Muzsika 2005. október, 48. évfolyam, 10. szám, 42. oldal
Ormos Mária:
Zene és hatalmi diktatúra
 

BRIGITTE HAMANN:
WINIFRED WAGNER,
AVAGY HITLER ÉS
BAYREUTH
Fordította J. Győri László
Európa Könyvkiadó
Budapest, 2005. 1010 oldal

Az Európa Könyvkiadó nemrégiben jelentette meg Brigitte Hamann Winifred Wagner, avagy Hitler és Bayreuth című monumentális munkáját, amelynek központi, mintegy rendező tere a Richard Wagner által létesített és működtetett bayreuthi Festspielhaus, az operaház. Hősnője pedig a nagy zeneszerző kevéssé sikeres zeneszerző fiának, Siegfriednek a felesége, Winifred Wagner, született Winifred Marjorie Williams, egy angol árvalány. A szerző előszavában azt írja, hogy eredetileg a "javíthatatlan náci nőszemély", Hitler "úgyszólván egyetlen hűséges barátnője" egyáltalán nem érdekelte. Magam pedig már jól benne jártam a kötetben, amíg még mindig Hamann eme álláspontjával értettem egyet, és azt gondoltam, erre a témára igazán kár volt ennyi munkát és energiát pazarolni.

Apránként azonban gyökeresen megváltozott a benyomásom. Világossá vált, hogy ez a könyv sokkal többről szól, mint amiről a szerző szó szerint ír, holott az ő tematikája is bőséges. Nem csak Bayreuth itt a kérdés, de az egész német kultúrhálózat, nem csak Winifred Wagnerről szól az írás, de egy egész sereg német zenei (és látensen nem zenei) "értelmiségiről", értelmiségi magatartásformákról a kemény náci diktatúra kereteiben, és még arról is, hogy utólag miként viszonyultak a szóban forgó személyiségek a diktatúrához és saját tetteikhez. Hamann - aprólékos, részletekbe menő munkával, többnyire szenvtelen hangvételű előadásban - nagyon jelentős kultúr- és hatalomtörténeti munkát tett le az olvasó elé. A kötetet hazánkban (és néhány más országban is) felértékeli, hogy a magyar értelmiségnek is találkoznia kellett egy kemény diktatúrával, és a Winifred-történetben sorra megjelennek saját ismerősei.

Csak vélelmezni tudom, hogy a könyv valószínűleg számos zenetörténeti csemegét is tartalmaz, ezeket azonban nem tudom értelmezni. Közelképekben tűnik fel a német és az európai zenei élet számos nagy és kisebb alakja, mint Siegfried Wagner, Wilhelm Furtwängler, Arturo Toscanini, Heinz Tietjen és sokan mások. Megismerhetünk zenei értelmezési vitákat, presztízsküzdelmeket, végigkísérhetjük maguknak az ünnepi játékoknak hol emelkedő, hol süllyedő sikervonalát. Nem tudom azonban megítélni, hogy mindebben mi az újdonság, illetve hogy van?e egyáltalán e témakörben újszerű felfedezés. Mindenesetre úgy tűnik: az írónő maga sem azt ambicionálta, hogy bekerüljön a zenetörténészek nagy nevei közé.

Az ő fő témája Hitler - tehát a hatalom - és Bayreuth, s az ott érdekelt Wagner család viszonya. Sietek hozzátenni, hogy Adolf Hitler ebben a könyvben valóban mint a hatalom lehetséges, majd tényleges megtestesítője lép fel, és sokkal inkább a szelleme, mintsem fizikai lénye gyakorol befolyást. Egyetlen fontos döntést hozott: azt, hogy a bayreuthi vállalkozást támogatni kell, és ezt a náci állam meg is tette. Hitlerről magáról mindenesetre nemigen tudunk meg újabb, eddig nem ismert adalékot. Hitler e történetnek valójában nem szereplője, hanem sokkal inkább kiváltó szelleme. E szellem csaknem a kezdetektől fogva mindvégig jelen van, még akkor is, amikor már régen halott. Mindazonáltal egy konkrétumot szerettem volna megtudni. Reméltem, e feldolgozásból kiderül, miként viszonyult Hitler magához a nagy zeneszerzőhöz, Wagnerhez és zenéjéhez. Annak idején, Hitlerről írt könyvemben megemlítettem, hogy a Führer anynyiszor hallgatta és nézte végig Lehár Ferenc A víg özvegy című operettjét, ahányszor csak tehette (275.), Hamann pedig szól arról, hogy a főhadiszálláson Hitler Wagnert nem hallgatott, ezzel szemben "szinte kizárólag Lehár Víg özvegyét különböző felvételeken, illetve részleteket a műből". (599.) Ehhez mintegy magyarázatként hozzáteszi: "A nagy érzelmeket, amelyek Wagner zenéjéhez fűzték, Hitler nyilvánvalóan megpróbálta távol tartani magától." Mivel azonban az én adataim nem a főhadiszállásról, tehát nem a háború idejéből valók, hanem korábbról, e "távol tartás" a háborús körülményekkel és megrázkódtatásokkal nem magyarázható. Saját olvasatomban Wagner Hitler számára sokkal inkább történeti-ideológiai szerepe miatt, illetve e szerep propagandisztikus kihasználhatósága miatt volt fontos, mintsem a wagneri zene okán. Ma sem vagyok azonban biztos benne, hogy ez az interpretáció helyes-e.

