Muzsika 2002. január, 45. évfolyam, 1. szám, 5. oldal
Mikes Éva:
Művész, pszichológus, orvos, dada, varrónő...
Beszélgetés Thész Gabriellával és Gupcsó Gyöngyvérrel
 

A gyerek a legnemesebb anyag, a legjobb munkatárs, a legfogékonyabb, legőszintébb, legformálhatóbb alany. - Nem egy embertől idézek, hanem kettőtől: két megszállott, vérbeli zenésztől és pedagógustól, két elhivatottságában, lelkesültségében egymáshoz nagyon hasonló asszonytól - két gyermekkórus-vezetőtől. Gupcsó Gyöngyvér és Thész Gabriella nemcsak zenét, de tartást, célt is ad a keze alatt dolgozó gyerekeknek, akik a felnőttekkel együtt hatalmas áldozatokat hoznak, sok mindenről lemondanak a zenéért, a művészetért. Két kórus egymástól sokban eltérő mindennapi élete rajzolódik ki a következőkben. Karvezetőnek lenni pedig, mint meglátják, nem egyszerű tanári feladat. Aki ezt a hivatást választja, művész, pszichológus, orvos, dada, varrónő, kottamásoló, titkár, menedzser és anyuka is kell hogy legyen egy személyben.

A szerelemgyerek - a Magyar Rádió Gyermekkórusa

Thész Gabriella lelkesen fogad a Rádió Gyermekkórusa feliratú irodában. Az asztalon CD-k, kórusismertetők, kritikák, fényképek. Profi menedzser, gondolom. Aztán kiderül, inkább a lelkesedés és szeretet fűti. Élete a gyermekkórus. Ő a vezető karnagy, ám sűrűn hangsúlyozza az éppen beteg, ezért a beszélgetésben csak telefonon részt vevő kollégája, Nemes László Norbert érdemeit. A falon fotók, az egyiken Sir Georg Solti áldón tárja karjait a gyerekek fölé, a másikon Luciano Berio mosolyog. Thész Gabriella a képekre néz, és már mesél is.
- A Milano Musica Fesztiválon adtuk elő Berio kis zenekarra és kettős gyermekkarra írott művét, a Tűzszekereket a szerző vezényletével. Az egyik szünetben, várakozás közben a gyerekek csak úgy énekelgettek maguknak a nézőtéren: Bartókot, Lassust, ami eszükbe jutott. Észrevétlenül belépett Berio, leült, hallgatta őket. Egy Lassus-motetta után könnyes szemmel felállt, hozzám lépett és megölelt. "Olyan szépen énekelnek ezek a gyerekek, megismételnék ezt ma este a koncert végén?" - kérdezte. Nem hittem a fülemnek. Az ő születésnapi koncertje volt, saját műsorával. És este Luciano Berio bejelentette, hogy ezek a gyerekek a hangjukkal aznap megölelték, és szeretné ezt az élményt a közönséggel is megosztani. A kórus pedig elénekelte a motettát Európa kortárs zenei plénuma előtt. De vannak hasonló emlékeim Sir Georg Soltiról is, akinek budapesti temetésén mi énekeltünk, és felejthetetlen pillanat volt Yehudi Menuhint 80. születésnapján Kodály muzsikájával köszönteni.
- A kórus életét és repertoárját egyaránt meghatározza egy életritmus, melynek az adja sajátos jellegét, hogy az együttes rendelésre dolgozik.
