Muzsika 2005. július, 48. évfolyam, 7. szám, 20. oldal
Fodor Géza:
Kelletekorán jött kudarc
A bűvös vadász a Fesztivál Színházban
 

WEBER:
A BŰVÖS VADÁSZ
Az Auris Társulat produkciója
a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában
2005. május 6., 8.
Művészeti vezető: Selmeczi György
Ottokár, cseh herceg Böröcz László
Kunó, hercegi fővadász Gábor Géza
Agáta, a lánya Wittinger Gertrúd
Annuska, fiatal rokon Csereklyei Andrea
Gáspár, ifjú vadász Kovács István
Max, ifjú vadász Kóbor Tamás
A remete Gáspár István
Kilián, parasztlegény Molnár Erik
Samiel Novák Péter
Karmester Hollerung Gábor
Karigazgató Drucker Péter
Jelmez Kovalcsik Anikó
Díszlet
Koreográfus Novák Péter
Rendező Silló Sándor

A budapesti Operaház 100 éve című alapkönyv függelékében Az Operaház műsora utoljára 1936-ban regisztrálja A bűvös vadász felújítását, bár a főszövegben egy negyvenes évek elejiről is szó esik - mindenesetre a II. világháború után az Opera társulata tudtommal nem játszotta a darabot, Budapesten egyszer került színre, 1977-ben a Drezdai Állami Operaház vendégjátéka során. A mű fontossága és hiánya közti kiáltó ellentét nem feledékenység következménye. Az Operában évtizedek óta tartja magát egy babona, miszerint A bűvös vadász csak Németországban tud sikeres lenni. Ha ennek van alapja, az nem más, mint hogy a szerzője által romantikus operának nevezett, nagy formáját tekintve a Singspiel típusába tartozó mű valóban daljátékként előadva - 1936-ban nem sokkal szerencsésebben "regényes dalműként" határozták meg - naiv, szimpla, gyermeteg operácska. Holott a modern ember komplexusait, tépettségét, szorongását felfedező német romantika egyszerűnek látszó, valójában nagyon is töredezett, szakadozott, zaklatott formákban mély és bonyolult életproblémákat, lelkiállapotokat és lelki folyamatokat feltáró művészetének egyik legnagyszerűbb darabja. Egyfelől, azt mondhatni, ahogy Thomas Mann Adrian Leverkühnje visszavonja a 9. szimfóniát, úgy vonja vissza A bűvös vadász A varázsfuvolát, másfelől E. T. A. Hoffmann lidérces írásainak testvére. Aktuális fontosságát, szellemi státusát jelzi, hogy Felsensteintől Ruth Berghauson, Christine Mielitzen, Peter Konwitschnyn keresztül Achim Freyerig a modern operaszínház legjelentősebb rendezői tartották és tartják megkerülhetetlen kihívásnak a maguk számára, és vitték színre.

