Muzsika 2001. május, 44. évfolyam, 5. szám, 30. oldal
Porrectus:
Régi-új műfajok - még egyszer
Vajda, Hollós, Gyöngyössy, Kocsár:
kortárs bemutatók a Tavaszi Fesztiválon
 

Régi-új műfajokról írhattam nemrég: versenyműről és vallásos tárgyú szimfonikus kompozícióról (Muzsika 2001/3, 38-39.). Most annyi a különbség, hogy a legújabban bemutatott vallásos darab - Kocsár Miklósé - kórust és szólistákat egyaránt foglalkoztat, illetve, hogy a versenymű (sőt ezúttal versenyművek) mellett recenzióra vár egy Ünnepi nyitány is. Egy szabályos szonátaformában megírt darab...
Mert VAJDA JÁNOS vonószenekari opusza, (hogy elméletieskedő preludálás helyett rögtön a tárgyra térjek) kétségkívül az: szonáta. Ahogy a nagykönyvben írva vagyon. Lassú bevezetővel, energikus főtémával, modulációval a domináns hangnem felé (d után a tonalitás), az expozíció ismétlésével, kidolgozással és reprízzel, ami a lassú bevezető ötletétől visszahoz annak rendje s módja szerint mindent, a megfelelő hangnemi átalakítással. Konzervatívabbat kívánni sem lehet. Íme, az ezredforduló magyar zenéje, mondhatnánk gúnyos mosollyal. Ám ne siessünk az ironikus fölényeskedéssel. Vajda zenéje a maga furcsa módján mégis a mi korunk életérzését közvetíti. Egy hellenisztikus korszakét, amely a múlt bűvöletében él. Orwell ócskásboltjában vagyunk. Törött korallok, hasznavehetetlen csecsebecsék közt válogatunk, nem sejtve, hogy a bolt tulajdonosa, a rokonszenves, tiszteletre méltó öregúr a gondolatrendőrség embere. Egyelőre csak figyel. Ki tudja, mikor csap le, s vitet el a Szeretet Minisztériumába.
Meglehet, Vajda is a gondolatrendőrség embere. A háttérből lesi, vajon hány részletnél csillan fel a hallgató szeme, mikor ismer rá valami régire. Eszébe jut-e Stravinsky Apollónja. Rájön-e, hogy a bevezető motívum a háttérben Offenbach Barcaroláját idézi. Vagy rájön-e a fő turpisságra. Arra nevezetesen, hogy kivétel nélkül minden téma visszavezethető egy lefelé haladó tetrachordra. Ami a bevezetőben dallamként szólal meg, a főtéma basszusává válik, majd melléktémaként újra felülre kerül, csak más ritmikus karakterrel. Ez az alapsejt a közös nevező", amely egymásra vonatkoztatja a sokféle asszociációt keltő anyagot. Játékos, tetszetős muzsika Vajdáé, s ami a legfőbb erénye: úgy "ünnepi", hogy mit sem tud mai politikai ünnepeink avítt dagályáról, patetikus fontoskodásáról. Humor csillog benne. A szónok kacsint egy-egy mondat után, jelezve, nem kell azt egészen komolyan venni, sőt... Megnyugodhatunk. S ebben az esetben cseppet sem valószínű, hogy a szemhéj rángását mindössze ideges "tikk" okozná, mint hajdani, hej, de sokat félreértett-magyarázott kacsintásoknál.
A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében március 26-án rendezett hangverseny kezdődött ezzel a szó igazi értelmében "ünnepinek" nevezhető - mert derűs - muzsikával. A továbbiakban a cimbalom kapta a főszerepet. Az a hangszer, amelyért, tudjuk, Stravinsky lelkesedett, s amelyet "ritka vadállatnak" tartott. Hát ma nem ritka vadállat, annyi szent. Hadseregnyi cimbalmos lépdel immár Rácz Aladár nyomdokaiban. És sok szerző fantáziáját ihleti meg a verő-kalapácsocskák által előcsalható kemény, pengő hangzás.
Ezúttal HOLLÓS MÁTÉ és Gyöngyössy Levente versenyműveit ismerhettük meg, néhány Bach-kompozíció cimbalmos átirata és Ránki György régebbi cimbalomversenye társaságában. Hollós Rapszódia, Elégia és Tánc fedőnévvel látta el új darabját. Az első tétel rondószerű szerkezet, amelyben a cimbalom parlandója a visszatérő főgondolat. Finom, rejtett összefüggések teremtik meg a hallgatóban a zenei anyag egységének érzetét: a cimbalomtéma nem más, mint kissé variált rákfordítása a darab elején megszólaló motívumnak. Ez a motívum dúr alakban jelenik meg, de rögtön pentatonossá (mollossá) változik. Egyfajta fátyolos nosztalgia jellemzi a polimodalitással játszadozó zenét. S a fátyol mintha egy pillanatra el is tűnne: a tétel vége felé már-már idézetszerű kurucos táncdallammal lep meg a szerző. A lassú tételben a pentatónia leplezetlenebb (olykor mintha az előzőleg megismert kromatikusabb melódiák pentatonná simított változatait hallanánk). A zárótétel jólesően eleven, kicsit Honegger világára emlékeztető darab. Nincs benne harsány optimizmus, féktelen lendület - de frissítő hatású a tépelődő lassú után.
