Muzsika 2006. március, 49. évfolyam, 3. szám, 33. oldal
Petrányi Judit:
Tűzzel, hittel, alázattal
Szokolay Sándor 75. születésnapján
 

Harminc év távlatából jól látjuk, te is "a tűz csiholója" voltál, tápláltad és hosszú ideig nem engedted, hogy kialudjon. Aztán váratlanul és érthetetlenül elhagytál sokunkat. Izzó szellemed már nem világította előttünk az utat. Nemtelen támadások elől félreálltál... De mi emlékszünk! Emlékszünk az 1986-os éjszakára, amikor az Arany Bika szállóból pizsamára kapkodott ruhában leszaladtál szerenádjuk hallatán a győztes lányokat üdvözölni. Lelkesítő éjszakai szózatoddal bizonnyal hozzájárultál, hogy megszületett a Pro Musica nyíregyházi leánykar. A kórus azóta bejárta a világot, sikert sikerre halmozott, a magyarság, a magyar zenekultúra még nagyobb dicsőségére. Mint annyiszor, itt is szikrát vetettél, tüzet gyújtottál! A tűz most is ég - írja Szabó Dénes karnagy Szokolay Sándornak címzett levelében. Annak a több mint száz írásnak egyikében, amelyekkel barátai, muzsikustársai, köztük tizenhat karmester, több mint tíz zeneszerző, volt akadémista növendékek, operaénekesek köszöntik a mestert 75. születésnapján.

- Meglepte az emlékkönyv?

- Nagyon. Egyetlen jelét nem éreztem, pedig a dokumentumaim, leveleim, kottáim, képeim az én szobámban vannak. Hogy a feleségem segítségével Radics Éva ezt ilyen titokban össze tudja gyűjteni, azt soha nem gondoltam volna. Gyerekkoromban karácsony előtt a bátyám mindig szerette meglesni, mit kap - én soha, mert mindennél többet ért a meglepetés, a pillanat ünnepélyessége. Hát ez most tényleg ilyen pillanat volt. Igazi meglepetés.

- Mint ahogy sokak számára meglepetés volt az is, amikor jó tíz évvel ezelőtt Szokolay Sándor Budapestről Sopronba költözött, és ezzel elhagyta a közéleti csatateret. Szabó Dénes szép köszöntőjében úgy fogalmaz, hogy "félreállt". Vagy inkább menekült?

- Azt mondták, emigráltam Sopronba, de ez nem igaz. Én alkotóházba vágytam. Tehát nem valamitől, hanem valamiért mentem el, én úgy mondom, egy modern szerzetesi lakba, ahol van, aki szeret és még jól is főz, tehát nem tiszta böjt az élet. Sopront több személyes ok mellett azért is választottam, mert ezt tartom az ország egyik legszebb városának, amely, akárcsak a budai Vár, folyamatosan a múltat idézi. Soha nem tudtam kémények, gyárak között élni, már csak azért sem, mert imádok sétálni. Sétálás közben tanultam meg minden egyes operám teljes szövegét, és sétálás közben szeretek komponálni is. Teliholdnál jut a legtöbb eszembe, szakadó esőben vagyok a legtermékenyebb.

- A kis hercegben viszont azt mondja a geográfus, hogy ő "sokkal fontosabb ember annál, semhogy ide-oda kószáljon a világban". Azzal, hogy elköltözött, zeneakadémiai tanári állása mellett otthagyta a legkülönbözőbb bizottságokban, zsűrikben, kuratóriumokban, elnökségekben és szövetségekben betöltött magas posztjait is. Jól meggondolta?

- Hirtelen hagytam ott. Elegem lett. Az egészségem is figyelmeztetett, nem véletlenül. A kritikát ugyanis el tudom viselni, de a folyamatos szembenállást nem. Nem vagyok rebellis alkat, azonosulni szeretek az emberekkel, nem pedig különbözni tőlük. Nem tudom elviselni, ha nem szeretnek. Ezért a harcok helyett inkább azt választottam, hogy mélyebben keressem az életet. A hatalom, a pozíció, a rang különben soha nem vonzott. Ezek csak külsőségek, látszatok. "Látszik, asszonyom!... látszik-ot nem ismerek" - mondja Hamlet. Ez életem mottója. Nem véletlen, hogy nem lettem rektor a Zeneakadémián, igazgató az Operában vagy tanszékvezető Debrecenben, pedig mindhárom helyre hívtak. Nekem csak a tenni akarásom volt olyan nagy, hogy nem tudtam kitérni bizonyos feladatok elől. Parittyás Dávid, aki olyan helyre tévedt, ahova nem való, az első sorba. De egy ponton választanom kellett, és a saját vélt szabadságom volt a fontosabb. Amióta Sopronban élek, még a betegségek ellenére is sokkal több művet írtam, mint azelőtt Pesten ugyanennyi idő alatt.