A Művészetek Palotája Fesztivál Színházának bemutatójára készült műsorfüzet ígéretesen harangozza be "a magyarországi repertoárban évtizedek óta mutatkozó hiátust megszüntetni kívánó" produkciót. Egyrészt fölébe emelni látszik a Singspiel-játszásnak: "A bűvös vadásszal teljes fegyverzetében köszönt be a romantika. Megfelelve a varázslatos, kísérteties, már-már félelmetes meséket buzgón gyűjtő romantika divatjának, Weber is megragadja a démonit, felidézi az ördögöt s a rossz útra tévedt embert. Vonzódik a távoli, különös, mesés világokhoz, zenekarának erős az ábrázoló hajlama, hátborzongató színek jellemzik. A különös, néhol misztikus, »Faust-típusú« történet lehetővé teszi Weber számára, hogy új dimenzióba helyezze a mozarti Singspiel-hagyományt, új viszonyt teremtsen az énekelt anyag és a szimfonikus intonáció között. Ma már érdekességnek számít, hogy a zárt számok között valódi drámai jelenetek zajlanak prózában, s némelykor aláfestő jellegű zenei kísérettel melodrámai jelenetekre is sor kerül." Másrészt a rendező a darab mai érvényességéről beszél: "Szerelem, hivatás, egzisztencia. Minden egy pontos lövésen áll vagy bukik. A bennünket körülvevő emberek fenyegető tablója várakozással magasodik fölénk. Szorongásainkat, félelmeinket a véletlenek fenyegető játékai táplálják. A siker és a teljes bukás szédítő magasságai és mélységei között meginog az ember erkölcsi tartása, és elfogadja a Gonosz ajánlatát: egy biztosan célba érő bűvös golyót. A teljesítménykényszer szorítása mellett most már a rossz lelkiismeret gyötrelmeit is ki kell állni. A tudat rengetegéből a valósnál is félelmetesebb szörnyek törnek ránk. Fenyegető előérzetek, álmok, víziók - és meghúzzuk a ravaszt; eldördül a mindent eldöntő lövés… Az anakronisztikusnak tűnő »csudatörténet« így emelkedik át - minden erőltetett aktualizálás nélkül - a mi sikerorientált századunkba. A bűvös vadász a mi szorongásaink feloldását keresi. A Bűnt és a Gonosz hatalmát ismerjük jól, de vajon működnek-e még Weber századának fogalmai, a Becsület, a Megbánás és a Megbocsátás?" A mű ismerete és szeretete mellett ezek a szavak is felcsigázzák a kritikus várakozását. Legfeljebb azt nem érti, hogy a színjáték kezdettől fogva hirdetett meghatározó stábja, a rendező, a díszlet- és a jelmeztervező miért cserélődött ki a végső munkafázisban, de egyrészt nem az a dolga, hogy bennfentes értesülésekre vadásszon, hanem hogy a produkciót értékelje, másrészt meg is nyugtatja: az új rendező az operairodalom egyik legnehezebb, mind pszichológiailag, mind képileg legnehezebb, szinte teatralizálhatatlannak-vizualizálhatatlannak tűnő darabjából nemrég érzékeny, okos, végiggondolt, imponáló filmet készített.

A május 6-i premier kiábrándító, egy műkedvelő társulat előadásának, maximum egy hivatásos társulat első összpróbájának színvonalán zajlik. A zenekari hangzás csúnya és a szólamok közt aránytalan, a rendezés minimális és szimpla, az énekesek - két kivétellel - fényévnyi távolságban vannak a weberi figuráktól, kizárólag a kórus teljes értékű. A második, 8-i előadásra legalább a zenei produkció lényegesen feljavul, a színjáték és a vokális alakítások pedig másodszorra már a megszokás jóvoltából nem a kiábrándulás heveny, hanem az érdektelenség tompa élményét adják - vagyis az alapproblémák változatlanok. Már a díszlet: balra erdőkulissza, kérges fatörzs-imitációkkal és hálóra varrt zöld vászonlevelekkel (nem hittem, hogy ezt a színházművészetből minimum fél évszázada kikopott díszletmegoldást még egyszer komoly formában viszontlátom), hátul és jobbra ellenben praktikus, stilizálatlan, csupasz szerkezetű, natúr emelvény és lépcső - zagyvaság, nonszensz. A rendezés kritikájának elemzés és érvelés formáját kellene öltenie. De nincs mit elemezni. A színjáték mint rendezői interpretáció alapfokú, triviális, szimpla Singspiel-előadás, a zárt számok közötti drámai jelenetek feszültségmentesek, tempótlanok és ritmustalanok. Attól, hogy a stílus néhány ponton egy kicsit meg van bolondítva: hogy olykor megjelenik egy fekete dresszes táncospár és közhelyesen hozzámozog valamit az egyébként konvencionális színjátékhoz, hogy a keringő valóban ki van emelve a zsánerből és csakugyan megszületik egy - egyetlenegy - kísérteties pillanat, hogy Samiel, a fekete vadász nem démonikus, hanem egyszerűen csak nyegle és idétlen (aminek persze lehetne értelme is egy megfelelően végiggondolt interpretációban) - ezektől a szórványos ötletektől a rendezés még egyáltalán nem helyezi új dimenzióba a Singspiel-hagyományt, hanem egészében lehangolóan belesimul annak laposába. "A bennünket körülvevő emberek fenyegető tablója várakozással magasodik fölénk"? Kik azok? Mind a népet képviselő kórus (egyébként vokálisan a produkció legnagyobb erőssége), mind az egyéni figurák megrekednek a daljátékzsáner világában. Az alapfokú, szimpla rendezés nemhogy a rendező programjának nem felel meg (a mű igényeiről nem is szólva), de egyáltalán nem tudom összefüggésbe hozni annak a művésznek a személyével, aki az említett, értékes operafilmet rendezte.