- Mi a magyar kórusmozgalom nagyon keskeny és speciális sávját képviseljük. Minden hónapban valami másra készülünk. A Rádió Gyermekkórusa teljesen eltér valamennyi más gyermekegyüttestől, még az Operáéhoz sem hasonlít, hiszen számukra az operairodalom repertoárja meghatározó. A mi életünk arról szól, hogy Bachtól Mahlerig és a gregoriántól Stockhausenig mindent tudni kell. A kortárs zenét a régi zenén keresztül lehet legjobban megközelíteni, ezért a régi és a kortárs muzsikára helyezek nagyobb súlyt. A kórus számomra olyan hangszer, amelynek különleges tulajdonsága, hogy úgy szól, ahogy az adott mű kívánja. Byrd, Palestrina, Bartók, Kodály, Bárdos és a mai kortárs szerzők művei segítenek kialakítani a kórus stílusát, hangzását. Éppen erre építve vállaltuk el a részvételt jövő áprilisban a római Santa Cecilia Akadémia új koncerttermének avatásán. Ide is Maestro Berio hívott meg, és programunkat a fentiek szellemében építettem fel. Repertoárunk mennyiségét tekintve is hatalmas, amelynek megtanulása és szinten tartása is óriási követelmény. Gyakorlatilag háromhetente más műsorral kell kiállnunk. Ez kitűnő erőnlétet kíván, nemcsak szellemi, de fizikai értelemben is: órákon át kell figyelni, koncentrálni. Legutóbb Mauricio Kagel Szent Bach-passiójának zeneakadémiai előadásán beültem a gyerekek mögé a színpadra, és bizony még nekem is nehezemre esett két és fél órán át koncentrálni, lapozni, nem mocorogni, követni minden rezdülést. A Rádió Gyermekkórusa bármikor bevethető csapat, állandó készenlétben. Saját repertoárja a felkérések szerint bővül, évente átlagosan 10-15 újonnan betanulandó művel. Mindezt színezi az állandó stúdiómunka, elvégre a Rádió együttese vagyunk. A külföldi fellépések, koncertek igazi elismerését az egyre szaporodó meghívások jelzik.
- Érdekes, hogy ezt mondja, nekem ugyanis éppen az tűnt fel, hogy míg gyerekkoromban, fiatal koromban állandó beszédtéma, sőt etalon volt a Rádió Gyermekkórusa, a hírek rendszeres szereplői pedig az alapítók, Botka Valéria és Csányi László, ma jóval ritkábban hallani Önökről.
- Valóban így van. Megváltozott a világ. Azokban az időkben, a '60-as, '70-es években, amikor háromévente lehetett öt dollárral külföldre menni, a kórus beutazta a világot, méghozzá állami pénzen. Ez olyan vonzerő volt, ami miatt áradtak a meghallgatásokra a jelentkezők. Amikor Reményi János 1985-ben átvette a kórus művészeti irányítását, a zenei koncepció gyökeresen megváltozott. Reményi hatalmas tudással, stílusismerettel rendelkezett. Sokat tanultam tőle, különösen azt a pedagógiai módszert, hogyan lehet a gyerekeket nyitottá tenni a kortárs zene iránt.
- Az ő útját folytatja Ön is.
- Igen. Én is 1985-ben kerültem a kórushoz karnagynak, Igó Lenke volt karnagytársam. 1995 óta én vagyok az együttes művészeti vezetője. Mivel ekkorra egyedül maradtam, feltétlenül kellett mellém egy társ, egy kiváló karnagy. Nemes László Norbert pályázat útján nyerte el ezt a posztot. Ő akkor Kanadában dolgozott a doktorátusán, de a pályázat hírére hazatért, és nyert. 1997 óta dolgozik velünk. Korrepetitorként segít még minket Barabás Edina és Lengyel Andrea, valamint az iskolában énektanárként Platthy Sarolta. A kórus ügyes-bajos dolgait a kórustitkár, Kocsis Erika intézi megbízhatóan és nagy szakértelemmel.
- A koncertutak költségeit a Rádió fedezi?
- A Gyermekkórust a Magyar Rádió tartja fenn, de utazásait nem finanszírozza. Csak akkor tudunk utazni, ha a meghívó fizeti a költségeinket. Így kaptunk meghívást például a Flamand Fesztiválra vagy a Salzburgi Ünnepi Játékokra.
- Hogyan változott meg az utánpótlás kinevelése?
- Az elmúlt évek egyik legnagyobb gondja a bázisiskola megoldatlan kérdése volt. Közben megváltozott a magyar iskolarendszer is, létrejöttek a 4+8 és a 6+6 osztályos iskolák, amiből az következett, hogy sok hatodikos gyereket elvesztettünk, mert más iskolába mentek át, és a kórus legtapasztaltabb nyolcadikosai is más gimnáziumokba kerültek. Nekünk is szükségünk lett egy tizenkét osztályos iskolára. Ez tavaly végre sikerült: a Marczibányi téri Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola, Gimnázium és Zeneiskola sietett segítségünkre, ahol önálló tagozaton tanulnak a rádiós gyerekek. A Gyermekkórus azonban továbbra is a Magyar Rádió zenei együttese, a kórus mindenkori művészeti vezetőjének szakmai irányításával. A kórus történetében most először van 9. osztályunk, ami végre megoldja azt az igényt, hogy a gyerekkórusból kinőtt gyerekek betagozódhassanak a profi felnőtt énekkarokba. Tervezzük azt is, hogy ösztöndíjat hozunk létre ennek támogatására.
