Muzsika 2006. március, 49. évfolyam, 3. szám, 40. oldal
Németh G. István:
Száz év orosz zene
Dargomizsszkij-, Glier-, Grecsanyinov- és Rahmanyinov-felvételek
 

A nemzetközi hanghordozó-piacon érzékelhető kiélezett versenyhelyzetben a Hungaroton Classic stratégiájának egyik fontos eleme, hogy a cég kevéssé ismert szerzők jóformán ismeretlen műveinek újonnan készült felvételeivel szólítja meg közönségét. Ezek a felvételek először a szakemberek és a kifinomult ízlésű ínyencek viszonylag szűk körének érdeklődésére számíthatnak, később azonban jó eséllyel válhatnak bestsellerekké - legalábbis a komolyzenei lemezkiadás mércéjével mérve.

Dargomizsszkij:
Dalok és románcok
Anatolij Fokanov (bariton)
Virág Emese (zongora)
HCD 32279

Ilyen kuriózumnak készült, de szenzációsra sikerült az Alekszandr Szergejevics Dargomizsszkij (1813-1869) dalaiból és románcaiból válogató korong. "A lemezünkön szereplő románcok és dalok jó része először jelenik meg hanghordozón" - olvashatjuk a kísérőfüzetben. És valóban: az interneten tájékozódva bárki meggyőződhet a kijelentés igaz voltáról (magam két albumot találtam, amelyeken "Puskin-románcok", illetve "Orosz románcok" címen más szerzők művei mellett néhány Dargomizsszkij-románc is megszólal). A helyzet furcsaságát példázza, hogy miközben hazájában, Oroszországban Dargomizsszkij dalai mindig is a repertoár megbecsült részének számítottak, külföldön csak mostanában kezdik azokat felfedezni, sőt ha hihetünk az új Grove-lexikon Dargomizsszkij-szócikkét lezáró profetikus megállapításnak: a komponista egész életművének napjainkban esedékes újjáértékelése éppen a dalokból indulhat ki.

Dargomizsszkij életművét egészen a közelmúltig csak afféle zenetörténeti adalékként kezelték, pedig ő a Glinka és Csajkovszkij, illetve az Ötök (elsősorban Muszorgszkij) munkásságát összekötő láncszem. Újabb kutatások kiderítették, hogy még Stravinskyra is hatással volt. Dalainak és operáinak egyaránt meghatározó eszköze, a melodikus deklamáció, melynek alapjául az orosz népdalok jellegzetes dallamfordulatai mellett az orosz nyelv intonációja szolgál, egészen a 20. század elejéig megkerülhetetlen minta az orosz komponisták számára. Dargomizsszkij dalai túlnyomórészt a legjelentősebb orosz költők (Puskin, Lermontov) szövegeire készültek, témái az orosz romantika nagy témái: a boldog és boldogtalan szerelem számos árnyalatban, az orosz társadalom szánalmas, de nagyon is emberi és így rendkívül hatásosan karikírozható figurái, a mélabús kiábrándultság, a maró gúnnyal fűszerezett társadalombírálat és a szkepszis.

A CD tartalmas kísérőfüzetében Papp Márta részletesen ismerteti Dargomizsszkij dalainak és románcainak, a szerző középponti jelentőségű műfajának történetét. A művek keletkezésének időrendjében haladó ismertetés eligazít a költői szövegekkel kapcsolatban, fölvázolja az egyes kompozíciókon túlmutató dal- és románctípusok megjelenését és fejlődését, azt a folyamatot, melynek során a zeneszerző a szalondarabok hangvételétől az igényesebb formákig jutott el.

A felvételen elhangzó harminc dal és románc, mely az 1830-as évektől az 1850-es évek végéig készült, Dargomizsszkij daltermésének megközelítőleg egyharmadát teszi ki (az új Grove-lexikon műjegyzékében összesen 101 dal szerepel). A válogatás már csak a típusok gazdagsága miatt is reprezentatívnak mondható. Lírai románcok és bájosan együgyű népdalszerű kompozíciók, majd erőteljes, fojtottságukban is sokatmondó, Muszorgszkijt előlegező drámai balladák következnek egymás után. Bár minden darab önálló entitás, a mintegy egyórás felvétel mégis diszkréten érvényesülő dalciklus jelleget kölcsönöz a füzérnek. A kompozíciók nem kronológiai sorrendben hangzanak el (bár nem vonatkoztatnak el attól teljes mértékben), hanem három-négy hasonló hangvételű és témájú dal kerül egymás mellé, hogy aztán annál nagyobb legyen a kontraszt a következő tömb megszólalásakor.

