eseményeit. Mint a mûsorfüzet sejteti, felkészülésük ugyancsak paradicsomi körülmények között folyhatott: a Schleswig-Holsteini Fesztivál keretében Leonard Bernstein ötlete nyomán létrehozott nyári akadémia -évenként cserélõdõ - tagjai ugyanis a mesés salzaui kastélyban készülnek egy-egy koncertprogram elõadására. Azon túl, hogy a nemzetközi válogatottal nagyhírû karmesterek és neves zenekarok szólamvezetõi dolgoznak, a fiatalok a mûvekkel kapcsolatos szemináriumokon, elõadásokon is részt vehetnek, és a kamarazenélés is hozzátartozik képzésükhöz. S mivel a 2007-es Schleswig-Holsteini Fesztivál díszvendége - mint arra a mérsékelten szellemes, de legalább értelmezhetetlen "Zwischen Balaton und Bariton" jelszó is utalt - Magyarország volt, Salzau-Elefántcsonttorony ez évi lakói turnéjukat egy-egy budapesti és gyõri hangversennyel fejezték be.

Aligha tipikus, hogy egy oratórium-elõadás során egy énekkari szólam nyújtson maradandó élményt a recenzensnek, ám most ez történt: ilyen tartalmas, dús és homogén kórus-altot talán még soha nem hallottam. Az elsõ pillanattól kezdve feltûnõ volt a hangzás sajátosan szláv színezete, s a mûsorfüzetbe pillantva be is igazolódott a sejtés: a tíz énekesbõl hat Lengyelországból érkezett. Az altszólam mégis az egyenlõk között volt elsõ. A Schleswig-Holsteini Fesztiválkórus ugyanis rögtön az "Isten lelke lebegett a vizek fölött" áhítatot keltõ, misterioso elsuttogásával elérte, hogy a kórustételek az elõadás várva várt eseményei legyenek; arról pedig immár õk tarthatnának kurzust, hogyan kell a nagyszabású "Lobgesangokban" úgy beosztani az energiát, hogy a hatalmas tételvégi fokozások a hangok tömegközéppontjából indított, bámulatosan egyenletes térfogat-növeléssel, és ne a felszínen, "izomból" szülessenek meg.

Bár a Schleswig-Holsteini Fesztiválzenekar fafúvósai árnyalatnyival nehezebben lendültek bele az elõadásba, a vonósok pedig a második rész végére már kissé elfáradtak, a zenészek játékából sütött a tehetség, a felkészültség és a felelõsségérzet. A megbízható szólók mellett - fiatal koruk és a viszonylag rövid összerázódási idõszak ellenére - feltûnõen rugalmasan, alkalmazkodóan kísérték a recitativókat és az áriákat is. A vizek elválasztását elbeszélõ szakasz például úgy hatott, mint egy lenyûgözõ természetfilm-jelenet (vágó: Christopher Hogwood) - Raphael recitativójával szinte együtt lélegzett a zenekar, majd századmásodpercnyi késlekedés nélkül már illusztrálta is az arkangyal sorolta meteorológiai jelenségeket.

A Raphaelt éneklõ YORCK FELIX SPEER basszusa tekintélyt parancsoló orgánum, amely különösen a halakhoz és a madarakhoz címzett "Szaporodjatok és sokasodjatok!" felszólítás sûrû, barokkos zenei szövetében érvényesült jól. A gazdag, sötét hang azonban képes az ellágyulásra is, bár a karakterváltás alkalmanként az intonáció elbizonytalanodásával járt (így a Nun scheint in vollem Glanze kezdetû áriában). Gabriel arkangyal, azaz SIMONA ŠATUROVÁ kissé elfogódottan zengte a Genezis dicséretét, s szóló- és kamaratételekben egyaránt elõfordult, hogy kevéssel az aktuális tempó mögött szaladt egyébként kellemes, biztos magasságokkal rendelkezõ szopránja. Az Uriel szerepében megismert WERNER GÜRA aktív, mozgékony tenorhanggal, kimûvelt füllel és ugrásra kész színpadi attitûddel bír; mégis, a fenséges Férfit magasztaló Mit Würd' und Hoheit angetan kezdetû áriában kifejezetten szelíd és gyengéd figuraként mutatta be Ádámot -aki a III. rész kezdetén HOLGER FALK személyében sétált be karján vezetett Évájával, YUN JUNG CHOI-jal. Radikális feministák bizonyára melegen üdvözölték volna a Falk-Choi páros Ádámjának és Évájának viszonyát: a dél-koreai oldalborda ugyanis egyszerûen leénekelte a színpadról a teremtés jobb sorsra érdemes koronáját. Pedig Falk hangja rugalmas, elõadásmódja színes - vékonyka orgánuma miatt azonban ezek az erények csak pillanatokra váltak igazán élvezhetõvé. "Jöjj, kövess! Vezetlek" - szólította fel recitativójában az üzembiztosan, ám rendíthetetlenül egysíkúan éneklõ Choi-Évát; a nagy taps után pedig remélhetõleg meg sem állt vele a Fantáziadúsan Énekelni Tudás Fájáig. (Szeptember 1. - Zeneakadémia. Rendezõ: Filharmónia Budapest Kht.)