- Hogyan képesek elsajátítani és megfelelő szinten tartani ezt a hatalmas repertoárt?
- Egy művet csak akkor tudunk megfelelő színvonalon előadni, ha szeretjük. Vannak hozzánk kevésbé közel álló darabok, de a gyerekek, akikkel azért különlegesen jó dolgozni, mert nyitottak és őszinték, ezekben elsősorban a feladatot látják: a megszelídíteni, legyőzni valót, a kihívást, amikor az ember átlépi a saját árnyékát. Az pedig, hogy valaki megtanulja legyőzni a saját gyengeségét, olyan útravaló, amellyel elindulhat a mai, sokszor fogódzó nélküli világban.
- Mi a módszerük a darabok elsajátításában?
- Mindent szolmizálva tanítunk meg, ami a karvezetőknek hatalmas előzetes feladat, hiszen a teljes partitúrát ki kell dolgozni. Ez sokszor többhetes munka, amit ketten végzünk Nemes László Norberttel. Így a gyerekek rendkívül gyorsan tanulják meg a darabokat. Csak egyetlen példát említek: két éve, a Velencei Biennálén Franco Donatoni olasz kortárs szerző művét negyven gyerek énekelte nyolc szólamban, azaz öten alkottak egy-egy szólamot. A gyerekek hangvillával keresték meg önállóan és egyenként a hangot, amelyen a következő pillanatban be kellett lépni, miközben olaszul énekeltek!
- Hány tagú ma a kórus?
- Száz fős, amiben a legapróbbak nincsenek is benne. Ők a Nemes László Norbert vezette előkészítő kórusban készülnek a "nagykórus" feladataira.
Nemes László betegen fekszik otthon. Felhívjuk és átadjuk neki a szót:
- "A gyerekkórus a művészi kifejezés egyik formája" - mondta Erkki Pohjola, a finn Tapiola Kórus volt vezetőkarnagya. Az idézet számomra azt fejezi ki, hogy egy gyerekkórus élén végzett munka nem csupán pedagógiai program, hanem a művészi alkotótevékenység egy formája. Számomra az egyik legszebb. Értékei egyenrangúak lehetnek a felnőtt, profi művészvilág produktumaival. S bár a kórusnak nem az a célja, hogy leendő zenészeket neveljen, mégis sok esetben kijelöli egy lehetséges folytatás útját. Sokaknak viszont csak útravalót, tartást ad a másfajta élethez. Közösséget teremt számukra, olyat, ahová sok éven át visszajárnak. Nagyon sok rossztól megmenti őket: ezek a gyerekek nem lesznek a kábítószer rabjai, nem csavarognak. A lényeg pedig talán az, hogy egy életen át másképp fogadják be a zenét, mint azok, akiknek ez a munka nem adatott meg.

A mostohagyerek - a Magyar Állami Operaház Gyermekkórusa

Szerencse, hogy Gupcsó Gyöngyvér nyomatékosan felhívta a figyelmemet: az üzemházban keressem, hiszen ösztönösen az Operaházba igyekeztem volna. Az üzemház ormótlan, hatalmas, kissé kopottas épület az Opera művészbejáratával szemben, a Hajós utca túloldalán. Recepcióján tíz percet toporgok, míg a rendész kideríti, hová forduljon az előttem várakozó férfi, aki díszletmunkásnak jelentkezett. Egy idő múlva rám pillant, odaszól: - Maga is ezért jött? - Elnevetem magam. - Nem egészen. - Mágneskártyával végre behatolhatok, egy özönvíz előtti lifttel felzötyögök a hetedik emeletre. Ott fúrnak-faragnak, reszelnek - elveszettnek érzem magam. Megszólal a telefonom, Gupcsó Gyöngyvér az: a hatodikra menjek. Éljen a mobiltelefon! Itt ülünk le egy kölcsönszobában.
- Mi ez a száműzetés? Mikor költöznek vissza az Operaházba? Tévedésből mentem a hetedikre? Több szakmai-zenei kérdésem egyelőre nincs is.
