2005 áprilisában ünnepli a világ Andersen születésének 200. évfordulóját. Ebből az alkalomból jelenik meg egy válogatás felnőtteknek szóló írásaiból, többek között az említett útirajzból vett részletekkel, a Polar Könyvek sorozatban.

A fordító

Hans Christian Andersen:

Liszt

Hamburgban, a Stadt London hotelben Liszt adott koncertet! A terem néhány pillanat alatt zsúfolásig megtelt, és bár elkéstem, mégis a legjobb helyet kaptam, közvetlenül a pódium mellett, ahol a fortepiano állt; ugyanis a hátsó lépcsőn keresztül vittek be. Liszt a hangok birodalmának egyik királya, hozzá vezettek a hátsó lépcsőn keresztül, mint mondám, s ezt szemernyi szégyenkezés nélkül ismerem be.

A terem, de még a szomszédos szobák is fényárban úsztak, csak úgy ragyogott a sok aranylánc és gyémánt! Nem messze tőlem kövér, felcicomázott zsidólány hevert egy pamlagon, mint egy bálna legyezővel. Tisztes hamburgi kereskedők tülekedtek egymás hegyén-hátán, mintha valami fontos tőzsdeügyletet bonyolítanának le, s átszellemült mosollyal nyugtáznák, hogy hihetetlenül sokat kerestek a vásárolt papírokkal. A mitológiai Orfeusz köveket és fákat tudott megmozdítani játékával, Liszt, az új Orfeusz, már játéka előtt felvillanyozta közönségét; óriási dicsfényének híre felnyitotta az emberek szemét s fülét, és szinte már előre hallották és látták, ami majd következik! E sok lángoló tekintet és várakozásteljes szívdobbanás kisugárzásában magam is éreztem a nagy géniusz közelségét, aki merész ujjaival kijelöli korunk művészetének határait!

Ha az ember Londonban, a gépek világvárosában, vagy Hamburgban, Európa kereskedelmi központjában hallja először Lisztet, akkor egybeesik idő és hely; s nekem épp Hamburgban adatott meghallanom. Korunk már nem a fantázia és az érzések világa, hanem az értelemé és a technikai készségé minden művészetben és iparágban; ez lett művelésük általános feltételévé; a nyelvek olyannyira kifejlődtek, hogy ma már szinte kötelező iskolai feladat, hogy a diák versben fejezze ki gondolatait, ami egy fél évszázaddal ezelőtt csak a valódi költők elfoglaltsága volt; minden nagyvárosban több tucat ember él, aki olyan készséggel muzsikál, hogy húsz évvel ezelőtt bízvást virtuóznak számított volna. Minden virágzik korunkban, ami technika, mind materiális, mind szellemi területen, és ezáltal olyan lendületet nyer, hogy még a holt tömegbe is behatol!

Világraszóló géniuszainknak, már amennyiben nem csak a kordivat tajtékján úsznak, hanem valódi nagy szellemek, uralniuk kell a kritikus széttagoltságot, és messze fölébe kell emelkedniük mindannak, ami elsajátítható; nem elég, hogy ki-ki elfoglalja és kitöltse szellemi helyét, többet kell adnia annál! - korallállatka gyanánt kell szaporítania egy ággal a művészet fáját, máskülönben nem tett semmit.

Korunk zenei világában a zongoramuzsika két felsége tölti be helyét ily módon: Thalberg és Liszt.

Mintha áramütés futott volna keresztül a termen, amikor Liszt belépett; sok hölgy felállt, arcukon mintha a napfény ragyogott volna fel, mintha egy szeretett, drága barátot pillantott volna meg szemük! Egészen közel álltam a művészhez; karcsú fiatalember, sápadt arcát hosszú, sötét haj keretezi; meghajolt, s leült a zongora mellé. Mind külseje, mind mozgása olyan személyre utal, akire már különlegessége miatt is felfigyel az ember; az isteni kéz rátette pecsétjét, amely ezer közül is felismerhetővé teszi. Az első benyomásom az volt róla, ahogy sápadt arcán tükröződő hatalmas szenvedéllyel ül a zongoránál, mint egy démon, akit odaszögeztek hangszeréhez, s a hangok úgy áradtak e hangszerből, mintha önnön véréből, gondolataiból áradtak volna; démon volt, aki játékával fel tudta szabadítani a lelkét; állta a kínzást, folyt a vére, idegei remegtek; de ahogy tovább játszott, eltűnt belőle minden démoni, és láttam, hogy sápadt arcára nemesebb, finomabb kifejezés ül, szeméből az isteni lélek világít, minden vonása úgy megszépül, ahogy csak a szellemtől és a lelkesedéstől szépülhet meg valaki!

