Muzsika 2005. április, 48. évfolyam, 4. szám, 3. oldal
Kovács Géza:
Birminghami kis színes
A Brit Zenekarok Szövetsége 20. kongresszusáról
 

Mire e sorok megjelennek, a Művészetek Palotája falai között már lezajlott az a konferencia, amelyet március idusán az intézmény megnyitásának tiszteletére az új helyszínen történő közönségszervezés, a programszervezés, a finanszírozás és a nemzetközi trendek témájában rendeztek kilenc ország szakembereinek részvételével. Az a korábbi esemény, amelyről Kovács Gézától, a Nemzeti Filharmonikusok igazgatójától és a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségének társelnökétől (egyébként az említett hazai tanácskozás kezdeményezőjétől és szervezőjétől) kaptuk az alábbi beszámolót, ha tetszik, ennek egyik külföldi előzménye, s a felületes olvasó akár úgy is értékelhetné, brit belügy. A cikk tartalma azonban arra figyelmeztet: mindaz, amit a kongresszus magyar résztvevője Birminghamben tapasztalt, számunkra is megszívlelendő, hiszen közvetve rólunk, a magyar zenekultúra feladatairól és lehetőségeiről is szól. (A szerk.)

Valljuk be, olykor nehezen szabadulunk rögzült emlékeinktől, előítéleteinktől. Ha azt mondjuk: Birmingham, gyakran a szürke, szmogos, 19. századi iparváros jut eszünkbe, melyet a kor híres gondolkodója az angol munkásosztály helyzetének tanulmányozása céljából látogatott meg annak idején, és bizony lesújtó képet festett róla. Ha azt mondjuk: 20. kongresszus, sokunknak az a bizonyos moszkvai jut eszébe, ahol a kopasz vezér a bajuszosról mondott ezt-azt.

Ehhez képest ma Birmingham egy kristálytiszta levegőjű, minden tekintetben színes világváros, mely az utóbbi évtizedekben példamutató módon vált csúf varangyból délceg királyfivá, és bizony a művészet csókja varázsolta Európa egyik kulturális fővárosává. A Brit Zenekarok Szövetsége - angol rövidítéssel ABO - pedig a világ egyik legjobban működő szakmai szervezete, mely a jól ismert brit recept szerint a hagyomány, az innováció és a demokrácia megfelelő arányú elegyével szolgálja a szigetország zenei életének alapját alkotó, nem egy esetben legendás zenekarokat.

Mielőtt sorra vennénk az ABO konferenciájának legfőbb és igen izgalmas témaköreit, vessünk egy pillantást a vendéglátó városra. Megéri. A valaha volt üzemek nagy részét átalakították műtermekké, galériákká, könyvtárakká, szállodákká. A várost átszelő csatornák vizét megtisztították, benne vígan lubickolnak a vadkacsák, a hattyúk, és a part menti járókelőkkel együtt bámulják meg a kikötni készülő, továbbálló vagy épp ott rostokoló tiritarka lakóhajókat. A fehér és színes bőrű lakosok tömege hömpölyög a széles bevásárló utcán, a jobbnál jobb éttermek, kocsmák során.

Vagy jegyért áll sorba a Symphony Hall pénztárában az ő zenekaruk, a City of Birmingham Symphony Orchestra - vagyis a CBSO - koncertjére. Merthogy e kettőre különösen büszkék: a világ egyik legjobbnak tartott koncerttermére és a világ egyik legjobbnak tartott zenekarára. Tudják, hogy az előítéletek gettójából való kitörésük javarészt e két kincsüknek köszönhető. Még az EU-t is képesek voltak huncutul becsapni, amikor kongresszusi központ építésére kaptak Brüsszelből pályázati pénzt, és ők - az ég bocsássa meg bűnüket! - a városházától nem messze, a városi színház tőszomszédságában koncerttermet építettek. (Ha a kiváló terem akusztikus mérnökének neve itthon is ismerősen cseng, az nem véletlen: Russell Johnson, a New York-i ARTEC vezetője tervezte a mi új Nemzeti Hangversenytermünk akusztikáját is.)