Gyarmati Eszter

Másfél évtizede, a nyolcvanéves Solti György köszöntésekor a Buckingham-palotában rendezett meglepetéskoncerten nemzetközi elõadógárda játszotta Wagner Siegfried-idilljét: tizenhárom muzsikus képviselt tizenhárom olyan zenekart, mellyel a karmester az 1992-es évben dolgozott. Ez adta az ötletet az ünnepeltnek egy nagyobb tervhez: a VILÁGZENEKAR A BÉKÉÉRT létrehozásához. A válogatott 1995-ben, Genfben mutatkozott be, az ENSZ megalakulásának ötvenedik évfordulóját ünneplõ gálakoncerten -természetesen az alapító Solti vezényletével. A karmester két évvel késõbb bekövetkezett halála után sem oszlott fel a zenekar: irányítását a Solti György által nagyra becsült orosz pályatárs, VALERIJ GERGIJEV vette át -õ az, aki azóta is rendszeresen fellép az öt világrész zenészeibõl verbuvált közösség élén. A változó összetételû társulat nemrég Budapesten járt: A béke és a szerelem éjszakái - ezt a címet viselte hangversenyük, mellyel Solti Györgyre emlékeztek, halálának tizedik évfordulóján. A koncerten beszédet mondott a zenekar patrónusa, Lady Valerie Solti, s a közönség egy rövid vetítés idejére magát az elhunyt mestert is láthatta, amint Rossini Tell Vilmos-nyitányát vezényli.

A poetizáló koncertcím két azonos tárgyú, ám más-más stíluskorszakban keletkezett s eltérõ mûfajú kompozíciót igyekezett közös nevezõre hozni: az est elsõ felében Berlioz dramatikus szimfóniája, a Rómeó és Júlia részletei szólaltak meg, a szünet után Prokofjev azonos címû balettjébõl hallottunk tíz tételt. A veronai szerelmesek jelképpé magasodó alakja képviselte tehát a békét a megemlékezõ eseményen. Ha valaki a Világzenekar ötletét reklámízûnek és formálisnak érezte, annak kétségeit maga a koncert aligha oszlatta el. Az est nem adott választ arra, mi értelme egy zenekart "a békéért" mûködtetni, mennyiben több ez üres szólamnál - végtére is a földkerekség minden táján minden zenekar mindig a békéért játszik: aki zenél, nem lõ. Ami pedig a dolog szakmai részét illeti, a - ha jól értem - rotációs alapon mûködõ együttes az idõszakosság és az állandó jövés-menés miatt aligha végezhet elmélyült mûhelymunkát.

Nem szeretnék jóhiszemû törekvéseket lekicsinyelni, ám a vállalkozás jellegét alighanem mégiscsak az világítja meg leginkább érzékletesen, ha úgy fogalmazok: a koncert tanúsága szerint egy magas színvonalon dolgozó haknizenekar lépett fel Budapesten. Abszolút professzionista muzsikusok rutinos teljesítményét hallottuk, amely azonban egyik produkcióban sem keltett kiérlelt-összedolgozott benyomást, inkább a hatásra törekvõ, magabiztos karakterizálás és a tetszetõs felszín alól minduntalan kiütközõ apró pontatlanságok sokasága jellemezte. Úgy tetszett, itt és most a cél nem a zenével való elmélyült azonosulás, inkább az, hogy karmester és zenekara reprezentatív körülmények között szerepeljen, a sajtó fokozott figyelme által kísérve. A mûvek természetébõl következik, hogy e szándéknak Berlioz érzékeny és szabálytalan, lírai-meditatív zenéje erõsebben áll ellen, mint Prokofjev balett-tételei, melyek eleve a színes-energikus illusztrativitás jegyében fogantak -ennek megfelelõen a koncert második része több örömöt szerzett, mint az elsõ.

Tudván Valerij Gergijev megbecsültségérõl és sikereirõl, tanácstalanul szemléltem és hallgattam teljesítményét, azon töprengve, vajon ez a nyers muzsikus-személyiség, a maga gyakran közönséges gesztusaival, ez a kevéssé árnyalt, inkább impulzív zenélés, melyet manuálisan kifejezetten gyarló jelrendszer (tisztesség ne essék szólván: a zene ütemétõl gyakran teljesen független, zavaros hadonászás) közvetít, egy szó mint száz, ez az egész kétes és szellemietlen jelenség a mûvelt Nyugat zenepiacán miként és miért válhatott keresett, ünnepelt márkává? Ez a koncert erre a kérdésre semmilyen értelmezhetõ válasszal nem szolgált -remélem, akik jól ismerik Gergijev orosz operaprodukcióit, többet és biztatóbbat mondhatnak nálam. Az est külsõséges indíttatását jelezték az ellentmondást nem tûrõn lepergetett, a koncerthez és egymáshoz nem illõ ráadások: egy Szentivánéji-scherzo, egy Rákóczi-induló, meg egy Párok játéka. A helyzet iróniája, hogy az est elején, mint említettem, felvételrõl egy valóban nagy karmesterrel is szembesültünk: láttuk-hallottuk a nyolcvankét éves Soltit, a maga ifjúi zenélésének tüzével és páratlan tökéletességével. (Szeptember 10. -Mûvészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendezõ: Mûvészetek Palotája)

