Muzsika 2007. február, 50. évfolyam, 2. szám, 41. oldal
Csengery Kristóf, Kerékfy Márton:
Hangverseny
 

A Muzsika decemberi hangversenyrovatában már szóba hoztam, hogy a koncertipar számára a 2006-os Mozart-év igazi lehetőségeként a kontextusba helyezés, a mozarti életműnek a kortársak termésével való összevetése kínálkozott (volna). Azt is meg kellett állapítanom ugyanitt, hogy idehaza e jótékony konfrontációk elmaradtak. Akkor VASHEGYI GYÖRGY munkáját említhettem üdítő kivétel gyanánt, most is az ő neve által fémjelzett produkcióról készülök beszámolni. A karmester és két együttese, a PURCELL KÓRUS és a vele egységben dolgozó-fejlődő ORFEO ZENEKAR december elején egy - sőt két - kézenfekvő, mégis eredeti ötletet valósított meg. Egyazon hangversenyen hallhattunk két requiemet: a Mozart által megbecsült salzburgi pályatárs, Michael Haydn kompozícióját 1771-ből, majd a szünet után magát a Mozart-művet, mely a zeneszerző utolsó kompozícióinak egyikeként húsz évvel később keletkezett. Mozart eredetileg befejezetlenül maradt Requiemje azonban ezúttal nem a famulus, Franz Xaver Süßmayr kiegészítésében (a mű legelterjedtebb alakjában) hangzott fel: Vashegyi és muzsikustársai megismertették a közönséget az angol zenetörténész, Richard Maunder rekonstrukciójával.

Michael Haydn és Mozart egymás mellett, a requiem műfajában: az eltérő fajsúlyok, dimenziók, az eltérő stílus- és műfajértelmezés, sőt világszemlélet tapasztalata. Ha a két mű párban szólal meg, feltűnik, a Haydn öcs zenéje milyen tisztán őrzi a klasszika kifejezésmódját és arányait, s hogy ez még a gyászmise keretei között is figyelemre méltó (olykor derűsnek ható) kiegyensúlyozottságot eredményez. Közhellyel: ez a requiem a szomszédunkért szól, egy hétköznapi ismerősért, aki olyan átlagos életet élt, mint bárki más (amúgy tudjuk, Haydn Schrattenbach salzburgi hercegérsek halálára komponálta a darabot). Mozart Requiemje (tegyük most félre a hitelesség kérdését, sőt azt is, melyik verzióról van szó, ebben a kérdésben ugyanis nincs lényegi különbség a szóban forgó kettő között) összehasonlíthatatlanul nagyobb súllyal hangzik fel, emellett - egyszerre két irányban is - nekifeszül a Haydn által tiszteletben tartott stiláris korlátoknak: egyfelől archaizál, másfelől az érzelmek és indulatok kifejezése terén romantikus vonások jelennek meg benne. Erről a Requiemről nem valamely földi halandó jut a hallgató eszébe, hanem maga a halál és a gyász gondolatköre. Haydn tehát gyönyörködtető és invencióban gazdag kompozíciót alkotott, betartva a liturgikus funkció követelményeit, Mozart pedig egyetemes érvénnyel fogalmazta meg az emberi egzisztencia alapélményét.

Süßmayr és Maunder Mozart-kiegészítését a kritikus szerencsére nem hivatott összehasonlítani - legfeljebb szubjektív véleményét fogalmazhatja meg. A kérdésben kétféle szempontrendszer kínálkozik, kétféle következtetéssel. Süßmayr a maga részéről "tudománytalanul" és "történetietlenül" járt el (e kategóriák használata persze értelmetlen egy 18. századi, gyakorlati muzsikusról szólva): nemcsak kiegészített, de teljes tételeket (Sanctus, Benedictus, Osanna) maga írt meg (ezeket Maunder elvetette), továbbá abba is beleírt, amit Mozart már megkomponált, sőt utóbb előkerült olyan, a Requiemhez tartozó, Mozart kezétől származó vázlat is, amit Süßmayr vagy nem ismert, vagy ismert, de nem használt fel. Ez az okfejtés Richard Maundernek kedvez, aki a modern zenetudomány fegyverzetében látott munkához, a kéteset elvetette, a maga szükséges kiegészítéseit pedig Mozart vázlatainak stílusában komponálta meg. Ez volna az első lehetséges vélemény. A második szerint az összhatás számít: az élmény, amelyet a mű nyújt, mikor a hallgató átadja magát benyomásainak. E szubjektív mérce szerint (szigorúan a magam tapasztalatai alapján) Richard Maunder verziója hiányérzetet kelt, mind a zenei matéria erejének dolgában, mind a purista csonkolások miatt. Nevezzenek bár igénytelennek: én a sokszor bírált Süßmayr-féle változatot soha nem tartottam rossznak, Maunder verziójánál pedig mindenképpen életképesebbnek vélem. A hangversenyközönség akkor jár legjobban, ha Maunder munkája meghonosodik a pódiumokon, és a Süßmayré mellett rendszeresen megszólal. Ez esetben csak gazdagodunk, hiszen egy Mozart-requiem helyett két lehetséges megoldás között választhat ki-ki ízlése és szemlélete szerint. Hiba volna, ha a régi miatt bárki elzárkóznék az újtól - mint ahogyan az is abszurd, hogy egy nagy tudású zenetörténész rekonstrukciója érvénytelenítse a Mozart-tanítvány bécsi klasszikus szerző - ám legyen: vitatható - munkáját. A Mozart-Süßmayr-változatot (olyan, amilyen) a világ több mint kétszáz éve elfogadja, létezése és az egymást követő generációkra gyakorolt hatása maga is zenetörténet, tehát megkerülhetetlen - és érték. Beszámolómmal a fentiekben is azt igyekeztem hangsúlyozni, hogy Vashegyi vezénylése differenciáltan, a színek-hangvételek-hangsúlyok különbsége iránt érzékenyen mutatta fel a két művet. Hozzátehetem, hogy kórusa és zenekara híven követte utasításait, a szólista kvartett pedig egységes felfogás képviseletében teljesített: ZÁDORI MÁRIA, NÉMETH JUDIT és KOVÁCS ISTVÁN a tőle megszokott magas színvonalat nyújtotta, az általam először hallott tenor, KÁLMÁN LÁSZLÓ intelligens, igényes szólamértelmezését pedig öröm kiemelnem. (December 2. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Negyedszer lépett fel Budapesten STEVE REICH: a zeneszerzőt 1977-ben az Új Zenei Stúdió, 1985-ben a 180-as Csoport hívta meg; 2003 októberében az UMZE KAMARAEGYÜTTES és a vele szövetkező AMADINDA ÜTŐEGYÜTTES szólaltatta meg három művét az Őszi Fesztiválon - a szerző jelenlétében és részben közreműködésével. A legújabb budapesti Reich-vizit is e két zenei műhely nevéhez kapcsolható: mivel három éve a Drumming (1971) 1. része, a Tehillim (1981) és a Music for 18 Musicians (1974-76) került terítékre, ésszerű volt, hogy most a szerző más, reprezentatív opuszai következzenek: a Music for Mallet Instruments, Voices and Organ (1973), a Music for Pieces of Wood (1973), a Music for Large Ensemble (1978) és a You Are (Variations) (2004) - négy olyan darab tehát, amely együtt három évtizedet fog át az alkotói pályából.

