Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem kétnapos tudományos ülésszakkal ünnepelte
a Zenetudományi Tanszak alapításának fél évszázados jubileumát. A rendezvény
(Régi Zeneakadémia, 2001. november 23-24.) új színt hozott a hazai zenetudomány
konferenciáinak, megemlékezéseinek történetébe. Nem az eddigi, világviszonylatban
is kiemelkedő kutatási eredmények, a tanszak nemzetközi hírű professzorai, a
szakmában már elismert idősebb-fiatalabb muzikológusok, a múlt és a jelen váltak
az esemény főszereplőivé, hanem a még iskolapadban ülő, leendő kutatók: a középpontban
a jövő bemutatkozása állt. Két nap során összesen 17 jól szerkesztett, tárgyilagos,
a témára koncentráló, érthetően megfogalmazott és esetenként jelentős tudományos
kutatásra alapozott előadást hallottunk a tanszak és a Zenetudományi Doktori
Iskola jelenlegi hallgatóitól. A múltra, a mögöttünk hagyott évtizedek teljesítményére,
a kimagasló kutató és tanáregyéniségekre az ülésszak megnyitó beszéde emlékeztetett:
a hőskort, a kezdeteket Kárpáti János személyes élményekkel átszőtt bevezető
szavai idézték fel, kijelölve a tanszak jelenlegi nemzetközi helyét és rangját.
A pók és a méh, avagy hogyan kerül Mozart Haydn Évszakokjába címmel Mikusi
Balázs, a doktori iskola végzős hallgatója tartotta az első előadást. A
zeneszerető pók- és rovarkutatók érdeklődését is felkeltő, különleges címadás
- allúzió Ujfalussy József ismert tanulmányára (Hogyan kerülnek a magyarok
Beethoven 3. szimfóniájának utolsó tételébe) - zenei és kultúrtörténeti
szempontból egyaránt izgalmas mondandót takart. A zenei vezérfonál a Jupiter-szimfónia
fináléjának négyhangos motívuma (dó-re-fa-mi), amely Haydn oratóriumában
a méhek említésekor (Freudenlied - no. 8) emblematikusan bukkan fel.
Miután Cesare Ripa műve (Iconologia, 1593) alapján ismertette a méhekhez
kapcsolódó különféle jelentéstartalmakat, és kimutatta a 20. századi köztudatban
Mozart-névjegynek tartott motívum használatát Haydn életművében, Mikusi tetszetős
hipotézist állított fel, mely szerint a motívum jelenléte az Évszakokban: Haydn
iróniájának bizonyítéka. A méh, aki eltulajdonítja más munkájának (a virágoknak)
"gyümölcsét", hogy saját művébe (kaptár) illessze azt, nem más, mint Mozart,
aki az innen-onnan "ellopkodott" zenei ötletek sokaságát - az esetünkben tárgyalt
motívumot Haydn 13., D-dúr szimfóniájának 4. tételéből - a lehető legeredetibb
módon integrálta művészetébe. A címben szereplő másik ízeltlábút ezt követően
már csak Haydnnal lehetett azonosítani, mely megfeleltetésre egy Francis Bacon-idézet
adott találó alapot: a pók, aki önmagából szövi fonalát. (A teljes idézet: "Akik
elmélyedtek a tudományokban, vagy empirikusok voltak, vagy dogmatikusok. Az
empirikusok egyre csak gyűjtenek, mint a hangya, és felélik, amit gyűjtöttek;
a racionalisták önmagukból szőnek fonalat, akár a pók. Pedig a méh választja
kettejük között a helyes utat, mert a kert és a mező virágaiból hordja össze
anyagát, de saját képességeinek megfelelően alakítja át, és rendezi el.
- Novum organum, 1620.)
Kusz Veronika, a tanszak negyedéves hallgatójának előadásában az osztrák
származású zeneszerző, Georg Lickl (1769-1843) vonósnégyeseit ismerhettük meg.
Az eddigi zenetörténeti kutatás főként a szerző magyarországi tevékenységét
tárta fel (Lickl 1807-től haláláig a pécsi székesegyház karnagya volt), és ezért
eddig az életmű nagyobb részét kitevő egyházi művekkel foglalkozott behatóan.
