Muzsika 2007. augusztus, 50. évfolyam, 8. szám, 3. oldal
Mikes Éva:
Sopron, huszonharmadszor
Régi Zenei Napok 2007
 

Az idei Régi Zenei Napokon meglátszott, hogy kevesebb a pénz. Miért éppen erre ne lenne kevesebb persze, amikor szinte semmire sem jut már? Mindenesetre hiányzott a szokásos, igazán monumentális produkció: egy nagy oratorikus mű Nicholas McGegannel, Vashegyi Györggyel vagy mással. Kamarazenélés folyt inkább, kisegyüttesek, szólisták programjai próbálták felvenni a versenyt a párhuzamosan zajló 50. Soproni Ünnepi Hetekkel és megannyi más programmal. Nem könnyű. És nem egyszerű felkelteni a soproniak érdeklődését a historikus zenélés iránt, vagy becsábítani őket a Liszt Művelődési Központba egy forró nyári estén. A lelkes törzsközönség azonban ezúttal is követte művészeit, és hálás volt a jó produkciókért. Szubjektív beszámoló a fesztiválról.

Még a Muzsikában is meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy az olvasók zöme nem hallott a Visegrad Baroque Orchestráról. Az együttest tavaly alapította Barbara Maria Willi, azzal a céllal, hogy zeneileg is kapcsolatot teremtsen az úgynevezett visegrádi országok között, hogy együtt muzsikáljon egy maroknyi historikus zenész. Elnézve, ami a politikában zajlik, azt kell mondanom, ez a zenei összefogás sokkal harmonikusabb és sikeresebb, így is bizonyítva a művészet békítő, harmóniára törekvő, ellentéteket feloldó szerepét. A lengyel, cseh, szlovák és magyar zenészek mottója, "Közép-Európa messze hangzó hangja" még nem érvényesül, de reméljük, az évek során majd valóban messzire szól, és repertoárja is felépül lassan. Egyelőre J. S. és C. Ph. E. Bach, Zelenka és Brixi művei alkotják, azaz a nagy mester mellett most még csak a cseh archívumból dolgoznak, nem véletlenül talán, hiszen a karmester, Marek Štryncl cseh. Jövőre tervezik bővíteni a repertoárt, és szándékaik szerint magyar, szlovák és lengyel szerzők műveiből is választanak majd.

A 23. Soproni Régi Zenei Napokat ez az együttes nyitotta. Az est első fele egy sajátosan összeállított Zelenka-áttekintést nyújtott: a Szent Vencel oratórium symphoniáját a 112. és 110. zsoltár követte, az egyházi darabokat pedig egy bravúros Brixi-orgonaverseny, a D-dúr. Jó darabok, a koncertnek ez a fele mégis csalódást keltett. Marek Štryncl egyáltalán nem tűnt meggyőzőnek, határozottnak, a négyszínű csapatot szuggesztíven összefogónak, inkább fakónak és erőtlennek, így vele a zenekar sem nyújtott átütő előadást. De azt is valószínűnek tartom, hogy a négy ország zenészeinek ritkábban nyílik lehetőségük együtt próbálni, muzsikálni, és ez érződik meg a produkción. Nincsenek igazán egymásra hangolva, hiányzik játékukból a bensőségesség és az összeszokottságból eredő olajozottság. Azt sem feledhetjük persze, hogy a zenekar mindössze egy éve alakult. Ami a szólistákat illeti: Markus Brutscher szép tenor hangja főként a fortékban uralta a teret, míg Tomáš Král, a rendkívül fiatal basszista megilletődötten és iskolásan énekelt. A második rész, a mestermű, C. Ph. E. Bach Magnificatja, talán a darab ereje révén is sokkal nagyobb élményt kínált. Az Ars Brunensis cseh vegyeskar kulturált énekléssel csatlakozott az előadáshoz. Kiss Noémi szopránja nem igazán szép színű, ám Markus Brutscher ezúttal kimondottan meggyőzően énekelt, és remek volt a szép hangú alt: Britta Schwarz. Mindenesetre hallottunk már hatásosabb nyitókoncertet.

Oláh Aino mutatkozott be a második estén. Korábban nem ismertem őt, ami nem szégyen, huszonhat éves ifjú csembalóművészről lévén szó. Az ismeretlen név és a szóló csembalóest megint csak nem igazán közönségcsalogató, és míg üdvözlendő gyakorlat a Soproni Régi Zenei Napok szervezőitől, hogy bemutatkozási lehetőséghez juttatnak sokakat, az ismeretlen nevek nem segítenek a közönségtoborzásban. Pedig ilyenkor amúgy is évről évre felvetődik a kérdés: vajon hol van a soproni közönség? A zeneiskolák tanárai és hallgatói sem teszik tiszteletüket, pedig gondolom, lenne mit tanulniuk az ország és a világ legkülönbözőbb részeiről évek óta idelátogatóktól, legyen szó koncertről vagy kurzusról. Fel nem foghatom ezt az érdektelenséget. De vissza Oláh Ainóhoz! A műsor első részében Bach d-moll toccatája és az a-moll hegedűszonáta átirata, a másodikban hat Domenico Scarlatti-szonáta hangzott el. Nekem nehézséget okoz megítélni a csembalójátékot - igaz, nem is tisztem -, annyit azonban most is meg tudtam állapítani, hogy a fiatal művész virtuóz technikával, szédületes tempóban játszik, ám a humort és a mély érzelmeket nyilván számára is a kor hozza majd meg. Ujjai a legbriliánsabb futamokban is könnyedén futnak, de jól esett néhány lassabb ütem a nagy bravúrjátékban. A Scarlatti-szonáták számomra sokkal nagyobb élményt nyújtottak, hangzásuk is jobban illett a fiatal művész robbanékonyságához.