- Ha tavaly beszélgettünk volna, még az Operában kellett volna keresnie minket. Ettől az évtől azonban itt helyeztek el, a kórusterem régóta itt van, de az öltözőinket is átrakták a hetedik emeletre. Nem igazi öltözők persze, inkább többfunkciós helyiségek, kórusteremként szolgálnak a felnőtt kórusnak is, s az ő hangképzési óráik is ebben a két teremben zajlanak, itt kell öltözni, innen kell átmenni a színházba próbára és előadásra, a Hajós utca alatti alagúton keresztül. Képzelje el, amint negyven gyerek a jelmezhez tartozó cipőkben gyalogosan learaszol nyolc emeletet (mert az alagút a pincében van, és a lift használata tilos, nehogy elakadjon és lekéssük a jelenést), majd "keresztültipeg" az alagúton, és két szintet fölmászik a színpadig. Van, amikor a színpad túloldalára kell átmenni. Ez a procedúra nagyjából tíz perc. A lépcsőn lefelé vigyázni kell, hogy el ne essenek: kosztümben, topánokban, posztó- vagy selyempapucsokban nem lehet rohanni.
- Milyen hívórendszer működik, honnan tudják, mikor kell indulni?
- A két szobából az egyikbe készült nemrég hívó, hangerőt nem lehet állítani rajta, tehát a másik szobából fülelni kell. Az ügyelőnek is be kell kalkulálnia a túra idejét, tíz perccel hamarabb szól. De míg régen két jelenés közt fölsétáltunk a harmadik emeletre, most nem tudunk visszavándorolni, tehát ha 20-35 percen belül újra hívnának, ott kell maradnunk a büfében, és várakozni hang nélkül, hogy ne zavarjuk a művészeket, ne fedjük le a hívást. Nem örülnek nekünk, mert foglaljuk a helyet, de mit tehetünk? Viszont a gyerekek sajnos még enni sem tudnak ott, mert a pénzüket a kosztümökben nem hagyhatják, letenni meg nincs hová. Volt, hogy a Bohéméletben a lépcsőn ültünk sorban, jelenésre várva.
- A gyerekek mit szóltak a száműzetéshez?
- Azt kérdezték: Gyöngyvér néni, rosszak voltunk?
- Kirekesztésnek veszik?
- Igen, noha itt tágasabb a helyük, csak épp elvesztették a kapcsolatukat a társulattal, a felnőtt énekesekkel, a színház lüktetésével. Kirekesztésnek érezték, mert a gyalulatlan fából szálka ment a kezükbe, a parketta csiszolatlan volt, nem volt fogas. Kirekesztésnek érzik, hiszen most lépcső, alagút, színpad, ennyi az életterük. De az öltöztetőknek sem könnyű, mert az Operaház negyedik emeletéről kell átvonszolniuk ide a ruháinkat.
- Kit költöztettek még át?
- Senkit. Csak a gyerekkórust.
- Mostohagyereke a kórus az Operaháznak?
- Sajnos igen. Úgy érzem, hogy mivel a gyerekkar mellé egyedül engem alkalmaz az Opera (a kolléganőm, Szebellédi Vali és a nővérem, Gupcsó Ágnes mellékfoglalkozásban, ám teljes hittel dolgozik, a tanár úrnak, Iván Péternek - kísérő tanár, szervező - még szerződése sincs), ezért nem vagyunk tényező az Operaház struktúrájában. Annak ellenére nem, hogy például az idei évadban, ahogyan mindegyikben, mintegy száz előadásban veszünk részt, és csak öregbítjük az intézmény hírnevét. Szólistát nem egyet neveltünk ki ennek a színháznak, és rangos külső produkciókhoz, más színházakba, koncertekre is a mi gyerekeinket kérik. Hadd dicsekedjem egy példával: Kovalik Balázs rendezte Ligeti mindössze két előadást megért Le grand macabre-ját. Go-go herceg szerepét még sehol a világon nem énekelte gyerek, mindig kontratenorok, olyan nehéz nemcsak maga a szerep, de a zenei környezet is. Kovalik tőlünk kért gyerekszólistát. Így az e szempontból világpremiernek minősülő bemutatón a szólamot Mekis Péter énekelte briliánsan - minden kritika kiemelte a teljesítményét. Eötvös Péter ennyit mondott: fantasztikus volt. Ez az ő szájából nagy dicséret. Házon belül ez a teljesítmény semmilyen különösebb visszhangot nem keltett. Petrovics Emil IX. kantátájának (A Dunánál) ősbemutatóján szintén Péter énekelt olyan sikerrel, hogy a kritika első helyen az ő szerepét dicsérte, csak azt felejtették el megemlíteni, hogy az Operaház Gyerekkórusának tagja. A Tannhäuserban hosszú évekig nők énekelték a Pásztorfiút. Aztán idejött vezényelni Will Humburg, és közölte, hogy neki gyerek énekes kell. Ezúttal is Mekis Péter énekelt, majd amikor mutálni kezdett, Juhász Jancsi vette át a szerepet. A Toscában is - több más gyerek mellett - ők énekelték a Pásztorfiút, és ezen kívül is számtalan szóló szerepet. Ha másért nem, miattuk érdemes lenne odafigyelni a kórusra.