Közismert, hogy Wagner művészetének sokféle értelmezése született, hallatlanul sok és éles vitát váltott ki, s az interpretációk között a náci csak egy volt a sok közül. Ehhez állt valóban a legközelebb? Attól függ, mit tekintünk meghatározónak. Ha például abból indulunk ki, hogy maga Hitler gyakorta hivatkozott a Rienzire, akkor ezt határozottan tagadhatjuk, mivel tematikája szerint ezt a szövegkönyvet akár Verdi is felhasználhatta volna. Az ifjú Hitler azért szeretett bele e műbe, mert egy alacsony sorból feltörő ifjú taljánról szólt, aki a nép vezérévé vált, és ebben saját jövendő lehetőségeinek előképét köszönthette. Történt ez annak ellenére, hogy maga Wagner e művét nem sokra tartotta, és a nagy operaházak óvakodtak is műsorra tűzni. Hamann könyve alapján úgy tűnik, Bayreuthban egyszer sem adták elő. A későbbiekben Hitler egyszer-egyszer végigülte Wagner érett alkotásainak előadásait, talán még magát az egész Ringet is, de szavaival általában azt a benyomást keltette, hogy elsősorban a germán tematikát, valamint a hozzá kapcsolódó hatásos színpadképeket értékelte. Az utóbbiakat egyébként kancellársága idején hozzá is idomítottak a náci ízlésvilághoz, a Parsifalt pedig, amely e követelményeket nem elégítette ki, letiltották a színpadról. Mindent összevetve: egy olyan emberről, aki egy évadban többször is végig üli A víg özvegyet, és a fronton szabad idejében szinte kizárólag ezt hallgatja, nehéz, ha nem lehetetlen elképzelni, hogy mintegy "titokban" valóban a Wagner-zene szerelmese lett volna. Wagner az ő számára - nagy valószínűséggel - elsősorban a rendszer egyik hatásos propagandaeszköze volt.

Mindenesetre ezzel az eszközzel óriási szerencséje volt, miként Hitler céljai átmenetileg nagy szerencsét hoztak Bayreuthnak is. Hozzáteszem: ezért a szerencséért a fesztivál utóbb nagy árat fizetett. Hitler szerencséje abból származott, hogy Bayreuth fiatal úrnője, Winifred Wagner belehabarodott az akkor még ugyancsak fiatal népvezérbe, akit első fellépésétől kezdve becsben tartott, és akivel 1923. október 1-jén személyesen is megismerkedett, amikor Hitler Wagner városában tartózkodva vendége volt a Wahnfried-villának, a család lakóházának is. A baráti találkozót, miként Hamann bemutatja, megalapozta a családi légkör közelmúltja. Wagnerék szoros kapcsolatban álltak részben családilag, részben a barátok révén szinte az egész "nagynémet" szélsőjobboldallal. Családi kapcsolatot jelentett a vő, Houston Stewart Chamberlain, az elgermánosodott angol, aki jó ideig a Wagner-házban élt, és német fajelméleti művel ajándékozta meg e szélsőjobboldalt; a baráti körnek pedig tagja volt Bechstein asszony, Hitler egyik lelkes "anyai" támogatója; Heinrich Class, az Alldeutscher Verband vezére, akinek programját elég nehéz volt megkülönböztetni az NSDAP által kibocsátott pártprogramtól; továbbá az egyik különítményes vezér: Hermann Erhardt és még sokan mások. Wagnerék nacionalisták, nagynémetek és antiszemiták voltak.

Mi sem volt tehát természetesebb, mint hogy kegyeikbe fogadták az ifjú, lelkes, nekik szinte alázatosan udvarló, és a nagy ős, Richard Wagner örökét szívén viselő titánt, Adolf Hitlert. Winifred Wagner ezt tette, és meggyőződése mellett haláláig, 1980-ig kitartott. Winifred lelkes, meggyőződésesHitler-követő lett, bár a Mein Kampfot vélhetően sosem olvasta el, és a hatalmon lévő nemzetiszocializmus valódi működésével is csak felületesen, illetve egyes részleteiben volt tisztában. Hitlerrel mindenesetre 1940?ig szoros kapcsolatot tartott, és azt nem ő, hanem - nagy bánatára - Hitler szakította meg. A müncheni sikertelen puccskísérlet után Winifred csomagot küldött neki a börtönbe, levelezett és rendszeresen találkozott vele. Hitler így kényelmesen tehette a Wagner-szimbólumot a náci ügy emblémájává. Ugyanakkor e szimpátia hasznot hajtott a Wahnfried-villának és az egész Wagner családnak.

Winifred szempontjából ez különösen fontossá vált amiatt, hogy Richard Wagner feleségének, Cosimának, illetve férjének, Siegfriednek halála után, ha akarta, ha nem, valóban ő lett a bayreuthi Wagner-központ úrnője. 1927-ben járunk, amikor Winifred kereken 30 éves és négy gyermek - Wieland, Wolfgang, Friedelind és Verena - anyja volt. A belviszályok végigkísérték a család történetét, de ezekből 1945-ig rendszeresen Winifred jött ki győztesen. Megszerezte a döntő befolyást az ünnepi játékok rendezésében, azután megszerezte ehhez a nemzetiszocialista párt támogatását, és a náci hatalomra jutást megelőzően úgy tűnt, hogy biztosítani tudja a legmagasabb zenei-szakmai színvonalat is. Bayreuthban már ő volt az ügyek dirigense, amikor az ünnepi játékokon feltűnt a kor két legismertebb és legjobb karmestere, Furtwängler és Toscanini. 1928-ban Bayreuth vendége volt Joseph Goebbels, aki nem győzött naplójában lelkesedni az ott látott-hallott Trisztán-előadásokért, majd 1937 júliusában ugyanezt tette, azzal az eltéréssel, hogy ekkor hevesen kritizálta a Wieland Wagner által készíttetett díszleteket és a világítást.