Amikor végképp elbizonytalanodik az ember, hogy mi jó, mi rossz, mi kiemelkedő, mi átlagos, nem kell mást tennie, mint beülni valamelyik kurzusra. Azt kell mondanom, mindegy melyikre, mert valamennyi professzortól (Anneke Boeke, Halmai Katalin, Malcolm Bilson) elsősorban ugyanazt lehet megtanulni: az a zenélés lényege, hogy minden hangról gondoljon valamit az előadó. Ezt aztán mindegyik professzor habitusának megfelelően, több-kevesebb színészi játékkal, gesztikulálással, előjátszással, humorral mondja el, de az alapelvet valamennyien rendkívüli szuggesztivitással közvetítették az idén erősen lecsökkent létszámú hallgatóságnak. Hogy a magyarok esetében az érdektelenség vagy a pénz hiánya a távollét oka, nem tudhatni, mindenesetre kár, tekintve, hogy milyen gyengécske lábakon áll itthon az intézményes régizenei képzés. Aki jelen van, lelkes, fogékony: órák, de szinte már percek alatt kinyílnak a torkok, erősödik a támasztás, tisztul a kiejtés, árnyalódik a billentés, tartalommal telítődik a frázis.

Szórakoztató, tanulságos és élvezetes benn ülni ezeken az órákon - néha élvezetesebb, mint a koncerteken. Ez az érzés erősödött meg bennem 25-én, a Wiener Akademie estjén. A kamarazenekarban két ismerős: Posvanecz Éva (hegedű) és Máté Balázs (gordonka), szerencsére, mert utóbbi szép szóló futama az est egyik csúcspontja volt. Rossz előjellel kezdődött a hangverseny: a helyszínen tudtuk meg, hogy a karmester és orgonaművész Martin Haselböck betegség miatt nem érkezett meg, így műsorváltozás, szólistacsere, karmester nélküliség sújtotta az együttest, ezért talán nem csoda, hogy kicsit hevenyészettnek tűnt az előadás. A műsorösszeállítás már eleve szerencsétlen volt: Schmelzertől a Lamento di Fernandi III., aztán Händel F-dúr orgonaversenye op. 4 no. 4 helyett a d-moll, op. 7 no. 4 után az első részt a BWV 170-es kantáta zárta, a második részben a BWV 35-ös kapott helyet: Geist und Seele wird vervirret. Robin Blaze kontratenornak sok volt a kettő, talán a közönségnek is. Magassága szép, az alsó régiók rekedtek, ám ennek hozzáértők szerint nem váratlan betegség, hanem a jó technika hiánya az oka. Az orgonaversenyben Haselböck helyett a fiatal Wolfgang Kogert mutatkozott be, nem okozva különösebb megrázkódtatást sem jó, sem rossz értelemben. Bennem a "nem történt semmi különös" érzését keltette.

Nem igaz ez szerencsére a június 26-i, harkai, meghitt hangulatú hangversenyre, amelyet az evangélikus templom néhány éve felújított orgonáján adott Szekendy Tamás és énekes partnere, Zádori Mária. A két művész a koncertet közelmúltban elhunyt kollégájuk és barátjuk, Dabasi László brácsaművész - a Capella Savaria egykori tagja - emlékének ajánlotta. Maguk is capellások lévén, ez a gesztus valódi tartalommal telt meg. A szünet nélküli, majd másfél órás est kicsit aránytalanul billent el az egyébként izgalmas és jól előadott orgonadarabok javára. Kerll, Muffat művei viszonylag ritkán csendülnek fel, pedig igazi csemegék. Kiegészültek még jó néhány Bach-művel, ezek egy részét elhagytam volna, túlságosan tömény volt a műsor, rendkívüli módon igénybe vette a hallgató figyelmét. Magam úgy elfáradtam, mintha én "dolgoztam" volna odafönt, a karzaton. Az orgona felújítása felemásra sikerült. A mögöttem ülő Szabó Antal, a hangolás avatott szakértője részletesen elmagyarázta, ám én emígy tömörítem az alapos kifejtést: a hangzás nem kiegyenlített, ami sosem szerencsés. Zádori Mária szokásos formájával szerzett igazi élményt mindenkinek: éteri hangzás, bensőséges előadásmód, tökéletes formálás, átélés, megindító színek. Fux Ave reginája hozta el az este legemlékezetesebb pillanatait. Sajnos a harkai közönség távolmaradt a koncerttől, így csupán a megszokott kis csapat vitte magával a szép este hangulatát. A Fertő-tó felett lebukó nap a víz fölötti keskeny sávban narancs, afölött citromszínű fénnyel olyan volt a fekete égi kupola alatt, mintha tenger vize remegett volna a távolban. Sajátos varázsa illett az este fényéhez.