Az utóbbi évtizedekben egyre több a virtuóz zongorista, az égrõl a csillagot is lejátszó ilyen-olyan versenygyõztes - ám a valóban jelentõs mûvészek száma vészesen csökken. Ha nem lépne fel rendszeresen Budapesten Schiff András és Grigory Sokolov, aligha állíthatnánk, hogy ez a város olykor találkozik a legnagyobbakkal. Most örömünkre ismét itt járt valaki a választottak közül: az amerikai születésû, de Londonban élõ MURRAY PERAHIA. A zongoramûvész, aki idén áprilisban ünnepelte hatvanadik születésnapját, soha nem kényeztette el Magyarországot, ám hébe-hóba mégis megfordult a Zeneakadémia pódiumán: emlékezhetünk 1994-es zenekari estjére (a Liszt Ferenc Kamarazenekarral) és szólóestjére, az 1996-os Tavaszi Fesztivál mûsorába illesztett újabb versenymû-produkcióira (ismét Rolláékkal), majd 2004-ben hallott Bach- és Mozart-tolmácsolásaira, az Academy of St. Martin in the Fields társaságában. Most megint eljött, s ezúttal ismét a legbensõségesebb formát választotta: szólóesten adott számot arról, miképp vélekedik ma az alaprepertoár néhány fontos fejezetérõl.

Perahia nem újító, nem felfedezõ, inkább a régi iskola: Serkin, Horszowski és mások követõje. A kortárs zenéhez nem vonzódik, mûsorát a zongorairodalom aranytartalékából állította össze lényegre mutatón és takarékosan: Bach, Beethoven, Brahms, Chopin. Kevesek tehetik meg ezt, kevesektõl fogadja el a közönség, ha ezerszer játszott darabokat vesznek elõ ezeregyedszer - Perahiától azonban igen, az õ nagyságrendjében alighanem ez a természetes. A zongoramûvész az elõzetesen meghirdetett mûsortól eltérõn Bachtól nem a B-dúr, hanem a D-dúr partitát szólaltatta meg (BWV 828). Muzsikálását dinamizmus és mértéktartás uralta: az Ouverture lassú bevezetését heroikus-délceg tartással, gyors fõszakaszát fürgén-feszesen játszotta, az Allemande-ban frazeálásának beszédességét, a Courante-hoz érve remek hangsúlyait és a hangzás dús zamatát élvezhettük -no meg a bátor, finomkodástól mentes karakterizálást. Már ebben a tételben is feltûnt, milyen komolyan veszi Perahia a táncos lejtést: a mû további tételeiben is - de különösen az Ariában és a Sarabande-ban - érvényes maradt a mozdulat döntõ szerepe, a friss tempók iránti vonzódás. Utóbbi a mûvet záró Gigue-bõl virtuóz finálét kreált: csak úgy sisteregtek az ellenpontos szerkesztésû tétel tizenhatodai.

Beethoven D-dúr szonátájában (op. 28) a nyitó Allegro témaprofiljai igen erõteljes körvonalazással bontakoztak ki, ugyanakkor a tételt Murray Perahia ujjai alatt mindvégig kiegyensúlyozottság uralta. A korálfeldolgozást idézõ faktúrájú d-moll Andante lépõ basszusú keretrészét ezúttal nem övezte a sejtelmesség aurája, viszont a tizenhatod-triolás maggiore középszakaszt a zongoramûvész inkább csipkelõdõs scherzando gyanánt, mintsem megilletõdött közjátékként olvasta, a visszatérésben pedig jelentõs fokozás növelte az újból megjelenõ A rész súlyát. A Scherzo játékosság helyett energiatartalmával hatott, a dudabasszusú finálé nyugodt derûje pedig ezúttal is világos választ adott arra, miért kapta a kompozíció a Pasztorál-szonáta melléknevet. Brahms op. 118-as sorozatának hat tételével érkeztünk a koncert legsûrûbb-legelvontabb fejezetéhez: Murray Perahia a tételek többségében (a négy Intermezzóban és az 5-ös sorszámot viselõ Románcban) a pasztelles színvilágú, elomlóan lágy ritmikájú, magányos késõ romantikus meditáció, egyfajta álom és ébrenlét közt lebegõ zenei révedés lehetõségét találta meg -kivéve persze a 3-as számú g-moll Balladát, amelyben tömör hangzás és erõs hangsúlyokkal központozott, markáns karakterizálás jellemezte az elõadói alapmagatartást. Végül a mûsort záró három Chopin-darabban (Asz-dúr etûd, op. 25/1; cisz-moll etûd, op. 10/4; Asz-dúr ballada, op. 47) ismét az iménti bekezdésekben már többször körülírt mértéktartást-egyensúlyérzéket csodáltam: a megfogalmazás nem tagadta a romantikus szerzõ jelenlétét, de a klaszszikus formálás fegyelmével erõsítette a darabokból sugárzó tartást. Talán sikerült érzékeltetnem, hogy ez a szólóest jelentõs, emlékezetes koncert volt, de számomra nem tartozott a katartikusak közé. Murray Perahiának nem kenyere a Schifftõl ismert olümposzi játékosság és mindig újat keresõ felfedezõ kedv, és a sokolovi magány és titokzatosság magaslati levegõje sem veszi körül. De kétségkívül nagy zongorázás az övé - az átgondolt, végsõkig kiérlelt fajtából. (Szeptember 19. - Zeneakadémia. Rendezõ: Jakobi Koncert Kft.)

Olykor úgy tetszik, Budapest hangversenyéletét szeszélyes véletlenek irányítják. Elõfordul, hogy egy mûvész sok éven át felénk se néz, aztán pár hónap alatt kétszer is megfordul nálunk. Ez tette YEFIM BRONFMAN, akit az év elején a Liszt Ferenc Kamarazenekar szólistájaként üdvözölhettünk, szeptember végén pedig a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR vendégeként lépett magyar pódiumra a negyvenkilenc éves, taskenti születésû muzsikus, aki 1973-ban Izraelbe emigrált, majd 1989-ben amerikai állampolgár lett, és mai sikereit is az Egyesült Államokban alapozta meg. Januári fellépésén Rolla János és muzsikustársai kíséretével Mozart c-moll zongoraversenyét játszotta - most pedig FISCHER IVÁN vezényletével Brahms B-dúr koncertjének szólóját hallhattuk tõle.

