Régi-új műfajokról írhattam nemrég: versenyműről és vallásos tárgyú szimfonikus
kompozícióról (Muzsika 2001/3, 38-39.). Most annyi a különbség, hogy a legújabban
bemutatott vallásos darab - Kocsár Miklósé - kórust és szólistákat egyaránt foglalkoztat,
illetve, hogy a versenymű (sőt ezúttal versenyművek) mellett recenzióra
vár egy Ünnepi nyitány is. Egy szabályos szonátaformában megírt darab...
Mert VAJDA JÁNOS vonószenekari opusza, (hogy elméletieskedő preludálás helyett
rögtön a tárgyra térjek) kétségkívül az: szonáta. Ahogy a nagykönyvben írva vagyon.
Lassú bevezetővel, energikus főtémával, modulációval a domináns hangnem felé (d
után a tonalitás), az expozíció ismétlésével, kidolgozással és reprízzel, ami
a lassú bevezető ötletétől visszahoz annak rendje s módja szerint mindent, a megfelelő
hangnemi átalakítással. Konzervatívabbat kívánni sem lehet. Íme, az ezredforduló
magyar zenéje, mondhatnánk gúnyos mosollyal. Ám ne siessünk az ironikus fölényeskedéssel.
Vajda zenéje a maga furcsa módján mégis a mi korunk életérzését közvetíti. Egy
hellenisztikus korszakét, amely a múlt bűvöletében él. Orwell ócskásboltjában
vagyunk. Törött korallok, hasznavehetetlen csecsebecsék közt válogatunk, nem sejtve,
hogy a bolt tulajdonosa, a rokonszenves, tiszteletre méltó öregúr a gondolatrendőrség
embere. Egyelőre csak figyel. Ki tudja, mikor csap le, s vitet el a Szeretet Minisztériumába.
Meglehet, Vajda is a gondolatrendőrség embere. A háttérből lesi, vajon hány részletnél
csillan fel a hallgató szeme, mikor ismer rá valami régire. Eszébe jut-e Stravinsky
Apollónja. Rájön-e, hogy a bevezető motívum a háttérben Offenbach Barcaroláját
idézi. Vagy rájön-e a fő turpisságra. Arra nevezetesen, hogy kivétel nélkül minden
téma visszavezethető egy lefelé haladó tetrachordra. Ami a bevezetőben dallamként
szólal meg, a főtéma basszusává válik, majd melléktémaként újra felülre kerül,
csak más ritmikus karakterrel. Ez az alapsejt a közös nevező", amely egymásra
vonatkoztatja a sokféle asszociációt keltő anyagot. Játékos, tetszetős muzsika
Vajdáé, s ami a legfőbb erénye: úgy "ünnepi", hogy mit sem tud mai politikai ünnepeink
avítt dagályáról, patetikus fontoskodásáról. Humor csillog benne. A szónok kacsint
egy-egy mondat után, jelezve, nem kell azt egészen komolyan venni, sőt... Megnyugodhatunk.
S ebben az esetben cseppet sem valószínű, hogy a szemhéj rángását mindössze ideges
"tikk" okozná, mint hajdani, hej, de sokat félreértett-magyarázott kacsintásoknál.
A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében március 26-án rendezett hangverseny
kezdődött ezzel a szó igazi értelmében "ünnepinek" nevezhető - mert derűs - muzsikával.
A továbbiakban a cimbalom kapta a főszerepet. Az a hangszer, amelyért, tudjuk,
Stravinsky lelkesedett, s amelyet "ritka vadállatnak" tartott. Hát ma nem ritka
vadállat, annyi szent. Hadseregnyi cimbalmos lépdel immár Rácz Aladár nyomdokaiban.
És sok szerző fantáziáját ihleti meg a verő-kalapácsocskák által előcsalható kemény,
pengő hangzás.
Ezúttal HOLLÓS MÁTÉ és Gyöngyössy Levente versenyműveit ismerhettük meg, néhány
Bach-kompozíció cimbalmos átirata és Ránki György régebbi cimbalomversenye társaságában.
Hollós Rapszódia, Elégia és Tánc fedőnévvel látta el új darabját. Az első
tétel rondószerű szerkezet, amelyben a cimbalom parlandója a visszatérő főgondolat.
Finom, rejtett összefüggések teremtik meg a hallgatóban a zenei anyag egységének
érzetét: a cimbalomtéma nem más, mint kissé variált rákfordítása a darab elején
megszólaló motívumnak. Ez a motívum dúr alakban jelenik meg, de rögtön pentatonossá
(mollossá) változik. Egyfajta fátyolos nosztalgia jellemzi a polimodalitással
játszadozó zenét. S a fátyol mintha egy pillanatra el is tűnne: a tétel vége felé
már-már idézetszerű kurucos táncdallammal lep meg a szerző. A lassú tételben a
pentatónia leplezetlenebb (olykor mintha az előzőleg megismert kromatikusabb melódiák
pentatonná simított változatait hallanánk). A zárótétel jólesően eleven, kicsit
Honegger világára emlékeztető darab. Nincs benne harsány optimizmus, féktelen
lendület - de frissítő hatású a tépelődő lassú után.
