Muzsika 2004. január, 47. évfolyam, 1. szám, 3. oldal
Mikes Éva:
Mi van a vízfejen túl?
40 éves a Miskolci Szimfonikus Zenekar
 

A vízfejű Magyarország a színházi élet területén több apró fejet növesztett az elmúlt évek alatt - divat lett vidéki színházakba járni, produkcióikról beszámolni. Ugyanakkor kevés budapesti zenekritikus érdeklődik a főváros határain túli koncertek iránt, s az illetékes szervezôknek sem jut eszébe jelentősebb hazai vagy külföldi eseményre az ország kultúrájának képviselőjeként vidéki zenekart meghívni vagy delegálni. Vegyes hangulatú beszélgetések következnek Sir Lászlóval, a Miskolci Szimfonikus Zenekar igazgatójával, és Kovács Lászlóval, az együttes karmesterével.

Sir László

- Ön huszonhárom, Kovács László húsz éve dolgozik a zenekarral. Elmondhatjuk, hogy igazán jó szellemi műhely ez.

- Elképzeléseinkben és emberként egyaránt közel állunk egymáshoz.

- A zenekart a Miskolci Önkormányzat működteti. Kapnak-e egyéb segítséget?

- Az állami költségvetésben van egy támogatási forma az önkormányzati zenekarok számára - ebből részesülünk.

- Milyen szerepet játszanak a város, a megye életében, hogyan látja országos helyzetüket?

- A város életében mi vagyunk a legfajsúlyosabb művészeti intézmény. Jelenlétünk, a városi társadalomba való beágyazottságunk igen erős. Ez a közönség részéről is, a fenntartó támogatása és megbecsülése révén is kiderül. Viszonylag ritkán mozdulunk el Miskolcról. Voltak időszakok, amikor évente hatszor, nyolcszor játszottunk a Pesti Vigadóban. Aztán egyre ritkábban léptünk fel a fővárosban, mert fárasztó volt minden hónapban Budapestre utazni. Mégis akkoriban alapoztuk meg jó hírnevünket, s azóta is szeretnek hozzánk jönni a vezető muzsikusok, karmesterek, szólisták.

- Negyven évvel ezelőtt hogyan alakult meg a zenekar?

- Egy ötvenöt fős, félhivatásos együttes formálódott helyi erőkből, a színház zenekarából, a Diósgyőri Vasgyárak szimfonikus zenekarából. Mura Péter volt az alapító karnagy. Színvonalas szakmai munka folyt itt. Már akkoriban megfordultak nagy muzsikusok a zenekarnál: Gardellitől Mutiig, Fischer Annie-tól Lukács Ervinig. Mindjárt az induláskor számos jelentős koncert követte egymást. A város is elég nagy volt ahhoz, hogy közönséget neveljen. Zeneiskolák alakultak, s már a hatvanas évektől a zeneoktatás teljes vertikuma jelen volt Miskolcon: általános iskola, zeneiskola, középiskola, főiskola. Amikor idekerültem, a zenekar még nem rendezett koncerteket, ezt a munkát a Filharmónia végezte.

- Ezek szerint ma már önök is foglalkoznak koncertrendezéssel?

- Van egy hét, egy öt és egy négy előadásos, telt házas sorozatunk, és sok egyedi koncertet is rendezünk. Ebből évente harmincat, harmincötöt Miskolcon, felnőtt közönségnek. A problémát inkább az jelzi, hogy a koncertek többségét csak egyszer tudjuk eljátszani.

- ???

- Nincs hangversenyterem, a színházat béreljük a hétfői szünnapokon.

- Így legfeljebb évi ötvenkét koncertről beszélhetünk...

- A színházat azonban más intézmény is igénybe akarja venni, másrészt a döntésben szerepet játszik a bérleti díj is, próbahéten nem szívesen adják az épületet - alkalmazkodnunk kell a lehetőségekhez.

- Szerepel-e a város terveiben koncertterem építése?

- A csődbe jutó mozikban országszerte funkcióváltás zajlik: hangversenyteremmé lépnek elő, s ez Miskolcon is folyamatban van. Már készülnek a belvárosi Béke moziból kialakítandó, 620 fős koncertterem tervei. Reményeink szerint 2006-ban, az őszi évadban már ott játszhatunk.