1933 nem csak a hatalom megragadásának éve volt, de egyúttal Wagner-év is, amely azáltal is tündöklővé vált, hogy Hitler, ekkor már birodalmi kancellárként, ismét megtisztelte jelenlétével az Ünnepi Játékokat. Senki előtt nem maradhatott titok, hogy - amint Hamann egy alcímben ki is mondja - Winifred Wagner "befolyásos nő" lett. Befolyását mindenekelőtt a Játékok felvirágoztatása érdekében használta fel. A szerző nem állítja, de láttatja, hogy ez a nő leleményes volt, kiterjedt kapcsolathálózatot épített ki, felhasználta politikai tőkéjét, és sikeresen hárított el minden nehézséget, intrikát és támadást. Ritka fizikummal, akaraterővel és munkabírással rendelkezett. Mindemellett, ha szép talán nem is, de mutatós, feltűnő jelenség volt, úgyhogy nem csoda, ha férje halála után állandó barátot szerzett magának Heinz Tietjen személyében, aki, mint bennfentes zenés színházi ember és a berlini Staatsoper rendezője, az Ünnepi Játékok előkészítésében, a karmesterek és a fellépő szereplők biztosításában és a játékok lebonyolításában a segítségére volt. Szerzett emellett egy kiváló szellemi partnert is Emil Preetorius, a neves díszlettervező személyében. Preetorius "lomtalanította" a korábban túlzsúfolt színpadot, Tietjen új dinamikával töltötte fel a zenét, egyszóval az 1930-as években a trió modernizálta a Wagner-játékokat.

Winifred Wagner személyével kapcsolatban voltaképpen egy kérdés marad - nem csak e könyv lapjain, de valószínűleg örökre - megválaszolatlan. Hogyan lehetséges, hogy ez a ritka kvalitásokkal megáldott asszony, aki tökéletesen el tudott igazodni a maga világában, egészében véve mégis annyira beszűkült volt vagy lett, hogy képtelen volt értelmezni a tágabb világot, amely körülvette. A kérdés még drámaibb módon kerül előtérbe, amikor Hamann bemutatja azt a kettős lelkületet, amely főszereplőjében a háború idején megmutatkozott. Winifred egyfelől bizonyíthatóan tudott a koncentrációs táborok világáról, és ugyancsak bizonyíthatóan sokat tett azért, hogy üldözött embereket - többnyire zsidókat - kimenekítsen az SS karmaiból; másfelől viszont tovább mondogatta és írogatta antiszemita szövegeit. E makacsság kiegészült azzal, hogy ismereteiből nem vont le semmiféle következtetést Hitler személyére vonatkozóan. A sértődésre pedig bőven lett volna oka. Hitler 1940-től kezdve Winifredet nem fogadta, és a leveleire se igen válaszolt. E megváltozott magatartást a háborús körülményekkel nem lehetett megmagyarázni, arra ugyanis többször futotta az idejéből, hogy Winifred fiát, Wielandot meghívja, és hosszan diskuráljon vele. Ő pedig sok más mellett az anyja ellen is intrikált, mivel a vezénylőpálcát ki akarta csavarni a kezéből.

Hitler elhidegülése, vagy tartózkodása mögött sok kisebb-nagyobb intrika, illetve "bűn" állhatott, és befolyásolhatta a náci nagyságok között a legtöbb kérdésben folytatott rivalizálás is. Wagner asszony kéréseit egyes üldözöttek mentesítésére, elengedésére az alsóbb rangú tisztviselők egy ideig azért teljesítették, mert úgy tudták, hogy szoros baráti viszonyban áll a Führerrel. E ténykedését viszont néhány magas rangú személy, s közöttük az első helyen Martin Bormann, akinek a befolyása Hitlerre valóban nőttön-nőtt, erősen nehezményezte. Bormann ráadásul utálta mind az egész bayreuthi bagázst, mind - különösen - Winifred Wagnert. Bormann 1940-től kezdve, amikor is a kalandos úton Angliába elrepülő Rudolf Hess helyére került, el tudott vágni minden Hitlerhez vezető szálat, amit csak akart. Eléggé sajátos, hogy ezt követően az asszony éppen Hitler egyik orvosát, Karl Brandtot használta fel közvetítőnek és segítőtársnak mentési akcióiban, akit utóbb két ízben ítéltek halálra. Először 1945 elején "defetizmus" címén a nácik, másodszor a háborút követően a nácitlanítók, mivel ő volt az eutanáziaprogram végrehajtásának egyik megbízottja, majd ő felügyelte a koncentrációs táborokban folytatott orvosi kísérleteket. Újabb pszichológiai enigma - már ami egy tömeggyilkos egyéni mentési akcióinak az összeférhetőségét illeti.

Szerepet játszhatott Winifred mellőzésében Hitler közismert tartózkodása minden kényes, belső ügyet érintő kérdésben. Sosem szeretett két fél között igazságot tenni, márpedig Winifred körül számos keserűen vitatott kérdés gyülemlett fel, és a perlekedő felek mindegyke szerette volna az ő támogatását megnyerni. Hitler pedig rendszeresen kibújt az ilyen felelősség alól, és sorsukra hagyta a dolgokat.