Életrajzának adatait sorolva az imént kihagytam egy lényeges mozzanatot: a zongoramûvész kedvelt kamaramuzsikus, akivel korábban szívesen játszott együtt Isaac Stern és Jean-Pierre Rampal, mai partnerei között pedig ott találjuk Pinchas Zukermant, Joshua Bellt és Yo-Yo-Mát. Mindezt nem árt tudni, ha az ember meg akarja érteni, miért volt Bronfman és a Fesztiválzenekar együttmûködése oly harmonikus Brahms 1881-ben befejezett második zongoraversenyében. Alighanem azért, mert a szólista tisztán látja a rendhagyó formájú, négytételes kompozíció lényegét: tudja, hogy ez a mû szimfonikus kamarazene. A B-dúr koncertben a protagonistának nagyon nehéz szólammal kell megbirkóznia, ám az áldozatokért cserébe Brahms nem kínálja a reprezentatív csillogás lehetõségét. Nála a magánszólam nem mutatós, dallamszálaival inkább beleszövõdik a zenekari textúrába, párbeszédet folytatva a vonósokkal és fúvósokkal, sõt a dolog az Andantéban odáig fajul, hogy a tétel legszebb szólóját a cselló játssza -a lírai dallamot ezúttal a mindig kiváló Szabó Pétertõl hallottuk.

Bronfman tehát kamarazenélt Fischer Iván magabiztosan irányított, rugalmas ritmusú és gazdag hangzású zenekarával. Játékát feddhetetlen technika és szélsõségektõl óvakodó mértéktartás jellemezte. Hangja nem különösebben izgalmas, nem érzéki csengésû, de tökéletesen alkalmas a választékos dinamikai árnyalásra, tempói telitalálatok, hangsúlyai a helyükön szólalnak meg. Szép, érzékeny, ihletett zenélés az övé. Ha a jelentõség, az átütõ erõ, mint januári Mozartjából, ebbõl a Brahms-tolmácsolásból is hiányzott, az mégis vitathatatlan, hogy a jó ízlés és a kultúra játékának minden részletét áthatotta.

Utóiratok a 19. századhoz - Fischer Iván akár ezt a címet is adhatta volna a koncertnek. Mert ha arra próbálunk választ keresni, mi köti össze az elsõ részt kitöltõ Brahms-zongoraversenyt és a szünet után elhangzott, hasonlóképpen nagyszabású Rahmanyinov-opuszt, az 1908-ban bemutatott 2. szimfóniát, kézenfekvõ a megállapítás: mindkét zene alaphelyzete a késeiség, a visszatekintés. Csak míg a versenymû a maga post scriptumát a klasszikus formai fegyelem keretei között fogalmazza meg, a szimfónia a sajátját a végletekhez vonzódó késõ romantika képviselõjeként írja. Fischer Iván remek 2. szimfóniát vezényelt -és mintha az õ interpretációjának sikere mögött is munkált volna egy olyasféle, szentenciába foglalható belátás, amely Bronfman keze alatt a B-dúr zongoraverseny hangjaiért szavatolt. Fischer esetében, úgy éreztem, a Rahmanyinov-tolmácsolás sikerének kulcsa itt és most abban a felismerésben rejlett, mely szerint elég, ha a mû végletes, az elõadásnak tudnia kell, hol a határ. Fischer a dinamikai fokozásokat, az érzelmek és indulatok adagolását mindig engedte eljutni a kritikus pontig; engedte, hogy megfeszüljön a húr - de nem engedte, hogy túlfeszüljön, mindvégig megóvta a produkciót attól, ami Rahmanyinovot a másodosztályú értelmezõk keze között fenyegeti: a bombasztikus túlzásoktól. Ez az elõadás elsõ osztályú volt: rendkívüli erõvel, de aránytévesztésektõl mentesen váltotta valóra a szimfónia lehetõségeit. Jól esik emlékezni a nyitótétel pasztellszíneire, melankóliájára, majd fokozatosan kibontakozó temperamentumára. Örömmel idézem fel a scherzo ritmikájának fürgeségét és élénk hangsúlyait. Elismeréssel állapítom meg, hogy Fischer a bensõséges klarinétszólóval ékes Adagióból Rahmanyinov késõbbi amerikai hangjának édességét is kihallotta - s végül lelkesen dicsérhetem a finálé hangzásának tömörségét, lendületének megállíthatatlan dinamizmusát. (Szeptember 22. - Mûvészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendezõ: Budapesti Fesztiválzenekar)

Ha nem tévedek, a KÖLNI RÁDIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA legutóbb nem egészen két esztendeje, 2005 decemberében lépett fel Budapesten: akkor a Budapest Kongresszusi Központban játszottak, karmesterük azon az estén is SZEMJON BICSKOV volt - az orosz származású muzsikus idén immár tíz esztendeje áll a WDR együttese élén. Bicskov tavalyelõtt az osztrák századforduló nagyszabású remekmûvét, Mahler egész estét betöltõ 3. szimfóniáját vezényelte - most is visszatért ehhez a korszakhoz, ám ezúttal a teljes koncertet Richard Straussnak szentelte. Egy szimfonikus költemény (Till Eulenspiegel vidám csínyjei) és egy szimfóniává felstilizált másik (Alpesi szimfónia) alkotta a hangverseny masszív zenekari pilléreit, melyek közt az elsõ rész második felében törékenyebb mûfaj kapott helyet: egy csokor dal (Heimliche Aufforderung; Meinem Kinde; Zueignung; Morgen; Ich wollt' ein Sträußlein binden; Cäcilie).