- Ezt érti az ön szabadságán?

- Nem csak ezt. Sopronban rájöttem egy nagy titokra. Csak az a fontos, amit a saját belső késztetésem, megérzésem, ösztönöm diktál. Bár nem vagyok én azért annyira "ösztönös Sanyika", mint ahogy régen neveztek, inkább rafinált góbé, mert az ösztönöm sarkában mindig ott van a tudatosság, de azért az ösztöneim, hála Istennek, jól működnek. És hogy erre az ösztönösségre, vagy, ha úgy tetszik, Istentől kapott tehetségre támaszkodhatom, arra akkor döbbentem rá, amikor a hetvenedik születésnapomon Balázs fiam a Fészek Klubban eljátszotta a tarhosi zongoradarabjaimat a Zenebona című kötetből. Ezek a legelső darabjaim, általuk lettem pillanatok alatt zeneszerző. Tizenöt-tizenhat éves voltam, amikor Békéstarhoson Sípos Éva tanárnő azt mondta, miután a Zongoraiskolát néhány hét alatt kitanultam, a tarhosi iskolának pedig még könyvtára sem volt, hogy írjak magamnak ujjgyakorlatokat, etűdöket. Magamtól soha nem jutott volna eszembe zenét írni. Jó hallásom volt, korábban a templomban sokat énekeltem, de még a basszuskulcsot se jól olvastam, semmiféle zeneszerzői, zeneelméleti tudásom nem volt. Mégis, a Fészek Klub-beli hangverseny tanúsága szerint ezek a darabok fennmaradtak. És aztán a Hegedűverseny, a Zongoraverseny, A tűz márciusa, a Néger kantáta: csupa ösztönös darab. Én ezeken nem spekuláltam, nem fékeztem magam. A Hamlettel aztán nagyot fordultam, nagyot változtam. Úgy éreztem, a Hamlethez meg kell újítani az eszközeimet. Ezért tanulmányoztam Boulezt, Nonót, Stockhausent, akiket korábban egyáltalán nem ismertem, és megpróbáltam belőlük leszűrni olyan dolgokat, amiket másképpen, a magam módján, a saját stílusomnak megfelelően alkalmazhattam. Később aleatorikus, dodekafon zenéket is írtam, de végül visszatértem magamhoz, és most abból élek, hogy nem érdekel már mindaz, amit a korabeli kritikák mondtak. Hogy sok a magas hang, hogy nyugtalan vagyok, hogy mindent hajlítok, hogy a tetőpont problematikus: sok ilyen kritikát kaptam. Most már azt mondom, nem baj, erről lehet engem megismerni. Sokan mondják, hogy bekapcsolják a rádiót, és azonnal tudják, az én zeném szól. Erre mondta Illyés Gyula, hogy költőnek születni kell. Az én életem azt mutatja, hogy amibe belevágtam, azt nem kellett megbánnom. Pedig kételkedtem, szégyenkeztem is eleget, például azért, mert konzervatív vagyok. Poulenctől egyszer megkérdeztem, baj-e, ha konzervatív vagyok? Ő azt mondta: ha fennmarad a mű, kit érdekel, hogy avantgárdnak vagy konzervatívnak tartották-e akkor, amikor megírtam? Igaza volt, és Sopronban én már ennek az igazságnak a szellemében dolgozom.

- Jól tudom, hogy Poulenc ki akarta vinni külföldre UNESCO-ösztöndíjjal?

