Muzsika 2001. október, 44. évfolyam, 10. szám, 7. oldal
Farkas Zoltán:
Kirándulás koncertekkel
Tíz éves a Zempléni Művészeti Napok
 

Kár lenne titkolni: keresem a szavakat, amikor - immár tizedik születésnapját ünneplő - kedvenc fesztiválomról készülök beszámolni. A tíz esztendő alatt csupán háromszor nem voltam jelen a Zempléni Napok programjain, s ráadásul az indulástól a szárba szökkenésen keresztül a virágba borulásig kritikusként is figyelemmel kísértem ezt a sikersorozatot. Mi újat tudnék még mondani róla? Hiszen dicsértem már a kezdeményezőkedvet és a bátorságot, amely a legmagasabb színvonalú muzsikát vitte e gyönyörű vidékre, Zemplénbe, melytől az utóbbi száz év alatt a "múzsák messze estenek", holott korábban a pataki kollégium, majd Kazinczy egyszer már egészen ideédesgette némelyiküket. Magasztaltam a táj szépségét és egyedülálló hangulatát. Hálás voltam a fesztivál szervezőinek, amiért meglátták ezt a szépséget, megérezték ezt a hangulatot, és megtalálták a módját, hogyan népesítsék be zenészekkel, színészekkel, képzőművészekkel a páratlanul szép történelmi és természeti kulisszákat. Azt is tudták, hogyan csábítsák ide messze földről a közönséget, s - ami bizonyos esetekben még nagyobb tettnek számít - hogyan támasszanak igényt a helybéliekben is az általuk kínált portékára. Hangot adtam félelmeimnek, amikor úgy éreztem, hogy a program olykor túl messze ment a népszerűségkeresés irányába, de bámultam a fesztivál sokszínűségét, amely a "komolyzenén" kívül jazzt, magyar népzenét, klezmert, operettet, filmzenét, sőt bábjátékot, népi maskarát és táncszínházat, irodalmi előadóestet és színjátékot is felvett a műsorára. Érzékeltem a pillanatot, amikor a Zempléni Napok nemcsak a művészeti ágak műfaji horizontját tágította szélesre, hanem a potenciális közönség legkülönbözőbb fizetőerejű rétegeit is megcélozta, amikor a fővárosi koncertbelépők áraihoz képest igen mérsékelt összegekért is beengedte a hallgatót, ugyanakkor igencsak borsos belépők fejében reneszánsz, barokk (s tudom is én, még milyen) vacsorákon, meg vadászlakomákon asztali zenével kísért, fejedelmi fogásokban részesítette a kedves vendéget. (Eme jóféle falások kívül húzódtak zenekritikusi feladatkörömnek s pénztárcám lehetőségeinek határain, de ettől még aligha vehetem rossz néven létezésüket.) Azt is megírtam már, hogy a Zempléni Művészeti Napokon mintha csak visszatérne a muzsika orfeuszi varázsereje: málladozó műemlékek, pusztuló kövek éledtek újjá, váltottak új színekre az elmúlt évtized alatt. Nemcsak a füzérradványi Károlyi-kastély újult meg, nemcsak a füzéri vár restaurációját kezdték meg, hanem frissen tatarozták a koncertek helyszínéül szolgáló műemlék-épületek legtöbbjét (épp a pataki várudvar barokk szárnyának omladozó vakolata a szomorú kivétel). Nem tudom, mennyire szoros a kapcsolat a Zempléni Napok megjelenése és a környék látványos felvirágzása, újjáéledése között, de úgy vélem, Merényi Judit és csapata ahol csak tud, lobbizik ezért a vidékért, és nem csak a muzsika hadszínterein. Az pedig, hogy Újhely, Patak és Tokaj utcáit talán még soha nem borította ennyi virág, a helyi városszépítő igény és szándék szép tanújele.
