Muzsika 2002. január, 45. évfolyam, 1. szám, 23. oldal
Richter Pál:
Bízva a jövőben
Konferencia a magyar zenetudományi képzés fennállásának 50. évfordulóján
 

Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem kétnapos tudományos ülésszakkal ünnepelte a Zenetudományi Tanszak alapításának fél évszázados jubileumát. A rendezvény (Régi Zeneakadémia, 2001. november 23-24.) új színt hozott a hazai zenetudomány konferenciáinak, megemlékezéseinek történetébe. Nem az eddigi, világviszonylatban is kiemelkedő kutatási eredmények, a tanszak nemzetközi hírű professzorai, a szakmában már elismert idősebb-fiatalabb muzikológusok, a múlt és a jelen váltak az esemény főszereplőivé, hanem a még iskolapadban ülő, leendő kutatók: a középpontban a jövő bemutatkozása állt. Két nap során összesen 17 jól szerkesztett, tárgyilagos, a témára koncentráló, érthetően megfogalmazott és esetenként jelentős tudományos kutatásra alapozott előadást hallottunk a tanszak és a Zenetudományi Doktori Iskola jelenlegi hallgatóitól. A múltra, a mögöttünk hagyott évtizedek teljesítményére, a kimagasló kutató és tanáregyéniségekre az ülésszak megnyitó beszéde emlékeztetett: a hőskort, a kezdeteket Kárpáti János személyes élményekkel átszőtt bevezető szavai idézték fel, kijelölve a tanszak jelenlegi nemzetközi helyét és rangját.
A pók és a méh, avagy hogyan kerül Mozart Haydn Évszakokjába címmel Mikusi Balázs, a doktori iskola végzős hallgatója tartotta az első előadást. A zeneszerető pók- és rovarkutatók érdeklődését is felkeltő, különleges címadás - allúzió Ujfalussy József ismert tanulmányára (Hogyan kerülnek a magyarok Beethoven 3. szimfóniájának utolsó tételébe) - zenei és kultúrtörténeti szempontból egyaránt izgalmas mondandót takart. A zenei vezérfonál a Jupiter-szimfónia fináléjának négyhangos motívuma (dó-re-fa-mi), amely Haydn oratóriumában a méhek említésekor (Freudenlied - no. 8) emblematikusan bukkan fel. Miután Cesare Ripa műve (Iconologia, 1593) alapján ismertette a méhekhez kapcsolódó különféle jelentéstartalmakat, és kimutatta a 20. századi köztudatban Mozart-névjegynek tartott motívum használatát Haydn életművében, Mikusi tetszetős hipotézist állított fel, mely szerint a motívum jelenléte az Évszakokban: Haydn iróniájának bizonyítéka. A méh, aki eltulajdonítja más munkájának (a virágoknak) "gyümölcsét", hogy saját művébe (kaptár) illessze azt, nem más, mint Mozart, aki az innen-onnan "ellopkodott" zenei ötletek sokaságát - az esetünkben tárgyalt motívumot Haydn 13., D-dúr szimfóniájának 4. tételéből - a lehető legeredetibb módon integrálta művészetébe. A címben szereplő másik ízeltlábút ezt követően már csak Haydnnal lehetett azonosítani, mely megfeleltetésre egy Francis Bacon-idézet adott találó alapot: a pók, aki önmagából szövi fonalát. (A teljes idézet: "Akik elmélyedtek a tudományokban, vagy empirikusok voltak, vagy dogmatikusok. Az empirikusok egyre csak gyűjtenek, mint a hangya, és felélik, amit gyűjtöttek; a racionalisták önmagukból szőnek fonalat, akár a pók. Pedig a méh választja kettejük között a helyes utat, mert a kert és a mező virágaiból hordja össze anyagát, de saját képességeinek megfelelően alakítja át, és rendezi el. - Novum organum, 1620.)
