Muzsika 2005. október, 48. évfolyam, 10. szám, 17. oldal
Kerékfy Márton:
Időívek
Pannonhalmi Művészeti Fesztivál 2005
 

Ott ül! - bök oldalba szomszédom, miután először járattuk körbe tekintetünket a pannonhalmi Boldogasszony-kápolnában. Valóban nem nehéz felismerni: pontosan olyan fiatalos jelenség, mint amilyennek tíz-tizenöt évvel ezelőtt készült fényképein látszik. A 74 esztendős Szofija Gubajdulina, korunk egyik legelismertebb, legtöbbet játszott zeneszerzője foglal helyet a mögöttem lévő padban. Először jár Magyarországon, és - jóllehet neve nem cseng ismeretlenül a hazai zenekedvelők előtt - annyi műve korábban bizonyosan nem hangzott el hazánkban, mint most két nap alatt, a második Pannonhalmi Művészeti Fesztivál keretében. Az utolsó augusztusi hétvégén négy (két délutáni és két esti) koncerten összesen tizenegy Gubajdulina-kompozíció került terítékre, Haydn műveivel váltakozva. A két zeneszerző párbaállítása az Arcus Temporum (azaz: időívek) elnevezésű fesztivál alapgondolatát reprezentálja: "összekötni az idő távoli pontjait, párbeszédre bírni őket a mi korunkkal. Mert a múltnak csak akkor van értelme számunkra, ha a jelen megértését szolgálja" - ahogy a rendezvénysorozat szervezője, Varga Mátyás OSB fogalmaz.

Szofija Gubajdulina művészetének négy korszakába nyerhettünk bepillantást a két nap során. A viszonylag későn indult zeneszerzői pálya egyik első markáns darabja az 1962-ben írt Chaconne, amely a szombat délutáni hangversenyen Csalog Gábor tolmácsolásában szólalt meg. A tömör nyitóakkordok, a mű hangzásképe és persze maga a választott formai keret - a barokk előzményeken túl - közvetlenül Sosztakovics hatását tükrözik. Gubajdulina zeneszerzővé válásában személyesen is nagy szerepe volt az első számú szovjet komponistának: miután a zeneszerzőnőt már 1962-ben kemény hivatalos bírálat érte öntörvényű stílusa miatt, Sosztakovics bátorította, hogy járjon továbbra is egyéni alkotói útján. Csalog erőteljes gesztusokkal, ugyanakkor érzékeny billentéssel adta elő a Chaconne-t. Kár, hogy a Boldogasszony-kápolna akusztikája - ellentétben az esti koncertek helyszínéül szolgáló, kiváló adottságú bazilikáéval - kissé összemosódott, alaktalan zongorahangzást eredményezett.

Az 1978-ban írt De profundis már egy érett, következetesen a maga útját járó alkotóról tudósít. Gubajdulina a hetvenes évek közepén két kollégájával, Viktor Szuszlinnal és Vjacseszlav Artyomovval megalakította az Asztreja együttest, amelyben különleges orosz, kaukázusi, valamint közép- és kelet-ázsiai népi-rituális hangszereken improvizáltak. Az újszerű hangzások iránti intenzív érdeklődés vezette Gubajdulinát az orosz népi harmonika, a baján felfedezéséhez. A felfedezés szó ez esetben nemcsak azért indokolt, mert ez a hangszer a nyugati zenetörténetben korábban nemigen játszott szerepet, hanem azért is, mert Gubajdulina szakít az instrumentum hagyományos megszólaltatási módjával, és soha nem hallott hangzásokat csihol ki belőle. A De profundis, Szofija Gubajdulina első bajánra írt műve a hangszer lehetőségeinek egész arzenálját felvonultatja: félelmetes mormogás és meghatározhatatlan zörejek a mély regiszterben; orgonaszerű, tömör hangzás; hajszálvékony, testetlen dallamok; ütős, sőt szinte elektronikus hatást idéző zenei effektusok.

