Járdányi
Pál Összegyűjtött írásai
Közreadja Berlász Melinda
MTA Zenetudományi Intézete,
Budapest, évszám nélkül, 414 + 4 oldal
|
A régmúlt kutatása (ha nem is fáradság nélkül) bizonyára látványosabb felfedezéseket
ígér, a jelen pedig (bár nincs tövisek nélkül) szinte naponta kínál méltatást-elemzést
igénylő eseményeket - ez lehet, legalábbis részben, a magyarázata annak, hogy
aránylag kevés figyelem fordul zenei közelmúltunk felé. Pedig ez a régi korok
és napjaink közé szorult keskeny idősáv nemegyszer ugyanolyan meglepetésekkel
szolgál, mint bármely távoli korszak, igaz, feltárása sem kevésbé munkaigényes
azokénál.
Erről győz meg Berlász Melinda kitűnően szerkesztett Járdányi-kötete.
Csak helyeselhető, hogy Lajtha László, Veress Sándor, Weiner Leó után most a
fiatalon elhunyt tudós-zeneszerző-pedagógus munkásságát helyezte kutatásai középpontjába.
A gondosan válogatott 133 írásból (több mint tucatnyi első közlés) világossá
válik, mekkora veszteség érte a magyar népzenetudományt és egész kulturális
életünket e sokoldalúan művelt, kivételes jellemű egyéniség korai távozásával.
A gyilkos kór negyvenhat évesen ragadta el, az alkotásra mindössze huszonnégy
évet engedve neki.
Nyilvánvaló, hogy Járdányi nevét elsősorban kompozíciói - Vörösmarty-szimfóniája,
Hárfaversenye, más zenekari és kamaraművei, dalai, kórusai és zongoradarabjai
- őrzik meg. Kötetünk most tudományos és ismeretterjesztő munkásságát is méltó
helyére emeli életművében. Berlász a gyűjtemény céljaként a teljes írói ¶uvre
"legfőbb tartalmi és műfaji vonásainak bemutatását" jelöli meg. Ennek szem előtt
tartásával a felerészben cikkeket, tanulmányokat, felerészben kritikát, zenei
publicisztikát tartalmazó anyagot öt nagy fejezetben adja közre: a népzenei
és zenetudományi, valamint a zenepedagógiai és zeneelméleti tanulmányok mintegy
közrefogják a Bartókról, Kodályról szóló írásokat, majd a magyar zeneéletről
és zenei műveltségről szóló aktuális beszámolók következnek, s egyetlen, 1945-ből
származó önéletrajz zárja a sort.
Elismerést érdemel már az írások mennyisége is, hiszen tudjuk: komponálás, elméleti
és adminisztratív munka, valamint rendszeres tanítás mellett készültek. Igazi
értéküket azonban a közreadó - helyesen - szerzőnk "gondolkodásának eredetiségében
és meggyőződésének elvhűségében" látja. Járdányi tudományos munkásságának gerincét
a népdalok rendszerezése alkotta. Legnagyobb jelentőségű tette a magyar népdalok
új, dallamelvű rendjének kidolgozása volt. Közel két évtizeden át ez foglalkoztatta,
és szinte haláláig fejlesztette-finomította. Kötetünk népzenei tanulmányainak
többsége is ezt tárgyalja. Bartók és Kodály "rendje" annak idején alig nyolc-tízezer
népdal alapján készült. Az ötvenes évek végére az anyag a tízszeresére gyarapodott,
és szinte áttekinthetetlenné vált.
Járdányinak sikerült Bartók szellemét és Kodály elveit szintézisbe vonva, egységes
elvű, az egyes dallam-szakaszok magassági viszonyaira épülő új rendet kialakítania.
Így lehetővé vált a Magyar Népzene Tára további köteteinek közreadása. A gyűjtemény
kezelhetőségét - a feladott szótárszerűség helyett - a függelék mutatói biztosítják.
E hatalmas kötetek előfutárának, mintegy "sűrített kivonatának" szánta Járdányi
a Magyar Népdaltípusok című népszerűsítő kiadványát. Ebben minden típust bemutat,
"amely mentes az akkordfunkciók, a harmóniaváltások nyomától". Meggyőződése,
hogy "a legtipikusabb alak egyben a legszebb is. Tipikus és szép: ritkán kerülnek
ellentétbe a népzenében".
A nyomtatásban itt először közölt nyolc rádióelőadás Járdányi egész tudományos
munkásságának summája, szinte zenei végrendeletének tekinthető. Címe: Magyar
Népzene. Szövegét a szerző halála után Kodály irányításával a Népzenekutató
Csoport munkatársai rendezték sajtó alá. Berlász Melinda pedig a némileg "folklorizálódott"
anyag véglegesítéséhez a fennmaradt kézirat-variánsokon kívül a rádiós hangfelvételt
is figyelembe vette. A mintegy százharminc hangzó példa közlését az időközben
megjelent kiadványokra való utalás mellőzhetővé tette.
Az alapgondolat, melyből Járdányi fejtegetését indítja, az a felismerés, hogy
"A zenetudós, komponista és zenepedagógus hármasa nélkül a 20. századi magyar
zene eredményei nem születhettek volna meg. A három különböző tevékenység fókuszában
a népzene áll."