- Ez igazán jó hír.

- Igen, a város mindig is erőteljesen támogatott minket: erkölcsileg, anyagilag, ahogy futotta. Most anyagilag is többet juttat a zenekarnak.

- Ez a negyven év végül is töretlen út és szép fejlődés. Hogyan tekint a jövőbe?

- A hangversenyterem létrejöttével jelentős változásokra készülhetünk fel. Részben megváltoztathatjuk a bérletek és az előadások struktúráját, s az ifjúsággal, a gyermekekkel is módunk lesz tervszerűbben, módszeresen foglalkozni. Azon is sokat töprengünk, hogy a hagyományos koncertrendezés mellett, amikor néma csendben bevonul egy fekete sereg a színpadra, lent ül a megszeppent közönség, elhangzanak a művek, esetleg megpróbálhatnánk másféleképp kontaktust teremteni. Ha nem is interaktív koncertekre gondolok, de valamiképp lazítani kellene a formán. Ha lesz hangversenyterem, és nem úgy kell számolnunk, hogy huszonkét hétfőn bemehetünk a színházba, s ott óvnunk kell a megszerzett bérlő közönségünket, akkor kísérletezni fogunk.

- Nyitni kell a fiatalok felé. Ebben a műfaji sokféleség is segíthet.

- A műfaji változatosság nagyon fontos, hiszen nem elégedhetünk meg azzal, hogy 180 ezer lakosra 1800 hangversenybérlő jut. Ha másokhoz is szólni akarunk, engednünk kell a műfaji arisztokratizmusból. Miskolcon működik egy nagy egyetem, tizenötezer hallgatóval. Nekik is kínálnunk kell valamit.

- Nyilván van városi televízió. Vajon ott kínálkozik-e bármiféle tere a kultúrának, a zenének? Az országos csatornákon ez nagyon visszaszorult.

- Minket a nézők gyakran láthatnak a helyi televízióban: sok koncertünkről felvétel készül, ezekből szinte naponta sugároznak öt-tízpercnyi részletet. Rendszeresek a riportok, beszélgetések.

- Mi az, amivel nem elégedett?

- A kritika területén nagy hátrány, hogy vidéken működünk. Itt hétről hétre kitűnő koncertek hallhatók, visszhangjuk azonban nincs.

- Valóban: miért nem divat, hogy a zenekritikusok ugyanúgy utazzanak országszerte, mint a színháziak?

- Pedig meg is hívjuk őket. A négy évtizedes jubileum alkalmából is elküldtük a hírt minden napilaphoz. A világban - noha hol itt, hol ott magyar napok, hetek, hónapok zajlanak - mi soha nem jövünk számításba mint a hazai kultúra képviselői. Ez nagyon hiányzik az életünkből.

Kovács László

- Fiatalon lett vezető karnagy.

- Huszonhét éves voltam, amikor ez a nagy lehetőség kínálkozott számomra. Azelőtt öt éven át az Operaházban dolgoztam korrepetitorként, de már akkor is vezényeltem. Előttem állt a lehetőség, hogy ott maradjak - s akkor előbb-utóbb feljebb léphetek az operai ranglétrán -, vagy elmenjek Miskolcra, s a saját kezembe vegyem a sorsom. Ilyen fiatalon, azt hiszem, senki más nem kapott zenekart, másrészt ilyen hosszú ideig sem tartott ki senki egyetlen együttesnél. Nem tudok olyanról, aki 20 évig vezetett volna egy zenekart.

- Kölcsönös megelégedésre?

- Büszkén mondom: tavaly, amikor lejárt a szerződésem, titkos szavazáson 75 százalékot kaptam a zenekartól húsz év után.

- Liszt-díjas, Bartók-Pásztory-díjas, Miskolc Pro Urbe díjasa. Ezeket az éveket sikertörténetnek tekinti?

- Akkor lenne ez igazán sikertörténet, ha bizonyos helyzetekben mi képviselhetnénk a magyar államot. Soha senkinek nem jut eszébe, hogy vidéken is működnek használható zenekarok. Így aztán ritkán utazunk külföldre, hiszen nem szívesen vállalunk el másodosztályú haknikat, nem akarunk kísérni a "teljesen mindegy, ki játszik" kategóriában. A közalkalmazotti státusú zenekarok lehetőségei ilyen szempontból rendkívül szűkösek. Azzal, hogy egy éve megduplázódott a támogatás, még mindig csak ott tartunk, hogy egy kicsivel több fizetést tudunk adni.