- Igen, és ha a terve megvalósul, lehet, hogy egészen másképpen alakult volna az életem, de Poulenc akkor már nagybeteg volt, és nemsokára meghalt. Mindenesetre a vele való barátság is azt mutatta, egész életemben megtörténtek velem a dolgok, anélkül, hogy nekem keresnem vagy akarnom kellett volna. Ahogy a zeneszerzés rám talált - hiszen én eredetileg pap akartam lenni, misszionárius, vagy költő, verseket is írtam -, ugyanúgy megtaláltak a témák is. Én meg nem spekuláltam, csak belevágtam. Így kaptam az élettől az első és mindeddig legnagyobb sikert hozó Vérnászt is. Mikó András azt mondta A tűz márciusa bemutatóján: Sándor, te itt toporogsz az opera kapujában, írj egy operát! Két hét múlva a Rádióban egy szerkesztő a kezembe nyomott egy kis kötetet, Lorca Vérnászát. Olvassam el, szerinte ez operaszínpadra kívánkozik. Másnap Mikónál voltam vele. Huszonkét vagy huszonhárom országban mutatták be, most is készülnek felújításai.

- Az operái közül Önnek is ez a legkedvesebb?

- Nem. Nekem a legfontosabb a Hamlet. Ez a legbölcsebb darabom. Öt-hat évig írtam. Azt a hegyet én tényleg megmásztam, az az anyag tényleg a sajátommá vált. Bár néha szidom az avantgárdot, csak azt szidom, ami nem tetszik benne, és sajnos kevés van benne, ami nagyon tetszik. De a fiataloknak ezt nem mondom. A növendékeimet ma is kísérletezésre buzdítom. Azt mondják, miért nem kísérletezel te is? Mert nincs időm. Hiába érdekel ma is minden, ami új, és nem zavar egy cseppet sem az aleatorikus zene, hetvenöt évesen, úgy érzem, nincs értelme új utakon elindulni. Ez már az összefoglalás időszaka, amikor az embernek el kell fogadnia, meddig jutott el, mit tanult az egyetemes zenetörténetből. Nem érdemes mindenáron az újdonságokat keresni. Élete végén sajnos Bartók sem látott más utat. De a Hamletre valóban büszke vagyok. És nem szeretnék úgy meghalni, hogy ennek az egynek a felújítását ne lássam.

- Most milyen zenét ír?

- Amikor Kovalik Balázs rendezésében nemrégiben felújították a Vérnászt, az nekem olyan volt, mintha visszajöttem volna a túlvilágról, mert azt láttam, hogy a nálam két-három generációval fiatalabb, új közönséget is megragadja ez a negyven évvel ezelőtt komponált darabom. És ez megerősített abban, hogy érdemes visszatérni a régi önmagamhoz. Tehát én most az egyszerűt, a legegyszerűbbet keresem. Miután a "fontos" funkcióktól megszabadulva, csendet teremtettem magam körül, a zajos, rohanó zenék helyett a csendet szeretném megtalálni. Szeretnék olyan népénekeket írni, amilyeneket a templomban énekelnek. Egyre több egyszólamú, orgonakíséretes dalt komponálok. Bachnak van egy zongoradarabokat és énekeket tartalmazó füzete, a Notenbüchlein für Anna Magdalena, az lebeg a szemem előtt, egy ilyen kötetet szeretnék írni. Nagyon sok szakrális zenét írok, ez boldoggá tesz. De szeretnék még sok kamarazenét komponálni. A Bogányi gyerekeknek már régebben elkezdtem írni egy fuvolás, csellós, zongorás, fagottos kvartettet. Mert emberekre írok, nem a fiókomnak. És a legtöbbször szerelemből, nem pénzért, azt is bevallhatom. Amikor a feleségem odajön a zongorához, és én eldugom a kottát - tudja, hogy okom van rá -, olyankor azt szokta kérdezni: "mi lesz ez a szösszenet?" Ő a legszigorúbb kritikusom. No mármost nagyon sok szösszenet van, ami gyönyörű. A Biblia szinte minden sorát szeretném megzenésíteni. De a legnagyobb vágyam - amire senki sem gondol, mert elsősorban operaszerzőnek tartanak - az, hogy a harmadik után meg tudjak írni még egy negyedik szimfóniát. Hogy nekem is legyen négy szimfóniám, mint Brahmsnak. Ezenkívül egyre fontosabbnak érzem, hogy rendezzem mindazt, ami eddig a kezemből kikerült. Több száz kórusművem született az évek során, ezeket mindenképpen rendbe kell tenni. Nem szeretném rendezetlenül itt hagyni ezt a világot. Az biztos, hogy minden kéziratvázlatot megsemmisítek, csak a teljesen elkészült darabok kottái maradnak. Ha nem marad fenn a mű, akkor legalább kevesebb szemét lesz a lakásban. Ha fennmarad, akkor a végleges változat legyen elég.

