Muzsika 2007. február, 50. évfolyam, 2. szám, 32. oldal
Tallián Tibor:
Kis cigaretta, valódi, finom
Mozart: Don Giovanni - Szegedi Nemzeti Színház
 

Szegedi Nemzeti Színház.
2006. december 15.
MOZART
DON GIOVANNI
Fordította Harsányi Zsolt és Oberfrank Géza.
Don Giovanni Réti Attila
A kormányzó Konkoly Balázs
Donna Anna Wittinger Gertrúd
Don Ottavio Szerekován János
Donna Elvira Vajda Júlia
Leporello Altorjay Tamás
Masetto Cseh Antal
Zerlina Simon Krisztina
Karmester Oberfrank Péter
Díszlet Bagossy Levente
Jelmez Földi Andrea
Rendező Bagossy László

Mélyen sajnálnám, ha nem hallgattam volna jobbik énem szavára, és múlt év december 15-én nem utaztam volna Szegedre, megnézni-meghallgatni a Nemzeti Színház felajánlását a Mozart-év tiszteletére. Enyhén rossz lelkiismerettel hatoltam át az áthatolhatatlan adventi ködön, mint a diák, aki "családi okból" mulasztott napok után először megy iskolába. Bizony, a bemutatót nem december 15-én, nem is pár nappal korábban tartották (kisebb késedelmeket elfed az esemény és a megjelenés között havilapnál elkerülhetetlen időkülönbség, még ha az néhány hétre rövidült is boldogult ifjúkorom néhány hónapjához képest). Ebben a produkcióban Don Giovanni október 6-án lépett először színpadra - írnám a rám mindenkor jellemző választékos stílusban, de az irálybimbó kibomlását megakadályozza a rám mindenkor még jellemzőbb valósághűség. Don Giovannit nem a színpadon pillantjuk meg, amint kitárja férfiúi, fedetlen mellkasát az üldözve menekülő Donna Anna előtt. Ők ketten félreérthetetlenül félreérthető fogócskájukat az emeleti bal hetes és nyolcas páholyban bonyolítják. Alattuk, a földszinti bal hetes és nyolcas páholyban nem ül közönség; az mégsem járná, hogy a bérletesek ne lássák az auditíve bizonyíthatóan folyamatban lévő héjanászt. A földszinti páholyokban a zenekart helyezték el; tagjai a modern nagyvárosi tömeg közönyével úgy tesznek, mintha halaszthatatlan böngésznivalójuk lenne a kottában, mintha nem hallanák a rape áldozatának segélykiáltásait - hogy ne kelljen állást foglalniuk, ki is az áldozat. A fúvósok és vonósok testületét elválasztja egymástól a nézőtérre vezető középső bejárat; ezen át ront be papucsban, hálóingben a kormányzó. Mogorván markolja pallosát, nem csoda: első álmából riasztotta fel az opera zajos kezdete. (Szegény Papa mindig olyan mogorva volt, ha első álmát megzavarták...) Kiszabadítja Don Giovannit Donna Anna szenvedélyes öleléséből. Amaz nem örül. Életeleme, hogy üldözzék a nők. Haragjában leszúrja a kormányzót.

A múzsák megbízásából Fellner és Hellmer által emelt szegedi templom alaprajzának ismerői tudják: a nézőtér földszintjére hátul kétoldalt nyílik ajtó, nem középen. Nem is a nézőtéren található azon bontás alatt álló, gipszdíszítményeitől félig-meddig már megfosztott, helyenként deszkamellvéddel meztelenkedő páholysor, melyet középen tagol a bejárat, hanem a nemes színházi architektúrának azon másik terét keríti félkörbe hátulról, mely a Don Giovanni előadásain kívüli (magukban véve bizonyára kivételes színvonalú, ám szempontunkból elhanyagolható) előadásokon a színpad funkcióját tölti be. Most elölről se látszik szín-padnak, mert hiányzik az, ami máskor paddá, emelvényé teszi, az előtte húzódó árok. Azt, valamint az előszínpadot nagy korong fedi, ezen játszódik a lényegi cselekmény. Úgy néz ki, mint a forgószínpad középmodern rendezésekben. De nem forog; nem emlékeztet jelenetről jelenetre sorsszerűen a mulandóságra, ezáltal felmentve a rendezőt a kötelezettség alól, hogy részletezze, mi múlik, s min múlik. A nagy korong csak egyszer mozdul, akkor is a színpadnyílással párhuzamos tengelye körül: elöl ereszkedik (a mindenesti árokba) hátul emelkedik (a mindenesti színpad fölé). Felső szélébe kapaszkodik rúgkapálva a nagyszájú libertinus, figyeli szűkölve, hogyan csúsznak mindenesti luxusának szánalmas, kasírozott kellékei a pokolba. Aztán már nem figyel semmit - a záró d-moll akkordra elengedi a korongot, és maga is lecsúszik a semmibe.