"Valse infernale"-ja több, mint Meyerbeer "Robert"-jének daguerreotypiája - nem kívülállóként szemléljük az ismert festményt, nem, benne vagyunk mi is, legmélyebb mélyére tekintünk, új és új örvénylő alakot fedezünk fel benne. Mintha nem is egy zongora húrjai adták volna ki e hangokat, nem, minden egyes hang egy-egy csilingelő vízcseppként hullott alá!

Aki a technikai készség művészetét csodálja, annak mélyen meg kell hajolnia Liszt előtt, de akit az istenadta tehetség ragad magával, még mélyebbre hajoljon! Korunk Orfeusza felpezsdítette hangjaival a gépek világvárosát, igazat kell adnunk annak a koppenhágai férfiúnak, aki így fejezte ki magát: "Liszt minden ujja egy-egy vonat vagy gőzgép"; az ő géniusza nagyszerűbben köti össze a világ szellemeit, mint bármilyen vasút. Korunk Orfeusza Európa kereskedelmi központjában muzsikált, és az emberek, legalábbis abban a pillanatban, hitték az Evangélium szavait: a szellem aranya nagyszerűbben cseng, mint a világé.

Gyakran használjuk azt a kifejezést, hogy "hangok tengere", anélkül hogy belegondolnánk - nos, ami Liszt zongorájából árad felénk, az pontosan ez. Mintha a zongora egész zenekarrá változna át, s ezt e hatalmas géniusz tíz ujjával éri el; e készségét már-már emberfelettinek nevezhetnénk; olyan tenger ez, mely éppen tombolásában tükrözi minden izzó lélek legégetőbb feladatát. Találkoztam politikusokkal, akik Liszt játékát hallva értették meg, hogyan tudták a Marseillaise hangjai annyira felkavarni a nyugodt polgárt, hogy fegyvert fogva, otthonát odahagyva harcba indult egy eszméért! Láttam jámbor koppenhágaiakat, akiknek a dán őszi köd folyik vérükben, valóságos politikai bacchánsokká átváltozni; matematikusok beleszédültek a hangzásalakzatokba és a hangok számszerű felbecslésébe. Ifjú hegeliánusok, mégpedig a valóban tehetségesek, és nem azok a fafejek, akiket a filozófia galvanikus árama éppen csak egy szellemi grimaszra késztet, felismerték e hangtengerben a tudomány hullámformájú előrehaladását a kiteljesedés partjai felé; a költő megtalálta benne szívének egész líraiságát, legmerészebb alakjainak gazdag pompáját! Az utazó - hogy magammal zárjam a sort - hangképeket kap arról, amit lát vagy eztán lát majd. Úgy hallgattam játékát, mint utazásom nyitányát; hallottam, hogy kalapált vérző szívem, midőn hazámtól búcsúztam; hallottam a hullámok Isten hozzád kiáltását, a hullámokét, melyeket csak Terracina szirtjeinél hallok majd újra; s mintha Németföld régi dómjainak orgonáit is hallottam volna, gleccserek zuhanását az Alpokból, ahogy Itália táncol a jelmezes karneválon, lecsap ostorával, s közben szívében Cézárra, Horatiusra és Raffaellóra gondol! Lángokban állt a Vezúv és az Etna, az ítélet harsonái szóltak a görög hegyek közül, ahol a hajdani holt istenek lakoznak; hangokat hallottam, melyekre nincs szavam, melyeket nem ismertem eddig, a Kelet hangjait, a képzelet honából, mely a költő második hazája!

Amikor Liszt befejezte játékát, virágeső hullott rá, bájos fiatal lányok dobták felé csokraikat, és idős hölgyek, kik szintén bájos fiatal lányok voltak egykor - ő ezer és ezer hangbokrétát küldött szívükbe és fejükbe. Liszt Hamburgból Londonba indult tovább, ahol újabb hangbokrétákat küld majd közönsége felé, és költészetet lehel az anyagias hétköznapi életbe! Mily boldog is lehet az, aki így utazik egész életén át! Aki mindig vasárnapi ruhába, sőt a lelkesedés esküvői ruhájába öltözött embereket lát! Vajon találkozom-e még vele máskor is? - ez volt utolsó gondolatom, és a véletlen úgy hozta, hogy utazásom alatt egy olyan helyen találkoztunk, ahol én is és olvasóm is legkevésbé számított volna rá; találkoznunk kellett, barátok lettünk, s elváltunk újra; de ez már az utazás utolsó fejezetéhez tartozik. Ezúttal Liszt Viktória városába utazott, én pedig XVI. Gergelyébe.

Kertész Judit fordítása