- Nem korai, hogy ez foglalkoztatja?

- Nézze, én nem félek a haláltól, éltem már eleget, és mélyen hiszek az örökkévalóságban. Azt is tudom, hogy akármi is történik, az enyém már nem lehet derékba tört élet. De hetvenöt évesen nekem már minden nap úgy kell élnem, hogy ha ez az utolsó nap, úgy is jó legyen. Viszont ha sokáig élek, akkor is legyen dolgom.

- Milyen szimfóniát szeretne írni?

- Nem egyszerűen egy következőt a sorban. Valami egészen mást, mint a korábbiak. Divertimentószerű örömzenét, szerenádszerű sinfonia concertantét, versenyműszerűen, hangulatában a régi időket idéző muzsikát. Szerintem nem igaz, hogy a zene elemei, a hangok, a dallamok, a funkciók kimerültek - nem: csak átalakulnak. És ma, amikor a világ megőrült, és mindenre nemet mond, én a zenémmel szeretnék igent mondani. Egyébként nem új törekvésem ez. Már az operaszínpadon is, ahol hagyományosan kellenek a rosszindulatú, ármánykodó emberek, a Jagók és a boldogtalan, ezért bosszúálló alt hangú nők, én úgy éreztem, vissza lehet fordítani a dolgokat, nem kell feltétlenül hullahegyek előtt meghajolni, mire az utolsó felvonás végén lemegy a függöny. A dráma helyére miért ne léphetne a líra? A hatalomvágy, a háború helyére a tiszta érzelem és a szerelem? A Szávitri című operámban próbálkoztam ezzel először, és ezen az úton szeretnék haladni késői hangszeres zenémben is.

- Igaz, hogy számítógépen komponál?

- Igen. Négy-öt éve dolgozom számítógépen, és azt tapasztalom, hogy én, aki azelőtt nemigen változtattam, egyre többet javítok. Persze, mert a géppel mindent ki lehet próbálni. Furcsa érzés, kicsit olyan, mint amikor a Zeneakadémián zeneszerzést tanítottam, csakhogy itt most a növendék is én vagyok. A tanár úr komponál, de amikor visszahallgatom, mintha csak a saját növendékemet hallanám. Nagyon hasznos ez a szembesülés.

- Végül is megvalósította-e mindazt, amit pályája elején eltervezett?

- Nemigen terveztem én semmit. Csak alázattal elfogadtam azt, amit felülről kaptam. Kölcsönbe, a teremtő Istentől, aki a legnagyobb alkotó. Ha ötévente két percre a tenyerén hord, akkor abból kell élni. Én ez ellen nem lázadtam soha. Sok kollégám bosszankodott meg értetlenkedett, amikor azt mondtam, kegyelmi állapotban írtam az Ecce homót. Én csak azt kívántam, ők is tudják meg, ez mit jelent. Ami meg az önmegvalósítást illeti, nem szeretem ezt a szót. Az élet célja nem az önmegvalósítás, hanem a szolgálat. Legalábbis a zenémmel elsősorban szolgálni szeretnék. Elgondolkoztatni, vigasztalni, felemelni. Minden operám intelem, valami alapvető dologgal szembesíti az embereket. A Vérnász az ész és a szív nagyellentmondásáról, a szenvedélyekről szól. A morális, a tépelődő, a világot megváltoztatni akaró ember: Hamlet. Sámson: a szabadság vágya. Az Ecce homo vagy a Margit: a hit fontossága.

- Honnan ez a mély vallásosság?