Engedtessék hát meg nekem, hogy ne mondjam el újra a Zempléni Napok tízéves történetét. (Erre már egyébként is kísérletet tettem az évfordulóra készült ünnepi kiadványban.) Ehelyett csupán azt szeretném érzékeltetni, hogyan ülte meg a fesztivál a tízéves születésnapot, s milyen tendenciák mutatkoznak a jövőre nézve. Némi statisztikát persze nem nélkülözhet a beszámoló. 1992-ben négy város adott otthont a fesztivál eseményeinek, idén 29 település osztozott a koncerteken, színpadi és irodalmi előadásokon, kiállításokon. A fesztivál első évében húszegynéhány programot látogathatott a közönség, 2001-ben mintegy félszáz esemény közül válogathatott, s kellett is válogatnia, mert ma már - a megnövekedett kínálat miatt - képtelenség akár csak a legfontosabb koncertek mindegyikén jelen lenni. (Magam például pironkodva számoltam össze, hogy zempléni tartózkodásom öt napja alatt a fesztivál összes rendezvényének csupán mintegy 10-15 százalékán vettem részt.) A legfrissebben felfedezett helyszínek sorába tartozik Széphalom, Telkibánya, Filkeháza, Mikóháza és a felette magasodó Fekete-hegy, Kéked, Vágáshuta, Hercegkút és a szlovákiai Homonna. Nem lehet észre nem venni a vadászszenvedélyt, amellyel Merényi Judit, Rolla János és munkatársaik évről évre módszeresen növelték a becserkészett színhelyek számát. Úgy érzem, e hódító hadjárat - melynek során a fesztivál mélyen behatolt a hegység szívébe s egyre több települését hálózta be - talán már elérte lehetőségeinek határait, hiszen lassan nincs az a hegyi falucska, az a kedvelt kirándulóhely, az a falusi templom, ahová ne vitt volna valamilyen produkciót a lelkes szervezőgárda. Másfelől látni kell, hogy ez a vidék mennyire szívesen "behódol", hiszen gyakran maguk a kistelepülések jelentkeznek azzal az igénnyel, hogy náluk is történjék valami, ők se maradjanak ki a fesztivál egyre vonzóbb forgatagából.
Az új helyzet természetesen a programok jellegére is kihat, hiszen tágas koncerttermek vagy nagyobb templomok híján nem valamiféle nagy produkció népes előadógárdája, hanem gyakran csupán egy kicsiny vokális csapat (Hollóháza - Lassus Énekegyüttes, Filkeháza - Szent Efrém Éneknégyes), egy gitár (Erdőhorváti - Sárközy Gergely), egy harmonikazenekar vagy egy szál tárogató (füzéri vár - Kassai Harmonikazenekar, Nagy Csaba) szólaltatja meg a muzsikát ezeken az új helyszíneken. Idén feltűnően sok volt a két-három fellépőt foglalkoztató (zömmel barokk műsorú) kamaraest is. Mivel a Zempléni Művészeti Napok eddigi gyakorlata szerint ahol egyszer már volt valamilyen esemény, oda igyekeznek évről évre hűségesen visszatérni, könnyen belátható, hogy a szervezők nagy kötöttségeket s lassan alig tartható terheket vesznek magukra. Mielőtt azonban könnyedén kimondanánk az "eddig és ne tovább" ítéletét, s a program felhígulásától és elaprózódásától félve a kevesebb, de nagyobb szabású eseményt kérnénk számon a fesztiválon, nem árt észbe venni, hogy a legkisebb helyeken a legnagyobb az igény. Ilyenkor ugyanis valóban megmozdul a falu apraja-nagyja, s nemcsak elmegy a koncertre, hanem pogácsát süt, bort hoz fel a pincéből, hogy a maga igen emberséges módján mondjon köszönetet a fellépő művészeknek és a vendégeknek. Én a hercegkúti lakosok vendégszeretetét tapasztalhattam meg, akik a falu templomában rendezett koncert után terített asztallal várták a közönséget.
