Muzsika 2002. július, 45. évfolyam, 7. szám, 36. oldal
Eősze László:
Keskeny idősávban
 

Járdányi Pál Összegyűjtött írásai
Közreadja Berlász Melinda
MTA Zenetudományi Intézete,
Budapest, évszám nélkül, 414 + 4 oldal

A régmúlt kutatása (ha nem is fáradság nélkül) bizonyára látványosabb felfedezéseket ígér, a jelen pedig (bár nincs tövisek nélkül) szinte naponta kínál méltatást-elemzést igénylő eseményeket - ez lehet, legalábbis részben, a magyarázata annak, hogy aránylag kevés figyelem fordul zenei közelmúltunk felé. Pedig ez a régi korok és napjaink közé szorult keskeny idősáv nemegyszer ugyanolyan meglepetésekkel szolgál, mint bármely távoli korszak, igaz, feltárása sem kevésbé munkaigényes azokénál.
Erről győz meg Berlász Melinda kitűnően szerkesztett Járdányi-kötete. Csak helyeselhető, hogy Lajtha László, Veress Sándor, Weiner Leó után most a fiatalon elhunyt tudós-zeneszerző-pedagógus munkásságát helyezte kutatásai középpontjába. A gondosan válogatott 133 írásból (több mint tucatnyi első közlés) világossá válik, mekkora veszteség érte a magyar népzenetudományt és egész kulturális életünket e sokoldalúan művelt, kivételes jellemű egyéniség korai távozásával. A gyilkos kór negyvenhat évesen ragadta el, az alkotásra mindössze huszonnégy évet engedve neki.
Nyilvánvaló, hogy Járdányi nevét elsősorban kompozíciói - Vörösmarty-szimfóniája, Hárfaversenye, más zenekari és kamaraművei, dalai, kórusai és zongoradarabjai - őrzik meg. Kötetünk most tudományos és ismeretterjesztő munkásságát is méltó helyére emeli életművében. Berlász a gyűjtemény céljaként a teljes írói ¶uvre "legfőbb tartalmi és műfaji vonásainak bemutatását" jelöli meg. Ennek szem előtt tartásával a felerészben cikkeket, tanulmányokat, felerészben kritikát, zenei publicisztikát tartalmazó anyagot öt nagy fejezetben adja közre: a népzenei és zenetudományi, valamint a zenepedagógiai és zeneelméleti tanulmányok mintegy közrefogják a Bartókról, Kodályról szóló írásokat, majd a magyar zeneéletről és zenei műveltségről szóló aktuális beszámolók következnek, s egyetlen, 1945-ből származó önéletrajz zárja a sort.
Elismerést érdemel már az írások mennyisége is, hiszen tudjuk: komponálás, elméleti és adminisztratív munka, valamint rendszeres tanítás mellett készültek. Igazi értéküket azonban a közreadó - helyesen - szerzőnk "gondolkodásának eredetiségében és meggyőződésének elvhűségében" látja. Járdányi tudományos munkásságának gerincét a népdalok rendszerezése alkotta. Legnagyobb jelentőségű tette a magyar népdalok új, dallamelvű rendjének kidolgozása volt. Közel két évtizeden át ez foglalkoztatta, és szinte haláláig fejlesztette-finomította. Kötetünk népzenei tanulmányainak többsége is ezt tárgyalja. Bartók és Kodály "rendje" annak idején alig nyolc-tízezer népdal alapján készült. Az ötvenes évek végére az anyag a tízszeresére gyarapodott, és szinte áttekinthetetlenné vált.
Járdányinak sikerült Bartók szellemét és Kodály elveit szintézisbe vonva, egységes elvű, az egyes dallam-szakaszok magassági viszonyaira épülő új rendet kialakítania. Így lehetővé vált a Magyar Népzene Tára további köteteinek közreadása. A gyűjtemény kezelhetőségét - a feladott szótárszerűség helyett - a függelék mutatói biztosítják.
E hatalmas kötetek előfutárának, mintegy "sűrített kivonatának" szánta Járdányi a Magyar Népdaltípusok című népszerűsítő kiadványát. Ebben minden típust bemutat, "amely mentes az akkordfunkciók, a harmóniaváltások nyomától". Meggyőződése, hogy "a legtipikusabb alak egyben a legszebb is. Tipikus és szép: ritkán kerülnek ellentétbe a népzenében".
A nyomtatásban itt először közölt nyolc rádióelőadás Járdányi egész tudományos munkásságának summája, szinte zenei végrendeletének tekinthető. Címe: Magyar Népzene. Szövegét a szerző halála után Kodály irányításával a Népzenekutató Csoport munkatársai rendezték sajtó alá. Berlász Melinda pedig a némileg "folklorizálódott" anyag véglegesítéséhez a fennmaradt kézirat-variánsokon kívül a rádiós hangfelvételt is figyelembe vette. A mintegy százharminc hangzó példa közlését az időközben megjelent kiadványokra való utalás mellőzhetővé tette.
Az alapgondolat, melyből Járdányi fejtegetését indítja, az a felismerés, hogy "A zenetudós, komponista és zenepedagógus hármasa nélkül a 20. századi magyar zene eredményei nem születhettek volna meg. A három különböző tevékenység fókuszában a népzene áll."