- A Miskolci Operafesztivál - amelynek önök állandó résztvevői - rengeteg nézőt vonz, nagy támogatást kap. Önökre ebből nem hull semmi? A televíziós Karmesterverseny kapcsán például a Szombathelyi Szimfonikusok igencsak reflektorfénybe kerültek.

- Igen, de akkor még naponta közvetítette a versenyt a televízió, ma viszont alig egyórás összefoglalóra futja az időből. Más volt a jelentősége a karmesterversenynek, amikor még táblákkal vonultak föl az emberek, hogy ki legyen a közönségdíjas. Ma jószerével a zenészek sem tudják megmondani, ki nyert. Az Operafesztivál pedig külön intézmény. Érdekes módon egyre ritkábban, most már csak két alkalommal lépünk fel a város által finanszírozott produkcióban, ahol pedig kifejezett kérés, hogy a város művészeti együttesei minél többet szerepeljenek.

- Sokféle műfajban otthonosak.

- Tíz éven át jártuk Európát operaturnékkal a Bécsi Zeneakadémia Opera Tanszakával, sok hetet töltöttünk velük. Rendeztünk különleges koncerteket, filmzenei és klaszszikus big band programmal. Újévi koncertjeinken operettet játszunk. Ez a kezdeményezés nagyon sikeres, idén már három ilyen hangversenyt rendeztünk, s azon törjük a fejünket, hogy megtartjuk a negyediket is. Próbálunk különböző műfajok irányába nyitni. Tavasszal szeretnénk megalapítani a Klazz Fesztivált a klasszikus zene és a jazz kombinációjával. A szimfonikus zenekar lehetőségeivel, szimfonikus hangszereléssel jazzt játszanánk, tehát nem Claydermant, és nem a megszokott "light" zenét, hanem valódi jazzt a László Attila Banddel, Oláh Kálmánnal, a különleges jazz-rockot játszó After Crying együttessel. Egyrészt speciális hangszereléseket szeretnénk bemutatni (ezeknek egy részét én készítem), másrészt szimfonikus zenekart használó, már készen álló jazzkompozíciókat. A Bartók Rádió elvállalta ennek a három koncertnek a közvetítését. Remélem, sikerül hagyományt teremtenünk.

- Mostani közönségük elég idős. Hogyan sikerül az ön által annyira kedvelt kortárs zenét "lenyomni a torkukon"?

- Miskolcon nem nyomom le a torkukon. Amikor idekerültem, hat-hét éven át nagyon sokat játszottunk, mi voltunk az apostolok, nem is annyira Miskolcon, mint inkább Budapesten, ám elérkeztünk egy ponthoz, amikor a zenekar azt kérte, hagyjuk abba, mert megfulladunk. Valóban mindig nagyon hálátlan, nehéz és súlyos darabokat játszottunk. Azóta csak igen óvatosan nyúlok kortárs zenéhez. Viszont a Rádióban a feladataim nagy részét a kortárs zene teszi ki. Az új zenét akkor is meg kell szólaltatni, ha tíz darabból kilenc nem igazán jó. De ahhoz, hogy a tizedik érvényesüljön, el kell játszani a másik kilencet is.

- Mire fogékony a miskolci zeneszerető közönség?

- Az alaprepertoárra. Ha az ember kikacsingat jobbra-balra, elmaradnak.

- Büntetik a felfedezőkedvet?

- Igen. S akkor az ember megkérdezi: akarom, hogy eljöjjenek a koncertre? Én akarom.

- Tehát bécsi klasszikusok és romantika?