Reich hetven éves: budapesti szerzői estje abba a világszerte zajló eseménysorozatba illeszkedett, amely a születésnap (október 3.) köré rendeződött. A Nemzeti Hangversenyteremben a zeneszerző három minőségében is megjelent: a keverőpultnál helyet foglaló hangtechnikusként, a Music for Pieces of Wood egyik előadójaként, illetve a szünet után Kepes András tévériporter által celebrált show szereplőjeként, kitüntetést véve át minisztériumi szakállamtitkártól. Egy teljes estényi Reich: ez ismét alkalmat ad arra, hogy ki-ki elgondolkodjék a darabok által képviselt világról. Magam egy ideig mindig szívesen hallgatom e zenét: kellemes a konszonáns zsongás, jól esik megmártózni a ritmus lüktetésében, szórakoztató figyelni a látszólag eseménytelenül hullámzó, széles hangfelület apró belső átrendeződéseit. Most azonban az egy idő gyorsan letelt: az egymást követő tételek hamar leleplezték önmagukat, de főleg egymást - a monotóniát és a klisészerű gondolkodásmódot, amely nem komponál, hanem egy hatásos recept szerint gyártja az opuszokat. A koncert végére egyértelművé vált: minden mű ugyanazt ismétli. Ami a soundot illeti: fülem idővel megfájdult az éles magas hangoktól és a zúgó basszustól. Kultúra és szocializáció dolga: ha valaki rendszeresen lép fel olyan koncerteken, ahol manipulált hangzások hallhatók, számára ez az élmény talán magától értődő, aki azonban rendszerint hagyományos hangszereket hallgat elektromos erősítés nélkül, fél óra után embertelennek érzi a reichi hangerőt és színspektrumot.

Nem vitatom, hogy Reich - a minimal music és a repetitív irányzat - harminc éve termékenyítő funkciót töltött be, legkivált épp a bezártságban élő szocialista országok zeneszerzőinek körében. Ez azonban nem ok arra, hogy lányos értékzavarunkban Reichet egy mondatban emlegessük Bartókkal (http://www.mindentudas.hu/magazin2/20061218bartok.html: "A 20. század első felének Bartók Béla, a második felének Steve Reich az egyik legnagyobb zenei újítója. Közös bennük az utca zenéjének, az ütem, a ritmus és a dobok imádata". [sic]) Reich termése a pop és a komoly műfajok eszközeinek keveréke: ha létezne színvonalas szórakoztató zene, olyannak kellene lennie, mint az ő művei. Gondolati tartalma, mélysége azonban nincs e daraboknak, s mivel makacsul úgy tesznek, mintha volna bennük ilyen (Wittgenstein-szöveg, óh!...), közel járnak a giccshez, mint minden, ami felstilizálja önmagát. Ittjártakor a zeneszerző több interjút adott, egyet az Új Zenei Újság riporterének is. Idézet ebből: "A klasszikus zene haldoklott, és az én generációm a német romantika halálakor érkezett. Schoenberg a német romantika végét jelenti, Boulez, Stockhausen, Cage - a holtteste a német romantikának. Vannak, akik még mindig megpróbálják életben tartani, de végleg halott. Túl komplikált - vége. Ki kellett utána takarítani a házat." Lehet, hogy ez az állítás helyes. Lehet, hogy Boulez, Stockhausen, Cage zenéje, minden látszólagos újításuk ellenére reménytelenül maradi. Az is lehet, hogy szegény Reichnek kellett eltakarítani mindama piszkot, amit a zenetörténet Liszt, Wagner, Brahms, Strauss nevű lakója hagyott maga után. Az viszont ellenállhatatlanul mulatságos, hogy mindezt olyan zeneszerző mondja, aki a maga harmóniakészletével nem lép túl a bécsi klasszika dúr-moll rendszerén és a modalitáson. Steve Reich korunk egyik legkonzervatívabb zeneszerzője.