Kusz Veronika, a tanszak negyedéves hallgatójának előadásában az osztrák származású zeneszerző, Georg Lickl (1769-1843) vonósnégyeseit ismerhettük meg. Az eddigi zenetörténeti kutatás főként a szerző magyarországi tevékenységét tárta fel (Lickl 1807-től haláláig a pécsi székesegyház karnagya volt), és ezért eddig az életmű nagyobb részét kitevő egyházi művekkel foglalkozott behatóan. Vonósnégyeseit (összesen 3 mű) a korban kedvelt szerzőnek számító Lickl még Bécsben, 1798/99-ben, Beethoven op. 18-as első kvartettsorozatával nagyjából egy időben komponálta. Kusz bővebben tárgyalta a három Lickl-mű formaépítkezésének jellegzetességeit és az erőteljes mozarti hatásokat a dallamalkotásban. Előadásának érdekessége volt, hogy a zenei idézeteket a tanszak hallgatóiból alakult alkalmi vonósnégyes szólaltatta meg. Papp Mónika szülővárosának zenei monográfiájáról adott áttekintést (Nyíregyháza műzenei emlékei a 19. századból). Krúdy "érzelmes, dalos, szentimentális" városában a 19. század közepétől bukkannak fel a zenei életre vonatkozó adatok, amelyek kezdetben kivétel nélkül vagy cigányzenészekhez, cigánybandákhoz, vagy zenés színtársulatok működéséhez kapcsolódnak. Az előadás részletesebben ismertette Szénfy Gusztáv életét, tevékenységét, hangsúlyosan szólt Szénfy népdalgyűjtő munkásságáról, népzenei írásairól. Liszttel ellentétben a kor divatos verbunkos-palotás zenéjét Szénfy nem tekintette a magyar népzenéhez tartozónak. Pedig a század közepére ez a fajta népies hangszeres stílus a magyarság zenei szinonimájává vált, és nemcsak nálunk, hanem Európa számos országában kedvelték. Minderről már Pethő Csilla előadása számolt be: "Spieln Zigeuner lustig Liedel" - A magyar szórakoztató zene és a cigányzenészek külföldi recepciója a 19. században. A 19. század második harmadától kezdődően a híresebb zenészek egyre többet utaztak külföldre, turnéikról korabeli tudósítások számolnak be. A leírások igyekeztek megörökíteni a cigányprímások temperamentumát, impulzív játékstílusát, hódoltak az ösztönös zenei zseni romantikus alakja előtt, csodálták a kotta nélküli tudást, a zenei karaktereket pedig a magyarságtoposzok hangzó megnyilvánulásaként értelmezték.
Gyöngyösi Szilvia egy felvidéki (Szepes megyei születésű) Liszt-tanítvány változatos életútjáról számolt be (Joseffy Rafael és New York). Joseffy 1869-től tanult Lisztnél Weimarban, előtte a lipcsei konzervatóriumban Moscheles, majd Berlinben Karl Tausig tanítványa volt. Hanslick 1874-ben hallotta őt játszani, véleménye szerint a csillogó technika hátteréből hiányzott a költészet, Joseffy etűdként kezelte Schumann Novellette-jét. Joseffy 1879-ben telepedett le az Egyesült Államokban, koncertező művészként jelentős sikereket ért el, majd 1906-ban a New York-i Nemzeti Konzervatórium tanára lett. Gyöngyösi bemutatta Joseffy két vigadóbeli koncertjének műsorát, valamint összeállította a nálunk és New Yorkban fellelhető Joseffy-művek jegyzékét. A délelőtti ülés utolsó előadójaként Bozó Péter negyedéves hallgató tárta fel referátumában (Liszt mint Bach-közreadó?) Liszt Bach-közreadásainak eddig nem megnyugtatóan tisztázott kérdéseit. Liszt nyilatkozataiból a források teljes körének filológiai áttekintésével kiderítette, hogy többek közt a BWV 903-as jegyzékszámú Kromatikus fantázia és fúga címlapján a kiadó, Schlesinger feltehetően csak üzleti megfontolásból tüntette fel Liszt nevét közreadóként, egyébként egy-két ujjrend többletét leszámítva Czerny egy korábbi közreadását adta ki újból. Több, korábban Lisztnek tulajdonított Bach-közreadás esetében vált kérdésessé Liszt közreműködése. Liszt ezeket a műveket jellemző módon saját 1877-es műjegyzékében sem vette számba közreadásokként.