A viszonylag rövid, de rendkívül változatos karaktervilágú kompozíciók hálás feladat elé állítják az előadót. Virág Emese zongorakísérete ihletett, Anatolij Fokanov személyében pedig sikerült megtalálni a dalok és románcok hiteles tolmácsolóját. Telt hangzású baritonjához veretes oroszság és - ami a karakterek megformálásának elengedhetetlen feltétele - szinte színpadot idézőn izzó és szenvedélyes, bár mindvégig pontosan ellenőrzött előadásmód társul. Elég, ha csak a két szereplőt megelevenítő Puskin-jelenetre (A molnár), vagy az utolsóként elhangzó ironikus Tyimofejev-dal (Vallok, bátyám, az ördög műve!) megformálására gondolunk. Ugyanakkor Fokanov a válogatásban túlsúlyba kerülő szerelmes románcok légkörében is otthon érzi magát, legyen szó féltékenységi jelenetről (Ködbe öltözött Sierra Nevada), visszautasításról (Kék szemek) vagy mámoros beteljesedésről (Meghaltam a boldogságtól). Végül az egyik Béranger-szövegből fordított Kurocskin-dalra, Az öreg káplárra utalnék, melyben a címszereplő a refrénekben katonákat kommandíroz, s közben saját szenvedéstörténetét is elmeséli, míg végül a saját kivégzését vezényli le. A lemez legemlékezetesebb pillanatának Az öreg káplár énekes és zongorista makulátlan együttműködéséből megszülető, hátborzongató befejezését tartom.

Glier, Grecsanyinov:
Albumlapok
- zeneművek gordonkára és zongorára
Kousay H. Mahdi Kadduri (gordonka)
Nagy Péter (zongora)
HCD 32211

Két kevéssé ismert orosz mester, Reinhold Moricevics Glier (1875-1956) és Alekszandr Tyihonovics Grecsanyinov (1864-1956) cselló-zongora kamarazenéjét hallani a következő felvételen. Mindkét komponista a moszkvai iskolát képviseli, ahol Arenszkij és Tanyejev személyében többek között ugyanazoktól a tanároktól is tanult egymást követve a 19. század utolsó két évtizedében. Közös zenei neveltetésük, az orosz romantika Csajkovszkij- és Rimszkij Korszakov-féle ágának még eleven közelsége és nem utolsósorban a maguk feltétlen hagyománytisztelete rányomta bélyegét kettejük zeneszerzői alkatára: jóval a századforduló után írott műveik is az orosz romantika utóvirágzásainak tekinthetők. Az avantgárdnak éppen nem mondható stílusorientáció mellé azonban kétségbevonhatatlan zeneszerzői kompetencia társul, így a lemezen megszólaló kamaraművek gondos kimunkáltságuk és szépségük révén méltán tarthatnak igényt a lemezbarátok figyelmére.

A kísérőfüzetben Kaisinger Rita tollából olvasható ismertetőszöveg koncepciója problematikus. A kiindulópont, hogy míg Glier ünnepelt szovjet zeneszerzővé vált, Grecsanyinov emigrálni kényszerült, kétségkívül figyelmet érdemel. Csakhogy az ismertetés oroszlánrészét a szerzők életrajzának a kelleténél nagyságrendekkel részletesebb bemutatása teszi ki. Ennek a lexikon-szócikkekkel finoman szólva is intertextuális viszonyban lévő kísérőszövegnek az a hátránya, hogy önmagában érdektelen információhalmazt tár az olvasó elé az eredetinél kevésbé megbízható tálalásban (egyébként a füzet egészére ráfért volna egy alapos lektorálás: a Grecsanyinov-szonátának a harmadik, Finale tételét is másodiknak számozták a belső címlapon).