RÁCZ ZOLTÁN magabiztos professzionizmussal vezényelte az UMZE Kamaraegyüttest és a SCHOLA CANTORUM BUDAPESTIENSIS-t (művészeti vezetők: BUBNÓ TAMÁS és MEZEI JÁNOS). Az Amadinda tagjai pontosan és szuggesztívan játszottak, az előadók, hangszeresek és énekesek (a névsort a műsorfüzet nem közölte, pedig a jelenlegi hazai kortárs zenei előadógárda aranykönyvét lehetne megírni belőle) egyaránt tudásuk legjavát nyújtva, osztályon felüli produkciókkal szolgálták a négy mű sikerét, mely nem is maradt el. (December 6. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapest Music Center; Művészetek Palotája)

Csengery Kristóf

Fizikai, szellemi és érzelmi tekintetben egyaránt nagyigényű műsorral lépettA Zongora hangversenybérlet közönsége elé FRANKL PÉTER. A művész - a romantikus zongoramuzsika távoli tájait összekapcsolva - Chopin és Brahms műveiből építette föl szólóestje programját, mégpedig fordított időrendet követve. A koncert első felében Brahms op. 79-es Két rapszódiáját és fiatalkori f-moll szonátáját játszotta, a szünet után pedig a legfajsúlyosabb Chopin-művek között számon tartott Négy ballada hangzott el.

Az előadó kezdeti indiszpozíciója miatt néhány taktus után kénytelen volt újra kezdeni a h-moll rapszódia főtémáját, s ez az apró kellemetlenség (bár természetesen önmagában nincs jelentősége) óhatatlanul felszínre vetette a kérdést: a hetvenedik évét nemrég betöltött művész győzi-e majd technikával és állóképességgel ezt a rendkívül nehéz műsort. Az aggodalom szerencsére alaptalannak bizonyult. Frankl Péter nem egyszerűen technikai szempontból uralta tökéletesen az elhangzó műveket, de játéka olyan intenzív zenei élményt nyújtott, amely mellett utólag bármilyen technikai jellegű kérdés inadekvátnak tűnik. Brahms-Chopin-estjén Frankl játékát az egyszerre erőteljes, lendületes, mégis összefogott és fegyelmezett előadásmód, a magvas, szép tónusú, ugyanakkor gazdagon árnyalt zongorahang, végül pedig a biztos kézzel felépített zenei- érzelmi ívek jellemezték. Egyszóval egy ereje és művészete teljében lévő, nagyformátumú pianista produkcióját hallottuk.

Hozzám különösen Frankl Brahms-olvasata állt közel. A h-moll rapszódiát a szenvedély sodrása uralta; telivér hangzással szólalt meg a sűrű faktúra, s ezzel hatásos kontrasztot alkotott az áttetszően világos H-dúr középrész. A g-moll rapszódiát ezzel szemben az áradó nyitótéma és a feszesen ritmizált, dacos dúr téma közötti ellentét feszültsége éltette.

Az f-moll szonáta interpretációját is végigkísérték a markánsan megrajzolt zenei karakterek, ám azok itt mindig a nagyforma keretein belül érvényesültek. A zongorahangzás szimfonikus gazdagsága és differenciáltsága is a forma, a faktúra transzparenciáját szolgálta. Ennek a fajta, a zenei szerkezetet soha szem elől nem tévesztő megközelítésnek köszönhető az is, hogy a kis lélegzetű, meglehetősen heterogén elemekből építkező, s ezért könnyen széteső nyitótétel ebben az előadásban hallatlanul egybefogott benyomást keltett. Frankl meggyőző tolmácsolásában a fiatal Brahms utolsó zongoraszonátája alapvetően klasszikus alkotásnak tűnt: olyannak, amely feszegeti ugyan a beethoveni kereteket, mégsem lép túl rajtuk. A két lassú tétel jelentette számomra a hangverseny legemlékezetesebb momentumait. A Pathétique lassújától elinduló, s egészen az idős Brahms zenéjéig előremutató Andante Frankl keze alatt nemesen éneklő, bensőséges és letisztult előadásban szólalt meg, a Desz-dúr középrész egyszerűsége és mélysége közti kontraszt pedig katartikus hatást keltett. Mindezt kijózanító kíméletlenséggel ellenpontozta az Intermezzo feltartóztathatatlan gyászindulója. A Scherzót florestani hevület fűtötte, míg a Finaléban a virtuozitás dominált.

Chopinhez érve Frankl Péter vékonyabb, áttetszőbb, intimebb zongorahangot választott, ám ez nem jelentette a színpaletta beszűkülését, csupán azt, hogy a zongorahangzás itt hangsúlyozottan zongorahangzás maradt, és nem akart szimfonikus dimenziókat felidézni. A Chopin-balladákat is az a túlzásoktól mentes, letisztult előadásmód, az a fajta szemérmes személyesség jellemezte, amely már a Brahms-szonáta interpretációját is. Frankl mind a négy balladát határozottan megfogalmazott alapkarakterekből építette fel: így a g-moll darabban a líraiság dominált, míg az F-dúr balladát a főtéma bensőségesen egyszerű dalolásának és az a-moll szakasz zaklatottságának kettőssége határozta meg. Az Asz-dúr műben a behízelgő dallamosság, elegancia és kellem uralkodott, s az utolsó, f-moll ballada a végül kétségbeeséssé fokozódó elégia hangján szólalt meg. Frankl Péter, akit a hangverseny keretében Batta András rektor a Zeneakadémia tiszteletbeli professzorává avatott, három Chopin-művel köszönte meg a közönség ünneplését - az utolsó ráadásként elhangzó f-moll mazurkát Strém Kálmán emlékének ajánlva. (2006. december 7. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kft.; Jakobi Koncert Kft.)

Kerékfy Márton

Múlik az idő: november végén volt egy éve annak, hogy a magyar zeneéletelveszítette Strém Kálmánt (1934-2005). Cége, a Strém Koncert Kft. a zeneszerető közönség örömére talpon maradt és tovább üzemel, ezúttal azonban nem frázis, hanem tény, hogy a kiváló hangversenyrendező - sokak szerint e szakma hazai legjobbja - űrt hagyott maga után: önzetlen ügyszeretetét és minőségigényét, emberségét és azt a hamisíthatatlanul személyes légkört, amely az általa szervezett eseményeket egyedivé tette, senki sem pótolhatja. Néhány nappal az évforduló után a Strém Koncert Kft.-vel szorosan együttműködő művészek - SCHIFF ANDRÁS szép ötlete nyomán - hangversenyt adtak, így tisztelegve elhunyt barátjuk emléke előtt. Ugyanezen a napon, délután a Zeneakadémián Strém Kálmán-emléktáblát avattak, a nagyteremben réztáblával jelölték meg a hangversenyrendező által egykor rendszeresen elfoglalt széket, az esti koncert hallgatói pedig a szünetben megtekinthették Strém Kálmán szoborportréját, Gerő Katalin munkáját.