Vonósnégyeseit (összesen 3 mű) a korban kedvelt szerzőnek számító Lickl még
Bécsben, 1798/99-ben, Beethoven op. 18-as első kvartettsorozatával nagyjából
egy időben komponálta. Kusz bővebben tárgyalta a három Lickl-mű formaépítkezésének
jellegzetességeit és az erőteljes mozarti hatásokat a dallamalkotásban. Előadásának
érdekessége volt, hogy a zenei idézeteket a tanszak hallgatóiból alakult alkalmi
vonósnégyes szólaltatta meg. Papp Mónika szülővárosának zenei monográfiájáról
adott áttekintést (Nyíregyháza műzenei emlékei a 19. századból). Krúdy
"érzelmes, dalos, szentimentális" városában a 19. század közepétől bukkannak
fel a zenei életre vonatkozó adatok, amelyek kezdetben kivétel nélkül vagy cigányzenészekhez,
cigánybandákhoz, vagy zenés színtársulatok működéséhez kapcsolódnak. Az előadás
részletesebben ismertette Szénfy Gusztáv életét, tevékenységét, hangsúlyosan
szólt Szénfy népdalgyűjtő munkásságáról, népzenei írásairól. Liszttel ellentétben
a kor divatos verbunkos-palotás zenéjét Szénfy nem tekintette a magyar népzenéhez
tartozónak. Pedig a század közepére ez a fajta népies hangszeres stílus a magyarság
zenei szinonimájává vált, és nemcsak nálunk, hanem Európa számos országában
kedvelték. Minderről már Pethő Csilla előadása számolt be: "Spieln Zigeuner
lustig Liedel" - A magyar szórakoztató zene és a cigányzenészek külföldi recepciója
a 19. században. A 19. század második harmadától kezdődően a híresebb zenészek
egyre többet utaztak külföldre, turnéikról korabeli tudósítások számolnak be.
A leírások igyekeztek megörökíteni a cigányprímások temperamentumát, impulzív
játékstílusát, hódoltak az ösztönös zenei zseni romantikus alakja előtt, csodálták
a kotta nélküli tudást, a zenei karaktereket pedig a magyarságtoposzok hangzó
megnyilvánulásaként értelmezték.
Gyöngyösi Szilvia egy felvidéki (Szepes megyei születésű) Liszt-tanítvány
változatos életútjáról számolt be (Joseffy Rafael és New York). Joseffy
1869-től tanult Lisztnél Weimarban, előtte a lipcsei konzervatóriumban Moscheles,
majd Berlinben Karl Tausig tanítványa volt. Hanslick 1874-ben hallotta őt játszani,
véleménye szerint a csillogó technika hátteréből hiányzott a költészet, Joseffy
etűdként kezelte Schumann Novellette-jét. Joseffy 1879-ben telepedett le az
Egyesült Államokban, koncertező művészként jelentős sikereket ért el, majd 1906-ban
a New York-i Nemzeti Konzervatórium tanára lett. Gyöngyösi bemutatta Joseffy
két vigadóbeli koncertjének műsorát, valamint összeállította a nálunk és New
Yorkban fellelhető Joseffy-művek jegyzékét. A délelőtti ülés utolsó előadójaként
Bozó Péter negyedéves hallgató tárta fel referátumában (Liszt mint
Bach-közreadó?) Liszt Bach-közreadásainak eddig nem megnyugtatóan tisztázott
kérdéseit. Liszt nyilatkozataiból a források teljes körének filológiai áttekintésével
kiderítette, hogy többek közt a BWV 903-as jegyzékszámú Kromatikus fantázia
és fúga címlapján a kiadó, Schlesinger feltehetően csak üzleti megfontolásból
tüntette fel Liszt nevét közreadóként, egyébként egy-két ujjrend többletét leszámítva
Czerny egy korábbi közreadását adta ki újból. Több, korábban Lisztnek tulajdonított
Bach-közreadás esetében vált kérdésessé Liszt közreműködése. Liszt ezeket a
műveket jellemző módon saját 1877-es műjegyzékében sem vette számba közreadásokként.