"Mintha" - manapság a kortárs zene recenzense sokszor kénytelen leírni ezt a szót. A posztmodernséggel fertőzött kor zenéje állandóan emlékeztet a régire. A fiatal GYÖNGYÖSSY LEVENTE Cimbalomversenyét hallgatva is újra meg újra felsóhajtanánk: "de hiszen ez...." - ám mire megfogalmazzuk a gondolatot, a komponista már másféle ötlettel áll elő, más asszociációt kelt. Legközelebb talán a barokk világához áll a Gyöngyössyé. Helyenként azt hihetnők, a zenekar egy része rendes barokk concertót játszik, csak ezt néhány szólam disszonáns hangjai leplezni igyekeznek. Ugyanakkor az egészséges barokk concerto-önbizalommal szemben az alaphangulat sajátosan feszült, szomorú, mollos. Az egyik alapmotívum a barokk "szomorú" közhelye, a lefelé lépegető kromatika. Ez tér vissza szinte drámai erővel a lassú tétel közepén - s aztán a harmadikban is. A tételek közti motivikus kapcsolatok persze nem csak erre az egyre korlátozódnak. A zárótételnek mindjárt a kezdete visszautal az elsőt nyitó gondolatra. Igen hatásos ez a finálé, s határozottan mókás a vége. Egy pillanatnyi megtorpanás után a bőgő morog-röfög valamit, motívumát átveszik a többiek, s így érkezünk a zárlathoz. Felszabadultan nevethetünk - hogy aztán visszagondolva a hallottakra, hamar lehervadjon arcunkról a vidámság, s maradjanak a nyugtalanító, szorongató érzések.
KOCSÁR MIKLÓS oratóriuma, a Szent Márton püspök dicsérete talán éppen az efféle, nyugtalanító érzésektől akar megszabadítani - felmutatván a hit erejét. A példázat a szentről szól, aki a kora keresztény időkben (316 -17 körül) Savariában született, s akit a nép 371-ben Tours püspökévé választott. Az oratórium magyar szövege - amit a narrátor mond el, egyszerű prózában - semmi más, mit a Szent élettörténete. Ehhez kapcsolódnak a zenekarkíséretes latin kórusok, illetve néhol szólisztikus részletek. Van a darabban egyfajta szándékos naivság. Minden roppant egyszerű. Mintha jámbor lelkeknek kellene elmagyarázni a Nagy Ember példamutatását. Furcsa paradoxon: a naiv egyszerűség legtöbbször ravasz profizmus eredménye. Ezúttal is az. Kocsár hallatlan mesterségbeli tudással építi fel a kartételeket. A zenei szövet mindvégig áttetsző, a szólamszövés logikája első hallásra követhető kortárs zenében járatlan hallgatónak is. Skálákból indul ki a darab, c tonalitású "moduszokból". Ez az "őselem", amelyből minden motívum megszületik. A dallamok időnként gregoriánosak, vagy régi énekekre emlékeztetnek (íme, megint a mintha"-effektus!). A stílus Honegger oratóriumához, a Johannához áll közel (még Johanna kis dalocskájának, a Trimazónak a dallama is felsejlik egyszer). Különösen megkapó a keresztség felvételének elbeszélését követő imitációs kórus, az orgona-utójátékkal lezárt, táncosabb ritmusokban gazdag és bensőséges dallamú ötödik tétel, igen hatásos az ördögi kísértés zenéje, s egészen elementáris a Szent halálát megjelenítő, C-dúr harmóniát és poláris ellentétét szembeszegező részlet. Hogy a végén Kocsár visszahozza a nyitódarab motívumait, azt szinte mondanunk sem kell. S azt is előre megtippelheti a mű hallgatója, hogy a végső zárlat fényes D-dúr lesz, ujjongó Allelujával.
Ami az előadásokat illeti: a szólistáknak csakis hála és elismerés dukál. Szakály Ágnes pompásan játszotta a cimbalomversenyeket, Sütő Anna, Xaver Rivadeneira, Gábor Géza, illetve a prózai szöveget mondó Bánffy György mindent megtett a Kocsár-oratórium sikere érdekében. Jónak, sőt kiválónak találtam az ELTE Bartók Kórusának teljesítményét. Kissé zavarban vagyok ugyanakkor a mindkét koncerten közreműködő Egyetemi Koncertzenekarral. Ha arra gondolok, hogy ez voltaképp amatőr együttes, akkor csak bámulni tudom azt a munkát, amit (a kórust is irányító, s mindkét koncerten dirigáló) Baross Gábor vezetésével végeznek. Ám az objektív igazsághoz hozzátartozik, hogy a hangzás tisztasága, a ritmikai pontosság még bőven hagy kívánnivalót maga után. Főleg a Vajda-darabban éreztem azt, hogy a szólamok túl nehéz feladat elé állítják a muzsikusokat.
Végezetül még egy apróság - a rend kedvéért. A március 16-i koncerten a Mátyás-templomban Kocsár műve után Robert Ray két szerzeménye hangzott el, közülük a Magnificat bemutatóként. Egyik sem lelkesített. Szeretem ugyan a jó jazzt, de nem hiszem, hogy templomba való. Ray semmi esetre sem győzött meg az ellenkezőjéről. Elképzeltem a néhai II. Marcell pápát, aki még Palestrináékat is megfeddte... Alighanem hanyatt-homlok szaladt volna ördögűző tömjénfüstért e dübörgés és visítás hallatán.