Máskor talán bírálólag tenném szóvá a műsor csapongását, tekintettel azonban a megemlékezés gesztusára, megértem, hogy mindenki az általa legszebbnek tartott zenei virágszálat akarta átnyújtani a gondolataiban ma is jelen lévőnek. A csokor így tarkára sikeredett - de nem baj, a sok szín némiképp talán a nyitottságot is reprezentálta: azt, milyen eltérő stílusok-műfajok fértek meg (és férnek meg ma is) békében egymással a Strém-iroda által szervezett koncertek műsorán.

Méltó iniciálé gyanánt hatott Schiff keze alatt Mozart h-moll adagiója - a dallamok fájdalma és a sok emfatikus hangsúly, egészében a retorikus értelmezés a gyász és a megemlékezés hiteles kifejezőjévé avatta a tolmácsolást, amelyben mindamellett bizonyos bölcsesség nyugalma is mindvégig jelen volt. Janáček Pohádka (Tündérmese) című cselló-zongora-kompozíciójában varázslatosnak találtam PERÉNYI MIKLÓS dús csellóhangját és intenzív pizzicatóit, Schiff zongorájának fényhatásait, az előadás sejtető titokzatosságát és mélységét. KLUKON EDIT és RÁNKI DEZSŐ előbb Debussy ritkán megszólaló En blanc et noir (Fehéren és feketén) című sorozatát játszotta el éles kontúrokkal, frissen és mozgékonyan, de közvetítve azt a jellegzetes komorságot is, amely a kései Debussy nem egy művében megjelenik, majd Dukay Barnabás néhány meditatív tételének (...aki saját csöndjében megpihen - hangköltemény két zongorára; Hallomások a fényről és a szeretetről - kánonok és szimfóniák két zongorára) érzékeny megszólaltatásával idézte fel a jelenlévők számára Strém Kálmán életművének a kortárs zenéhez kapcsolódó vonulatát, mindenekelőtt az oly sokak emlékeiben elevenen élő Földvári Napok termékeny műhely-atmoszféráját.

SIMON IZABELLA és VÁRJON DÉNES választása Schumann egy alig ismert sorozatára esett: a Hat tanulmány pedálzongorára (Debussy átiratában) interpretációját a kidolgozottság és egyensúly, a finom, visszafogott zenélésből áradó figyelem tette emlékezetessé. KELLER ANDRÁS és Várjon Dénes ihletetten és felszabadultan, a mű hullámzó lélegzésére és elvontságára fogékonyan játszotta a műsor legnagyobb formátumú, legsúlyosabb kompozícióját, Bartók 2. hegedű-zongora-szonátáját, végül pedig ismét Perényi Miklós és Schiff András lépett pódiumra, hogy A varázsfuvola Bei Männern, welche Liebe fühlen-témájára komponált variációsorozatban egyszerű, letisztult, közlékeny zenéléssel idézzen meg egyszerre kettőt a legnagyobbak közül: a téma íróját, Mozartot, és a feldolgozót, Beethovent. Ennek a derűnek szellemében ért véget a koncert, és ez így helyes: derűsen kell emlékezni arra, aki tevékenyen és hasznosan élte életét. (December 8. - MTA Roosevelt téri díszterme. Rendező: Strém Koncert Kft.)

A hangversenyélet sokféle izgalmat és szépséget kínál, ezek közül az egyik legérdekesebb az a pillanat, amikor egy különleges tehetségű fiatal muzsikus elindul a pályán: szűkebb körben aratott korábbi sikerek, versenygyőzelmek után tanáraival egyetértésben úgy dönt, hogy kihajóz a Nyilvánosság vizére. Nyomatékosítja a debütálást, ha a pályakezdő egy jelentős presztízsű, idősebb muzsikus oldalán lép a patinás koncertterem pódiumára, élvezve az érettebb pályatárs együttműködésében rejlő támogatást. Ez utóbbi történt egy decemberi vasárnap estén a Zeneakadémia nagytermében, ahol a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem friss kezdeményezésnek számító és lelkes visszhangot kiváltó Hérosz-bérletének második estjén két fiatal előadó, egy zongorista és egy hegedűs szólaltatott meg egy-egy versenyművet az intézet növendékzenekarának kíséretével, SCHIFF ANDRÁS vezényletével.

Sokan emlékeznek arra, hogy harminc éve A ZENEAKADÉMIA ZENEKARA fogalom volt a hozzáértők körében: olyan együttes, amelyet annak idején alkalmasnak tartottak arra, hogy Simon Albert irányításával és a magyar zongoristatársadalom akkori fiatal felfedezettjeivel koncerteket adjon, turnézzon és hanglemezfelvételeket készítsen. Változnak az idők: az intézmény mai növendék-együttesének legfontosabb feladata egyelőre az, hogy tanuljon, csiszolódjék, gazdagodjék tapasztalatban és gyakorlatban. E cél eléréséhez aligha találhatna magának jobb vezetőket, mint amilyenek a Hérosz-bérlet karmesterei, Helmuth Rilling, Peter Schreier vagy Schiff András: három intenzíven sugárzó személyiségű, nagy tudású, türelmes és bölcs mester. Schubert Rosamunde-kísérőzenéjének részleteiben Schiff betanítása itt-és-most nem célozhatta meg a kivitelezés tökéletességét: ezt jelezték a pontatlan belépések, az olykor bizonytalankodó szólók és a legtöbbször nyersen, differenciálatlanul felharsanó tuttik. Fontosabb volt azonban, hogy a zenekart vezénylő muzsikus, korunk egyik legjelentősebb Schubert-előadója atmoszférát teremtsen, és magával hozza az ihletettség légkörét. Ez maradéktalanul sikerült, és meg is lett a hatása: a Zeneakadémia növendékei, mint jeleztem, nem játszottak tökéletesen, de bátran és felszabadultan muzsikáltak, tehetségükben bízva, és fogékonyan Schiff jelzései iránt, melyek egyszer a dallamok lélegzésére, máskor a hangsúlyok ízére, megint máskor a schuberti ritmika dinamizmusára irányították a figyelmet.

