Muzsika 2005. október, 48. évfolyam, 10. szám, 30. oldal
Gyarmati Eszter:
Zöldek és zenészek
Környezettudatos zenei fesztivál a Baltikumban
 

Az apai szeretet nem ismer határokat. Megnyilvánulási formája persze a gombfocizástól a csemetének a halál torkából való kiragadásáig sokféle lehet, de hogy egy zenei fesztivál alapítása is közéjük tartozhat, az újdonság. Pedig az idén augusztusban harmadik alkalommal megrendezett Balti-tengeri Fesztivál alapvetően annak köszönheti létét, hogy Esa-Pekka Salonen finn karmester egy, a Balti-tenger partján töltött családi vakáció során kénytelen volt eltiltani gyerekeit a szennyezett vízben való fürdőzéstől. Nevezettek nagy szomorúsága láttán Salonen fejéből kipattant az isteni szikra: létre kell hozni egy klasszikus zenei fesztivált, amely a Balti-tenger veszélyeztetettségére hívja fel a figyelmet. Ez a gondolattársítás Közép-Európából szemlélve elég bizarrnak hat, de a sokkal környezettudatosabb Észak-Európában, úgy tűnik, nyitottak az efféle alternatív megoldásokra. (A WWF, a Természetvédelmi Világalap svédországi tagszervezetének főtitkára a hagyományos metódusokat kritizálva például élesen megjegyzi a fesztivál sajtóanyagában, hogy "napjainkban a környezetvédelmi problémákról való tárgyalás módja valójában maga is a probléma része, nem pedig a megoldásé...")

A fesztivál további célja, hogy a Balti-tengert körülölelő kilenc ország - Svédország, Finnország, Oroszország, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Dánia és Németország - egykor élénk, de a 20. században politikai okokból elsorvadt kulturális cserekapcsolatait felélessze. S a szervezők becsületére legyen mondva: ez az EU-pályázat szagú és papírízű mondat tartalommal telt meg a III. Balti-tengeri Fesztivál során. A rendezvény fő helyszíne ugyan Stockholm volt augusztus 13. és 19. között, de a térségben már 9-től nagy kulturális jövés-menés zajlott földön, vízen, levegőben. Csak néhány példa: finn zenekar koncertezett Tallinnban, orosz együttes Gdańskban, svédek a finn Turkuban - s hogy az összeköttetés érzése még valóságosabb legyen, több kis hangversenyt tartottak az egyik országból a másikba tartó hajókon, láthatatlan "hangszalagokkal" csomózva össze a különböző államokat. Magam ezek közül egyen sem vettem részt, de egy német kolléga utólag biztosított: Csajkovszkij Vonósszerenádja felejthetetlen élményt nyújt egy night club-szerű hajóbárban előadva.

A fesztivál kínálatából elsőként a Tõnu Kaljuste alapította és vezette Észt Filharmóniai Kamarakórust hallgattam meg a stockholmi Gustav Vasa-templomban, augusztus 13-án. A világ egyik legnevesebb a cappella-együttese az ugyancsak észt Arvo Pärt Kanon Pokajanen című művét énekelte. Az 1997-ben keletkezett Bűnbánati kánon (azaz himnuszsorozat), amelynek szövege az ortodox liturgiából származik, egyik értelmezése szerint a Paradicsom zárt kapuja előtt gyötrődő Ádám önostorozó és bebocsátásért, megváltásért könyörgő imájaként is felfogható.