A CD-hez mellékelt ismertető legnagyobb mulasztásának mégis azt tartom, hogy nem derül ki mindegyik műről, valójában mikor is készült. Márpedig amennyiben (ahogy azt a lemeztasak hátoldalán olvashatjuk) világpremierről van szó, a hanghordozót kísérő szöveg alapvető feladata, hogy közölje a hallgatóval a kompozíciók keletkezésének időpontját. Igaz, nehéz eligazodni e két komponista általában szelektív műjegyzékeiben, a két idegen nyelvű nagylexikonból azonban mégiscsak megállapíthatók a kérdéses adatok. A felvétel első és utolsó számaként elhangzó Glier-keringő (op. 45) nem egymaga alkot egy opuszt, hanem egy 1909-ben keletkezett ciklus, a hegedűre (!) és zongorára írott 12 könnyű darab része.A hanglemez címét adó, kétszer 12 darabot tartalmazó sorozatot (Albumlap, op. 51) nem tartalmazzák az általam átnézett műjegyzékek, ellenben kiderül, hogy a csellóra és zongorára készült 12 darab, (op. 51) 1910-bőlvaló. Grecsanyinov Bölcsődala (op. 108) sem különálló mű, hanem a hegedűre (!) és zongorára komponált 4 darab op. 108 zárótétele. 1927-ben íródott, akárcsak a Grecsanyinov-szonáta (ez utóbbi keletkezési ideje az egyetlen évszám, amely az ismertetésben a lemezen szereplő művekre vonatkozik). Végül a Grecsanyinov-noktürn a csellóraés zenekarra 1919 és 1929 között készült, op. 86-os Szvit egyik tétele. Tehát a Glier-kompozíciók 1909-ben és 1910-ben keletkeztek, a Grecsanyinov-darabok (a Noktürntől eltekintve) 1927-ben, szűk két évtizeddel később.

Glier keretként használt keringője kellemes G-dúr szalondarab néhány nem túlpikánsra fűszerezett harmóniával, mely a hasonló stílusban komponáló nemzedéktársat, Fritz Kreislert idézi a hallgató emlékezetébe. Többtételes ciklusának darabjait már a túlcsorduló későromantika egzaltáltsága jellemzi, sodró lendülettel és dús felrakásokkal a zongoraszólamban, a teljes ambitust teátrálisan kiaknázó szólókkal a csellónál. Ettől az alaphangvételtől kellemesen különbözik a d-moll Allegretto, mely modális, bő szekundos melodikájával és aszimmetrikus metrumával egzotikus couleur locale-t teremt. A Grecsanyinov-szonáta másfajta romantikával szembesít. Szerzője ugyan harmóniai nyelvében megmarad a főáramon belül (bár a Menüett elején hallható kvartmelodika mindenképpen merészségnek számít), a megszólalás érzékenységével szemben táplált igénye, melyről a kompozíció folyamán több ízben is meggyőz, a késői Liszt és Debussy impresszionizmusát idézi.

Kousay H. Mahdi Kadduri (gordonka) és Nagy Péter (zongora) produkciója átütő erejével kiemeli a darabok kvalitását. Magas hőfoka és szenvedélyessége mellett azonban elsősorban jó ízlésű előadás az övék, s emellett minden technikai problémától mentes, illúziókeltően virtuóz. Rendkívül meggyőzően bánnak a sűrűn változó tempóval, a csellista mértékletes vibrátói és kevés portamentóval ellátott visszavezetései pedig az esetek többségében telitalálatként hatnak.

Rahmanyinov:
Vesperás
(Éjszakai virrasztás), op. 37
Tomkins Énekegyüttes
Művészeti vezető Dobra János
HCD 32307

Az eddig bemutatott kompozíciókkal ellentétben Rahmanyinov Vesperása, melyet a szerző az első világháború kitörése után, 1915 elején komponált a cappella kórusra ortodox rítus szerint, méltán híres kompozíció, mely nem szorul felfedezésre. Ez a hanglemez koncertfelvétel - egy jubiláló énekkar jutalomjátéka -, azt a hangversenyt rögzíti, melyet a fennállásának 25. évét ünneplő Budapesti Tomkins Énekegyüttes adott a Szent István-bazilikában, 2003. december 2-án, Dobra János karnagy vezetésével. Még egy fontos adalék tartozik ide: Rahmanyinov művét Magyarországon ugyanez az énekegyüttes mutatta be 1987. március 14-én. Az a körülmény, hogy az ő nevükhöz fűződik a magyarországi bemutató, bár önmagában jelentőségteljes, nem árul el mindent. Aki azonban végighallgatja a felvételt, tapasztalhatja, hogy magával ragadó produkciót örökített meg a Hungaroton.