- A hitem is, mint minden egyéb, ösztönös. Credo, ergo sum - hiszek, tehát vagyok. Gyerekkoromban, amikor kitört a vihar, és a tanyán megiramodott a por, elsötétült a világ, villámlott és dörgött, a természetnek ezek az elementáris erői, akárcsak a vízcsepp, vagy az első hóvirág, mind-mind egy hatalmas alkotót sejtettek. Akivel azért "na, Öreg..." alapon is el lehetett társalogni, és soha nem ütött a kezemre. Egyébként evangélikus vagyok, mint Bach, aki nekem a zenében minden, de a vallásom egy cseppet sem felekezeti. Híd szeretnék lenni vallások, nézetek, fajok között. A példaképem ebben Bartók, aki egyszerre tudott európai és magyar lenni. És ez mindenre érvényes, nem csak a zenére. Nézem az osztrák politikusokat: reggel ellenfelek - nem ellenségek: ellenfelek - de este együtt söröznek. Látott már jobb- és baloldali magyar politikusokat együtt sörözni? Soha! Itt önképzőköri játék a politika, pedig nem egymás ellen, együtt kellene egy közös célért munkálkodniuk. Ez a három gyűrű titka, hogy csak együtt lehet. Erről szól a Bölcs Náthán című operám.

- Hitén, alázatán és tenni akarásán kívül mit tart a saját legfontosabb tulajdonságainak?

- Ellentmondásos ember vagyok, olyan, aki József Attilával szólva, sokféle dologból van összelöttyintve. Én a Borisz Godunovot és Bachot együtt imádtam. Osztályokba, skatulyákba se illettem sehogy. Farkas Ferenc legnehezebb tanítványa, nem voltam szabályos ember. És nagyon játékos. Azt mondták, a Zeneakadémián a zeneszerzés meg a karmesteri és a zenetudományi szak a legkomolyabb. De én soha nem a komolyságát láttam, hanem a játékosságát, abban rejlik az életem. Talán ennek köszönhettem azt is, hogy soha nem féltem. Pedig a legrosszabb Rákosi-években voltam fiatal.A tűz márciusát 1956 után írtam. Kodály elolvasta, és azt mondta, hogy ez március 15.-ről szól, azt még egy kicsit bevallhatom, de ha 56-ot bevallom, akkor, és csak így mutatta a kezével, hogy felakasztanak. Mondom, tanár úr, lehallgatják a szobáját, hogy csak így mutatja, nem mondja ki, hogy lógni fogok? Nem felelt. Csak megvédett, akárcsak Bárdos tanár úr, Ádám Jenő vagy Farkas Ferenc, akik mind védő sorfalat képeztek a tehetséges gyerekek körül.

- Kodályt tekinti mesterének?

- Jelképesen, mert nem tanultam tőle zeneszerzést. De a kompozícióit rendkívüli finomsággal kidolgozottnak és gazdagnak érzem. Poeta doctus volt! Művei mindennapi "eledelem". Sokat tanultam munkáiból, csakúgy, mint Bartók és Stravinsky világából is! De Kodály hitéből és bölcsességéből merítettem a legtöbbet. Ő azt mondta - és ezt soha nem felejtem el -, hogy az Isten ad az embernek kicsi, közepes vagy nagy tehetséget, de ha nem ad hozzá tartást, semmire se megyünk vele. Ő mondta azt is, hogy félművelt Magyarország. Hát, ma már, talán ha negyedműveltnek lehet nevezni, és ha élne, azon is meglepődhetne, hogy a nemzeti alaptantervben még csak meg sem említik a nevét. Meg hogy a kultúrára nincs pénz, a művészetekre nincs pénz, és az általános igénytelenség nyerésre áll. Én ez ellen utolsó leheletemig szót emelek.

- A régi tűzzel, a régi lobogással?

- Hát igen, lobogó ember vagyok, kilőtt puskagolyó, és még mindig nem érzem, hogy eléggé lelassultam volna. Farkas Ferenc mindig azt mondta, Sándor, te mindig ki akarod az eget meszelni. Aztán egyszer, már az élete vége felé, a Művészakadémián meg azt, hogy nem lehet az eget kimeszelni, de azért jó, hogy te mégis megpróbáltad. Én is így gondolom.

- Mennyire foglalkoztatja az utókor ítélete?

- Minden alkotóművésznek az a legfontosabb, hogy az alkotása túléli-e őt. De ez nem csak a műveken múlik. Nagy Lászlót idézve, "ha az utókornak lesz emberi arca, akkor csókoltatom őket". De lesz-e? Egyszer egy rádióműsorban, amelynek vendégei voltunk, Szabó Dénes karnagy úr azt mondta, ha rossz világ lesz, nehéz dolguk lesz a Szokolay-daraboknak, ha jó világ lesz, mindenütt játszani fogják őket, ha nagyon jó, akkor fennmaradnak. Én ettől elsírtam magam.



Tóth Éva felvétele