Vegyes érzelmekkel távoztam az estről. Szándékosan nem használom a "koncert" szót - az Észt Filharmóniai Kamarakórus ugyanis inkább celebrálta, semmint előadta Pärt művét. A szűk harmincfős együttes magas tartókra helyezett gyertyák sorfala mögött, szorosra zárt körben, félelmetes mozdulatlanságban ülve énekelte végig a kissé lerövidített Bűnbánati kánont, s Kaljuste is ülve irányította a kórust. El kell ismerni, hogy az a rendkívül "introvertált", meditatív jelleg, amely a szerző számos más művéhez hasonlóan a minimális mennyiségű anyagból - kis túlzással: egyetlen d-moll akkordból - kibontott Bűnbánati kánont is jellemzi, kínálja a szakrális alkalmat sugalló, nem koncertszerű elhelyezkedési formát. Amit azonban a szép és kifejező látvánnyal szemünk nyert, fülünk kicsit megsínylette, hiszen a kórus mintegy fele háttal ült a - hívatlan kíváncsiskodók csoportjának tűnő - közönségnek. Igaz, az Észt Filharmóniai Kamarakórus így is elképesztő intenzitással és sűrűséggel szólt; mint már más alkalmakkor is - megint arra kellett gondolnom, ilyen sötét-óarany hangok csak az északi félteke bizonyos szélességi körein, ikonok tövében teremnek. A szűk keretekből, az időtlen, tonális, halk hangfolyamból egy-egy alkalommal elementáris erővel feltörő kiáltások súlya alatt szinte összeroppant a hallgató. Annál meglepőbbek voltak a főleg kamaraállásokban és tutti indításokkor tapasztalt intonációs bizonytalanságok, bár ezek oka részben talán a program szokatlanul késői időpontra, este tíz órára tett kezdése lehetett. Az idei Budapesti Őszi Fesztivál keretében, október 21-én két órávalkorábban lép majd fel az észt kórus a városmajori templomban...

A másnapi helyszín, a Svéd Rádió Zenekarának és Énekkarának otthonául szolgáló Berwaldhallen modern, kissé sivár koncertterme a recenzens szemét nem sok jóval kecsegtette, fülét azonban annál többel. A szentpétervári Mariinszkij Színház Valerij Gergijev vezette Zenekarának hangversenyét utóbb habozás nélkül az általa valaha befogadott legjobb koncertek listájára sorolta. Az első megrázó élmény pontban 7:30-kor ért, amikor az előadás - annak ellenére, hogy a programfüzetbe 7:30-as kezdési időpontot nyomtattak - valóban kezdetét vette. Íme, ez emberileg lehetséges; mint ahogy a nem-elkésés, a tételszünetben-nem-fuldoklás és a cukorkáspapír-nem-zörgetés is az. Mint másnap kiderült, e természeti tünemények előtt nem csak én, de az orosz és az olasz kollégák is értetlenül álltak - a svédek pedig azt nem értették, mi érthetetlen mindebben. Hja, a kulturális (és kulturálatlansági) sokszínűség...

Gergijev tulajdonképpen maga is egyfajta természeti tünemény. A "koreografáltan" dirigáló orosz karmesterek sorába tartozó, hihetetlenül szuggesztív mestert, aki egyben a fesztivál másik alapítója és művészeti igazgatója is, a koncertismertető prospektus egyszerűen nemzeti hősnek nevezi, mivel a Szovjetunió széthullása után képes volt életben tartani és a világ egyik legnevesebb operazenekarává nevelni a Mariinszkij Színház együttesét. Gergijev rögtön az est első számával, Rahmanyinov A holtak szigete című művének fenomenális előadásával egy másik dimenzióba helyezte át a közönséget, s a szimfonikus költemény befejeztével sem engedte ki hallgatóságát a sötét ciprusokkal körülvett virtuális világból. A karmester, a hangszereikkel egylényegűvé vált zenészek és a közönség az első percekben összerendeződött, és egy organizmusként létezett a következő két órában.