Délután további két előadás foglalkozott a 18. és 19. századi magyar zenetörténet
kérdéseivel. Gurmai Éva, a doktori iskola hallgatója az első magyar nyelvű
zenés színjáték nyomait kutatta Henneberg-Szerelemhegyi: Tsörgö sapka. A
legkorábbi magyar nyelvű operatöredék címmel. A művet 1795. szeptember 28-án
mutatták be Pesten, s az énekes színjáték-repertoár egyik legnépszerűbb darabjaként
mintegy ötven éven át játszották. A Tsörgö sapka Schikaneder librettójára írt
varázsopera (Singspiel), a kor nyelvújítás előtti magyar szóhasználatában vig
babonás [=varázsos] énekes játék, melynek jelentőségét növeli, hogy
közvetlen elődje volt A varázsfuvolának, így a zeneszerzők között esetleg Mozart
is közreműködhetett. Németh István negyedéves hallgató, aki zenetudományi
tanulmányainak első három évét Kolozsvárott végezte, egy, a kincses városban
1826 tájékán készült operát ismertetett. Előadása címében (A másik Ruzitska
operája. Ruzitska György-Christian Heyser: Alonso oder die Wege des Verhängnisses)
a másik jelző a 19. századi magyar zenetörténetben közismertebb Ruzitska
Ignáctól való megkülönböztetést szolgálta. Az OSzK Zeneműtárában fellelhető
források alapján Németh áttekintette a szerző életútját, a mű keletkezési körülményeit,
és elemzésében maga megszólaltatta példákkal illusztrálta (felvételről) a nyitány
és az opera szoros kapcsolatát.
Büky Virág a 16. századi vokális moresca műfajába engedett bepillantást
egy népszerű dal történetén keresztül. Cunto de li cunti című előadásában
a műfajt zeneileg a nápolyi villanescával, szövegtípusát, a quodlibetszerű felépítést
és a tematikát tekintve a 16. századi nápolyi mesékkel rokonította. Tamás
Katalin kevésbé hálás (értsd: látványos) témát választott. Opera buffa-analízis
- Javaslatok a magyar terminológiához címmel terminológiai kérdéseket próbált
megválaszolni a kurrens angol nyelvű szakirodalom buffo áriatípusokat érintő
elnevezéseinek fordításával vagy átvételével. Stachó László, aki zenetudományi
tanulmányaival párhuzamosan pszichológiát is hallgat az ELTE-n, a két tudományterület
találkozási pontjait keresve a zenei megismerés és a zenei jelentés kutatásának
problémakörét vázolta fel. Előadását Maróthy János emlékének ajánlotta. Az ünnepi
ülésszak első napjának zárásaként nem tudományos referátumot hallottunk. Szabó
Balázs, a doktori iskola hallgatója, Pilinszky János születésének 80. évfordulója
tiszteletére a költő és a zene bensőséges kapcsolatát elevenítette fel riportok,
interjúk felidézésével. Pilinszky Bach zenéjére vonatkoztatott tiszta, egyszerű,
de költőien megfogalmazott gondolatai, érzései a művészet, a létezés olyan lényegi
mozzanatait láttatták polaritásban fogant világunkon túlmutató tökéletes egységben,
amelyeket az eldöntendő kérdések igen-nem válaszaihoz szokott tudományos megközelítés
képtelen megragadni.
Másnap délután az ülésszak 20. századi témájú előadásokkal folytatódott. Pintér
Csilla Mária Bartók szerepét méltatta a század első évtizedeiben, a függetlenné
váló zenei ritmus színrelépésének időszakában (Ritmuselmélet, a ritmus emancipációja
- a ritmika autonómiájának kérdése Bartók írásaiban). A könnyebb követhetőség
érdekében a hallgatóság nyolc oldalnyi mellékletet vehetett kézbe Bartóknak
a ritmus témakörében megfogalmazott írásrészleteivel, nyilatkozataival. Pávai
Réka, aki Kolozsvárott szerzett etnomuzikológusi diplomát, és jelenleg a
doktori iskola hallgatója, Hunyad megyei adatközlők Budapesten címmel
Bartók 1914-es előadásának körülményeit, az előadáson elhangzott dallamokat,
a fennmaradt fonográf- és gramofonfelvételeket vizsgálta. Tisztázta az összes
idevonatkozó felvétel jegyzőkönyvi adatait, összevetve ezeket az előadás előzményéül
szolgáló, 1913 decemberében végzett helyszíni gyűjtés dallamaival, adataival.