Consummatum est? A meghagyott hat szerep az ezen előadásban meghagyott szextettet a páholyokban eloszolva énekli el, ki-ki felöltve a rá mindenkor jellemző magatartásformát. A fugált licenza alatt (micsoda ötlet! a 19. század filiszterei filiszterinek találták; Verdi nem, a Falstaff zárófúgájának bizonysága szerint) késve, mint úriember szokása, mégis feltűnést kerülve, mint úriember kötelessége, kifogástalan szmokingban egyszerre csak megjelenik ő. Figyelmét teljesen leköti az új nő -a negyedik az estén (inkább Zerlina-, mint Donna Anna-típus). Ilyenek ezek a libertinusok. Büntethetetlenek.

Megjegyzem, már a szextett kezdetén tudtam, meg fog jelenni. És mikor a második kép kocsmájában Don Giovanni és Leporello poharazgatva hallgatták Donna Elvira látható élvezettel elzengett panaszát, akkor is tudtam, hamarosan pohár után nyúl a bánatos Donna is. De nem sejtettem, hogyan fogja tenni! A regiszterkönyv Szegeden valóban non picciol libro, nem afféle leporello, hanem félembernyi méretű leltárkönyv. Leporello tarisznyában cipeli magával, az ária kezdetén kiteríti a kecskelábú kocsmaasztalon, és könyvelői precizitással pipálja ki benne egyik itemet a másik után. Elvira eleinte tovább rója hisztérikus köreit, majd az elbeszélés vonzásába kerül: leül Leporello mellé, végül ki is szorítja helyéről. Már nem hallja, mit énekel a szolga, csak a neveket olvassa - ez is? az is? A lista faszcinálja, tán büszkeséggel tölti el. Ahogy mondják (vagy mondták még pár hónapja), nem semmi ilyen társaságba bekerülni! A Don szerelmi étvágyának nyilvántartása láthatóan felizgatja az elhagyott asszonyt. A feszültséget valamivel oldani kell. Anélkül, hogy szemét felemelné a könyv lapjairól, szórakozottan kinyújtja jobb kezét Leporello otthagyott kupája után, és jól meghúzza. Mindezen részleteket nem láttam előre. Azt meg végképp nem vártam, hogy később színpadra lép az elhagyott (talán a klimaktériumhoz közeledő) úrinő magányának másik elmaradhatatlan társa is: kis cigaretta, valódi, finom. Elvira a második felvonás elején gyújt rá, az erkélyen (mondanom sem kell, a bal négyes páholyban), az A-dúr tercettben, midőn ismét a férfi hűtlenségéről énekel, mint első fellépésekor, ugyanazok ismét kihallgatják, és ismét kigúnyolják. Amint az álszerenád első ütemeit meghallja, felfigyel, határozott mozdulattal elnyomja a cigarettát, hamutartóba dobja csikket, és kis híján leugrik a páholyból a porondon álló férfihoz, ki neki rendeltetett. Mint tudjuk, Leporellóhoz.