Rahmanyinov Vesperásának mámorító pompája a benne felhasznált orosz egyházi énekek, illetve kijevi és görög liturgikus dallamok érzéki szépségében is rejlik. A hagyomány által szentesített dallamok feldolgozásakor nem annyira a komponista egyéni leleményének fitogtatása volt a cél, hanem - bartóki metaforát idézve - a dallam-drágakövek foglalatba illesztése. Bár általában elmondható, hogy a Vesperás harmóniái Rahmanyinov egykorú, nem egyházzenei kompozícióihoz képest jóval visszafogottabbak, a nagy szerző keze nyoma még így, a pravoszláv kórushagyományokhoz igazodva is minduntalan felsejlik.

A Budapesti Tomkins Énekegyüttes művészeti vezetője és karnagya, Dobra János a kompozíció tökéletesen megformált részleteiből építkezik, amelyek apró árnyalatokban sokatmondóan eltérek egymástól, és amelyek egymás után hallgatva a pazar zenei gazdaság benyomását keltik. Minden elképzelhető regiszter- és hangerő-kontraszt mellett magam elsősorban a revelációként érvényesülő kifejezésbeli változatosságban és a helyszín akusztikájának fölényes kezelésében vélem fölfedezni Dobra leleményét. Ennek eredményeként Rahmanyinov "egyszerű" (azaz a műfaj jellege iránti tapintatból szándékoltan visszafogott eszközökkel megírt) a cappella-szerkesztésmódja az egyórányi mű hallgatásakor mindvégig lenyűgözően változatosnak hat. Most csak a második rész, a reggeli istentisztelet kezdőtétele (Dicsőség a magasságban) a kórus egyes csoportjainak többsíkúságában és térszerűségében fenséges "Szláva / Dicsőség" felkiáltásaira emlékeztetek, melyek később, közvetlenül a tétel vége előtt tutti hangzásba torkollnak.

Ebbe az érzékenyen differenciált kórushangzásba illeszkedik Rajk Judit diszkrét, de határozott altszólója a második tételben (Áldjad én lelkem az urat), majd Bubnó Tamás kiemelkedő tenorszólója az 5. tételben (Most bocsátod el, Uram). A könnyen megragadható technikai jellemzőkre összpontosító, teljesítményorientált szemlélet számon kérheti a szertartás pompáját fokozó, átütő erejű mélybasszus hangok jelenlétét. Tény, hogy a Budapesti Tomkins Énekegyüttes basszusai nem szolgálnak az orosz kórusokra jellemző masszív hangzással, de technikailag kétségkívül a legtöbbet nyújtva szólaltatják meg a sokszólamú építmény legmélyebb hangjait. A koncertfelvétel néhány apró esetlegessége és a zavaró háttérzajok eltörpülnek az előadás egészének közvetlensége mellett.

A varázslatos kórushangzás ezúttal nem mindennapi környezetben, hanem szakrális térben születik meg. Tudvalevő, hogy Rahmanyinov a szövegek és dallamok megválasztásakor követte az ortodox liturgia szabályait, de a hagyományokhoz erősen ragaszkodó ortodox egyház elzárkózott a kompozíció liturgikus megszólaltatásától. Bár a Vesperás kezdetén recitációt hallunk, valójában ez az előadás is liturgián kívüli, paraliturgikus. Mindazonáltal egy pillanatra sem szűnik meg közösségi cselekmény jellege. A jubiláló Tomkins Énekegyüttes közös éneklése hosszan tartó eufóniájával, a beteljesedés élményét nyújtó záróakkordok sorozatával képes kultikus magasságokba emelkedni és a hallgatóságot is magával ragadni.