Voltaképp ezt támasztják alá a második fejezet Bartókról, Kodályról szóló írásai is: mindkettő tudós, művész és pedagógus volt egy személyben, ahogyan maga Járdányi is, a két nagy példakép feltétlen híve és korántsem méltatlan követője. Az ő eszméikkel való teljes azonosulás képessége magyarázza, hogy művészetüket tökéletes beleérzéssel tudja értelmezni, és nagy céljukat - az európai színvonalú magyar zenekultúra megteremtését - saját munkásságával is szolgálni kívánja. Milyen találó Bartókról adott jellemzése: "Merész, de hagyománytisztelő, szenvedélyes, de mértéktartó, kemény, de olykor megejtően lágy. És mindenekelőtt: tiszta." És mennyire igaz Kodály Magyar Népzene-sorozatára vonatkozó megállapítása, mely szerint ezek a darabok "kamarazenei alkotások, ének-zongora duettek. S többségük variációs mű, amelyben a zongora a variációk alakítója... Változatok - változatlan dallamokkal".
A minden új iránt fogékony Járdányi felkarolta Lendvai Ernő forradalmian új Bartók-elemzéseit, védelmébe vette az igaztalan támadásokkal szemben. És nagy örömmel üdvözölte Rajeczky Benjamin Melodiariumának megjelenését, mert felismerte, hogy a himnuszok és szekvenciák közreadásával "megkezdődött a magyarországi középkori zene feltárása".
A tudós alapossága, körültekintő szakszerűsége a pedagógiai írásokban is érvényesül. Behatóan foglalkozott a zenei szakképzés reformjával. Szervánszky Endre közreműködésével kidolgozta a szolfézs és a zeneelmélet összevonásával létrehívni javasolt új tantárgy anyagát, óraszámát. Meggyőzően hirdette a szolmizáció előnyeit, tanácsokkal szolgált a műelemzésben, a kórusművek betanításában való alkalmazásához.
A hét éven át különböző gyakorisággal és változó terjedelemben megjelenő, illetve elhangzó kritikáiból közreadott gazdag válogatás a biztos ítéletű muzsikus-írót mutatja be. Véleményét mindig támadhatatlan szakértelem, segítőkész jóindulat és rokonszenves pártatlanság jellemzi. Stílusa világos, közérthető - Kodály példáján csiszolódott. Kiemelten foglalkozik Járdányi a kortárs szerzők alkotásaival, a pályakezdő művészek fellépéseivel. Elismeréssel fogadja a Bartha Dénes kezdeményezésére 1943-ban indított "Új magyar zeneművek hetét". A felfedezés öröme sugárzik egy-egy új Veress Sándor- vagy Szervánszky Endre-kompozíció bemutatójáról írt sorokból, vagy az akkoriban induló Fricsay Ferenc karmester s a Végh Kvartett produkciójának méltatásából. Ha kell, tanácsokkal sem fukarkodik. Készséggel elismeri a nagyok teljesítményét, de nem rejti véka alá kifogásait sem. Nem hallgatja el például, hogy Dohnányi Ernő - akit különben a világ egyik legjobb zongoraművészének tart - "Liszt B-A-C-H fantázia és fúgájában még a megszokottnál is többet ütött félre".
Kortörténeti dokumentumként olvashatjuk Bartók Amerikában írt műveinek hazai fogadtatásáról szóló beszámolóit. A Concerto 1947-es bemutatója kapcsán "egyesek árulásról, mások megtérésről beszéltek - írja. - Felháborodás és rajongás fogadta a művet. Érdekes módon inkább azok rajongtak, akik a régebbi Bartók-művek hallatára felháborodtak, s inkább azok háborogtak, akik Bartók-rajongónak vallották magukat". Kitűnő meglátását saját véleményének kifejtésével zárja: "A Concerto valóban hatalmas lépést tett valami felé, amit talán legjobban közérthetőségnek, egyszerűségnek nevezhetnénk." Ehhez azonban hozzáfűzi még, hogy "Bartók utolsó tíz évének egész terméséről elmondható ugyanez". (Vagyis nem hirtelen fordulatnak tartja, hanem lassú érlelődési folyamatként értékeli.)
A recepciókutatás megkönnyítésére Berlász a recenziókban említett hangversenyek többségének időpontját is megadja a lábjegyzetekben. (Feltehetően sajtóhiba következtében a 261. oldal 7. és 8. jegyzete felcserélődött.)
Járdányi tudományos pályáját szociográfiai alapozású falumonográfiával kezdte (bölcsészdoktori disszertációja: A kidei magyarság világi zenéje). Híven önmagához, a pálya záróakkordjai is szociografikus ihletésűek. A zene és a társadalom kapcsolatával több írása is foglalkozik. Arra figyelmeztet, hogy "a zene közügy", és világosan látja a teendőket: az iskolai énekoktatás javítását és a rádió zenei műsorainak átalakítását tartja legsürgősebbnek. Ma is időszerű intése: "A szüntelen, mindenütt hangzó zene a ZENE leggyilkosabb ellensége! A technika egyik vicsorgó veszedelme: a csend hiánya".
Csak helyeselhető Berlász Melinda válogatásának szempontja, hogy kihagyta az önálló kötetben megjelent munkákat s a nem zenei tárgyú nyilatkozatokat. A függeléket a Somogyi Klára közreműködésével összeállított s az egész életművet átfogó bibliográfia teszi különösen hasznossá.
Mindent összegezve: Járdányi tanulmányainak kritikai közreadása nemcsak zenetörténet-írásunk adósságát törleszti, hanem az alapvető forrásmunkák értékes gyarapodását is jelenti.

A recenzió angol nyelvű változata (Pál Járdányi's Collected Writings. Edited by Melinda Berlász) megjelent a Studia Musicologica XLII. számában: Akadémiai Kiadó Budapest 2001, 473-475.



Vargyas Lajos és Járdányi Pál