És még hány ötlet! Nem állítom, hogy Szegednek a valaha volt legeredetibb Don Giovannit sikerült kiállítania. Bagossy, Bagossy & Földi nem restell ismert ötleteket újra felhasználni. Közéjük tartozik a szín-ház átalakítása virtuális cirkusszá: zenekar hátul, mint annak idején a Heinemann-együttes a Fővárosi Nagyban, az oroszlánok bevonulására szolgáló középbejáró fölött; lovasbemutatók melléktermékének eltakarítása feltűnés nélkül, nyílt színi tologatása a rögtönzött, ám célirányos díszleteknek, bíborselyem férfi hálóköntös és disznóbőr női utazótáska. Nem is mindig ítéltem ügyesnek a tevékenységek bonyolítását. Bosszantott a favágás zajával járó bútormozgatás a nyitány alatt, később is néhányszor zenehallgatás közben. Igyekezett ugyan a rendezés, de mégsem sikerült lepleznie átható tekintetem előtt, hogy a párok játékát nem dolgozta ki egyforma találékonysággal. Mégis: mily hálás vagyok a pimaszul jó kis előadásért, melynek legnagyobb értéke, hogy csak rövid, áttűnésnyi momentumokban érződött operaelőadásnak. A színház nem hogy zavarba jött volna az irreális-irracionális műfajjal szembesülve, inkább arra az álláspontra helyezkedett, amit Wagner valahogy úgy fogalmazott: a zene felfokozza a színházat. Felfokozza komikumában és tragikumában. Persze ennek a fordítottja is igaz. A színház részévé teszi a zenét a komédiának, mely bizony oly sokszor kutyakomédia; ezért élt-halt Mozart a színházért. Az operában, jó operában a zene a jelen elválaszthatatlan, szerves részévé válik; a szerkesztmények, melyeket a zárt zenei formák közé sorolunk, cselekvés- és megnyilatkozás-folyamként elevenednek meg, más funkciójú, de nem más minőségű beszéddé lényegülnek át, mint az igazi énekbeszéd, a recitativo. A szegedi este nem kis része úgy múlt el fölöttem, hogy alig vettem észre, hol ér véget az egyik, a beszéd, és hol kezdődik a másik, a zene. Ekhós szekérre kellene rakni s végig utaztatni ezt a fegyelmezetten játékos, jótékonyan természetes, a Viva la libertà kivételével magyarul is, érthetően is énekelt játékot a mai és a régi ország magyar színpadain: hadd lássák-hallják az emberek, mi mindent kaphatnak Mozarttól, az operától. Akkor tán adnának is érte, áldoznának is rá szívesen. Magam készséggel felajánlom a nemes célra a Pro Musica Alapítványtól egy operalátogatásért járó honoráriumomat.

Ennek fejében ragaszkodom ahhoz, hogy a bakon mindig Oberfrank Péter üljön. Nem kívánom kontrollálni, mi maradna a színházi élmény fegyeleméből, játékosságából, természetességéből és jótékonyságából személye és páratlanul biztos zeneisége nélkül, mely a hangszeres, énekes, berendező és néző közreműködőket végigkísérte-végigvezette az est első d-moll akkordjától az utolsó D-dúrig. És milyen körülmények között! Tessék elképzelni, hogy a karmester-csembalista a kvázi-színpad mögött áll, ha vezényel; vagy ül, ha a recitativókat kíséri. (Részletkérdés: egy-egy tonikai kezdőakkordot a csembalón kihagy, hogy beinthesse a zenészeket. Hiányzik a hallástérből e zongoraakkord, viszont meggyőződésem, nem hiányoznék a zenészeknek a beintés. Annak idején a zenekart a koncertmester irányította. Másutt két csembalista ült az orkeszterben, az egyik a recitativót kísérte, a másik a zenekart tartotta kordában.) Oberfrank néha hátrafordul, hogy figyelmeztesse az énekeseket, ám azok nem érnek rá, hogy rá figyeljenek: elragadja őket a pontosság szenvedélye. Egyetlen hibát sem vettem észre, pedig egy ideig direkt ellendrukkert imitáltam. Zack-zack ment az egész, mondanák a németek, csak éppen nem katonásan, hanem muzikodramatikusan.

Szcenikai-gyakorlati tekintetben biztosan annak következtében is, hogy a zenész és énekes közreműködők szoros közelségbe kerültek egymással, egyetlen síkra még a páholyjelenetekben is, csak ott - egymás fölött muzsikálván - nem vízszintes, hanem függőleges síkra. De a lényegi egységesítő mozzanatot nem a színházi tér külső síkján, hanem a zene belső dimenzióiban érzékeljük. Egyfelől ritkán hall az ember ilyen csiszolt, makulátlan Mozart-zenélést, egyensúlyos hangzást, másfelől ritkán éli át a magától értődés efféle varázslatát mind az alsóbb, mind a felsőbb formaszinteken és tartományokban. Semmi nem véletlen, mert minden úgy szólal meg ismétléskor, mint először, de minden úgy szólal meg, mintha csak abban a pillanatban léteznék. (Különösen érzékenyen érintett a fúvósok dialógusa.) Mindez két és fél hónappal a bemutatót követően. Kevés mélyebb, őszintébb hódolatot tudok elképzelni két és fél évszázaddal a nagy játékos születése után.