A vokális fejezet tolmácsaként fiatal osztrák szopránt ismerhetett meg a közönség: GENIA KÜHMEIER Salzburgban született, a Mozarteumban és a bécsi zeneakadémián tanult, nemzetközi karrierjét 2002-tõl számítja a kritika. Kifogástalanul megformált, arányos produkciókban közvetítette a Strauss-dalokból sugárzó repesést, vágyakozást, meghatottságot - azt a hasonlíthatatlan, gyöngyházderengésû érzelem- és hangulatvilágot, amely a zeneszerzõ dalköltészetének védjegye. Genia Kühmeier tisztán énekel, szövegmondása plasztikus, elõadásmódja kifejezõ - ám a hang olykor mintha kissé kevés volna, nem mindig képes felszárnyalni, ehhez néha hiányzik a fény, a vivõerõ. Az ilyesmire mondják: szolid teljesítmény. Biztonság és rokonszenvesen mértéktartó ízlés jellemzi, de nem átütõ sem a személyiség, sem az énekesnõ muzikalitása.

Ha már átütõ erõnél, szuggesztivitásnál tartunk: e tekintetben Bicskov sem egyértelmû képlet. Két évvel ezelõtti Mahlerében, úgy emlékszem, lassan nyílt meg s csak a végkifejletben forrósodott át, most meg mintha egyáltalán nem törekedett volna arra, hogy saját személyiségének, irányító jelenlétének mutatós gesztusokkal adjon nyomatékot. Rokonszenves mindez olyan korban, amely túl jól ismeri a kameráknak vezénylõ "látványkarmester" típusát. Kétségtelen, Bicskovnak is fontos volt ezen az estén a személyiség - a Straussé. És fontos a látvány is: a mozdulatai nyomán megszólaló kürt, fuvola, klarinét és a többi hangszer elõbb a kópé Till csínytevésekkel teli életét és valószínûtlen halálát vetítette képzeletünk vásznára harsány színekkel és vérbõ humorral, majd a szükséges mértékben felduzzasztott zenekar játéka szinte filmzenét idézõ plaszticitással ábrázolta a Strauss vezette hegyi túra természeti tüneményeit. A zeneszerzõ félig-meddig bevallottan hangszerelés-kompendiumnak szánt pasztorál-szimfóniája akkor a leghatásosabb, ha az elõadók bátran megmártóznak a naivan illusztratív naturalizmus hullámaiban. Bicskov és a Kölniek ezt tették, s dicséretükre legyen mondva, a fürdõben az egyensúlyt is sikerült megtartani: a tolmácsolás soha nem lépte át a jó ízlés határait. A zenekar egyébként ezúttal is maga volt a fegyelem és figyelem, a pontos-gondos szakmaiság -az európai középmezõny rangos képviselõje. Egy jó rádiózenekar. Az ilyet Európa egyetlen normálisan mûködõ országában sem akarják megszüntetni. (Szeptember 24. - Mûvészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendezõ: Mûvészetek Palotája)

Csengery Kristóf

Jean Sibelius halálának tizedik évfordulójára monumentális, orgonaszerû emlékmûvet emeltek a helsinki Sibelius-parkban. Sajátos formaötlet ez egy olyan komponistával kapcsolatban, aki talán ha három orgonamûvet komponált egész életében; a gondolat viszont, hogy a Sibelius zenéjét jelképezõ szobor a finn táj organikus, hangzó részévé váljon, megkapó: "ezüstös sípjai -írja az alkotó - visszatükrözik az évszakok változásait és a fényt, visszhangozzák a madarak énekét, együtt sóhajtanak a tengeri széllel, és bõszülten harsognak vihar idején". Ez a különleges emlékmû-hangszer a világ szinte bármely vidékén mûködõképes lenne - hogy azonban maga a sibeliusi muzsika mennyire változó sikerrel szervült a Finnországon kívüli zenei tájakba, arra az idei esztendõ, a szerzõ halálának ötvenedik évfordulója is rávilágít. Míg például London három hónapos fesztivállal, Németország pedig a Die Tonkunst Sibeliusnak szentelt számával emlékezik a komponistára, itthon - tudomásom szerint - egyedül a BUDAPESTI FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG ZENEKARA adott reprezentatív hangversenyt a szerzõ tiszteletére (igaz, a program két alkalommal, szeptember 24-én és 25-én is elhangzott az Operaházban).

Bárki állította is össze a hangverseny mûsorát, sajnos nem kívánt sokat cizellálni az átlagos hazai koncertjáró maroknyi agyonjátszott kompozícióból összeálló, elnagyolt és hiányos Sibelius-képén. A szerzõ nacionalista korszakából származó két sikerszám, a Karélia-szvit és a Finlandia, valamint a ráadásként adott Valse triste mellett így csak a ritkán hallható Luonnotar címû zenekari dal szolgált frissítõül a hangverseny második felében. A szünet elõtt Csajkovszkij 5. szimfóniája hangzott el - és már az elsõ tételben sejteni lehetett, hogy ezt az estet nem a felejthetetlenek között fogjuk számon tartani. Mert hiába oly muzikálisak a Filharmónia-zenekar oboásai, fagottosai és fuvolásai, hiába szép tónusú a vonóskar, hiába világlott ki a szimfónia zárótételébõl, hogy az együttes képes a dinamikus megszólalásra, ha a pulpituson álló karmesterbe kevesebb természetes zeneiség szorult, mint a játékosokba.