- Engem mindez azért is meglep, mert az ilyen tehetségek továbbléphetnének a felnőtt karba, vagy a Zeneakadémia ének szakának elvégzése után az Operaház társulatába, tehát az intézmény saját utánpótlásáról is szó van.
- Valóban sok ilyen lehetőség kínálkozik: Hámori Szabolcs például, akit nemrég hallottam koncerten, ma is a kórust emlegeti, mint alapiskoláját. Sokan mások külföldön dolgoznak. A debreceni színház karigazgatója is növendékünk volt.
- Még mindig nem értem, sőt, egyre kevésbé, miért vannak árnyékban.
- Az Operaház kórusában énekelni speciális feladat. Nagy, felnőtt kórus, szólisták, kosztüm, színpadi mozgások, láthatatlan zenekar, színpadi fények, játék, élő előadás, mindezek közt a gyerekkórusnak egy feladata van: nem észrevétetni magunkat, nem kitűnni a profik, a felnőttek közül - csak azzal, hogy a gyerekkar hibátlan, bájos színfoltja az előadásnak -, maximálisan belesimulni a produkció egészébe. Ebben a szellemben dolgoztunk. Túl jól sikerült. Velünk nincs gond, tehát bennünket nem kell észrevenni.
- A közönség sem értékeli a gyerekek teljesítményét?
- Dehogynem, nagyon is! Emlékszem olyan Carmen-premierre, ahol az I. felvonásbeli jelenetük után a gyerekek vastapsot kaptak. Mekis Petit üvöltve ünnepelték, de nemcsak itt, Zágrábban is. A kis Pásztorfiút nem tudják megtapsolni jelenet után, de a felvonás végén extra tapsvihart kap a gyerekszólistánk. Ezért megéri nekik a mellőzés, a rengeteg munka. Mert a mi életünk igazán nem gondtalan. Az előbbiek mellett még felváltva kell fiú- illetve lányszerepet játszani-énekelni, és ezek a gyerekek olyan szemtelenek, hogy még nőnek is. Sokszor aszerint kell a szereplőket összeválogatnom, hogy kik férnek bele a meglevő kosztümökbe. Meg persze rá is kell érnie annak, aki a szerepet is tudja, meg a ruhába is belefér, mert százfelé szaladnak, sok a dolguk. A gyerekektől ez nem áldozat: aki belejön, szívesen csinálja annak ellenére, hogy néha 15-17 előadás is van egy hónapban, mellette a próbák, iskola. De a szülőknek bizony áldozat, mert egy előadás végén nem lehet egyedül hazaereszteni a gyerekeket az éjszaka közepén, értük kell jönni, sőt télen, amikor már négykor sötét van, a kezdésre is behozzák a kicsiket. Akinek nincs kocsija, annak ezt másképp kell megoldania: előfordul, hogy éjfélre érnek haza egy külső kerületbe. A gyerekek kapnak annyi könnyítést, hogy ha este fél tíz után jönnek le a színpadról, másnap nem kell bemenniük az első órára. De ha dolgozatírás van, arról jobb nem lemaradni, és a pótlás is sok energiát emészt fel.
- Nagy fegyelemre és lemondásra is kényszeríti őket ez a munka.
- A fegyelem alapvető.
- A gyerekkórus az előadás egyik szereplője, ám ha jól értem, csak ön operaházi tag. Ki fizeti a gyerekeket? Hogyan tartják fenn a kart?
