Muzsika 2001. május, 44. évfolyam, 5. szám, 40. oldal
Gönczy László:
A profizmus határán
Harmincöt év a zenekari kultúráért - Szolnokon
 

Sok vagy kevés hivatásos zenekar tevékenykedik Magyarországon? Gyanítom, erre a kérdésre csak helyi és pillanatnyi érvényű válaszokat adhat, aki egyáltalán megpróbálkozik a mérlegeléssel. Amikor valamely vonóskar tetemes része csupán mezt váltva máris készen áll egy másik zenekar színeiben megnyilvánulni, amikor ugyanazon fúvós kisegítők hol itt, hol ott bukkannak fel régi ismerőseinkként a pódiumokon, mindeközben azonban hiába várunk az összecsiszolt játék, a kiérlelt hangzás örömeire, alighanem kimondjuk: sok! Azok a jól képzett csellisták, fuvolások s a többiek, akik diplomájuk kézhezvétele óta ugrásra készen állnak, remélve, hogy előbb-utóbb majd csak a náluk gyengébbek helyébe léphetnek valamelyik második-harmadik vonalbéli zenekarunknál - nos, ők aligha osztják az előbbi nézetet. Ama vidéki gárda, amely - a közzétett országos statisztika szerint a maga kategóriájában kirívóan alacsony bérezéssel - ki sem látszik a koncertek, operák, operettek feladataiból, nyilván másként befolyásol a véleményalkotásban, mint az a másik, amely immár országszerte annak köszönheti kétes hírét, hogy afféle utazási vállalkozásként kis haknibrigádokat formázva (esetenként jó sok kisegítőt riadóztatva) észak- és nyugat-európai turnék végtelen láncolatában teljesíti kultúrmisszióját.
De hol vonjuk meg egyáltalán a hivatásos és az e kategóriába nem sorolható zenekarok halmazainak határát? E jelző pusztán jogi, gazdálkodási kritériumok függvénye, vagy több annál: a valós teljesítményre, a próbamunka és a koncertezés garantált minimális színvonalára utal? Erre a kérdésre még az előzőnél is nehezebb határozott választ adni. Bármilyen furcsa, van például ma Magyarországon olyan szimfonikus zenekar, amely az illetékesek nyilatkozatai szerint már elérte bő évtizede hangoztatott célját: hivatásos státusba került - ebből azonban maguk a zenekari muzsikusok mit sem vettek észre. Ahogyan kezdettől megszokták, továbbra sem a zenekari tagság jelenti egzisztenciájuk alapját, továbbra is inkább az ügyszeretet, semmint a munkájukért kapott pénz tartja őket együtt. A SZOLNOKI FILHARMONIKUS ZENEKAR megalapításának 35. évfordulója alkalmából adott hangversenye után tehát e minősítés tartalma az eddigieknél is körvonalazatlanabbá vált - legalábbis számomra.
A koncert egyébként a bő másfél hónapon át tartó IX. Szolnoki Zenei Fesztivál nyitányául is szolgált, ekképpen kétszeresen ünnepi színezetet adva a zenekar és a munkát az alapítás óta megszakítatás nélkül irányító vezető, BALI JÓZSEF fellépésének. (Szolnok városa az utóbbi évtizedben többször is magára vonta a figyelmet, mert saját javára, de az ország épülésére is szolgáló tettekkel mozdította elő a zene, a kultúra ügyét. E várostól immár többé-kevésbé el is várjuk, hogy igyekezzék e tekintetben megfelelni a róla kialakult képnek.) A Muzsika olvasói tíz, illetve öt évvel ezelőtt tájékozódhattak a szimfonikus zenekar helyzetéről, s most, az újabb évfordulóhoz érkezvén ki kell jelentenem, hogy a hallottak határozott fejlődés jeleivel szolgáltak. A műsor (Kodály: Galántai táncok, Petrovics Emil: Concertino trombitára és zenekarra, Mozart: Szöktetés a szerájból - nyitány, Csajkovszkij: Olasz capriccio, Johann Strauss: A denevér - nyitány) kétségtelenül tükrözi a szerkesztői szándékot: keresztmetszetet adni a zenekar sokoldalú munkájából, egyensúlyba hozni a magyar és a nemzetközi repertoár elemeit, mindezt az alkalomhoz illően hatásos, nem túlságosan fajsúlyos, ugyanakkor virtuóz elemekben bővelkedő zenei anyaggal. Jól megindokolható koncepció ez a szükséges számvetéshez, bár a magam részéről legalább ilyen jónak tartottam volna egy, a nagy formátumú építkezést, a szuggesztivitás és kifinomultság megnyilvánulásait is elénk táró programot.
Végső soron a magyar kompozíciók megszólaltatása bizonyult a legörömtelibbnek. Bali József irányításával igazán ízes, vérbő ritmusokkal és nagy kedvvel interpretált Galántai táncokat hallottunk. (Az örömzenélés ezen erénye tette a koncert szép végkicsengésévé a Brahms-ráadást, az örökzöld I. magyar táncot is.) A Petrovics-concerto a szerző vezényletével, GEIGER GYÖRGY fölényes virtuozitású trombitajátékával lelkes fogadtatásra talált a Szigligeti Színház nézőterét megtöltő közönség körében.
Ez alkalommal szerzett benyomásaim alapján a vonós szólamok meglepően tömör, színgazdag hangzását és fejlett játékkultúráját kell kiemelnem elsősorban - öt évvel ezelőtti emlékeimmel összehasonlítva itt lényeges elmozdulást tapasztalok. (Igaz, már ránézésre feltűnő a muzsikusgárda megfiatalodása, felfrissülése.) Ehhez a vonóskarhoz az itt és most hallott fúvósoknak mihamarabb fel kellene zárkózniuk az összeintonáltság, pontosság - egyes esetekben a hangszépség - fejlesztésével. A zenekar egészének játékában pillanatnyilag dominál a lendület, a gyors és erőteljes játék kultusza, a technikai megerősödésből fakadó egészséges öntudat. Ennek a nagy reményekkel kecsegtető, valódi professzionalitás felé mutató határozottságnak feltétlen megtartása mellett érdemes lenne a közeljövőben nagy súlyt fektetniük az árnyalt, bensőséges muzsikálás minden lehetőségének megragadására. Ha így lesz, a 40. évfordulón aligha lehetnek majd kétségeink afelől, hogy a Szolnoki Filharmonikus Zenekar a hivatásosok egyikeként munkálkodik a magyar szimfonikus kultúráért. (Február 26. - Szolnoki Szigligeti Színház)