Miután apránként kiderült, hogy Wagner asszony kapcsolata nem olyan szoros már a Führerrel, mint korábban volt, Winifred egyre kevésbé tudott bármit is "elintézni".A presztízsét pedig a gyermekei nem csak nem kímélték, de - Wolfgang kivételével - folyamatosan aláásták. Ebben Wieland járt az élen, aki már felserdült annyira, hogy át akarja venni az irányítást, aminek anyja és annak barátja, Tietjen állt az útjában. Wieland magánháborút kezdett Tietjen ellen, aminek során az anyjára sem volt tekintettel. Tagja volt az NSDAP-nek, sőt állást vállalt a Flüssenburgban működő koncentrációs tábor Bayreuthban felállított altáborában is, hogy helyzetét megszilárdítsa, és a sógorával, valamint a háttérben annak feleségével meg a húgával, Verenával összefogva a háború utolsó percéig hadjáratot folytatott Hitler kegyeinek elnyeréséért annak érdekében, hogy a vezetést még az általa is felismert, elkerülhetetlen összeomlást megelőzően magának szerezze meg. Winifred, aki ott állt a fia és Tietjen között, úgy vélte, Wieland nem elég tehetséges ahhoz, hogy bárkinek is az örökébe lépjen, de mivel mégiscsak a fia volt, nem tudta eldönteni, melyik lábára is álljon.

Friedelind egészen más módon ártott az anyjának. A nemzetiszocialista államtól kapott ösztöndíját arra használta fel, hogy külföldön maradjon, és az USA-ban szerzett magának újságírói állást. Ebből a pozícióból viszont a németországi viszonyok egészen másként tűntek fel, mint Bayreuthból nézve. Friedelind elszakadt családjától és annak egész tradíciójától. Lassanként amerikaivá lett. Cikkeiben élesen bírálta mind általában a német, mind pedig a bayreuthi viszonyokat, és miként Wieland, ő sem kímélte az anyját. Vélhetően őt látta "főbűnösnek", és a mentségére nem talált szavakat. Olyannyira elidegenedett, hogy amikor a háború után örököst kerestek az ünnepi játékok élére, és felkérték e tisztségre, még csak nem is válaszolt. A Friedelind-história először azzal ártott Winifrednek, hogy a náci hatóságok szerfelett rossz néven vették a lány eléggé népszerű "németellenes" tevékenységét, és ahogyan ez a diktatúrákban lenni szokott, felelősnek vélték az anyját is, másodszor pedig a háború után azzal, hogy könyv alakban is megjelent cikkgyűjteményéből kovácsolták a vádat Wagner asszony ellen.

Hamann érzékletesen írja le az Ünnepi Játékok hangulatának és közönségének gyökeres átalakulását a háború idején.A nemzetközi érdeklődés megszűnt, a németek pedig katonáskodtak, dolgoztak, mindinkább nélkülöztek, és sem idejük, sem pénzük nem jutott már arra, hogy operahallgatás kedvéért utazgassanak. A kormány annyiban nyújtott segítséget, hogy finanszírozta a szervezett utakat és látogatásokat, aminek az lett a következménye, hogy sebesülésükből gyógyuló katonákkal, rokkantakkal, ápolónőkkel telt meg a nézőtér. "Hitler vendégeit" Bayreuthba szállították, majd másnap reggel elvitték, hogy új csapatnak adjanak helyet. Az Ünnepi Játékokat ez anyagilag minden bizonnyal kisegítette, de a nagy tisztességben részesülők többsége - jegyzi meg a szerző - vélhetően jobban örült volna a kirándulásnak Wagner-zene nélkül. - Hozzáteszem: alighanem ők is szívesebben nézték volna meg A víg özvegyet.

Az Ünnepi Játékok szellemi modernizálása, illetve a Wagner család anyagi jólétének emelkedése után, miként az egész országot, Bayreuthot is elérte a végzet. Elérte először a bombázások által, melyek eredményeként többek között megsemmisült a családi ház, és a vagyonból alig maradt valami, s ami mégis megmaradt, azt a kissé későn felháborodó bayreuthi polgárok egy eszeveszett fosztogatási hullám során széthordták. A szerzőnek e jelenetektől kezdve alighanem minden hidegvérére szüksége volt, hogy megmaradjon az elfogulatlan történész pozíciójában. A korábbi "urakból", hatalmaskodókból és üldözőkből, de még olyanokból is, akik se nem hatalmaskodtak, se nem üldöztek senkit, hirtelen üldözöttek lettek. Vagy legalábbis ők így érezték. A szerzőnek pedig nem szabad sem a bűnöket semmibe vennie vagy csökkentenie, sem elsiklania az újabb anomáliák felett. Hamann pontosan erre törekszik, bár olykor érezhető, hogy "konok" hősnője közelebb áll hozzá, mint azok, akik gyakorta kitalációk alapján vádolták.

Mindenesetre bevonultak az amerikaiak, akiket felszabadítóknak kijáró fehér zászlóval, lepedővel stb. üdvözöltek. Az amerikaiak berendezkedtek a Festspielhausban, a nem messzire álló Siegfried-, utóbb Hitlerről elnevezett kisebb házba, beöltöztek a kosztümökbe, slágereket és dzsesszt játszottak Liszt Ferenc és Richard Wagner zongoráján, és lövöldöztek a világítótestekre. Közben pedig az erre kiképzett tisztek megkezdték a nácivadászatot. A nácitlanítás folyamata az egyes megszállási övezetekben eltért egymástól. Az amerikaiak nagyon szigorúak voltak, amennyiben minden 1919 előtt született NSDAP-tagot esküdtszék elé citáltak. A katonai kormányzat által kihirdetett törvény 13 millió párttagot érintett az övezetben. Őket öt kategóriába sorolták, és az első csoportba kerülő "főbűnösök" több évi kényszermunkára számíthattak. Winifred Wagnert, Wielandot, a fiát, valamint számos barátját és munkatársát ez a veszély fenyegette.

