Néhány héttel később azonnali hatállyal lemondott Vásáry Tamás, a Rádiózenekar főzeneigazgatója és vezető karmestere. Döntését azzal indokolta, hogy az elmúlt években a zenekar továbbra sem kapta meg azt az anyagi támogatást, mely elengedhetetlen feltétele a kimagasló színvonalú munkának. Mint a zenekar tagjaihoz írt nyílt levelében írja, "az együttes tagjai anyagilag, más zenekarokhoz viszonyítva is ellehetetlenültek, ennek eredményeképpen a lelkesedés csökkent, lassan elkeseredett fásultsággá változott."

Vásáry lemondásának háttere persze ennél sokkal összetettebb és szövevényesebb, de ez az aktus, akárcsak a minisztériumi lépés, kétségkívül újra előtérbe állította a hazai zeneélet egyik akut problémáját, a szimfonikus zenekarok alulfinanszírozottságának kérdését.

- Legalább azt szeretnénk elérni, hogy a vidéki zenekarok tagjainak átlagbére elérje az önkormányzati finanszírozású bölcsődében dolgozó gondozók fizetésének szintjét - sóhajtotta évekkel ezelőtt Sir László, a Miskolci Szimfonikusok igazgatója, és ez az óhaj sajnos továbbra is aktuális. Ráadásul a zeneélet egyik alapját képező zenekarok háza táján máshol sem rózsásabb a helyzet: a hat nagy vidéki, önkormányzati fenntartású társulatnál (Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs, Szeged és Szombathely szimfonikus együttesénél) a főállású zenészek átlagbére ma sem éri el a bruttó hetvenezer forintot, miközben évente átlagosan száz hangversenyt adnak, főként szűkebb hazájukban. A Belügyminisztérium és a MÁV által fenntartott együtteseknél hasonlóan siralmas a helyzet, a Matáv Szimfonikusoknál, illetve a Rádiózenekarnál - bár erre hivatalos adatok nincsenek - a zenészek a vidéki gázsik mintegy két-háromszorosát kaphatják.

A vidéki szimfonikus zenekarok azonban csak az egyik végletet képviselik, a másikon ott áll a maga nemében egyedülálló, az új idők új szellemének megfelelő első igazi sztáregyüttes (kirakatzenekar), a Fesztiválzenekar. Az 1983-ban alkalmi társulatként alapított, 1992-ben állandósult műhely muzsikusainak fizetése tizenkét éve valósággal sokkolta a zenei közvéleményt, igaz, zenei színvonalban és profizmusban is eléggé újat hoztak. Fischer Iván muzsikusainak költségvetési (minisztériumi) támogatása évről évre vita tárgya, a több szempontból sajátos rendszerben működő - például a kényszerűségből kizárólag számlaképes ("vállalkozó") művészeket foglalkoztató - zenekar tavaly mindenesetre 300 milliót, idén 285 millió forintot kapott az NKÖM-től.

Ahogy a fővárosnak éveken át szüksége volt egy zenei elitalakulatra, 2000-ben úgy érezte meg ennek szükségét a Rockenbauer Zoltán vezette kulturális kormányzat is, ezért Kocsis Zoltán képét a kabáthajtókára tűzve az ország mindenkori első számú zenekarának tartott Nemzeti Filharmonikusoknak (az egykori Állami Hangversenyzenekarnak) az elmúlt évtizedek legnagyobb erejű tőkeinjekcióját adta. Igaz, mindezt a zenei életben vihart kavaró kötelező minősítési procedúra előzte meg, de ettől kezdve a Nemzeti Énekkart és nyilvános kottatárat is magába foglaló, kiemelt finanszírozású intézmény már abban az évben másfél milliárd forintból gazdálkodhatott. Ma nagyjából ugyanekkora költségvetési támogatást kapnak. Ez tette lehetővé többek között azt, hogy a zenekari tagok átlagbérét a korábbi háromszorosára, 350-400 ezer forintra emeljék, és hogy - a legtöbb vidéki zenekarral ellentétben - évente tízmilliókat költsenek hangszerekre.