- Mozarttól Csajkovszkijig. Bartóktól a Concertót és a Kékszakállút játszhatjuk, de ha már Táncszvit és 2. zongoraverseny, akkor kapaszkodni kell, hányan maradnak a teremben. Lehet, hogy a Zeneakadémián a Négy zenekari darabra tódulnak az emberek - én ezt Miskolcon nem mondhatom el. A Galántai táncok még elmegy, a Páva-variációkon kicsit feszengünk, s ha ennél tovább merészkedem Kodály zenéjén belül, gondjaim támadnak a közönséggel. De ezt nem szabad tragédiaként átélni, hiszen az alaprepertoárt nyolc-tíz év alatt játsszuk végig. Akkor aztán lehet újra kezdeni, megint elölről. Nem túlzok, ha azt állítom: ennek az évnek a programja a fellépő vendégekkel együtt a világ bármely pontján megállná a helyét. Frankl Péter, Vásáry Tamás, Jandó Jenő, Kocsis Zoltán, Csalog Gábor, Perényi Miklós, Marton Éva, a Liszt Ferenc Kamarazenekar. Ezek a nevek bárhol abszolút első osztályt képviselnek. Vásáry Tamás például, aki korábban vezényelt nálunk, most zongorázott. Frankl Péter sokadszor jön hozzánk.

- Azt mondja, nincs okuk szégyenkezni, de nem is keserűek azért, mert korlátozottak a lehetőségek?

- Keserűségről nincs szó. Bennem mint zenei vezetőben, akinek a fáklyát kell vinnie, sok a rossz érzés. Fájlalom, hogy mindenütt csak a Nemzeti Filharmonikusok vagy a Fesztiválzenekar reprezentálja az országot. Ha azt kérdezi, hogy ez keserít-e, azt mondom, igen, mert ez a zenekar sokkal látványosabb dolgokra is képes volna, mint amilyen szinten igénybe veszik, s ennek megváltoztatásához nagy szükség lenne a kulturális kormányzat segítségére. Ugyanakkor a napi munkát illetően nincs rossz érzésünk. Amikor dolgozunk, tényleg mindenki nagyon jól érzi magát. Kellemes otthonunk van: a Malom egy négyszintes, a mi igényeink szerint kialakított hely szólam-próbatermekkel, galériával, klubbal, kottatárral, hangszertárral. Tehát nincs itt semmiféle kesergés, hogy most éppen Németországban lehetne egy kis faluban Marica grófnőt játszani egy kicsivel több pénzért, hiszen mindenki tudja, hogy miért fontos előadnunk Mahler 1. szimfóniáját. Ez a legnagyobb értékünk: jól érezzük magunkat munka közben. Németországban egyébként sokfelé eljutottunk, és kivétel nélkül mindenütt nagy sikerünk volt. Minden évben elmegyünk Berlinbe, ahol most már kétszer játsszuk el azt a koncertet, amelyre húsz éven át minden évben azt a zárómondatot kaptuk, hogy "óriási volt, nagyon jók voltatok, de jövőre muszáj mást hívni, értsétek meg, nem lehet minden évben benneteket, mert nagyon sokba kerül Magyarországról hozni egy zenekart Berlinbe, amikor ott van a város tizenhárom zenekara, s mindenkinek gondot okoz, hogy nincs elég koncertje". Aztán múlnak a hónapok, s december körül cseng a telefon, hogy gyertek mégis ti, mert olyan sokan kérik, inkább hozzáteszünk egy kicsivel több pénzt. Most abba a furcsa helyzetbe kerültünk, hogy a Bartók+ Fesztivál ütközik Berlinnel, s mivel nekünk nagyon fontos lenne, hogy minél többet tudjunk itthon a fesztiválon belül teljesíteni, lemondtuk Berlint, szívünk csücskét.

- Mikor jönnek legközelebb Budapestre?

- Januárban, februárban, illetve márciusban a Zeneakadémián Marton Éva Gershwin-dalokat énekel, saját hangszerelésemben, én a Kék rapszódiát játszom. A másik koncert súlypontja Mahler 1. szimfóniája, és Krausz Adrienne-nel egy zongoraverseny, a harmadik koncert pedig a Rádiókórussal Verdi Requiemje. A Hungarotonnál most készült el két lemezünk, ami kicsit a szimfonikus könnyűzenét erősíti, ragtime-ok szólalnak meg rajta, a Kék rapszódia, illetve Fischertől Az Alpoktól délre. Karácsony előtt az üzletekben lesz a másik: Weiner hegedűversenyei és Joachim hegedűfantáziája Szabadi Vilmossal.


Sir László
Szkárossy Zsuzsa felvétele


Kovács László
Szkárossy Zsuzsa felvétele