- Van egy alapítványunk, amellyel az Operaház szerződésben áll, s ezen keresztül kapunk anyagi juttatást, amelyből a gyerekek ösztöndíjhoz jutnak, illetve ebből állunk bizonyos költségeket, például az egyenruháét az Operaházon kívüli vagy az operai, de koncertszerű fellépésekre. Varrni ugyan a szülőkkel közösen varrjuk meg a ruhákat, de az anyagot meg tudjuk venni. Harminc éves jubileumunk költségeit nemrég szintén ebből fedeztük. Az Erkel Színházat jelképes összegért bérelhettük, de a műszakot, zongoraszállítást, hangolást és még sok egyebet ebből és némi szponzorpénzből fedeztük. Kaptunk támogatást az Operabarát Alapítványtól, a VIP Artstól, a Fővárosi Közgyűléstől és másoktól.
- Hol lépnek fel?
- Sok állami ünnepségre minket hívnak. Az elmúlt időszak nagy reprezentatív ünnepein, a Parlament előtti augusztus 20-i megemlékezéseken is mi énekeltünk, október 6-án a Batthyány-örökmécsesnél is, a Duna Televízió novemberben vett fel velünk műsort. Ezek a legújabbak, de számtalan jótékonysági koncerten vagy egyéb rendezvényen is fellépünk, ahol nemcsak az operai repertoárból, hanem a kórusirodalom bármely stílusából tanult darabokat adunk elő.
- Mióta vezeti az együttest?
- 1979-ben a felnőtt kórushoz kerültem korrepetitorként, 1987-ben lettem a gyerekkar vezetője.
- Összetett munka lehet a sokféle stílus megtanítása a színpadi jelenléttel együtt.
- Itt érzem előnyét, hogy a Zeneakadémián nemcsak karvezetést végeztem, hanem még a debreceni Konzervatóriumban zongora és zeneszerzés szakot, Pesten pedig a karvezetés után Petrovics Emil tanár úr osztályában elvégeztem a zeneszerzés tanszakot is. Ott az ember olyan stílusismeretre tehet szert, amire ezt a munkát építheti. Gyerekkoromban meg belógtam a színházakba, sőt a zongoratanárom is színházi korrepetitor volt. Magam is hosszú évekig énekeltem együttesben, és szcenírozott darabokban is játszottam. Amit magamba szívtam, átadom nekik. Nem engedem őket lárvaarccal énekelni. Figyelniük kell arra, miről szól a darab.
- Hol tanulnak a gyerekek?
- A Szív utcai Erkel Ferenc tizenkét osztályos iskolában, amely maximálisan segítőkész és toleráns. Fehér Adrienne igazgató gyakran tartja a hátát a sok hiányzás miatt, elengedi őket próbára, más szereplésre, mint a tanárkollégák is. Sokan az előadásokra is rendszeresen eljárnak, és segítenek bepótolni a hiányzásokat.
- Színpadi mozgásra, színészmesterségre a rendezők tanítják őket?
- Szerettünk volna az Alapítvány segítségével, meghívott tanárokkal színészmesterséget taníttatni a gyerekeknek a Szív utcai iskolában. Ez sajnos nem valósulhatott meg. Így aztán "magad uram, ha szolgád nincs" alapon a rendező egy-egy instrukcióját felépítjük, dolgozunk rajta. Mindemellett nagyon komoly hangképzést kell végezni. Nem szabad, hogy a nehéz feladatoktól, például a Carmen kétvonalas giszétől egy alt szólamban éneklő gyerek hangja tönkremenjen. Még gégész és magán énektanár véleményét is kikértem, hogy tudjam, korosztályonként mire lehetnek képesek a gyerekek (például hangterjedelem dolgában), hol tarthat a fiziológiai fejlődésük, s körülbelül mennyire terhelhetők. (Ez persze az egyéni adottságtól is függ. Az már az én feladatom, hogy ezt felismerjem, s ennek megfelelően bánjak egy-egy gyerekkel.) Mert terhelés, az van bőven. Nem beszéltem még például az embert próbáló beugrásokról, az esetenkénti szombati próbákról és sok egyébről. Ezek a gyerekek valóban minden megbecsülést megérdemelnének. Ehelyett a külföldi vendégszereplésekre is szinte mindig a gyerekkórus nélkül megy az Opera társulata, ami másik nagy fájdalmam. A gyerekek meg azt kérdezik: "Mit tegyünk még jobban, mit csináljunk, hogy ne haragudjanak ránk?"