Az est finn dirigense, OKKO KAMU ugyan elhivatott és lelkiismeretes szakember benyomását keltette, az a képesség azonban, hogy a gondosan megtanult partitúra lapjait életre támassza, hogy a mûveknek lendületet és perspektívát adjon, mintha hiányozna belõle. Pálcája nyomán a Csajkovszkij-szimfónia elsõ tételében a szólamok között ide-oda adogatott skálákból nem születhetett eleven, térbeli játék; a sokszor ismétlõdõ, kvint-lelépéses fúvós motívumok mintha egymás fénymásolatai lettek volna, és sehová sem tartottak; a párbeszédre hivatott ütemek apró monológok maradtak. A második tétel patetikus csúcspontjaiig nem annyira felemelkedtünk, mint inkább felverekedtük magunkat; a harmadik tétel keringõje pedig éppúgy csinos helybenjárás maradt, ahogy a Karélia-szvit indulói. Hasonló eminens-precizitás hatotta át a Finlandia interpretációját is - az Allegro moderato szakasz fel-felriadó rezes motívumaiból és az alattuk morajló mélyvonós-fenyegetésbõl pedánsan irányított, semleges idõkitöltés lett, s így nem születhetett meg az a feszültség, amely a himnikus zárószakasz létét formailag és pszichésen indokolta volna. Kamu ráadásul leküzdhetetlen vágyat érez, hogy lírai témákat, új formarészeket molto > ritardandónak beillõ "agogikákkal" készítsen elõ, még egy (helyesebben: még számos) kegyelemdöfést adva a zenei folyamatnak.

A Kalevala teremtéstörténetét szabadon feldolgozó Luonnotar-dalt RIIKKA HAKOLA tolmácsolásában hallottuk (a finn szöveg magyar tolmácsolásával ugyanakkor - miért? miért? - adósak maradtak a szervezõk). A nehéz szólamát biztonsággal éneklõ finn szoprán színpadi jelenléte erõt sugárzott, ám tragikus hõsnõket idézõ, átforrósított hangvétele sehogy sem illett e letisztult, mágikus, olykor szinte ráolvasás-szerû szövegi-zenei világba, amelyben csak egy-egy pillanatra köszönnek vissza a nagyromantika gesztusai. S már csak statisztikai alapon is érdemes lett volna végiggondolni, praktikus-e egy szekundlépésektõl hemzsegõ énekszólamot olyan elõadóra bízni, akinek vibrátó-amplitúdója eleve tercnyi… (Szeptember 25. - Magyar Állami Operaház. Rendezõ: Budapesti Filharmóniai Társaság)

Gyarmati Eszter

Érdeklõdéssel vártam ALEKSZEJ VOLOGYIN második budapesti fellépését: a 2003-as zürichi Anda Géza Zongoraverseny gyõztese elõször tavaly októberben játszott magyar közönség elõtt, de akkori koncertje -szólóest az MTA Roosevelt téri dísztermében -zavaró körülmények áldozatául esett (zajok a teremben és a termen kívül, tapintatlan közönség). Fokozottan érdekelt tehát, hogyan teljesít a fiatal orosz muzsikus a NEMZETI FILHARMONIKUSOK szólistájaként, a Mûvészetek Palotája inspiráló légkörében, Beethoven c-moll versenymûvét (op. 37) tolmácsolva.

Sajnos az újabb találkozás is felemás eredményt hozott. A nyitó Allegro con brio kissé túlságosan peckes ritmizálású zenekari bevezetõje után a zongora belépését száraznak, keménynek éreztem, s Vologyin zenélése az elsõ tételben mindvégig formális benyomást keltett. Szólamát energikusan adta elõ, de az erõ, határozottság, technikai biztonság önmagában kevésnek bizonyult: hiányzott a csengõ hang, csupán szûk spektrumból válogatta a mûvész a színeket - és fájón nélkülözte a tétel a személyesség, a szuggesztivitás gesztusait. Ugyanilyen tapasztalatokat szereztem a korrekt kivitelezésû rondófinálé hallgatásakor is, a Largo magánszólamából pedig a nyitótételhez hasonlóan a kommunikatív magatartást, a közvetlenséget hiányoltam.

KOCSIS ZOLTÁN vezényletével a zenekar Beethoven versenymûvét Bartók és Brahms egy-egy szimfonikus alkotásával keretezte. A végével kezdem, hogy túlessünk mondandóm érdesebb részén: az est második felében Brahms 1. szimfóniája konvencionálisan és ihletszegényen, a kidolgozás apróbb felületességeitõl sem mentes olvasatban hangzott fel. A harmadik tétel, a scherzo funkcióját betöltõ Un poco allegretto e grazioso elsõ ütemeiben olyasmi történt, amihez hasonlót harmincöt évi koncertjárás során eddig nem tapasztaltam: a zenekar véletlenül alla breve -vagyis dupla tempóban - kezdett játszani, úgyhogy a karmester néhány hang után kénytelen volt leinteni és újra kezdeni a tételt.