Biztosan megvannak a jó okai (nyilván anyagiak is), de nem sikerült a szerepeket megfelelően kiosztani. Mindössze két figura stimmel: a szubrett- és az apaszerep. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a többi énekes munkája alábbvaló - a maga szerepében mindenki tisztességesen dolgozik, és nem tehet arról, hogy az adottságainak meg nem felelő szerepben olyan helyzetbe hozták, amelyen nem tud úrrá lenni. Agáta szólama az egyetlen, amely valóban operai hangon szólal meg, de félreérthetetlenül rendezői beállítás következménye, hogy a szorongó, melankóliára hajló s a transzcendenciára fogékony figurából édeskés naiva lett. Nem az értékes oratórium- és dalénekes bírálandó azért, hogy nem legsajátabb területén, az operaszínpadon még sötét, démonikus és veszélyes figurának is szemelték ki, amivé nem tud válni. S nem áldozat-e az a tenorista, aki az egész produkcióban egyedül képes figurája emberi problémáját érzékeltetni, csak éppen a hangja nem tölti ki a szólamát?

A bűvös vadász az Auris Társulat produkciója. Bevallom, először találkoztam ezzel a formációval, s előbb a műsorfüzet ismertetésére hagyatkoztam. Íme: "Az Auris Társulat alkotó- és előadóművészek laza szövetsége, mely célul tűzte ki a zene különböző megnyilatkozási formáinak tanulmányozását az operaszínpadtól a koncertpódiumig, a színpadi és filmzenékig, a kottakiadástól hangfelvételek készítéséig és a pedagógiai munkáig. A zenét mint teljességet, mint létformát, a zenélést mint lelki és szellemi folyamatok forrását, mint tér és idő magasrendű humán szerveződését értelmezi. […] tagjai neves zeneszerzők, előadóművészek és pedagógusok mellett a fiatal operaénekes-generáció legjobb képviselői, akik nemzetközi szinten már bizonyítottak, s a magyar operaművészet jövőjének legfőbb letéteményesei. Az Auris-produkciókban elsődleges a mesterségbeli tudás, kiemelt fontossága van az alkotók és az előadók kreatív szellemiségének, ami egyedül mutathat kiutat a »muzeális« operaművészet világából. A résztvevők új típusú, »all-round« énekes-színész eszményt igyekeznek megvalósítani korunk látványos opera-konjunktúrájában, a művészi tisztesség, a művekkel és a műfajjal szembeni alázat jegyében. Közös meggyőződésük, hogy a dráma, a színi megnyilatkozás ott található a partitúrában." Aztán az internetről kiderült, ez nem a Fesztivál Színház saját bemutató szövege, hanem eredetileg az Auris Társulat honlapjának önbemutatása. Ahány szövegfordulat, annyi ködgomoly. Laza szövetség mint társulat? A társulat a színházban nem szoros, folyamatos, huzamos együttműködést jelent? A zene különböző megnyilatkozási formáinak tanulmányozását, a kottakiadást, a hangfelvételeket, a pedagógiai munkát nem dolgom firtatni. (Bár esztétaként hevesen érdekelne, konkrétan mire jutott több mint öt év alatt a laza szövetség azzal, hogy "a zenét mint teljességet, mint létformát, a zenélést mint lelki és szellemi folyamatok forrását, mint tér és idő magasrendű humán szerveződését értelmezi".) Azt azonban kritikusként megkérdezhetem: A bűvös vadász-produkcióban kik "a fiatal operaénekes-generáció legjobb képviselői, akik nemzetközi szinten már bizonyítottak, s a magyar operaművészet jövőjének legjobb letéteményesei"? A bűvös vadászban mint Auris-produkcióban mi igazolja, hogy "elsődleges a mesterségbeli tudás"? Ennyit ért el "az alkotók [amennyiben e klasszikus opera előadásában a rendező-díszlettervezőt és a jelmeztervezőt tekintem alkotónak] és az előadók kreatív szellemisége", aminek "kiemelt fontossága van"? És ez az a produkcióban, "ami egyedül mutathat kiutat a »muzeális« operaművészet világából"? Nem történt egy s más az Auris-produkciókon kívül a magyar operajátszásban, ami kiutat mutatott és mutat a "muzeális" operaművészet világából? A bűvös vadász résztvevői tényleg egy "új típusú, »all-round« énekes-színész eszményt" képviselnek? Mi a produkció alternatívát mutató értéke "korunk látványos opera-konjunktúrájában"? Egyáltalán: mire vonatkozik ez a pejoratív fordulat? Avagy mindenki helyettesítse be azt a fajta operajátszást, amely nem felel meg az ízlésének?