Rákai Zsuzsanna, szintén a doktori iskola hallgatója Bartók, az új magyar
zene, valamint a recepció részéről a 20. század első felében elvárt nemzeti
jelleg bonyolult viszonyrendszerét taglalta. Előadásának címe ("Állj közénk
és mondjuk, hála égnek! - Még van lelke Árpád nemzetének." Az "új magyar zene",
a közönség és a kritika a 20. század első évtizedeiben) még ennél is nagyobb
kérdéskör tárgyalását ígérte. Rákai a kort, a jelenséget előzményeivel együtt
kívánta feltárni, de munkájának első stádiumában még nem tudta az eddigi ilyen
jellegű kutatások megállapításait céljainak megfelelően újrafogalmazni, illetve
azokat újabbakkal gyarapítani. Ma már kínálkozó lehetőség, hogy a 19. század
nemzeti reformmozgalmainak, ha tetszik, a század nacionalizmusának kérdéskörét
ideológiai prekoncepcióktól mentesen a maga többrétű valóságában vizsgáljuk,
és olyan összefüggéseket is feltárjunk, amelyekre a korábbi behatárolt tárgyalásmód
nem mutathatott rá. Ugyanez áll a 20. század első évtizedeire is. A témakör
másik, legalább ennyire érzékeny pontja Bartók személyisége, a személyiséget
formáló, alakító belső erőterek feltárása.
Dalos Anna, aki oroszlánrészt vállalt a konferencia szervezésében - ezúton
is köszönet munkájáért -, előadásában (Folklorisztikus nemzeti klasszicizmus
- egy fogalom elméleti forrásairól) egy stíluskorszakot jelölő terminus
technicus hátterét tárta fel. A folklorisztikus nemzeti klasszicizmus meghatározást
1966-os tanulmányában Ujfalussy József használja az 1930-as évek második fele
és az 1950-es évek közepéig tartó időszak zenei stílusának megnevezésére. A
fogalom gyökereit Dalos a húszas évek elejének német nyelvű szakirodalmában,
Busoni és Szabolcsi írásaiban: a neue és junge Klassizität kifejezésekben
lelte meg. Ezt követően a magyar szóhasználat alakulását követte nyomon Szabolcsinál
(új klasszicizmus, magyar klasszicizmus), Molnár Antalnál (fiatal, nemzeti,
népnemzeti klasszicizmus) és Szőllősy Andrásnál (nemzeti klasszicizmus). Utolsó
előadóként Péteri Lóránt ötödéves hallgató előadásában ("Szovjet zene" Magyarországon:
Ilja Golovin Budapestre érkezik) az 1948-as zsdanovi határozatoknak a magyarországi
zeneéletre gyakorolt hatásáról és a szovjet kultúrexpanzió kezdeti időszakáról
beszélt. Péteri széles körű levéltári kutatásokat végzett, melyek adataira támaszkodva
szemléletes példákkal illusztrálta mondandóját. A formalista, népellenes zeneszerzőket
pellengérre állító, majd egyfajta szocialista beavatási rítuson keresztül a
komponistákat helyes útra terelő szovjet tandrámát, az Ilja Golovint - amelyet
Péteri találóan A varázsfuvolával hasonlított össze - Budapesten 1951-ben, a
Madách Színházban mutatták be. A bemutatót követően a Zeneművészek Szövetségében
külön napirendi pontként tárgyalták a drámában szereplő zeneszerző esetét, hasonlóan
ahhoz, ahogyan 1950-ben "a helyes útra tért" Sosztakovicsot és kantátáját, a
Dal az erdőkrőlt is megvitatták.
Bimbózó tudományos
szellem
Tallián Tibor zárszava
|