Bevezetõül azonban ritkaság szólalt meg: Bartók szinte soha nem hallható op. 4-es2. szvitje, melyet a zeneszerzõ 1905/07-ben komponált, s 1943-ban dolgozott át. A mû, mely a Nemzeti Filharmonikusok munkatervében a Bartók Új Sorozat hanglemez-összkiadás feladatai között került terítékre, példás elõadásban hangzott fel: a hallgatónak nemcsak a zenekari játék csiszoltságára és virtuozitására kellett újra és újra felfigyelnie, de arra az árnyalt látásmódra is, amellyel a tolmácsolás a korai mû stílusvilágát szemlélte. Kocsis Zoltán mindvégig érzékeltette a fogalmazásmód összetettségét: a szecessziós elegancia, a német késõ romantika hatása, a magyarnótás dallamvilág és ritmika hetykesége, valamint az önirónia egymást követõn, sõt olykor egyidejûleg jelent meg vezénylésében -mindeközben azonban Kocsis egy-egy jelentõségteljes pillanatra azokat a hangszerelési effektusokat, hangvételeket, dallamfordulatokat is felvillantotta, amelyek már ebben a korai, kiforratlan kompozícióban is az érett zeneszerzõt elõlegezik. Ráadásként is Bartókot hallottunk: az 1. szvit 3. tételét. (Szeptember 25. - Mûvészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendezõ: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Regény -vagy inkább filmforgatókönyv - lapjaira kívánkozik LEON FLEISHER pályafutása. Az amerikai zongoramûvész egy híján nyolcvan esztendeje, 1928-ban született, és csodagyerekként már nyolcévesen koncertezett. A korszakalkotó Beethoven-játékos, Artur Schnabel tanítványa lett, majd tizenhat esztendõsen a New York-i Filharmonikusokkal lépett fel, Pierre Monteux vezényletével. 1952-ben megnyerte a brüsszeli Erzsébet Királyné Zongoraversenyt, késõbb jelentõs felvételeket készített Széll György és a Clevelandi Zenekar társaságában. 1965-ben azonban sorscsapás érte: jobb keze megbetegedett. Ettõl kezdve koncertezõ pianistaként be kellett érnie a balkezes repertoárral. Évtizedeken át tanított - e minõségében nagy hírnévre tett szert - és vezényelt. Története néhány éve a hollywoodi happy ending szellemében vett váratlan végsõ fordulatot: a gondos kezelésnek köszönhetõen a mûvész ma ismét képes használni jobb kezét.

Fleisher mindeddig nem volt népszerû -sõt még csak ismert sem -a magyar zenehallgatók körében. Nem emlékszem, hogy az elmúlt három évtizedben akár egyszer is koncertezett volna Budapesten, lemezeit a Rádió nemigen játssza, zongorázása muzsikus körökben nem beszédtéma. Különös, hogy most mégis eljött a Mûvészetek Palotájába, bemutatkozni - hetvenkilenc évesen, amikor más zongoristák a billentyûk helyett inkább az emlékirataikkal bíbelõdnek. S hogy eljött, átadta névjegyét, az hagyján: de milyen mûvel! Egy gyilkosan nehéz darabbal, Ravel Balkezes zongoraversenyével, amelybe némely fiatal virtuóznak is beletörik olykor a bicskája. Szent ég, mi lesz itt, kérdeztem magamtól az est kezdete elõtt: hogyan fogja egyáltalán lejátszani az idõs mûvész a nehéz szólamot?

Nos, az élet szolgál meglepetésekkel, gyakorta bizonyítva, hogy a dolgok másképp vannak, mint gondoljuk. Fleisher zökkenõmentesen abszolválta feladatának hangszeres részét: jelentõsebb technikai szépséghibák nélkül játszotta le a D-dúr versenymû magánszólamát - olyan üzembiztosan, hogy azt egy hetvenkilenc éves muzsikus esetében állva illik megsüvegelni. Maga a zene azonban - ez a csodálatosan sûrû, elementáris indulatvilágú, démoni alkotás, a maga éjsötét alaptónusával és a sötétségbe villámszerûen belehasító, éles fényeivel - ezúttal távol maradt: szenvedély, sodrás, mágikus erõ helyett korrektséget kaptunk, ami édeskevés. Idézhetjük tehát az evangéliumi mondatot, de megfordítva: bizony, úgy látszik, megesik hogy a test kész, de a lélek erõtlen.

Fleisher kísérõire kár volna sok nyomdafestéket pazarolni: Budapesten jó néhány olyan zenekar mûködik, mint amilyen a hangzatos nevû ORCHESTRE NATIONAL D'ÎLE DE FRANCE (bár ne legyünk igazságtalanok: a francia együttes vidéki zenekar -igaz, Európából nézve Budapest is vidéki város). Berlioz Benvenuto Cellini-nyitányát feltûnõen fésületlen, összerendezetlen elõadásban tárták a közönség elé, a széles vonósdallam hátterében pontatlan fúvós figurációkkal, Saint-Saëns 3. szimfóniája (orgonaszóló: Vincent Dubois) a lírai részletekben hervasztón, a drámaiakban bombasztikusan szólalt meg kezük alatt. Vezetõ karmesterük, a román származású, Izraelben nevelkedett YOEL LEVI tetszetõs mozdulatokkal dirigál, karaktereket is sugall, de konvencionális gondolkodású és - mint a zenekari teljesítmény jellemzésébõl kiviláglik - gondatlanul dolgozó muzsikus, aki megelégszik a félmegoldással. (Szeptember 28. - Mûvészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendezõ: Mûvészetek Palotája; Filharmónia Budapest Kht.)