Nincsen az önbemutatásban, amelyet a műsorfüzet kritikátlanul átvett, aránytévesztés? Nincsen az önbemutatás és a tényleges tevékenység között szakadék? Szerettem volna az interneten referenciákat találni az Aurisnak legalább az operaprodukcióiról. 167 találat majd' mindegyike híradás küszöbön álló produkciókról, már megvalósultra egyetlenegy reflexiót találtam: pozitív véleményt egy 2000-es Don Giovanniról. Olyan érzéketlen és közömbös volna a hazai sajtó, hogy egyáltalán nem reagál eredményekre?

Nincs értelme finomkodni: A bűvös vadász rossz produkció. Aki a Művészetek Palotája vezetését meggyőzte e nagyon nagy előadási nehézségeket rejtő opera bemutatásának a realitásáról, az a műsorfüzet tanúsága szerint a mű dimenzióját fel tudta mérni ugyan, de nem tudta felmérni önmagának vagy képességeit, vagy lehetőségeit vagy művészi munkamorálját. Persze az ilyen kudarcok esetében mindig reflexszerű az önáltató önigazolás és/vagy a jó szándékú mentegetés: úgy ahogy, de legalább színre került egy remekmű, amely szégyenletesen régóta hiányzik a budapesti operarepertoárról. Hát nem! Mivel A bűvös vadász bemutatását az Operában egy makacs babona gátolja, ez az előadás mindazokat megerősíti, akik úgy gondolják, a darab oly speciálisan német, hogy Magyarországon reménytelen vállalkozás műsorra tűzni. Budapesti sorsát illetően ez a produkció nem hiánypótló vagy kedvcsináló, hanem káros.

A Művészetek Palotája őszre kortárs operák fesztiválszerű bemutatását ígéri az Auris Társulat előadásában. Monteverdi Orfeuszának, Händel Szemeléjének, Eötvös Balkonjának értékes előadása után A bűvös vadász figyelmeztetés. Kívánatos, hogy érzékelhető maradjon a különbség egy népművelő kultúrház és a Művészetek Palotája Fesztivál Színháznak nevezett zenés színházi fóruma között.


Jelenet az előadásból
Pető Zsuzsa felvétele