És ha már volt világra szóló koncertterem, lett ahhoz méltó zenekar is. Az azóta Sirré és a Berlini Filharmonikusok főzeneigazgatójává avanzsált, ám akkor még csak huszonéves, bongyor hajú Simon Rattle addig csak punk zenét hallgató diákokat, Enigma-variációkon szocializált korosabbakat, többnyire Ravi Shankart hallgató indiai bevándorlókat, koncertterem környékére sem járó fociszurkolókat csábított be az új terembe, hogy ott - horribile dictu! - kortárs zenét játsszon nekik a város megújult zenekarával. Sikerült: ottjártamkor például a méltó utód, Sakari Oramo vezényletével egy átlagos szombat esti koncert telt házat vonzott egy itthon még mindig meglehetősen bátornak tűnő műsorral. Bernstein Chichesteri zsoltárait egy Dutilleux-mű, a Correspondences itteni ősbemutatója követte - a 89 éves szerző jelenlétében -, majd egy ifjú helyi szerző, Julian Anderson Khorovod című művének megszólaltatására került sor. Sibelius 5. szimfóniája volt hivatott a koncert végén a frissen hallott és mindkét esetben lelkes tapssal jutalmazott kortárs művek megemésztését elősegíteni.

A Brit Zenekari Szövetség nem véletlenül döntött úgy, hogy itt tartja jubileumi kongresszusát. A város azt a frissességet, megújulási készséget szimbolizálja, mely az elmúlt évtizedekben az ABO-t is megkerülhetetlen szervezetté emelte. A kongresszus három napja alatt huszonöt témakört jártak körül a plenáris és nem egyszer párhuzamos szekcióüléseken. Az egyes témakörök bölcs arányban mutattak a távolabbi jövőbe a koncertezés, a zene társadalmi helyzetének távlatait kutatva, illetve szolgáltak praktikus ismeretekkel, ötletekkel, információkkal.

Irigylésre méltó civil kurázsi és politikai kultúra létezését bizonyította már a nyitóülés is. Michael Henson, az ABO soros elnöke és Russell Jones, az ABO igazgatója mellett ott ült a háromszáz fős hallgatóságtól karnyújtásnyira a szónokok asztalánál többek között Sir Michael Lyons, a CBSO elnöke, Edward Gregson, a Brit Konzervatóriumok szervezetének elnöke, Tony Hall, a Royal Opera főigazgatója, valamint két parlamenti képviselő is. Hugo Swire a konzervatívok árnyékkormányának, míg Estelle Morris a jelenlegi kormány művészeti minisztere. Számomra már az is meglepetés volt, hogy a művészeteknek külön miniszteri bársonyszéket adnak egy kormányban, és hogy e két politikus kötelességének érezte egy zenekari szövetség kongresszusán való részvételt, de az még inkább meglepett, hogy az ellenzéki politikus hiába udvarolta körül a jelenlévőket, ígérve szépet-jót, ha majd kormányra kerülnek, hiába szapulta a jelenlegi kormányt, csak udvarias taps volt jutalma. Mrs. Morris szenvedélyes, személyes hangú felszólalása sem aratott volna talán ekkora sikert, ha a más tekintetben sokat szidott Blair-kormányzat nem tett volna annyit a brit művészeti élet állami és egyéb támogatásának növeléséért, illetve ha a jelenlévők emlékeiben nem élne még mindig oly élesen a Thatcher-és Major-kormányzat alatt elszenvedett megnyirbálások néhány nehéz éve.

A kongresszus közvetlen, barátságos, könnyed hangulatához mérve meglehetősen komoly kérdésekről esett szó. Douglas W. Kinzey, az amerikai Közönségstratégiák a Művészetben Rt. Elnöke s egyben a Pittsburghi Szimfonikusok marketingigazgatója az USA-beli zenekarok megújult és sikeres marketinggyakorlatáról tartott előadásában a vasúti menetrendekhez hasonlította azokat a műsorfüzeteket, melyek a vezető karmester artisztikus fotójával a címlapon a már amúgy is motivált és értelemszerűen egyre fogyó közönséget tájékoztatják arról, mikor, "melyik vágányról" melyik szimfónia indul. Ehelyett azt javasolja, minden egyes koncertet tegyünk különlegessé, eseménnyé, hogy azok érdeklődését is felkeltsük, akiknek eszük ágában sem lenne hangversenyeinkre eljönni. Jodi Myers, a Royal Festival Hall most leköszönő művészeti igazgatója és Kathryn McDowell, a Londoni Fesztivál igazgatója is ott volt azon az ülésen, ahol arról a régi kérdésről vitáztak, kit kell szidni, ha a koncertterem kong az ürességtől: a marketingest, vagy aki a műsort kiagyalta, illetve kettejük közül ki arasson babérokat siker esetén. Természetesen az arany középút lenne a titok nyitja, de emberek között gyakran ezt a legnehezebb megtalálni. Még Angliában is.