A színorosz műsor egésze hangsúlyozottan ünnepélyes, szinte szigorú jelleget öltötta karmester keze alatt; még az olyan könnyedebb hangvételű tételek is valamiféle fenséges fegyelemmel szólaltak meg, mint Borogyin 2. szimfóniájában a Scherzo vagy Csajkovszkij Ötödikjében a keringő. Utólag visszagondolva szinte érthetetlen, hogy a koncertnek egyetlen dagályos, vontatott vagy széteső perce sem volt, hiszen például a Borogyin-szimfónia lassú tételének befejező szakaszában a zenészek minden képzeletet felülmúlóan sokáig időztek fokozatosan kibomló dallamíveik egyes hangjain - s azok ahelyett, hogy annak rendje és módja szerint összelappadtak volna, széles sétányként vezettek át a hárfakíséretes záróütemekhez.A mű negyedik tételéhez érve Gergijev gyakorlatilag felrobbantotta a partitúrát, s a ránk zúduló akusztikus szikraesőben szédelegve azt hittem, ezt a hangzásminőséget már nem lehet felülmúlni - pedig akkor még hátra volt Csajkovszkij Ötödik szimfóniája.

Kevés alkalommal sajnáltam ennyire, hogy az olvasó a recenzió mellé nem kaphatja kézhez a koncert hangfelvételét is. Gergijev a szerteágazó első tétel valamennyi témáját a nevén szólította, jelentősen "kinagyítva" a szenvedélyes h-moll melléktémát, e jóval lassabb terület azonban éppúgy tökéletesen szervült a zenei folyamatba, mint a szinkópás D-dúr témát előkészítő, csodálatosan eltalált, leheletnyi agogika. A második tételt indító kürttéma szinte nem is hangként, hanem finom fényként terjedt szét a teremben, de a kitűnő szólista és hasonlóan kitűnő kollégái később arról is meggyőztek, hogy ezt a rézkart érdemes lenne előre leszerződtetni az utolsó ítélet megfelelő zenei aláfestéséhez. S ami az egyik legnagyobb élmény volt: a negyedik tétel végén élőben hallhattam, milyen figyelmet követelhet négyoldalnyi, nagy többségében első fokú, fff dúr akkord, ha a finálét nem a tehetetlenségi erő, hanem egy zseniális mester uralja.

A Mariinszkij Zenekara magasra tette a lécet - törvényszerű volt, hogy a következő, ugyancsak a Berwaldhallenben rendezett koncert Gergijevék árnyékában maradt. A Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara, valamint az Eric Ericson Kamarakórus augusztus 15-i, meglehetősen eklektikus hangversenyprogramjának két pólusát Svédország és Bécs képezte. A Manfred Honeck által dirigált hangverseny első felében Rolf Martinsson (1956) Open Mind című kompozíciójának ősbemutatója után Wilhelm Stenhammar (1871-1927) Mellanspel ur Sången (Közjáték "A dal"-ból) című műve hangzott el; a program második felében Schoenberg Friede auf Erden című a cappella-kórusműve, végül pedig Beethoven 9. szimfóniája következett.

A gazdag ütő- és rézkart alkalmazó, fényes-flitteres Open Mind szerzője hallhatóan "nyitott értelemmel" fogadta be Richard Strauss és talán Stravinsky orosz korszakának zenei nyelvét, valamint a kiáltásszerű, expresszionisztikus effektusokat. A drámai csúcspontokkal művében jól gazdálkodik, az arányosan felépített kompozícióban a hallgató első hallásra is biztonsággal tájékozódik. Ezeknél forróbb szavakra egy előadás hallatán nem ragadtatnám magam; mindenesetre a Svéd Rádiózenekar bizonyára műsorán tartja majd Martinsson új darabját, ha már ilyen odaadással és biztonsággal megtanulta. Stenhammar művéről őszintén szólva nem maradtak részletes emlékeim. A Közjáték "A dal"-ból az első percben olyan jóleső, mint egy langyos fürdő, ám ebből egy idő után csak a langyos marad. E méltóságteljes, tonális-diatonikus hömpölygés a középrész szép rézfúvós "korálsoraival" azonban kétségkívül megemelné egy fanyar északi film lírai jeleneteit - és ez nem kevés.