Délután további két előadás foglalkozott a 18. és 19. századi magyar zenetörténet kérdéseivel. Gurmai Éva, a doktori iskola hallgatója az első magyar nyelvű zenés színjáték nyomait kutatta Henneberg-Szerelemhegyi: Tsörgö sapka. A legkorábbi magyar nyelvű operatöredék címmel. A művet 1795. szeptember 28-án mutatták be Pesten, s az énekes színjáték-repertoár egyik legnépszerűbb darabjaként mintegy ötven éven át játszották. A Tsörgö sapka Schikaneder librettójára írt varázsopera (Singspiel), a kor nyelvújítás előtti magyar szóhasználatában vig babonás [=varázsos] énekes játék, melynek jelentőségét növeli, hogy közvetlen elődje volt A varázsfuvolának, így a zeneszerzők között esetleg Mozart is közreműködhetett. Németh István negyedéves hallgató, aki zenetudományi tanulmányainak első három évét Kolozsvárott végezte, egy, a kincses városban 1826 tájékán készült operát ismertetett. Előadása címében (A másik Ruzitska operája. Ruzitska György-Christian Heyser: Alonso oder die Wege des Verhängnisses) a másik jelző a 19. századi magyar zenetörténetben közismertebb Ruzitska Ignáctól való megkülönböztetést szolgálta. Az OSzK Zeneműtárában fellelhető források alapján Németh áttekintette a szerző életútját, a mű keletkezési körülményeit, és elemzésében maga megszólaltatta példákkal illusztrálta (felvételről) a nyitány és az opera szoros kapcsolatát.
Büky Virág a 16. századi vokális moresca műfajába engedett bepillantást egy népszerű dal történetén keresztül. Cunto de li cunti című előadásában a műfajt zeneileg a nápolyi villanescával, szövegtípusát, a quodlibetszerű felépítést és a tematikát tekintve a 16. századi nápolyi mesékkel rokonította. Tamás Katalin kevésbé hálás (értsd: látványos) témát választott. Opera buffa-analízis - Javaslatok a magyar terminológiához címmel terminológiai kérdéseket próbált megválaszolni a kurrens angol nyelvű szakirodalom buffo áriatípusokat érintő elnevezéseinek fordításával vagy átvételével. Stachó László, aki zenetudományi tanulmányaival párhuzamosan pszichológiát is hallgat az ELTE-n, a két tudományterület találkozási pontjait keresve a zenei megismerés és a zenei jelentés kutatásának problémakörét vázolta fel. Előadását Maróthy János emlékének ajánlotta. Az ünnepi ülésszak első napjának zárásaként nem tudományos referátumot hallottunk. Szabó Balázs, a doktori iskola hallgatója, Pilinszky János születésének 80. évfordulója tiszteletére a költő és a zene bensőséges kapcsolatát elevenítette fel riportok, interjúk felidézésével. Pilinszky Bach zenéjére vonatkoztatott tiszta, egyszerű, de költőien megfogalmazott gondolatai, érzései a művészet, a létezés olyan lényegi mozzanatait láttatták polaritásban fogant világunkon túlmutató tökéletes egységben, amelyeket az eldöntendő kérdések igen-nem válaszaihoz szokott tudományos megközelítés képtelen megragadni.