A tizenhárom éves PERÉNYI BENJÁMIN korát meghazudtoló magabiztossággal mozog a pódiumon, sőt Haydn D-dúr zongoraversenyének magánszólamát is olyan természetes zeneiséggel adja elő, mint aki egész életében ezt a tevékenységet végezte. Játékát a saroktételekben lendület, energikus ritmus, élénk hangzásigény jellemezte, a lassúban közlékenyen beszéltette hangszerét. Feltűnt a rubatók és agogikák alkalmazása terén megnyilvánuló bátorsága, amellyel egy-egy fordulatot kiemelt az alaptempó lüktetéséből, és élesebb megvilágításba helyezett. Ugyanakkor be kell valljam, játékában nem éreztem igazi jelentőséget: inkább egy elegánsan zongorázó gyermekmuzsikus rátermettségének dokumentumaként hallgattam a Haydn-produkciót, sőt a nyitótételben és a fináléban arra is önkéntelenül felfigyeltem, hogy az amúgy nem különösebben nehéz szólam apró ritmusértékeit Perényi Benjámin néha kissé nagyvonalúan egybemossa, holott nyilvánvaló, hogy nem esne nehezére a plasztikus-pergő játék, csak talán nem tartja fontosnak az aprólékos kidolgozást. Mindezek hatására kételkedni kezdtem: vajon biztosan itt van-e már az ideje a nagy nyilvánosság előtti pályakezdésnek? A kérdés alighanem nyitva is marad,ha nem szólal meg a ráadás: Bachc-mollfrancia szvitjének Allemande-tétele, amelyben Perényi Benjámin hirtelen egy érett művész gondolkodásának mélységét mutatta meg, erre utalt az érzékeny tagolás, az egymástól függetlenül haladó, ám mégis egymásra utalt szólamok rajzos értelmezése, a ritmus finom lebegtetése, a szemlélődő alapmagatartás póztalanul egyszerű komolysága. Ami engem illet, ezt az egyetlen Bach-tételt többre értékeltem a teljes Haydn-versenymű előadásánál.

Perényi Benjáminnal ellentétben a húsz-éves BANDA ÁDÁM felnőtt művész - játéka mégis több ponton bizonyult problematikusnak, mint fiatal pályatársáé. Mendelssohn e-moll hegedűversenyében a nyitótétel általa választott tempóját indokolatlanul gyorsnak éreztem - holott talán nem is gyors volt, csupán a tempón belül nem tudott a szólista nyugalmat teremteni: hegedülését a teljes tételben hajszolt alapkarakter jellemezte, a hangok egymás sarkára léptek, az éneklő legato-dallamok nem tudtak szélesen kibomlani. A túlfűtötten ágáló előadás egyeduralomra segítette a tételben a romantikát - holott mint oly sok más Mendelssohn-műben, a Hegedűversenyben is a romantikus és klasszikus vonások érzékeny egyensúlya a döntő mozzanat. A nyitótételben a préselt, forszírozott hang és a túlzott vibrátó is zavart - utóbbi bizonytalan intonációt eredményezett, és később az Andantét is megfosztotta önfeledten daloló karakterétől. A fináléban pedig sajnos visszaköszönt a Haydn-versenymű zárótételében Perényinél már tapasztalt jelenség: az apró hangjegyértékek felületes egybemosása. Mindezek ellenére vitathatatlan, hogy Banda Ádám nagy tudású, virtuóz hangszerjátékos és magabiztos pódiumszemélyiség, akitől a jövőben még sok szépet fogunk hallani - csupán felfogásával nem tudtam egyetérteni. Míg Perényi Benjámin esetében éppen a Bach-ráadás győzött meg egyértelműen a fiatal muzsikus kvalitásairól, Banda Ádám vonója alatt a d-moll partita Sarabande-jának túlcsordulóan romantikus hangzású, tagolatlan értelmezése csak fokozta idegenkedésemet. Ha a Zeneakadémia legkiválóbb fiatal vonós növendékei ebben az idejétmúlt stílusban tolmácsolják Bachot, akkor talán mégis érdemes volna létrehozni az intézmény falai között az oly sokak által oly régóta szorgalmazott régizene-tanszéket. (December 10. - Zeneakadémia nagyterme. Rendező: Liszt Ferenc Zeneakadémia)

Csengery Kristóf

Fél éven belül harmadszor hangzott el aDon Giovanni a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A Theater an der Wien vendégjátéka és a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar hazai énekeseket felvonultató produkciója után decemberben a MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZ ZENEKARA és nemzetközi énekesgárda adta elő a művet, GYŐRIVÁNYI RÁTH GYÖRGY vezényletével. Mozart operája ez alkalommal is - akárcsak a nyáron a bécsiek Don Giovannija - koncertszerű körülmények között szólalt meg.

Manapság egyre többször tűznek műsorra ilyen formában színpadi alkotásokat. Kétségkívül sokféle előnnyel jár ez - az anyagi természetűeken túl például azzal is, hogy a koncertteremben a műfaj szélesebb közönséghez jut el, ráadásul ilyenkor nem eshet áldozatul a darab a rendező önmegvalósítási kényszerének sem. Mégis nyilvánvaló az efféle operajátszás egyoldalúsága. Az opera végül is nem csupán zenemű, hanem színház is. Kivételesen ihletett és láttató erejű zenei interpretációra van ezért szükség ahhoz, hogy egy dalmű pódium-előadása ne a színpadi forma valamiféle redukciójaként, hanem teljes értékű művészi produkcióként hasson.