A játszó személyek csapatának élén Vajda Júliát és Altorjay Tamást volt szerencsém üdvözölni. Karmester és zenekar mellett nekik - Elvirának és Leporellónak - köszönöm decemberi jókedvem túlnyomó hányadát. Egyikükről sem mondhatni, hogy nagy operai hanggal rendelkeznék, vagy hogy megcélozná az úgynevezett Mozart-stílust, ami nem más, mint a 2. világháború utáni bécsi (elismerem: sterilitásában bűvös) énekesi modor abszolutizálása. Vajda Júlia mélyben és magasban megvesztegethetetlenül és megvesztegetően precízen száguld végig a neurotikusan kimért dallamhajlításokon, melyekkel Mozart az eredeti bemutatón Elvirát jellemezte - nem néz viszont szembe ugyanezen vokális ékítésmód transzcendens változatával a bécsi betétáriában. Lehet, csak a maga vokalitását vagy a hallgatóság türelmét nem kívánta túlzottan igénybe venni; én azonban szívesebben vélem-látom úgy, energiáját kimerítette, őt magát elnémította a férfiak utolsó kegyetlen tréfája, a nyilvános megszégyenítés az Esz-dúr szextettben. Ezután átengedi a függönyária éneklésének dicsőségét és kockázatát Annának, ő meg lerogy a díszletmunkások üresen maradt székeinek egyikére, és vár, készül utolsó feladatára. Mint Ferenc Józsefnek, ihr wird nichts erspart. Háziasszonyként ő fogadja a kővendéget; a végső pillanatig hiszi és demonstrálja, hogy mégiscsak Don Giovanni felesége. Vajda Júlia énekében, fellépésében soha nincs nyoma tanultságnak, beállítottságnak. Színpadi-énekesi jelenlétének magától értődő igazságával a mai magyar operavilágban kevesen vetekedhetnek - tán azért, mert nem született, hanem lett primadonna, és primadonnaként is megmaradt annak, aminek született: nagyszerű, mély érzésű, jó humorú karakter-énekesnőnek.

Altorjay Leporellójáról nyolc éve írtam, mint olvasom, elismerőleg, ám mint kiveszem egykori szavaimból, nem azzal a bensőséges baráti érzülettel, melyet mostani, teljesen beérett alakítása támasztott bennem, és ahogy hallám a tapsokból, a köröttem ülők mindenikében. Mozart Figarója maga sem a Rossinié, Mozart Leporellója pedig messze nem a Mozart Figarója: még hogy factotum! Hiperaktív ripők gazdája mellett ő mint afféle slemil, mindig benne marad a slamasztikában. De nem azért, mintha ez lenne a sorsa, hanem mert erre a szerepre szerződött le. Nincs szomorúbb az olyan Leporellónál, kinek figuráján nem csillog át a szerepjátszás humora, és nincs ellenszenvesebb annál, aki túljátssza a szerep szerep voltát, mintha titkon legalábbis Mozart, még inkább Rossini Figarójának képzelné magát. Úgy emlékszem, Székely Mihály biztosan járt az arany középúton. Szerényebb hangi adottságokkal, de a komédiához talán jobban illő zenei-prózai hangvétellel pontosan a kívánalmak mezsgyéjén halad Altorjay is. Mintha semmi bátorságra nem lenne szükség, hogy hívek legyünk önmagunkhoz, holott az a legnehezebb.

Réti Attila szájából, le kell írnom, hallomásom szerint 2006-ban jóval kevésbé hitelesen hangzik a hűségnyilatkozat önmagához, vagyis Don Giovannihoz, mint 1998-ban. Ellentmondásosnak találtam alakítását. Hangja mintha futna-menekülne gazdája elől, valahova a rezonanciaüregek mélyébe, vagy még azoknál is eldugottabb belső rejtekhelyekre. Néha utána húzódik dallamartikulációja és szövegtagolása is, az alig követhető, elmosott motyogás homályába. Innen bizony nehezen sikerülhet fellendülni a Pezsgőária gyűrűhintájára; kellő gyújtással a dekoratíve meg-megsimogatott sörény szikrái sem szolgálnak. Az énekesi frusztráció okozhatja, hogy Réti hol feszülten, erőszakosan, máskor figyelmetlenül és kedélytelenül viselkedik hölgytársaságban, vagy éppen észrevehetetlen marad (szerenád). A záróképben, mikor nem kell énekelnie, donjuanként is egészen meggyőző volt, legalábbis a quarta donna reakcióiból következtetve. Más részekkel ellentétben vokálisan jól kidolgozta a D-dúr buffaáriát, és várakozásomat jóval felülmúlva, teljes szuverenitással zuhant a mélybe a fináléban. Jó, ha Don Giovanni akkor mutatkozik a leggazdagabbnak, amikor már nincs vesztenivalója, de az énekesnél ne legyen így.