Az értelmiség ama szelete, amelyhez Wagner asszony tartozott, a náci uralom idején a hatalomhoz való viszony szempontjából meglehetősen tarka képet mutatott, és az eltérések, ha lehetséges, még kifejezettebben megmutatkoztak a háborút követő megpróbáltatások során, mint azt megelőzően. Mindenekelőtt megoszlott az értelmiség a szerint, hogy otthon maradt-e, vagy pedig emigrált, elhagyta-e a bűnbe süllyedt hazát, vagy pedig tovább szolgálta. Az emigránsok jó része egyszerűen nem értette, hogyan lehetett felfeszíteni a kultúrát a náci horogkeresztre, az otthon maradottak viszont meg voltak győződve róla, hogy ők szenvedtek és nem az eltávozók.

A hazaiak, akiknek jókora része most esküdtszéki tárgyalásra várt, a diktatúra idején más-más viszonyba került a hatalommal. Egyesek, mint a tömeggyilkosságot vezénylő, s egyszersmind üldözötteken segítő Brandt doktor, vélhetően mélyen cinikus fajtához tartoztak, akik skrupulus nélkül végrehajtottak mindent, amivel megbízták őket. S bár úgy tűnik, egy időben nagyon is bíztak benne, feltehetően mit sem hittek el a "tanokból" - ha ugyanis elhitték volna saját cselekvésük jogos voltát, akkor nem próbálják fel-felhorgadó lelkiismeretüket jótéteményekkel elcsitítani. Mások, mint például az idősebb Wagner fiú, maradéktalanul ki akarták használni a diktatúrát, s tették ezt még akkor is, amikor már tisztában voltak vele, hogy annak napjai meg vannak számlálva. A számonkérés óráiban viszont Wieland megbújt a francia övezetben, ahol a francia katonai hatóság csak a prominens nácik nyomát kereste, és így a fiúnak soha, sehol nem kellett elszámolnia Hitlerrel ápolt kapcsolatával, párttagságával és koncentrációs táborbeli szereplésével. Később rendszeresen tagadta, hogy bármi köze lett volna a nemzetiszocialista hatalomhoz, és hangsúlyozta, hogy szemben állt az anyjával, aki viszont támogatta a rendszert. Wieland az ügyeskedő és végeredményben ügyes törtetők táborát szaporította. Világnézeti szempontból Wolfgang nem sokat különbözött a család más nácibarát tagjaitól, de a pártba nem lépett be, üldözendő tettet nem követett el, és Hitler kegyeit sem kereste. Vele az amerikai, és később a német hivatalos szervek nem foglalkoztak. Ő a pragmatikus túlélők csoportjába tartozott.

Voltak azonban otthon maradottak, akik a korábbiakban elért pozíciójuk megtartásáért táncra - és sokszor nem veszélytelen táncra - kényszerültek. Közülük az első helyen talán Furtwänglert érdemes említeni.A karmester, akit Goebbels teljes szívvel és vehemenciával támogatott, mindent megtett annak érdekében, hogy minél kevesebbet tartózkodjon Németországban és minél több külföldi meghívásnak tehessen eleget. Mindazonáltal német színpadokon is rendszeresen fellépett, és ezek között ott volt a bayreuthi Festspielhaus is. Az emigránsok, köztük Thomas Mann, úgy vélték: Furtwängler mindenképpen a náciknak muzsikált, ő maga pedig mélyen hitte, hogy a zene üdítő varázsára a németeknek ebben a korban még sokkal inkább szükségük volt, mint bármikor máskor. Nem hangoztatta, de arról is mélyen meg volt győződve, hogy magas színvonalat képviselt, és ezt nyújtotta Berlinben csakúgy, mint Philadelphiában. Lehetett a mesternek akár mindkét tételben igaza, ez mit sem változtatott azon, hogy a hatalom zászlóként használhatta a nevét, miként így használta fel Wagner zenéjét is. Furtwängler életének egy meghatározó szegmentumában önámító volt.

Furtwängler mindenesetre megengedhette magának, hogy időről időre szabadságolja magát a német valóságból, mivel ezt nemzetközi elismertsége, hírneve lehetővé tette. Más személyiségek viszont, akik jelentőségük ellenére sem voltak abban a helyzetben, hogy bárhová meghívják, vagy bárhol tárt karokkal fogadják őket, otthon maradásukat azzal fizették meg, hogy meredek sziklák között hánykolódtak. Pozíciójuk mellett meg akarták őrizni szellemi-művészi integritásukat is, ám a cselekvés viszonylagos szabadságáért minduntalan fizetniük kellett, s ráadásul még így is súlyos veszélybe kerülhettek, mert a hatalom birtokosai megérezték vagy megtudták, hogy sikerült valamit megőrizniük a függetlenül gondolkodó emberből. Ebbe a helyzetbe került Tietjen, akit, noha óvatos és hallatlanul ügyes taktikus volt, hajszál választott el a bukástól. A körültekintő Tietjen végül nem jelent meg mentő tanúként volt barátnője esküdtszéki meghallgatásán, mivel - írta Winifrednek - attól tartott, hogy a nő fiainak, és főként Wielandnak ellene folytatott hadjárata miatt elragadtatná magát, és esetleg olyasmit vallana, ami Winifred számára terhelő lehetne. A hatóságnak viszont beteget jelentett.