A hét legmonumentálisabb produkciója, már ami a létszámot illeti, a 27-i kórus-est volt. A Purcell Kórus ezúttal az Orfeo Zenekar nélkül, a második részben Komlós Katalin és Malcolm Bilson négykezes zongorakíséretével énekelt. A koncert sok érdekességet hozott. Itt van mindjárt a műsor: Schumanntól a Románcok és balladák I-IV. füzete, valamint Brahms Szerelmi dalkeringői - ezek a művek nem kimondottan a barokk repertoárhoz tartoznak. Az is újdonság, hogy kórus szólaltatta meg az eredetileg szólóhangokra írt dalokat. És végül ott volt a modern Steinway zongora. Vashegyi György szerint nézőpont kérdése, mi régi, mi modern, és persze van ebben is igazság. Nem tisztem e kérdés boncolgatása, ezért csak azt jegyzem meg, hogy barokk zene ide, modern zongora oda, az este remekül sikerült. A kórus - noha számukra is teljesen új a műfaj, hiszen most mutatkoztak be először dalokkal - kiváló teljesítményt nyújtott: megbízható volt, pontos, dinamikus, és a vidám Szerelmi dalkeringőkben ízig-vérig pajkos. Meglepett, hogy Komlós Katalin és Malcom Bilson átült a historikus hangszerek mellől a modernhez, de a kirándulás remek hangulatban telt, a billentyűs páros oldott, jókedvű játéka tovább fokozta a pompás hangulatot.

Anneke Boeke és Davidovics Igor egyórás hangversenye a szokásos Szent György templomban a nem szokásos módon folyt: Anneke Boeke új, puhább stílussal, parlandós előadásmóddal kísérletezik, ez azonban egyelőre bizonytalanságként hat, legalábbis én így éreztem. Kezdései, zárásai nehézkesnek, darabosnak tűntek, előadása kevesebb kedvet és biztonságot sugárzott, mint korábban, furulyázását nem éreztem olyan energikusnak, szuggesztívnek és átütő erejűnek, mint korábban. Davidovics Igor chitarronén, gitáron és theorbán élvezetes teljesítményt nyújtott, a darabok szórakoztatóak, számomra Kapsberger kivételével ismeretlenek voltak: holland dalok mellett Jacob van Eyck, Cima, Corbetta, Schop, de Lavigne, de Visée és Dieupart művei csendültek fel.

Fertőd és kastélya mindig varázslatos helyszín a nyáresti koncertekhez: a fecskék utolsó, lefekvés előtti röpte látszik a felújított, szép terem ablakán át, az erkélyről az allé végén a következő falu tornya sejlik fel, hatalmas gombócként guggolnak a buxusok a fegyelmezett parkban, és a teremben Malcolm Bilson varázsolja el fortepianón a közönséget (Cramer: 11 variáció A varázsfuvola egy témájára [Ein Mädchen oder Weibchen]; Beethoven: Esz-dúr szonáta, op. 7; Mozart c-moll fantázia, K. 475 és B-dúr szonáta,K. 533). Csak a legmagasabb hőfokon lehet beszélni Bilson játékáról - ezt meg is tette például Szekendy Tamás csembaló-, orgona- és fortepianóművész, aki a szünetben eksztatikus szavakkal dicsérte a 73 éves mestert. Pedig ha egy fortepianós áradozik egy másikról, az sokat elárul. Bilson egyetlen percre sem engedi el a hallgatót, lebilincsel, szórakoztat és megérint egyszerre, és teszi mindezt a lehető legegyszerűbben, legderűsebben, legszerényebben. Mosolyogva és szinte értetlenül ad annyi ráadást, amennyit csak a memóriája enged, a közönség, a zsúfolásig telt belső és külső terem lelkes tömege még marasztalná, de kedves magyarságával sajnálkozva mondja: "ez az utolsó, nincs most több a fejemben", majd harmadik ráadásnak még szívhez szólóan eljátssza Mozart D-dúr szonátájának 2. tételét.

Elaludtak a fecskék, elhal a zene, megilletődötten hallgat kicsit a közönség. S aztán elmegyünk. Vége a hét professzionális részének.

Másnapra, június 30-ára maradt szokás szerint a legjobb növendékek hangversenye és a nagyszerű Széll Rita vezette tánckurzus résztvevőinek bemutatójával és közös tánctanulással az események végére pontot tevő, pompás hangulatú bál. Isten veled, Soproni Régi Zenei Napok - remélem, jövőre újra találkozunk.


Oláh Aino


A Wiener Akademie


Robin Blaze


Anneke Boeke és Davidovics Igor
Magasi Dániel felvételei