Szó esett a holnap technológiájáról is, mely itt a küszöbön: a CD-piac összeomlásával egyidejűleg gyors, már-már ijesztő tempóban növekszik az internetről letölthető zeneművek száma, emellett már arról is beszélhetünk, hogy készen áll az a technikai rendszer, melynek segítségével a repülőgépeken használatos hitelkártyás telefonhoz hasonlóan rövid időn belül a koncerttermekben is rögzíthetjük mobiltelefonunkra az elhangzó műveket - hifi minőségben.

A pozitív és praktikus gondolkodás iskolapéldájaként éltem meg azt a szekcióülést, ahová előadóként meghívtak. A közismerten euroszkeptikus britek a kibővült unió kapcsán e címet adták a tárgyalandó témakörnek: Kovácsoljunk tőkét a kultúrában - az EU hatása szakterületünkre. Geoffrey Brown, az EU kulturális programja, az EUCLID International igazgatója és Jean Nicholson, a Birminghami Opera főigazgatója társaságában arról cseréltünk eszmét, hogy a szigetországban csillapodóban a bővítés kapcsán keltett pánik. Vélhetőleg a leginkább aggódók is látják: velünk, közép-kelet-európaiakkal nem barbár vizigótok törtek a művelt nyugatra, hanem kultúrában, művészetben gazdag országok kerültek hozzájuk közelebb, új projektek és az eddiginél gyümölcsözőbb együttműködések előtt nyitva meg a kapukat, melyekhez az EU - ha mégoly bonyolult pályázati úton is - anyagi segítséget nyújt.

Itthon egyelőre csupán időzített bomba, ami a briteknél a helyi és törvényi szabályozás tárgya: a zajártalommal kapcsolatos EU-szabályozás a szimfonikus zenekarok számára átgondolásra készteti az eddigi gyakorlatot. Leegyszerűsítve: amit mi zenének hívunk, azt a törvény zajnak nevezi, melyet decibelben mérve a muzsikus fülétől mért távolság alapján minősít elviselhetőnek vagy veszélyesnek. Márpedig ha veszélyes, akkor tenni kell valamit. Csakhogy éppen ebben nem tud megegyezni karmester, muzsikus, zenekarigazgató, szakszervezeti vezető és munkaügyi felügyelő. Ha a koncertterem pódiumán a rézfúvósokat a vonósoktól plexifalakkal választjuk el, a karmester tiltakozik. Ha nem, akkor a szakszervezetis meg a felügyelő. Ha tudományosan kifejlesztett füldugót ajánl az igazgató, a muzsikus tiltakozik. Nehéz ügy ez. Közben meg szól a zene.

A kongresszus záróülésén a brit zenei élet kiválóságai mellett jelen volt Clive Gillinson, a brit zenekari szakma kimagasló egyénisége. Igazgatóságának húsz éve alatt a Londoni Szimfonikus Zenekar közel száz éves múltja talán legfényesebb periódusába ért, most pedig szomorúan, de leplezetlen büszkeséggel búcsúztatják, miután kinevezték a Carnegie Hall művészeti igazgatójának. Nos, Clive azzal vett búcsút kollégáitól, hogy megállapította: a brit zenekari élet megújult sikereinek egyik nagy titka, hogy a sok tehetséges muzsikus, az egyre képzettebb menedzsmentek munkája, az ifjúság zenei nevelése érdekében tett erőfeszítések mellett a politika és társadalom végre ismét elismerte a szimfonikus zenekarok létének és sikereinek fontosságát egy ország sikereinek sorában.

Hazafele jövet a birminghami repülőtéren utolsó angol teámat kortyolva ezek a szavak csengtek bennem, makacsul azt firtatva: vajon magyar zenekarigazgatóként mit mondana Clive Gillinson?


A birminghami Symphony Hall


Clive Gillinson