Előre kell bocsátanom: Győriványi Ráth György Don Giovannija nem ilyen volt. Az előadás alapvető gyengéjére már az első öt percben fény derült. Hiába szólalt meg ugyanis telten, kiegyensúlyozottan a zenekar, és indult el nagy intenzitással a nyitány, valami érezhetően hiányzott ebből a muzsikálásból. Hogy mi, arra a gyors szakasz adott feleletet, melynek hajszolt tempójával a muzsikusok már csak nagy üggyel-bajjal tudtak lépést tartani - az interpretációnak az a fokú kidolgozottsága hiányzott, amely csak mélyreható műhelymunkával lett volna elérhető, s amely egyedül tehette volna indokolttá a darab hangversenyszerű előadását. Ehelyett be kellett érnünk azzal, hogy egy - határozott karmesteri irányítás mellett - jó formában játszó zenekar élénk tempókkal felpörgetett (olykor túl is pörgetett), de kissé felületes Mozart-tolmácsolásával telik az este.

Ha Győriványi nem tudta is igazán izgalmassá és élővé tenni az előadást, sikerült-e mindez az énekeseknek? Részint igen - annak ellenére, hogy előnyösnek éppen nem nevezhető helyről, a zenekar mögül, félig takarásból voltak kénytelenek megszólalni. Fő feladatuk így abban állt, hogy túlénekeljék a hangszeres együttest, s ez nem is mindig sikerült nekik. Azt is szerencsétlennek éreztem, hogy a szereplők nem változtathatták helyüket a színpadi helyzetnek megfelelően, ezért például Masetto megszemélyesítője még az áriáját is a pódium széléről kellett hogy abszolválja, az egymással duettet éneklő Zerlina és Don Giovanni között pedig Leporello és Donna Elvira ült némán.

A fiatalabb generációt képviselő művészek mellett két nagy énekes is közreműködött a produkcióban: FERRUCCIO FURLANETTO Leporello, valamint POLGÁR LÁSZLÓ a Kormányzó szerepében. Ha valakinek, hát Furlanettónak igazán nem okozott gondot, hogy áténekeljen a zenekaron. Nagy vivőerejű, vastag hangja egészen addig imponált, amíg ki nem derült, hogy ő csakis így tud (vagy így akar) énekelni: a zenei karakterek megformálásánál többre tartja a hangerőt. Regiszteráriája csalódást okozott emiatt, bár azt el kell ismerni, hogy a recitativókban Furlanetto remekül hasznosította gazdag színészi és énekesi eszköztárát. A címszerepet játszó HORVÁTH ÁDÁM is a recitativókban volt a leginkább elemében. Alakítása összességében megfelelően kimunkáltnak és megbízhatónak tűnt - ám nélkülözte a Don Juan-i formátumot. Donna Annaként FODOR BEATRIX szép hangjával, pontos intonációval és kulturált előadásmóddal hívta fel magára a figyelmet - kár, hogy második felvonásbeli áriájában elment a hangja, s így néhány taktus kimaradt a szólamából. Ízlésről és kulturáltságról annál kevésbé beszélhetek DANIIL SHTODA, a fiatal orosz tenorsztár teljesítményével kapcsolatban: a Dalla sua pace előadása nemcsak Don Ottavio figurájának, hanem Mozart stílusának is teljes félreértéséről tanúskodott. Tévedés volt MELÁTH ANDREÁ-ra osztani Donna Elvira szerepét: a kiváló mezzoszoprán fuldoklott a számára túlzottan magas fekvésű szerepben. A legegyenletesebben magas színvonal a Zerlinát játszó KESZEI BORI alakítását jellemezte; méltó partnere volt Masettóként HÁBETLER ANDRÁS, aki színészi játékával emelkedett ki. Polgár László megfelelt rövid szerepe követelményeinek. Dicséret illeti végül az ANGELICA LEÁNYKAR-t (karigazgató: GRÁF ZSUZSANNA) és a HONVÉD FÉRFIKAR-t (karigazgató: DRUCKER PÉTER) a felvillanyozó hatású menyegzői kórusért. (December 11. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Strém Koncert Kft.; Társrendező: Vox Artis Ügynökség)

Kerékfy Márton

Ahogy december 24-én délelőtt előkerülnek a gardróbszekrények legfelső polcairól a fenyőfatartó lábak és az egy éve szunnyadó díszek, úgy veszik elő a hangversenyrendezők minden évben, a karácsonyt megelőző időszakban Georg Friedrich Händel alkotását, a Messiást. Talán jobb is volna, ha mindez másképp alakul; ha nem mindig a születés ünnepe előtt hangoznék fel e nagyszabású oratórium - így óhatatlanul van a dologban valami menetrend- és kötelességszerű, s ez gyakran határt szab az ihletettségnek - de a hagyomány már csak ilyen: mint az ételeknek és a ruháknak, a műveknek is megvan a maguk ideje. Decemberben úgy hozta a véletlen, hogy két nap különbséggel két különböző előadógárda két eltérő Messiás-produkciót is kínált a közönségnek. Minden ok megvolt a bizakodásra: mindkettőt egy-egy jeles külföldi karmester betanításában ígérte a program, ráadásul az első esetben Händel eredetijét, a másodikban a kompozíció Mozart által áthangszerelt változatát hallhatták az érdeklődők.