A Zempléni Napok nagy találmánya az úgynevezett kirándulókoncert, amely buszra vagy éppen hajóra ülteti a közönséget, és több települést érintve, a helyszínek jellegéhez illő és lehetőségeire szabott előadásokkal várja a publikumot. Idén a nyitó- és zárókoncert napját leszámítva minden napra jutott a zenés utazásokból. Ezeken az egyedülálló hangulatú kirándulásokon a táj szépsége, a történelmi hangulat, a pompás falatok, a kiváló borok és a zene együtt adja meg azt az élményt, amelyet ma Magyarországon kizárólag ez a fesztivál kínál vendégeinek. Egészen zseniálisnak tartom azt az elgondolást, amely mindenhová a hely szellemével harmonizáló programot kíván eljuttatni. A zempléni táj nemcsak felszíni formáit tekintve, hanem etnikailag is igen változatos. A magyarság ősi kuruc fészkei mellett szlovákok, ruszinok, svábok lakta kis falvak húzódnak meg a hegyekben; a városok zsinagógái (több közülük végleg elpusztult, de néhányukat szépen restaurálták, némelyikük még romos) pedig a borkereskedéssel foglalkozó zsidóság egykori nagy számát és kultúráját hirdetik. A műsortervezés telitalálatának tartom, hogy az egykor ruszinok által benépesített Komlóska görög katolikus templomában az ungvári Cantus Énekegyüttes lépett fel a helyhez illő egyházzenei kompozíciókkal, s Filkeháza ugyancsak görög katolikus templomában Fekete Kiss Sándor ősi ortodox liturgikus szöveg által inspirált Akathisztosz hymnosza hangzott el a Bubnó Tamás vezette kvartett előadásában, amely utóbb a keresztségben a Szent Efrém Éneknégyes nevet nyerte. (A mű megszólaltatása egyúttal a fesztivál kortárs zene felé nyitását is jelzi. Ebbe a vonulatba tartozik Hollós Máté Dodicelli című műve a Budapesti Csellóegyüttes műsorán, vagy Eötvös Péter, Gazda Péter és Vajda Gergely kompozíciói a tolcsvai Ős Kaján étteremben rendezett, "Mobilzene" című koncerten.) A genius loci iránti tisztelet hasonlóan szép megnyilvánulásának tartom, hogy a tarcali zsinagógában "Chaszidok emlékezete" címmel Lukács Judit és Fekete László olyan hangversenyt adott, melynek Eisikovits Miksa zsidó dallamfeldolgozásai álltak a középpontjában. Ugyanez a gondos programtervezés választott virágénekeket és 18-19. századi kollégiumi diákdalokat a széphalmi Kazinczy-kertben rendezett, "Bodrog partján nevekedett tulipán…" című kirándulókoncerthez, és a magyar verbunkosrepertoárból válogató füzért a Lavotta Kamarazenekar szerepléséhez, melyre a mikóházi Fekete-hegy tetején került sor. Pompásan illett Horváth Péter mitológiai témájú vígjátéka is a tarcali - amfiteátrummá alakított - egykori kőfejtő mediterrán hangulatához. Igaz, a színészekre várakozó közönség a délszaki nap tikkasztó hevét is megtapasztalhatta a forró köveken ücsörögvén.
A Liszt Ferenc Kamarazenekar - jellemző módon - munkával ünnepelte a tízéves évfordulót. Minden korábbinál több fellépést vállalva, ötször ült pódiumra. Magam két hangversenyüket hallottam. A fesztivál nyitókoncertjén, 17-én Shlomo Mintz, 21-én pedig Emmanuel Pahud fuvolaművész lépett fel Rolla János együttesével a pataki vár udvarán.
Shlomo Mintz megdöbbentően lassú tempókat választott Beethoven Hegedűversenyéhez. A nyitótétel Allegro, ma non troppója Andantévá, a középtétel Larghettója Adagióvá szélesült. A mű lírai oldalának igen erőteljes kiemelését csak a zenekari közjátékok harcosabbra formálása egyensúlyozta némiképpen, amelyeket Mintz maga vezényelt. Ám a hegedűhang érzéki szépsége és az egész előadás töretlen nyugalma számomra ezt a szélsőségesen lassú tempót is tartalommal töltötte meg. Akadtak, akiket egyenesen felbőszített ez az interpretáció, mivel úgy érezték, a hegedűművész feláldozta Beethoven Hegedűversenyét a saját játékában való narcisztikus gyönyörködés oltárán. Véleményem szerint azonban ez a mű, amely a zeneszerző legderűsebb alkotásainak