Még rosszabbul járt Preetorius, aki ugyan mást sem csinált, mint tette a dolgát, és nagyszerű díszleteket tervezett, ám a felderítés rájött, hogy rendszeres levelezést folytat hollandiai zsidó barátaival, ami miatt börtönbe csukták. Ügye Hitler elé került, aki ezúttal nem kerülhette el, hogy döntsön az "állam ellenségének" sorsa felől. Megkegyelmezett neki. Lehet, hogy nem tette volna, ha az ügybe bevonják azt a körülményt is, hogy Preetorius tagja volt az egykori, Jugend című folyóirat folytatólagosan fennmaradt baráti körének, amelynek tagjait a rendszer globálisan az "elfajzott művészetet" képviselők táborába sorolta. Preetorius azt gondolta, hogy mint kiváló szakember megmaradhat a maga kaptafájánál, és valószínűleg nem is álmodta, hogy meg kell ismerkednie a Gestapo kínvallatásával. Talán még ennél is rosszabbul érintette, hogy a körülményeket nyilvánvalóan nem ismerő Thomas Mann őt, egykori barátját is megtámadta, mint olyan, számára érthetetlen embert, aki Hitler Bayreuthja számára díszleteket tervezett, s ezzel "a züllést próbálta szépítgetni, a bűnt díszítgetni". Bár az író nevet nem említett, Preetorius tudta, hogy róla van szó, és elkeseredetten válaszolt. Megvédi Wagnert, aki nem náci zenét írt, megvédi Bayreuthot, amely nem Hitleré, hanem Wagneré, azután elmondja, hogy sosem volt náci, sosem kapott kitüntetést, ezzel szemben mindig gyanúsnak számított, kilógott a sorból, mert kiállt a zsidókért. Megemlíti, hogy az állam ellenségévé nyilvánították, de nem hozza szóba börtönélményeit. "Kedves barátom - írja Mann-nak - önnek sejtelme sincsen, mit jelent a terror mágiája." Abban viszont egyetértett az íróval, hogy a németeknek nincs joguk a panaszra, sem alapjuk az önsajnálatra. Mann a vitát így zárta: "Mi odakint, önök meg ott bent, valamennyiünkben közös a már-már beteges érzékenység a Harmadik Birodalom dolgait illetően. Elég!"

Az érzékenység valóban nagy volt, ám hiába kiáltotta bárki is, hogy ebből "elég", a történetnek távolról sem volt vége. Hamann - az egész könyvre, valójában egész történészi tevékenységére jellemző csendes, távolságtartó, és talán éppen ezért annyira hatásos modorában - az olvasó elé tárja a háború utáni Németország egy szeletének a képét is: a németek őrlődését, fizikai és lelki gyötrelmeit, a bűnnel történő szembetalálkozásukat. Már a fentiekből is következik, hogy "bűnbánó" nemigen akadt közöttük. Ehhez hozzáteendő azonban, hogy a valósággal való szembenézést nem csak a túlélés mindennél erősebb vágya nehezítette, de az amerikai övezetben lefolytatott első esküdtszéki tárgyalások sem könnyítették meg. (Valószínűsíteni lehet, hogy a helyzet legfeljebb a már említett francia övezetben tért el ettől, illetve hogy a szovjet övezetben megtartott tárgyalások még több egyoldalúsággal jártak.) Az esküdtszék laikus tagjai vajmi keveset tudtak a történtek mélyebb rétegeiről, a vezető bírónak nagyon kevés ideje volt a tájékozódásra, s ezért a tárgyalások jórészt komolytalanná váltak, és bosszúhadjáratnak látszottak.

Winifred Wagner esküdtszéki tárgyalása hasonló volt a többihez. Wagner asszony, mentalitásához és szokásához híven, a maga részéről a lehető legalaposabban készítette elő az eseményt. Felkutatta és a támogatását kérte mindenkinek, aki csak szóba jöhetett, ám ez keveset segített rajta. A mentő tanúk vallomásait végül terhelő körülményként értékelték, mondván, hogy mentőakcióit is csak a Hitlerrel fenntartott szoros kapcsolatának köszönhetően hajthatta végre. Mindenesetre annyit azért mégis elért, hogy nem sorolták a főbűnösök csoportjába, hanem csak mint "aktivistát" ítélték el 450 napi közmunkára és vagyona 60 százalékának elkobzására. E méltányos eljárást az 1947. július 2-án kihirdetett ítélet azzal indokolta, hogy Winifred Wagner nem követett el erőszakos cselekményeket, nem tanúsított brutális magatartást, sőt, "végső soron… nemes lelkűnek és rendkívül emberségesnek mutatkozott". Ő maga, a Wagner család és Bayreuth ezzel tulajdonképpen máris megmenekült a legrosszabbtól. A fellebbviteli tárgyaláson pedig az esélyek még jobbak voltak. Ennek részben az állt a hátterében, hogy Winifred szinte minden jogáról lemondott a fiai javára a Festspielhaus további működtetését illetően, ami által mintegy kivonta magát a tűzvonalból, részben pedig nagyot fordult a német kérdést körülvevő nemzetközi helyzet. Ennek megfelelően az amerikai tisztek is másként tekintettek bizonyos "náci együttműködőkre", mint korábban, és megváltozott a német közvélemény is. A hangulatváltozást talán még túl is hangsúlyozta Preetorius, amikor egy levelében így írt: "Az egészben az a groteszk, hogy ma már nem terhelő, ha valaki náci és antiszemita s a többi volt, sőt éppen az ellenkezője igaz: az a gyanús, aki náciellenes volt." Ennek megfelelően módosult a fellebbviteli esküdtszék összetétele, tárgyalási hangneme és az ítélet is. Winifred Wagnert ezúttal a "kevésbé bűnösök" körébe sorolták, és enyhítették az ítéletet is, amelyben felsorolták ennek okait, mi több, Wagner asszony mentőakcióról már úgy vélekedtek, hogy azok náciellenes, a fajelméletet elutasító tettek voltak. Ez már a valóság erős megszépítése volt.