Az egész programból Schoenberg 1907-es kórusművét, a Friede auf Erdent (Békesség a Földön) vártam a legjobban. A túlérett romantika e megalomán kompozícióját professzionális énekkarok is ritkán tűzik műsorukra rendkívül fül-, hang- és állóképesség-igényes volta miatt. Bevallom, a Svéd Rádiókórus előadása hagyott bennem némi hiányérzetet. Nem a technikai kivitelezés tekintetében: az előadás a sűrű zenei szövet minden zugát tökéletesen be- és átvilágította, az énekesek vokális képessége, teherbírása hódolatra méltó és megkérdőjelezhetetlen. (Mindössze az indítást megelőző hosszas várakozás tette olyan feszültté a tenort, hogy néhányuk hangszalagjáról "lepattant" a kezdőhang.) Az interpretáció azonban meglehetősen darabos és neutrális maradt. Heves égostromlás helyett mintha egy pedáns és körültekintő plébános imáját hallottuk volna; a második refrénben például a precízen elnyesett harmóniák között gonddal kiszámolt szünetekkel egyáltalán nem sikerült megteremteni a "sürgető könyörgésben, halk siránkozásban" elfúló hang illúzióját.

Úgy tűnt, Beethoven 9. szimfóniája Manfred Honeck számára nem feltétlenül az a mű, amit csak jobb kézzel vezényelhet, mivel baljába előzőleg beletámasztotta töprengő arckifejezést hordozó fejét. Ilyen józan és egészséges előadásban talán sosem hallottam a Nagy Mű első tételét, s a Scherzót is inkább illettem volna az "egészen élénk", mint a "friss" vagy "tüzes" jelzővel. A Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara minden tételben több szétcsúszkáló-lötyögő ütemmel is meglepte a hallgatóságot, s az összbenyomásnak nem kedvezett a fafúvósok produkciója sem: másfél tételen át kimondottan kevésnek tűntek, aztán a Scherzo triójában alaposan megismerkedhettünk kemény, enyhén rekedtes-fátyolos hangzásukkal. A beethoveni reflektorfény az amúgy megbízhatóan játszó elsőhegedűsök "szólóinak" sem tett jót a harmadik tétel 12/8-os, befejező szakaszában: a hosszú tizenhatod-girlandokban hangjuk száraznak és fakónak tetszett. A csellisták és különösen a brácsások csodálatosan összeszedett, intelligens játékával, meleg tónusával viszont nehéz volt betelni - a Svéd Rádiózenekar mélyhegedűseit hallva az ember nem is érti, hogy keletkezhetett és virágozhat ma is a brácsás vicc műfaja.

A Ruth Ziesak, Annely Peebo, Sune Hjerrild és Georg Zeppenfeld (basszus) közreműködésével előadott, pirospozsgás zárótétel illő párja volt az első tételnek. A pezsdítően ruganyos, fölényesen könnyed (!) kórushangzás - nem tévedés, még mindig az Örömódáról beszélünk -, amelyből a Svéd Rádiókóruson kívül az Eric Ericson Kamarakórus is kivette részét, számomra kellemes módon nélkülözte a patetikus-heroikus jelleget. A népünnepély-hangulatot tovább fokozta, hogy a szólisták csoportja nem a karmester mellett, hanem a kórusdobogón helyezkedett el, egyenlők közt egyenlőbbekként énekelve (és négyféleképp vibrálva) ki a tömegből, valamint hogy a B?dúr indulózene a színfalakon kívülről szűrődött be a Berwaldhallenbe - egyre közeledett, míg végül a "belső" együttes visszavette a szót az "utcazenészektől".

A publikum tetszésnyilvánításának hoszszú percei alatt végül még két elemmel egészíthettem ki a kulturális különbségekről nyitott példatáramat: (1) úgy tűnik, Svédországban ismeretlen a vastaps; (2) a művészeknek nem hoszteszcsók jár a VIP-ajándékokhoz, hanem nadrágkosztümben előadott pukedli. Ez utóbbit nem hiányolom a honi hangversenytermekből.


Tõnu Kaljuste
Arne Hyckenberg felvétele


Valerij Gergijev


Manfred Honeck
Johan Ljunström felvételei