egyike, megbírja ezt a szinte időtlenné tett, végtelen nyugalmú interpretációt is. A kadenciák nagy pillanatai is arról győztek meg, hogy korunk egyik jelentős hegedűművészét halljuk. A nyitókoncert záródarabja, Händel Tűzijáték-szvitje jócskán kiaknázta a pataki várudvar adottságait, hiszen a népes rézkar egyes részlegei a színpadon kívül, a Vörös-torony tetején, illetve a reneszánsz loggián foglaltak helyet, a fafúvós trió pedig a barokk szárny emeleti ablakából játszott. Héja Domonkos - a fesztivál visszatérő vendége - a közlekedési rendőr szerepét látta el az egymást nem is látó hangszeres csoportok terelésében, s baleset szerencsére nem is történt.
Rolláék másik hangversenyén Emmanuel Pahud szereplései jelentették a csúcspontokat. Händel op. 6. no. 11-es A-dúr concerto grossójának meglehetősen hétköznapi előadása után mintha a zenekart is kicserélték volna, amikor Bach h-moll szvitjére került sor. A francia-svájci születésű, de Németországban élő fuvolaművész veleszületett eleganciája, a tánckarakterek iránti pompás érzéke és gyönyörű fuvolahangja bearanyozta ezt az interpretációt. A népszerű Badinerie-tételt pedig még soha nem hallottam ennyire felszabadultan virtuóz, burjánzóan díszített előadásban. A második rész megismételte az első félidő dramaturgiáját: Mozart K. 546-os Adagio és fúgájának forszírozott hangjai és hamiskás szólamai feledhető közjátéknak bizonyultak Mozart D-dúr fuvolaversenyének meleg tónusú, derűs és nem csupán öncélúan virtuóz előadásához képest. Hercegkút templomában rendhagyó hangszerösszeállítású barokk est várta a közönséget: Gyöngyössy Zoltán fuvolán, Szilvágyi Sándor gitáron, Lukácsházi István nagybőgőn játszott. A gitár csekélyebb hangja csak Bach Esz-dúr triószonátájában bizonyult kissé kevésnek, Marcello vagy Händel kompozícióiban viszont pompásan látta el a continuohangszer vagy a figuratív szólam hordozójának szerepkörét, s a három művész ízlése népszerűt és igényeset jó érzékkel vegyítő, hangulatos koncerttel ajándékozta meg a közönséget. Népszerű, közismert művek gyakran jelennek meg a Zempléni Napok hangversenyein. Egyáltalán nem efféle közönségcsalogatóval, ám annál igényesebb műsorral hívta fel magára a figyelmet Meláth Andrea és Virág Emese dalestje, melynek a sárospataki református kollégium imaterme adott otthont. Három nyelv, három kultúra, szinte három külön világ tárult föl ezen az estén. Ismét megcsodálhattuk azt a páratlan intelligenciát, amely Meláth Andrea számára Debussy Bilitis-dalainak nagyívű érzelmi kitárulkozásaiban, Poulenc A festő munkája című dalciklusának csattanósra formált, remek miniatűrjeiben, Britten hamisítatlanul szigetországi hangulatú bölcsődalaiban és Schoenberg fanyar humorú kabarédalaiban is tévedhetetlen iránytűként szolgált. Szívderítő olyan dalestet hallgatni, amelyen az énekes mit sem tud technikai problémákról, amikor a hang képes teljes szépségében kinyílni, hatalmas vivőerejűvé válni, amikor a biztos zeneiséghez kiváló színészi képességek is társulnak, s amikor az énekes és a zongorista ilyen tökéletes harmóniában lélegzik együtt egymással és az előadott kompozíciókkal.
Ez a dalest azt bizonyítja, hogy a Zempléni Napok kínálatában a legkifinomultabb zenei ínyencségek kedvelői is megtalálják a nekik való fogást.


Rolla János


A hercegkúti templom


Shlomo Mintz


Shlomo Mintz


Emmanuel Pahud


Meláth Andrea
Kassa Mária felvételei


Gyöngyössy Zoltán, Szilvágyi Sándor és Lukácsházi István