Voltaképp ezt támasztják alá a második fejezet Bartókról, Kodályról szóló írásai
is: mindkettő tudós, művész és pedagógus volt egy személyben, ahogyan maga Járdányi
is, a két nagy példakép feltétlen híve és korántsem méltatlan követője. Az ő
eszméikkel való teljes azonosulás képessége magyarázza, hogy művészetüket tökéletes
beleérzéssel tudja értelmezni, és nagy céljukat - az európai színvonalú magyar
zenekultúra megteremtését - saját munkásságával is szolgálni kívánja. Milyen
találó Bartókról adott jellemzése: "Merész, de hagyománytisztelő, szenvedélyes,
de mértéktartó, kemény, de olykor megejtően lágy. És mindenekelőtt: tiszta."
És mennyire igaz Kodály Magyar Népzene-sorozatára vonatkozó megállapítása,
mely szerint ezek a darabok "kamarazenei alkotások, ének-zongora duettek. S
többségük variációs mű, amelyben a zongora a variációk alakítója... Változatok
- változatlan dallamokkal".
A minden új iránt fogékony Járdányi felkarolta Lendvai Ernő forradalmian új
Bartók-elemzéseit, védelmébe vette az igaztalan támadásokkal szemben. És nagy
örömmel üdvözölte Rajeczky Benjamin Melodiariumának megjelenését, mert
felismerte, hogy a himnuszok és szekvenciák közreadásával "megkezdődött a magyarországi
középkori zene feltárása".
A tudós alapossága, körültekintő szakszerűsége a pedagógiai írásokban is érvényesül.
Behatóan foglalkozott a zenei szakképzés reformjával. Szervánszky Endre közreműködésével
kidolgozta a szolfézs és a zeneelmélet összevonásával létrehívni javasolt új
tantárgy anyagát, óraszámát. Meggyőzően hirdette a szolmizáció előnyeit, tanácsokkal
szolgált a műelemzésben, a kórusművek betanításában való alkalmazásához.
A hét éven át különböző gyakorisággal és változó terjedelemben megjelenő, illetve
elhangzó kritikáiból közreadott gazdag válogatás a biztos ítéletű muzsikus-írót
mutatja be. Véleményét mindig támadhatatlan szakértelem, segítőkész jóindulat
és rokonszenves pártatlanság jellemzi. Stílusa világos, közérthető - Kodály
példáján csiszolódott. Kiemelten foglalkozik Járdányi a kortárs szerzők alkotásaival,
a pályakezdő művészek fellépéseivel. Elismeréssel fogadja a Bartha Dénes kezdeményezésére
1943-ban indított "Új magyar zeneművek hetét". A felfedezés öröme sugárzik egy-egy
új Veress Sándor- vagy Szervánszky Endre-kompozíció bemutatójáról írt sorokból,
vagy az akkoriban induló Fricsay Ferenc karmester s a Végh Kvartett produkciójának
méltatásából. Ha kell, tanácsokkal sem fukarkodik. Készséggel elismeri a nagyok
teljesítményét, de nem rejti véka alá kifogásait sem. Nem hallgatja el például,
hogy Dohnányi Ernő - akit különben a világ egyik legjobb zongoraművészének tart
- "Liszt B-A-C-H fantázia és fúgájában még a megszokottnál is többet ütött félre".
Kortörténeti dokumentumként olvashatjuk Bartók Amerikában írt műveinek hazai
fogadtatásáról szóló beszámolóit. A Concerto 1947-es bemutatója kapcsán
"egyesek árulásról, mások megtérésről beszéltek - írja. - Felháborodás és rajongás
fogadta a művet. Érdekes módon inkább azok rajongtak, akik a régebbi Bartók-művek
hallatára felháborodtak, s inkább azok háborogtak, akik Bartók-rajongónak vallották
magukat". Kitűnő meglátását saját véleményének kifejtésével zárja: "A Concerto
valóban hatalmas lépést tett valami felé, amit talán legjobban közérthetőségnek,
egyszerűségnek nevezhetnénk." Ehhez azonban hozzáfűzi még, hogy "Bartók utolsó
tíz évének egész terméséről elmondható ugyanez". (Vagyis nem hirtelen fordulatnak
tartja, hanem lassú érlelődési folyamatként értékeli.)
A recepciókutatás megkönnyítésére Berlász a recenziókban említett hangversenyek
többségének időpontját is megadja a lábjegyzetekben. (Feltehetően sajtóhiba
következtében a 261. oldal 7. és 8. jegyzete felcserélődött.)
Járdányi tudományos pályáját szociográfiai alapozású falumonográfiával kezdte
(bölcsészdoktori disszertációja: A kidei magyarság világi zenéje). Híven
önmagához, a pálya záróakkordjai is szociografikus ihletésűek. A zene és a társadalom
kapcsolatával több írása is foglalkozik. Arra figyelmeztet, hogy "a zene közügy",
és világosan látja a teendőket: az iskolai énekoktatás javítását és a rádió
zenei műsorainak átalakítását tartja legsürgősebbnek. Ma is időszerű intése:
"A szüntelen, mindenütt hangzó zene a ZENE leggyilkosabb ellensége! A technika
egyik vicsorgó veszedelme: a csend hiánya".
Csak helyeselhető Berlász Melinda válogatásának szempontja, hogy kihagyta az
önálló kötetben megjelent munkákat s a nem zenei tárgyú nyilatkozatokat. A függeléket
a Somogyi Klára közreműködésével összeállított s az egész életművet átfogó
bibliográfia teszi különösen hasznossá.
Mindent összegezve: Járdányi tanulmányainak kritikai közreadása nemcsak zenetörténet-írásunk
adósságát törleszti, hanem az alapvető forrásmunkák értékes gyarapodását is
jelenti.
A recenzió angol nyelvű változata (Pál Járdányi's Collected Writings. Edited
by Melinda Berlász) megjelent a Studia Musicologica XLII. számában: Akadémiai
Kiadó Budapest 2001, 473-475.
|