Négy nappal az ünnep előtt HELMUTH RILLING vezényletével szólalt meg az eredeti (illetve, mivel a Messiás több különböző szerzői változatban maradt fenn: az egyik eredeti), a MAGYAR RÁDIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA és ÉNEKKARA előadásában (karigazgató: STRAUSZ KÁLMÁN). A karmester, úgy látszik, mostanában Händelre összpontosít: a közelmúltban járt Budapesten - akkor a Zeneakadémia zenekara és ének tanszakos növendékei élén lelkesen fogadott Saul-előadást vezényelt. Az összpontosítás szó használata általános és konkrét értelemben egyaránt indokolt: a Messiás Rilling-féle olvasatát fokozott koncentráltság jellemezte, mint a német karmester és pedagógus legtöbb művészi vállalkozását. Világos tempóvételek, erőteljes karakterek, lendületes ritmus, telt hangzás. A Messiás alapvető tulajdonsága, hogy a passiókkal ellentétben lényegében cselekménytelen: a benne feldolgozott bibliai textusok csupa jövendölést, utalást, reflexiót tartalmaznak. Ez némiképp megkötötte Rilling kezét, aki dinamikus személyiségként jobban ki tudott volna bontakozni olyan mű keretei közt, mely a szó szorosabb értelmében, s nem csupán a lélek síkján kínál felvillantható konfliktust, kifejthető drámát.

Drámaiság helyett bőséggel kínálja magát a Messiásban az illusztrativitás: Rilling efelé fordult, s nem hiába - ez jószerivel elborítja az oratórium jelképes mezejét. Az eredmény: egy gondos, lelkiismeretes, becsületesen részletező előadás. Csak éppen életre kelni, sugározni, fellángolni nem volt képes a zenei matéria Rilling keze alatt: a karmesternek a Rádiózenekart és -énekkart is az összeszedettség, a derekas helytállás teljesítményfokozatáig sikerült felsegítenie, feljebb már nem - a zenei felület felszíne alól a Messiásban minduntalan előtörő ujjongás, az áradó hit és optimizmus óhatatlanul kötelességszerű maradt ebben a produkcióban. A négy szólista olykor csupán elfogadható volt, máskor jó. Csalódásomra az előbbi kategóriába kell sorolnom a kiváló MELÁTH ANDREA mezzoszopránját: az énekesnő feltűnően stílusidegen értelmezésben, operásan tolmácsolta szólamát. Hasonlóképp nem lelkesedtem HÁMORI SZABOLCS nehézkes basszusáért, viszont örömöt szerzett CSEREKLYEI ANDREA szopránjának csicsergő könnyedsége és a tenor MAROSVÁRI PÉTER, aki kidolgozottan, állóképesen, mozgékony technikával énekelt. (December 20. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)

A két nappal későbbi, második Messiás műsorra tűzése frappánsan illusztrálja, mire gondolok, mikor visszatekintve a kapcsolatok tudatosítását, az összefüggéseket, az érdekességet hiányolom az immár lezárult hazai Mozart-év eseményeiből: a Händel-mű mozarti hangszerelését valóban érdemes volt elővenni - még ha nyilvánvaló is, hogy Wolfgang Amadeus verziójából elsősorban nem az derül ki, ő maga miképp gondolkodott Händel művéről, inkább az, milyen lehetőségekkel rendelkezett Gottfried van Swieten báró múltat búvárló muzsikus társasága 1789 márciusában, amikor a Messiás átdolgozott változatát Esterházy János gróf rezidenciáján bemutatták.

A produkciót az amerikai születésű, ám több mint negyedszázada Európában élő és dolgozó DENNIS RUSSELL DAVIES neve fémjelezte. A karmester (aki Budapesten is többször fellépett már, s gyümölcsöző kapcsolatot ápol a Rádió Gyermekkórusával) 2002 óta a LINZI BRUCKNER ZENEKAR élén áll. Ehhez a hangszeres gárdához csatlakozott a LINZI SZÍNHÁZI KÓRUS (karigazgató: GEORG LEOPOLD), hogy a Messiásban oly fontos kartételek vokális oszlopait helyükre illessze. Egy nagy mű hallgatója mindenekelőtt a karmester krédójáról próbál tájékozódni, azt kutatva, ő milyen stílus- és műfajértelmezés elkötelezettje. Ami a hangzást illeti, Dennis Russell Davies keze alatt a mozarti verzió kétségkívül felmutatta a különbséget, mely az eredetitől elválasztja: ezt a német nyelvű Messiást sok sima, lekerekített felület, bécsiesen klasszikus tónus jellemezte; itt a fények inkább lágyak-melegek voltak (fuvola, kürt), mintsem élesek-erősek (trombita). A gesztusok terén azonban a muzsikusok sajnos édeskeveset hasznosítottak az elmúlt évtizedek tanulságaiból: a Linziek ritmikája, tempója, lélegzetvétele mit sem tud a historizmusról. De még az európai évtizedek kulturális hozama is hiányzik Dennis Russell Davies karmesteri kommunikációjából - az a rámenős-motorikus zenélés, melynek szelleme a karmester lényéből kiáradva a kollektív tételeken eluralkodott, pontos zenei megfelelője a pisztolypárbajt idéző cowboyterpesznek, mely testtartását mindvégig jellemezte.