Amilyen kellemesen énekelte Szerekován János éppen két éve, szegény Gregor József jubileumán Ernestót a Don Pasqualéban, oly mély csalódást keltett mint Don Ottavio jelen úri komédiában. Ernesto a Rubini- és Mario-alkatú romantikus lírai falzett-tenor orgánumra íródott (némi túlzással szólva,a magas a-nál mélyebbre nem szívesen ereszkedik). Babonaság azt hinni, hogy Ottaviót tenorinónak kell-szabad énekelnie - nem, ahhoz, hogy megszólaljanak a G-dúr ária csodálatos, mély d-i és disz-ei, Domingo orgánumának sötét mélysége kell (nem beszélve Domingo technikájáról). A B-dúr ária instrumentális paszszázsainak teljesítéséhez is jóval nagyobb lélegzet kell, mint amennyivel Szerekován bír: nemtelen áthidalásokhoz és hangkihagyásokhoz kénytelenkedett folyamodni. A hang teste egyik áriában sem bizonyult elég tömörnek-erősnek a dallamok kitöltéséhez-kiterítéséhez. Azért azonban nem az énekest hibáztatom, hogy Ottavio mindenféle, gátlásosságot, gyávaságot sugalmazó ügyetlen játékokba kényszerült, valahányszor színre lépett. Erre a szegény fiúra rászállnak a libertinuspárti rendezők; nem nyugszanak, míg erkölcsi hullát nem csinálnak belőle, és férfiasságára is kétes fényt vetnek. Holott ő - a libertinusokkal ellentétben - egyszerűen szeret. Bármit mondanak a feministák, léteznek ilyen férfiak. És csak hallgassuk meg, mit közöl Mozart Ottavio állóképességéről. A B-dúr ária visszatérése előtt egy levegőre hét ütemes koloratúrát énekel viszonylag lassú, Andante grazioso tempóban, négy negyedben, inkább bariton-, mint tenortartományban, ami tudvalevőleg több szuflát igényel. Ha jól emlékszem, Domingo a kadenciához hozzáköti a visszatérés első két ütemét is. Kérem: az első ölelés után Anna rá fog gyújtani ama másik operából kölcsönzött dalra, amire a menyasszony rázendít a Frankenstein unokájában: Sempre libera… Csak jussanak el odáig.

Wittinger Gertrúd előtt már nem áll túl hosszú út a teljes énekesi önfelszabadításig, de azért nem szabad hinnie, hogy sétálva is bejárhatja. Jól megtámasztott, kiegyenlített, gondozott hangja ellenőrzötten szólal meg lent, fent, sőt középütt is. Dinamikailag problémátlanul modulálja; mint Anna, a nehéz páros énekekben még könnyűsúlyú partneréhez is elegánsan alkalmazkodott. A színezettel nem jöttem megnyugtatóan tisztába, talán mert még nincs vele tisztában a hang gazdája sem. Némi fegyelmezés, felületpolírozás, feszültségfokozás, pontosabb elhelyezés, talán sötétítés-árnyalás nem ártana, felőlem: a posztbécsi sterilitás, Jurinac, Della Casa, Schwarzkopf, Janowitz hangeszményének jegyében. Meggyőződésem szerint a hang stabilizálásával élesednek majd az alakítás kontúrjai is. Annát a szó egykori színpadi jelentése értelmében plasztikailag kellene színpadra vinni, szoborszerű, mély értelmű, sugárzó, egymásba észrevehetetlenül átfolyó, mindig fegyelmezett pozitúrákban.

Ha valaki Zerlinától szoborszerűséget vár, hát biztos más esztétika jegyében. Simon Krisztina külleme e másféle elvárásokat messzemenően kielégíti. Éneke az első áriában kissé agresszívabb, a másodikban kissé halványabb volt az elvárhatónál, de alapjában megfelelően kitöltötte a szólamot hanggal, és amit a hangnak közölnie kell: nőiséggel. Partnere, Cseh Antal hangban kissé, játékban nagyon vidéki Masettót hozott; előbbin lehet enyhíteni, utóbbin nem szabad. Konkoly Balázst (Commendatore) sejtésem szerint inkább masszív és nyers figurája, mintsem masszív, de nyers éneklése szólította színpadra mint vendéget.


Réti Attila és Wittinger Gertrúd
Veréb Simon felvételei


Altorjay Tamás és Vajda Júlia



Konkoly Balázs és Wittinger Gertrúd