Mindez együttvéve azt is jelentette, hogy Bayreuth újjászülethetett, csak ezúttal lényegében véve Winifred Wagner nélkül. A terepet a "fiúk" vették át. A Festspielhaus megnyitását ekkor már néhányan a Németországból elmenekült antinácik köréből is támogatták, és mellé állt a szociáldemokrata polgármester, aki jól tudta, hogy városkáját csak ez emelheti ki a többi eldugott kisváros sorából. Mi több, mellé állt az eltévedt bárány, Friedelind is, aki egyébként a Wagner-ügyet sosem hagyta cserben. Amerikában korábban és a háborút követően is sokat tett a wagneri mű védelme és terjesztése érdekében. Ő csak az anyját és az ő vezetését ítélte el, azt viszont annyira, hogy a bajok idején szó nélkül nézte végig, miként szőnek vádakat az anyja köré az ő könyvének adataira és megállapításaira támaszkodva. Most azonban hazalátogatott, és megbékélt az anyjával.

Wagner asszony viszont továbbra is megmaradt a maga sajátos fajelmélete mellett, mi több, baráti köre soha előbb nem alakult oly egyoldalúan, mint élete hátralévő részében. Bár fenntartotta az érintkezést Tietjennel, aki mint nőt elhagyta (elvette egy másik barátnőjét), emberileg pedig cserben hagyta, és továbbra is jó volt a kapcsolata Preetoriusszal, ám az intim baráti körbe szinte kizárólag a náci világból megmaradt személyek tartoztak. Winifred ekkoriban már beköltözött az egykori Führer-, alias Siegfried-lakba, amely e társaság találkahelyévé vált. Megfordult ott Ilse Hess, a spandaui fogház lakójának hitvese, Göring lánya (Edda) és özvegye (Emmy), a főépítész Paul Ludwig Troost özvegye, Gerdy, Hanna Reitsch, a neves berepülőpilóta-nő, aki 1945 április végén még megjelent a berlini Führer-bunkerben, továbbá Hitler számos közvetlen munkatársa. Winifred megismerkedett Karl Wolff SS-tábornokkal is, aki tiszteletet vívott ki maga iránt azzal, hogy az Olaszországban állomásozó német erők részéről valamivel korábban írta alá a fegyverszünetet, mintsem azt Keitel megtette volna, s ezzel kétségtelenül emberi életeket és nagy értékeket mentett meg. Csak 1962-ben derült ki, hogy a derék SS-tisztnek döntő része volt az észak-olaszországi zsidók deportálásában és az ott működő partizánok elleni akciókban. Winifred Wagner keblére ölelte a brit nácit, Oswald Mosleyt, és feleségét, Dianát is, akik abban a pillanatban, hogy ezt egyáltalán megtehették, ellátogattak Bayreuthba.

A nagyasszony soha, egyetlen pillanatra sem ingott meg Hitler iránti nagyrabecsülésében. A sorra megjelenő emlékiratokat azzal a szemmel olvasta, hogy megtagadták-e a náci múltat, s ha igen, úgy az írás nem tetszett neki, nem tartotta szavahihetőnek; de szívébe fogadta, ha kíméletes volt Hitlerrel és a rendszerrel szemben. Mint a fanatikusok általában, ő is megtalálta a mentséget eszménye számára. Egészében véve úgy vélte, hogy ha a rendszernek voltak hibái, s ezt kis részben kész volt elismerni, azokért nem Hitler, hanem mások voltak a felelősek. Az anomáliákról Hitler nem is tudott, vagy ha tudott, nem volt abban a helyzetben, hogy elhárítsa őket. Winifred erről a saját tapasztalatai alapján is meg volt győződve. Azt hitte, hogy Hitler kizárólag azért hidegült el tőle, mert mások nem továbbították hozzá kéréseit, és távol tartották tőle. Két fő tettest talált. Az egyiket, Martin Bormannt szintén saját tapasztalatai alapján minősíthette úgy, mint aki mindent megtett Hitler kizárólagos befolyásolása érdekében, és akiről tudta, hogy ellensége mind az Ünnepi Játékoknak, mind személyesen neki. Mi sem volt könnyebb, mint a rendszerfüggő és a valóságban Hitler által vezényelt gonosztetteket is mindenestől Bormannra testálni. Bormann védelmezése nélkül is megállapítható azonban, hogy a nagy emberirtáshoz Bormann-nak viszonylag kevés köze volt, arról Hitler döntött, és nem vele, hanem Himmlerrel hajtatta végre.