Másnap délután az ülésszak 20. századi témájú előadásokkal folytatódott. Pintér Csilla Mária Bartók szerepét méltatta a század első évtizedeiben, a függetlenné váló zenei ritmus színrelépésének időszakában (Ritmuselmélet, a ritmus emancipációja - a ritmika autonómiájának kérdése Bartók írásaiban). A könnyebb követhetőség érdekében a hallgatóság nyolc oldalnyi mellékletet vehetett kézbe Bartóknak a ritmus témakörében megfogalmazott írásrészleteivel, nyilatkozataival. Pávai Réka, aki Kolozsvárott szerzett etnomuzikológusi diplomát, és jelenleg a doktori iskola hallgatója, Hunyad megyei adatközlők Budapesten címmel Bartók 1914-es előadásának körülményeit, az előadáson elhangzott dallamokat, a fennmaradt fonográf- és gramofonfelvételeket vizsgálta. Tisztázta az összes idevonatkozó felvétel jegyzőkönyvi adatait, összevetve ezeket az előadás előzményéül szolgáló, 1913 decemberében végzett helyszíni gyűjtés dallamaival, adataival. Rákai Zsuzsanna, szintén a doktori iskola hallgatója Bartók, az új magyar zene, valamint a recepció részéről a 20. század első felében elvárt nemzeti jelleg bonyolult viszonyrendszerét taglalta. Előadásának címe ("Állj közénk és mondjuk, hála égnek! - Még van lelke Árpád nemzetének." Az "új magyar zene", a közönség és a kritika a 20. század első évtizedeiben) még ennél is nagyobb kérdéskör tárgyalását ígérte. Rákai a kort, a jelenséget előzményeivel együtt kívánta feltárni, de munkájának első stádiumában még nem tudta az eddigi ilyen jellegű kutatások megállapításait céljainak megfelelően újrafogalmazni, illetve azokat újabbakkal gyarapítani. Ma már kínálkozó lehetőség, hogy a 19. század nemzeti reformmozgalmainak, ha tetszik, a század nacionalizmusának kérdéskörét ideológiai prekoncepcióktól mentesen a maga többrétű valóságában vizsgáljuk, és olyan összefüggéseket is feltárjunk, amelyekre a korábbi behatárolt tárgyalásmód nem mutathatott rá. Ugyanez áll a 20. század első évtizedeire is. A témakör másik, legalább ennyire érzékeny pontja Bartók személyisége, a személyiséget formáló, alakító belső erőterek feltárása.
Dalos Anna, aki oroszlánrészt vállalt a konferencia szervezésében - ezúton is köszönet munkájáért -, előadásában (Folklorisztikus nemzeti klasszicizmus - egy fogalom elméleti forrásairól) egy stíluskorszakot jelölő terminus technicus hátterét tárta fel. A folklorisztikus nemzeti klasszicizmus meghatározást 1966-os tanulmányában Ujfalussy József használja az 1930-as évek második fele és az 1950-es évek közepéig tartó időszak zenei stílusának megnevezésére. A fogalom gyökereit Dalos a húszas évek elejének német nyelvű szakirodalmában, Busoni és Szabolcsi írásaiban: a neue és junge Klassizität kifejezésekben lelte meg. Ezt követően a magyar szóhasználat alakulását követte nyomon Szabolcsinál (új klasszicizmus, magyar klasszicizmus), Molnár Antalnál (fiatal, nemzeti, népnemzeti klasszicizmus) és Szőllősy Andrásnál (nemzeti klasszicizmus). Utolsó előadóként Péteri Lóránt ötödéves hallgató előadásában ("Szovjet zene" Magyarországon: Ilja Golovin Budapestre érkezik) az 1948-as zsdanovi határozatoknak a magyarországi zeneéletre gyakorolt hatásáról és a szovjet kultúrexpanzió kezdeti időszakáról beszélt. Péteri széles körű levéltári kutatásokat végzett, melyek adataira támaszkodva szemléletes példákkal illusztrálta mondandóját. A formalista, népellenes zeneszerzőket pellengérre állító, majd egyfajta szocialista beavatási rítuson keresztül a komponistákat helyes útra terelő szovjet tandrámát, az Ilja Golovint - amelyet Péteri találóan A varázsfuvolával hasonlított össze - Budapesten 1951-ben, a Madách Színházban mutatták be. A bemutatót követően a Zeneművészek Szövetségében külön napirendi pontként tárgyalták a drámában szereplő zeneszerző esetét, hasonlóan ahhoz, ahogyan 1950-ben "a helyes útra tért" Sosztakovicsot és kantátáját, a Dal az erdőkrőlt is megvitatták.

Bimbózó tudományos szellem
Tallián Tibor zárszava