Beethoven Missa Solemnisének megszólaltatására készülõdve a karmester, FISCHER ÁDÁM rövid rádióriportban foglalta össze, amit a mûrõl gondol. Kulcsszavakat idézek fel a beszélgetésbõl: Fischer az Ünnepi Mise kapcsán ismételten visszatért a vízió kifejezéshez; hangsúlyozta, hogy ezzel a partitúrával Beethoven új dimenziót nyitott, s elhangzott még, hogy a Missa Solemnis más, több, mint a mûfaj korábbi képviselõi: besorolhatatlan, hasonlíthatatlan és egyedi. Ha elfogadjuk, hogy az interpretációs teljesítmények kritikájának feladata mindenekelõtt a szándék megértése, majd annak vizsgálata, hogy ezt a szándékot mennyire sikerült megvalósítani, végül pedig a kritikának arra is választ kell keresnie, miképp illeszkedik az elõadói elképzelés az alkotásból kiolvasható szerzõi intenciókhoz, akkor ez esetben könnyû a dolgunk, hiszen a karmester a maga rádiós vallomásával sokat elárult arról, milyennek hallja Beethoven Missa Solemnisét.

Nagyjából értjük tehát a szándékot: az elõadásnak a mû kivételes voltát kell érzékeltetnie a hallgatóval. De vajon mibõl áll ez a kivételesség? Nyilvánvalóan nem elég a kompozíció méreteire és nehézségére gondolnunk. Fischer Ádám a produkcióval világossá tette, hogy számára a mû rendkívülisége a kifejezés intenzitásával függ össze. Az elõadásnak mindvégig lényegi eleme maradt az a felfokozottság, amely a tételek atmoszféráját uralta: a zenei gesztusok által elénk állított magatartásformákban újra és újra végletekkel találkoztunk. Ez a végletesség persze a tételkaraktereknek megfelelõen változékony volt: a Kyriében sóvárgás formájában érvényesült, a Gloriában eksztázisként jelent meg, a Credo Fischer Ádám értelmezésében mintha egy hatalmas küzdelem, egy lázas lelki csatajelenet sodrában száguldott volna végig a hit tételein. Az önmagát meghaladni, önmagából kilépni próbáló ember erõfeszítését még az olyan szelíd részletekben is tetten érhettük, mint a hegedûszólós Benedictus túláradó áhítata, vagy a Dona nobis pacem gyermeki akaratossággal kérlelõ, makacs ismétlései.

Ha nem értem félre Fischer Ádám Missa Solemnis-olvasatát, azt kell gondolnom, ennek lényege az imént vázolt magatartásformában keresendõ; abban, hogy az elõadásnak meg kell mutatnia, Beethoven 1819 és 1823 között nem a vallásosság konvencióihoz igazodó, fejét lehajtva imádkozó ember miséjét írta meg, hanem azét, aki szent megszállottságában tombol és toporzékol, ököllel dörömböl az üdvösség kapuján. Az igazat megvallva ezt az indulatos, akaratos elemet sokkal vonzóbbnak és fontosabbnak tartom Beethoven mûvében, mint azt az értelmezést, amely az egyetemességet helyezi elõtérbe, ezzel mintegy lehûteni igyekezvén azt, ami forró és személyes. Fischer Ádám nyilatkozatában a Missa Solemnis elõadói nehézségeirõl is hangsúlyosan esett szó. A koncerten ennek a problémának a jelenlétét is érzékelhettük: az emberi teljesítõképesség határait súroló, illetve azokat olykor át is lépõ követelmények ezúttal nem eredményeztek a szó klasszikus értelmében szép muzsikálást, Fischernek azonban sikerült elérnie, hogy a csiszolatlanságok ne egyenként jelenjenek meg elõttünk, és ne zavaróan hassanak, hanem egy tömbszerûen értelmezett teljesítmény részeiként egy nyers és zabolátlan szépségeszmény érvényesülését szolgálják. Hõsies helytállással énekelt a MAGYAR RÁDIÓ ÉNEKKARA (karigazgató STRAUSZ KÁLMÁN), zeneigazgatóját lelkesen követve játszott a RÁDIÓZENEKAR, a négy szólista, SÜMEGI ESZTER, MELÁTH ANDREA, SZAPPANOS TIBOR és RÁCZ ISTVÁN pedig ha intonációsan nem is makulátlanul, mindenképpen egységes és kifejezõ, a produkció szellemét méltón képviselõ kvartettként szerepelt. (Szeptember 29. -Zeneakadémia. Rendezõ: Magyar Rádió)

Csengery Kristóf

Valerij GergievValerij GergievMurray PerahiaMurray PerahiaYefim Bronfman Felvégi Andrea felvételeiYefim Bronfman Felvégi Andrea felvételeiSzemjon Bicskov és Genia Kühmeier Pólya Zoltán felvételeSzemjon Bicskov és Genia Kühmeier Pólya Zoltán felvételeOkko KamuOkko KamuRiika Hakola BFTZ-archivumRiika Hakola BFTZ-archivumAlekszej VologyinAlekszej VologyinFischer ÁdámFischer ÁdámSümegi Eszter, Meláth Andrea, Brickner Szabolcs és Rácz István Felvégi Andrea felvételeiSümegi Eszter, Meláth Andrea, Brickner Szabolcs és Rácz István Felvégi Andrea felvételei