A másik főbűnöst, Theodor Morellt viszont a Hitler-életrajzok ama csoportja szolgáltatta Winifred számára, amely azt bizonygatta, hogy a háború idején és főleg a háború utolsó éveiben Hitler ítélőképessége, aktivitása stb. azért romlott meg, mert a dilettáns orvos félrekezelte, illetve rendszeresen mérgezte. Akkoriban elsősorban sztrichnin adagolásáról esett szó, mostanában ennek az elméletnek a hívei főleg amfetaminról beszélnek. Mivel az amfetamint és hatásmechanizmusát 1935-ben már ismerték, s ha volt ember, aki számára meg is lehetett szerezni, az Németországban bizonyára a Führer volt, a szer használatát nem lehet kizárni. Csak azt kellene még tudni, hogy ha Morell doktor valóban használta, akkor hogyan adagolta? Erről azonban fogalmunk sincs. Winifrednek sem lehetett fogalma róla, de már a gyanú elég volt számára, hogy Hitlert erről az oldalról is felmentse. Ebben az értelemben nyilatkozott, méghozzá nem kizárólag zárt baráti körben, de riporterek előtt is. Egy vele készített interjúnak olyan részletei is nyilvánosságra kerültek, amelyekről azt gondolta, pusztán az általa megkedvelt riporterrel folytatott magánbeszélgetés részét képezik. A riporter azonban másként gondolta. Így került a közvélemény elé Winifred Wagner következő kijelentése: "…ha például nyílna az ajtó, és belépne rajta Hitler, én most is örülnék, boldog lennék, hogy láthatom, hogy itt van velem, és bár tudom, hogy mindaz valóban létezik, ami árnyékot vet rá, de az én számomra mégsem létezik, hiszen én ezt az oldalát nem ismerem". Brigitte Hamann szerkesztői bravúrja, hogy e szöveget követően minden kommentár nélkül leírjaAlbert Speer egyik tévéinterjújában elhangzott mondatát, amit hasonló kérdésre adott. Ha Hitler megjelenne: "Itt? Most? Heidelbergben? I would call the police." (Hívnám a rendőrséget.)

Wagner asszony hosszú életének utolsó éveit meglehetős magányban élte le, és csak az nyújtott számára vigaszt, ha meglátogathatta az unokáit. Megérte és örömmel nyugtázhatta, hogy Bayreuth újra felvirágzott, hála a két fiú és mások általa eleinte kételyekkel fogadott tevékenységének, de ebben neki már nem volt része. Wieland ugyan fiatalon meghalt, a mű azonban folytatódott. Winifred Wagner sok betegeskedés után, megfáradtan és meggyötörten 1980-ban, 83 évesen hunyt el, a "konok, javíthatatlan náci nőszemély" hamvait Bayreuthban temették el.

Vajon kevésbé tűnik javíthatatlannak Winifred Wagner a könyvet letéve, mint megelőzően volt? Aligha. Ő Hamann mélyfúrását követően is megmarad makacs Hitler-imádónak. Mi történik hát? "Mindössze" annyi, hogy élővé válik egy olyan asszony története, aki számos erénye mellett egy vonatkozásban kétségtelenül szenvedett az "ostobaság bűnében". Kiderül az is, hogy mellette mások is számolatlanul szenvedtek ebben a bűnben, csakhogy utólag ezt letagadták, eltitkolták, elmaszatolták, ő pedig elég konok vagy eléggé hű volt önmagához, hogy ezt ne tegye. Klaus Mann (Thomas Mann fia), aki Amerikából hazatérve újságíróként riportokat készített számos egykori együttműködővel, egy alkalommal azt mondta, hogy egész Németországban egyetlen embert talált, aki nyíltan bevallotta náci múltját, és ez Winifred Wagner volt. Más nemzetiszocialistát egyszerűen nem talált.

Az asszony hosszú és szerfelett változatos, csatákkal és intrikákkal terhelt élettörténetének elmondása közepette Brigitte Hamann életszerűvé teszi főhősén kívül az egész családi miliőt, a német kulturális élet egy fontos szegmentumát, az Ünnepi Játékok "terepét", bemutatja a gyakori vihart és az időnkénti derűs napsütést, amely a wagneri szentélyt övezte, a vitákat és küzdelmeket, amelyek Wagner tradicionális értelmezői és a modernizálók között lezajlottak, és még annyi minden mást a német hatalom és a német társadalom viszonyáról, egy sor fontos kérdésről, amelyek mindegyikéről most nincs mód szólni.

Winifred Wagner élete is, történetének végigolvasása is nagy kaland. De mi történik mindezek közepette Wagnerrel? A kérdés annál is inkább jogos, mert nélküle sem a menye, sem az unokái nem kerültek volna a náci vezér közelébe! Mi köze volt egyáltalán Richard Wagner nagynémet nézeteinek a zenéjéhez? A témák egy részéhez bizonnyal volt, de lehet-e mondani, hogy létezik "nagynémet zene", "liberális zene" vagy "szociáldemokrata zene"? Mármint akkor, ha nem dilettánsokról és nem indulókról (ne adja az ég, csasztuskákról), hanem egy tehetséges ember, netán egy zseni alkotásairól van szó? És vajon azáltal, hogy Hitler és a náci vezérek egy része felkapta, a wagneri zene nácivá változott? Nem kétséges, hogy ehhez az átalakuláshoz a Wagner-művek adtak alapot, mintegy kínálták magukat - de az sem, hogy a kisajátítás egyoldalú volt, és olyan helyzetben történt (jóval a Mester halála után), amikor maga Wagner ebbe már nem szólhatott bele. A diktatúra egyik jellemző sajátossága, hogy tetszése szerint magáévá tesz szellemi alkotásokat, hogy általuk - ízlésének megfelelő kiigazításokkal - önmagát koronázza meg.

Az igazi tehetség sajátossága viszont abban áll, hogy valamilyen csalafinta módon, amelyet a történelem alakít ki, ezt is túléli. Úgy tűnik, Richard Wagner túlélte.


Bayreuthi plakát 1931-ből


Winifred Wagner
Wieland Wagner felvétele


Próbán a Festspiekhausban. Winifred Wagner, Adolf Hitler, Verena Wagner és Wilhelm Futrwä ngler


Wieland a Festspielehausban köszönti a Führert


Wagner unokák a Ring jelmezeiben: Wolfgang, Verena, Wieladn és Friedelind