Gubajdulina azonban sohasem csupán elvont hangzásokban gondolkodik: ő magát az instrumentumot akarja feltérképezni, szóra bírni. Számára a hangszerek mintegy élő személyek; személyek, akik szinte mindig egy drámai folyamat résztvevőiként, szereplőiként vesznek részt a darabban. (Bizonyára ez az egyik fő oka annak, hogy művei között nem találunk elektroakusztikus kompozíciót.) Gubajdulina muzsikája valóban drámai, nemcsak a hangszerkezelés tekintetében, hanem formai-strukturális értelemben is. Az előszörre néha állóképszerűnek, sokszor össze nem illőnek tűnő zenei történések végül mindig folyamattá, ívvé állnak össze. A zeneszerző végigvezeti hallgatóit egy úton, ez az út pedig legtöbbször végletes ellentétek közt biztosít átjárást. A De profundis útja például "a mélységekből a magasságokba" vezet. Untig ismert dramaturgia - gondolhatnánk, ám a kifejezés és a megformáltság ereje meggyőzi a hallgatót a mű egyszeri és mégis általános igazságáról.

A De profundist Gubajdulina műveinek egyik leghivatottabb tolmácsa, Elsbeth Moser svájci harmonikaművész adta elő. Az 1979-ben keletkezett In croce című darabban Moserhez egy másik Gubajdulina-specialista, a csellista Vlagyimir Tonkha csatlakozott, akinek egyébként a mű ajánlása is szól. Az In croce szintén hatalmas távolságok között ver hidat: az elején a baján magas regiszterében egy furán villódzó A-dúr akkordfelbontás szól, míg a cselló egy kromatikus-negyedhangos, ziháló, szaggatott anyagot játszik. A két totálisan ellentétes zenei gesztus azonban ugyanarról a tőről (egy E-orgonapontból) fakad. A mű során a két hangszer szólama nemcsak helyet cserél, de zenei anyagaik is átlényegülnek, felcserélődnek, így rajzolja meg a darab - szerkezetében is - a kereszt jelét. Gubajdulina címadásait látva azonnal feltűnik, hogy sok a vallásos (asszociációt keltő) cím. Valóban: ő maga mondja, hogy a művészet az ő szemében mindig vallásos esemény, mindig Isten felé tekint, Vele keresi a kapcsolatot. A művészet és vallás ilyenfajta egysége számára természetesen nem a ma divatos - egyháziasnak, áhítatosnak, netán meditatívnak tartott - zenét jelenti. Ennél sokkal többet, mélyebbet: az élet teljességét, az igazi drámát.

A péntek esti, maratoni hangversenyen az In crocét az Örömök és bánatok kertje című Gubajdulina-mű követte, amely - a bajánra és csellóra írt mű árnyékában - nem tudott megfelelően érvényesülni, az előadók: Kaczander Orsolya, Sipkay Deborah és Bársony Péter látható odaadása ellenére sem. Nem tett rám mélyebb benyomást a 3. vonósnégyes sem; ennek talán az Auer Kvartett korrekt, ám kissé felszínes interpretációja volt az egyik oka. Ellenkező volt a helyzet A kötéltáncoscímű hegedű-zongora darabbal: Kelemen Barnabás és Csalog Gábor káprázatos előadása - mint ahogy a szünetben többen megjegyezték - vonzóbbnak mutatta a művet, mint amilyen valójában.

A kilencvenes évek terméséből két Gubajdulina-darabot szeretnék kiemelni: a változatos, finom hangzásokban bővelkedő Silenziót, melyet Keller András a két vendégművésszel, Elsbeth Moserrel és Vlagyimir Tonkhával teljes összhangban adott elő, valamint a Christian Morgenstern híres ciklusából válogatott Akasztófaldalokat. A zeneszerzőnő különösen szerencsés kézzel nyúlt e komikum és tragikum határán egyensúlyozó versekhez, s az is jó ötletnek bizonyult, hogy a kilenc vokális tételt öt, tisztán hangszeres betéttel egészítette ki. Abszurd humor, színpadi gegek, finom irónia és halálos komolyság egyszerre és külön-külön van jelen a mezzoszoprán hangra, fuvolára, bajánra, bőgőre és ütőkre hangszerelt sorozatban. Csordás Klára olyan szinten uralta a darabot, hogy előadásáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, Gyöngyössy Zoltán, Elsbeth Moser, H. Zováthi Alajos és Szabó Mátyás pedig kiváló partnernek bizonyult.