Baj, ha egy előadás kommersz és rámenős - nagyobb baj, ha kidolgozatlan. A zenekar szürkén, középszerűen játszott, a kórus a tömbszerű hangzású részletekben dalárdaszerűen harsogott, az ellenpontos szerkesztésű tételekhez érve ziláltnak mutatkozott. Ennél is kínosabb benyomást keltettek az énekkarból kiemelkedő szólisták: bizonytalankodásuk tájékoztatást nyújtott a Linzi Színházi Kórus tagságának félamatőr státuszáról. Azt pedig, hogy Dennis Russell Davies csembaló előtt állva vezényelt, melynek klaviatúráján némelykor elpöncögött egy-két hevenyészett akkordot, bátran sorolom a blöff kategóriájába. A vokális repertoárban a szólisták kiválogatása sok mindent előre eldönt: ha sikerül egységes gárdát verbuválni, az magában hordozza az értékteremtés esélyét, ha nem, az előlegezi a kudarcot. Ezúttal a négy énekes négy különböző világot képviselt, szólóik a kegyelemdöfést adták meg a kétes produktumnak. A basszus GUSTÁV BELÁÉEK mostani teljesítménye alapján gyenge énekesnek tűnik, színvonala még ebből az együttesből is kirí. KURT AZESBERGER tenorja egykor talán szép lehetett, stílusával azonban ma az avítt oratóriuméneklés karikatúráját nyújtja. CHRISTA RATZENBÖCK (mezzoszoprán) nem rossz, de nem is kiemelkedő; nem nyújt élmény, de megfelel. A kvartettben egyetlen formátumos művész kapott helyet: a valóban kvalitásos hangú, szólamát kulturáltan kidolgozó szoprán, CHRISTIANE OELZE - ő azonban gyakran felesleges érzelmekkel, édeskésen lirizálva énekelt. A Händel-Mozart-Messiás megszólaltatása a hazai Mozart-év záróakkordjaként: jó ötlet - silány kivitelben. (December 22. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Az ember hajlamos volna azt gondolni, az év legnagyobb ünnepére való készülődés finisében nem sokan vágynak hangversenyen tölteni estéjüket - meglepődtem, milyen kellemesen megtelt a nézőtér egy nappal karácsony előtt, a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR koncertjén. A főzeneigazgató KOCSIS ZOLTÁN tisztán látta, hogy az effajta alkalom nem ritkaságokat vagy felfedezést kíván: együttesével a törzsrepertoár két, egyaránt nagy népszerűségnek örvendő, sokszor kipróbált darabját állította egymás mellé.

A szokványos programhoz képest kissé talán szokatlan módon nyitány helyett mindjárt a súlyos-terjedelmes versenymű, Beethoven - éppen kétszáz esztendeje bemutatott - negyedik, G-dúr koncertje vezette be az estét. A szólista, a bécsi születésű TILL FELLNER, az 1993-as nemzetközi Clara Haskil Verseny első díjasa emlékezetem szerint mindeddig nem járt Magyarországon, a közönség tehát most ismerkedett játékával. Ami a zongoristát illeti, a hallottakról csupa jót mondhatok: korrekt, magabiztos kidolgozás, tiszta faktúra, plasztikus billentés (bár nem különösebben érdekes tónusú hang) - s általában megbízható, pontos együttműködés a zenekarral. A muzsikus személyiségére sem lehet panasz: Till Fellner tempóvételei illettek a zenéhez, a tételek karaktereit, hangsúlyait is sorra biztosan találta el, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Valami mégis hiányzott, s ez a hiányérzet már az első tételben nyugtalanítani kezdte a hallgatót, hogy aztán mindvégig kitartson, egyre fokozódva. Talán éppen az említett nagykönyvvel van a baj: ki szeret hangversenyen hanglemezt hallgatni? Ha egy produkció ennyire szabályos-lekerekített, ennyire nélkülöz mindent, ami figyelemfelkeltő, egyéni, ne adj' isten: rendhagyó - akkor a papírformával való újabb találkozás válik alapélményünkké. Megint hallottunk egy rendesen megcsinált, érdektelen G-dúr zongoraversenyt. Pedig Kocsis Zoltán és zenekara inspirálóan kísért - a lassú középtétel orfeuszi párbeszédében például feltűnő következetességgel képviselte az alvilági hatalmak könyörtelenségét.

Brahms szimfóniáiban az alkotóelemek szigorúan megtervezett viszonya olyan szilárd, állandó szerkezetet teremt, amelyben nehéz egy-egy összetevőt elmozdítani - ezért is tapasztalható, hogy a koncertrepertoárnak ez a része hosszú ideje kialakult interpretációs hagyománnyal bír, s ez a hagyomány az évtizedek alatt nem sokat változik (mindenképpen kevesebbet, mint más nagy szimfonikus szerzők termésének előadói stílusa). Persze a karmesterek ennek ellenére törekszenek arra, hogy frissítsék koncepciójukat - ezt már csak a művekkel fenntartott hosszú távú kapcsolat higiéniája is igényli. Mintha a 4. szimfóniát vezénylő Kocsis Zoltán is változtatott volna olvasatán - abban a szellemben, amely ma a Brahmsot újraértelmező karmesterekre általánosan jellemző. A tételek, számomra legalábbis úgy tetszett, feszesebbekké, frissebbekké, pergőbbekké változtak - alighanem ennyi, amit a dirigens ezen a terepen erőszaktétel nélkül megkockáztathat. A nyitó Allegro non troppo Janus-arcán most inkább érvényesültek a határozott vonások, élesebb ritmikával, erősebb hangsúlyokkal fogalmazódott újjá az Andante moderato őszi természetzenéje, a kétnegyedes scherzo pedig kifejezetten ziccerdarabként funkcionált ebben az összefüggésrendszerben. Súly, sodrás, sötét tónus, ellentmondást nem ismerő határozottság adta meg Kocsis Zoltán karmesteri pálcája alatt a művet záró archaikus passacaglia jelentőségét. A hatás többnyire meggyőzőnek bizonyult, kisebb pontatlanságok azonban valamennyi tételben előfordultak. Karmester és zenekara egy magyar tánc hangulatos-temperamentumos megszólaltatásával kívánt kellemes ünnepeket és boldog új éveta jelenlévőknek. (December 23. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Csengery Kristóf


Rácz Zoltán és Steve Reich


Frankl Péter


Horváth Ádám és Polgár László


Ferruccio Furlanetto


Dennis Russell Davies, Christiane Oelze és Christa Ratzenböck
Felvégi Andrea felvételei


Simon Izabella, Várjon Dénes, Perényi Miklós, Keller András,Klukon Edit, Schiff András, Ránki Dezső


Banda Ádám


Schiff András és Perényi Benjámin