Így alakult ki az a különleges helyzet, mely szerint közalkalmazotti státuszban ma Magyarországon lehet bruttó 60 és bruttó 600 ezer forintos alapfizetésért is zenélni. S bár a kiemelt bérek elméletileg valamiféle konkurenciaharcot indíthatnak el a magyar zenei életben, a zenekarok bérezése közti távolság változatlanul túl nagy ahhoz, hogy könnyedén átjárható, átugorható legyen. Ráadásul az ország koncertéletének - mennyiségi szempontból - többségét éppen a kevésbé megfizetett zenekarok adják, miközben az ő népművelő szerepük sokak szerint legalább annyira fontos, mint a kiemelt sztáregyütteseké.

A zenekarok helyzetének pontos feltérképezését amúgy igen megnehezíti működésük rendjének sokfélesége, ennek következtében nehezen összemérhetők egymással. Ha például megpróbáljuk összevetni a kiemelt Nemzeti Filharmonikusok és a Vásáry lemondása miatt a közvéleményt leginkább foglalkoztató Rádiózenekar költségvetési támogatását, a képlet elvben egyszerű: a Nemzeti Filharmonikusok (beleértve a Nemzeti Ének- kart és a kottatárat) 2004-ben 1,5 milliárd forintot kaptak fenntartójuktól, az NKÖM-től, a Rádiózenekar számára pedig (hozzászámítva az énekkart, a gyermekkart és a Stúdió 11-et) 660 millió forintot irányzott elő az országgyűlés. Az így kapott arányszám azonban igencsak torzít. A Rádiózenekar "irodabérét", illetve rezsiköltségeit ugyanis a Magyar Rádió Rt. állja (mindez a Nemzeti Filharmonikusoknál évente nagyjából 100 milliós többletkiadás), mint ahogy nincs szükségük külön gazdasági és píár-apparátusra (bérszámfejtő, tébéügyintéző, számlaanalitikus, marketinges, sajtóreferens).

Ugyanilyen nehéz a Nemzeti Filharmonikusok helyzetét a másik elitalakulat, a Fesztiválzenekar működésével összevetni, hiszen míg az előbbiben kizárólag közalkalmazottak muzsikálnak, az utóbbi kivétel nélkül "vállalkozó" művészeket foglalkoztat. Az egyik együttesnél minden kifizetett 100 forint után 40 forintnyi közterhet kap az állam és további 40-et a művésztől személyi jövedelemadó címén, a másiknál a büdzsét e téren se közteher, se jövedelemadó nem nyomja, illetve az már a "vállalkozó" problémája. (Megjegyzendő: ily módon a Nemzeti Filharmonikusok a másfél milliárdos támogatásból közel 500 milliót fizet vissza azonnal az államnak.) A Fesztiválzenekar működése esetében ez a látszólagos elôny voltaképpen hátrány, hiszen melyik fiatal muzsikus vállalja szívesen a szociális bizonytalanságot, a nyugdíj- és társadalombiztosítással védett munkaviszony hiányát?

A vidéki zenekarok egymással való összehasonlítása ennél valamivel egyszerűbb, ott nincs semmilyen zavaró tényező, az együttesek nagyjából ugyanakkora bérkeretből (300-400 millió forintból) gazdálkodhatnak. Ami speciális: az állami vasúttársasághoz tartozó MÁV Szimfonikusok, az ország egyik legnagyobb vállalata által fenntartott Matáv Szimfonikusok, valamint a BM Szimfonikusok, amelynek költségvetése nincs elkülönítve a BM Duna Palotát üzemeltető kht büdzséjén belül.