Gubajdulina újabb munkái közül a szombat délutáni koncerten kettőt hallhattunk.A Délibáb: a táncoló Nap (Mirage: the Dancing Sun) nyolc csellós összeállítása azt bizonyítja, hogy hetvenedik életéve után sem lankad a zeneszerzőnő érdeklődése az újszerű hangzások és faktúrák iránt.A szakadék szélén (At the Edge of the Abyss) című kompozícióban, amelyet - az előzőhöz hasonlóan - Vlagyimir Tonkha és a kiváló hazai csellistákból alakult alkalmi együttes adott elő, a gordonkákhoz két akvafon társul: ezeket a harmonikaművész és a zeneszerző szólaltatta meg. A különleges, szép hangú instrumentumok varázslatos fényt kölcsönöztek a műnek, azonban mindkét új darab esetében úgy éreztem: a zenei anyag kissé már fáradt.

A zenekari zárókoncert érdekességét az adta, hogy azon egymás után hangzott el Krisztus hét utolsó szavának Gubajdulina- és Haydn-féle értelmezése. Talán attól féltek a szervezők, hogy a két mű nem tesz ki egy teljes értékű hangversenyt, ezért - szokatlan módon - versenyművel, Haydn D-dúr zongorakoncertjével (Hob.XVIII:11) kezdődött az este. Várjon Dénest kiváló muzsikusnak tartom, az első hangversenyen hallott c-moll szonáta (Hob. XVI:20) és a zongoraverseny alapján azonban úgy vélem: Haydn nem igazán az ő kenyere. Játéka virtuóz, sok tekintetben érzékeny és intelligens, ezekben a művekben mégis jóval több finomság, báj, humor rejlik, mint amennyit felszínre hozott belőlük.

A zongoraversenyt "kettősverseny" követte, hiszen Gubajdulina Hét szó című alkotása csellóra, bajánra és vonószenekarra készült. Nem lehet véletlen, hogy az 1982-ben írt mű ugyanazt a két hangszert szerepelteti, mint a három évvel korábbi meditáció a keresztről, az In croce. A vonószenekar - melynek szólamait a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok Keller András vezényletével szólaltatták meg - inkább csak akusztikus hátteret ad a cselló és a baján együtteséhez. A Hét szó Gubajdulina saját korábbi darabján és Haydn művén kívül egy távolabbi kompozícióra is utal: Schütz Die sieben Worte... kantátájára, melynek egy rövid részletét ("Szomjazom!") Gubajdulina saját művének három pontján fel is idézi.

Kövezzenek bár meg érte, mégis leírom: a Gubajdulina-féle Hét szót követően a haydni megzenésítés - Keller András és a Weiner-Szász zenekar gondos előadása ellenére - valamiképp túlságosan jól fésültnek és konvencionálisnak, egyszóval kissé unalmasnak tűnt. A fesztivál során többször éreztem úgy, hogy Haydn nem saját súlyának megfelelően van képviselve. Ez egyrészt talán a művek kiválasztásából adódott, másrészt viszont abból, hogy a Haydn-interpretációk nem voltak mindig egyenletesen magas színvonalúak. A kellemes Haydn-élmények pedig - mint például Kellerék G-dúr triója (Hob. XV:25), Gyöngyössy Zoltán és az Akadémia Vonósnégyes divertimentói és remek Óra-szimfóniája - inkább a két komponista világának ellentétességét húzták alá.

Az "időívek" mindenesetre kirajzolódtak, de talán ennél is fontosabb, hogy betekintést nyertünk egy jelentős mai alkotó gazdag és izgalmas életművébe. A szervezők munkáját dicséri, hogy a fesztivál valamennyi rendezvényét nagy - kortárs zenei fesztiválhoz képest különösen nagy - érdeklődés kísérte. (S nem elsősorban a szakma töltötte meg a padsorokat.) A koncertek sikere alapján nemcsak az biztos, hogy elsőrangú fesztivál született, de azt is merem állítani: ez a hétvége számos hívet szerzett az új zenének.


Kellner András és Elsbeth Moser


Vlagyimir Tonkha
Kovács Bodor Sándor felvételei