Ez a működési "sokszínűség" persze folyamatos feszültséget tart fenn a zenei életben, hiszen amikor az halljuk, hogy az egyik zenekart ennyi millióval, a másikat annyival, a harmadikat pedig amannyival támogatták, valójában egymással közvetlenül össze nem vethető adatokkal szembesülünk. Ez vezette Hiller István kulturális minisztert arra, hogy (a hivatásos önkormányzati zenekarok és énekkarok idei 970 millió forintos BM-támogatásán túl) egy zenekari konszolidációs keretet is létrehozzon, hogy - miként az akkori sajtókommünikében szerepel - "azok az együttesek is jó körülmények között végezhessenek színvonalas és eredményes munkát, akiknek fenntartói nem képesek az ehhez szükséges forrásokat önerőből megteremteni". Majd a tárca februárban tárgyalásokat kezdett a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségével és a Magyar Zene- és Táncművészek Szakszervezetével, hogy a szakmával közösen kidolgozzák a zenekari finanszírozás alapelveit. A szakmai koncepcióról e cikk megjelenésével egy időben: május végén, júniusban kezdődhet meg a széles körű szakmai vita. "Így a 2005-ös költségvetés tervezésekor már ezen, a szakmával közösen lefektetett elvek alapján tud a kulturális tárca javaslatot tenni a rendelkezésre álló összegek elosztására. A minisztérium normatív elemeket szeretne érvényesíteni a zenekari támogatásban, amely egyébként nagy valószínűséggel a jogszabály-módosítás után is a Belügyminisztérium fejezetében maradna keretként" - tudtuk meg a kulturális tárca sajtóosztályától.

Hogy "a rendelkezésre álló összeg" jövőre mennyi lesz, ma még nem tudható. Az ország általános gazdasági helyzetén túl ez nyilván attól is függ, hogy a szakmai szervezetek tudnak-e a minisztérium számára átlátható, világos és a jelenlegi finanszírozáshoz képest új szempontokat tartalmazó rendszert kidolgozni, s ezt sikerül-e a kormányzattal is elfogadtatni. A tervek szerint ebbe a szisztémába a hivatásos (tehát állandó jelleggel működő, folyamatosan munkavállalókat fizető) szimfonikusokon kívül beletartoznának a kamarazenekarok, kamarakórusok, sőt a big bandek is. Persze az egésznek akkor lesz értelme, ha az "újragondolás" többletpénzt hoz, hiszen a jelenlegi, kis tortát senki sem szeretné tovább osztani.

Németországban az együtteseket - többféle szempontot figyelembe véve - A, B és C kategóriába sorolják, s a zenekarok ennek megfelelően kapják a támogatást is. A szakmai szervezetek nálunk is hasonló, a magyar sajátosságokat figyelembe vevő rendszeren dolgoznak, bár egyelőre akadnak vitatott pontok. Azt vegyék figyelembe, hogy me- lyik zenekarban hányan játszanak? Hogy ebből mennyi az alkalmazott? Hogy milyen állapotban van a hangszerparkjuk? Hogy hány koncertet adnak egy évben? Hogy ezekből hánynak színhelye a főváros, hánynak a vidék és hánynak a külföld? Hogy ezek csak operahaknik vagy a magyar zenekultúrát képviselő, reprezentatív koncertek, például a Royal Festival Hallban vagy a Concertgebouw-ban? Hogy hány külföldi kritikát tudnak felmutatni? Hogy produkcióik meny- nyire tetszenek a közönségnek?

A szakmai szervezetek most mindenesetre arra törekszenek, hogy sikerüljön egy mindenki számára elfogadható, mindenkire érvényes kritériumrendszert létrehozni. Ennek várható kiegyenlítő hatása viszont legkorábban 2005-ben lesz érzékelhető. Így az idei áprilisi 225 millió forintos hilleri többletet tekintsük inkább amolyan kormányzati gesztusnak, mintsem valódi zenekari konszolidációnak. Hiszen az a néhány tízmillió forint, amely ebből egy-egy zenekarnak jut, valójában sem bérfejlesztésre, sem komolyabb hangszervásárlásra nem elég. De ha meglesznek a megfelelő arányszámok, az egymással összevethető statisztikai mutatók, és a 225 millió forint mellé legalább egy, de inkább két nullát hozzátesznek az illetékesek - akkor beszélhetünk majd valódi zenekari konszolidációról.