"Mintha" - manapság a kortárs zene recenzense sokszor kénytelen leírni ezt a szót.
A posztmodernséggel fertőzött kor zenéje állandóan emlékeztet a régire. A fiatal
GYÖNGYÖSSY LEVENTE Cimbalomversenyét hallgatva is újra meg újra felsóhajtanánk:
"de hiszen ez...." - ám mire megfogalmazzuk a gondolatot, a komponista már másféle
ötlettel áll elő, más asszociációt kelt. Legközelebb talán a barokk világához
áll a Gyöngyössyé. Helyenként azt hihetnők, a zenekar egy része rendes barokk
concertót játszik, csak ezt néhány szólam disszonáns hangjai leplezni igyekeznek.
Ugyanakkor az egészséges barokk concerto-önbizalommal szemben az alaphangulat
sajátosan feszült, szomorú, mollos. Az egyik alapmotívum a barokk "szomorú" közhelye,
a lefelé lépegető kromatika. Ez tér vissza szinte drámai erővel a lassú tétel
közepén - s aztán a harmadikban is. A tételek közti motivikus kapcsolatok persze
nem csak erre az egyre korlátozódnak. A zárótételnek mindjárt a kezdete visszautal
az elsőt nyitó gondolatra. Igen hatásos ez a finálé, s határozottan mókás a vége.
Egy pillanatnyi megtorpanás után a bőgő morog-röfög valamit, motívumát átveszik
a többiek, s így érkezünk a zárlathoz. Felszabadultan nevethetünk - hogy aztán
visszagondolva a hallottakra, hamar lehervadjon arcunkról a vidámság, s maradjanak
a nyugtalanító, szorongató érzések.
KOCSÁR MIKLÓS oratóriuma, a Szent Márton püspök dicsérete talán éppen az
efféle, nyugtalanító érzésektől akar megszabadítani - felmutatván a hit erejét.
A példázat a szentről szól, aki a kora keresztény időkben (316 -17 körül) Savariában
született, s akit a nép 371-ben Tours püspökévé választott. Az oratórium magyar
szövege - amit a narrátor mond el, egyszerű prózában - semmi más, mit a Szent
élettörténete. Ehhez kapcsolódnak a zenekarkíséretes latin kórusok, illetve néhol
szólisztikus részletek. Van a darabban egyfajta szándékos naivság. Minden roppant
egyszerű. Mintha jámbor lelkeknek kellene elmagyarázni a Nagy Ember példamutatását.
Furcsa paradoxon: a naiv egyszerűség legtöbbször ravasz profizmus eredménye. Ezúttal
is az. Kocsár hallatlan mesterségbeli tudással építi fel a kartételeket. A zenei
szövet mindvégig áttetsző, a szólamszövés logikája első hallásra követhető kortárs
zenében járatlan hallgatónak is. Skálákból indul ki a darab, c tonalitású
"moduszokból". Ez az "őselem", amelyből minden motívum megszületik. A dallamok
időnként gregoriánosak, vagy régi énekekre emlékeztetnek (íme, megint a mintha"-effektus!).
A stílus Honegger oratóriumához, a Johannához áll közel (még Johanna kis dalocskájának,
a Trimazónak a dallama is felsejlik egyszer). Különösen megkapó a keresztség felvételének
elbeszélését követő imitációs kórus, az orgona-utójátékkal lezárt, táncosabb ritmusokban
gazdag és bensőséges dallamú ötödik tétel, igen hatásos az ördögi kísértés zenéje,
s egészen elementáris a Szent halálát megjelenítő, C-dúr harmóniát és poláris
ellentétét szembeszegező részlet. Hogy a végén Kocsár visszahozza a nyitódarab
motívumait, azt szinte mondanunk sem kell. S azt is előre megtippelheti a mű hallgatója,
hogy a végső zárlat fényes D-dúr lesz, ujjongó Allelujával.
Ami az előadásokat illeti: a szólistáknak csakis hála és elismerés dukál. Szakály
Ágnes pompásan játszotta a cimbalomversenyeket, Sütő Anna, Xaver Rivadeneira,
Gábor Géza, illetve a prózai szöveget mondó Bánffy György mindent megtett
a Kocsár-oratórium sikere érdekében. Jónak, sőt kiválónak találtam az ELTE
Bartók Kórusának teljesítményét. Kissé zavarban vagyok ugyanakkor a mindkét
koncerten közreműködő Egyetemi Koncertzenekarral. Ha arra gondolok, hogy
ez voltaképp amatőr együttes, akkor csak bámulni tudom azt a munkát, amit (a kórust
is irányító, s mindkét koncerten dirigáló) Baross Gábor vezetésével végeznek.
Ám az objektív igazsághoz hozzátartozik, hogy a hangzás tisztasága, a ritmikai
pontosság még bőven hagy kívánnivalót maga után. Főleg a Vajda-darabban éreztem
azt, hogy a szólamok túl nehéz feladat elé állítják a muzsikusokat.
Végezetül még egy apróság - a rend kedvéért. A március 16-i koncerten a Mátyás-templomban
Kocsár műve után Robert Ray két szerzeménye hangzott el, közülük a Magnificat
bemutatóként. Egyik sem lelkesített. Szeretem ugyan a jó jazzt, de nem hiszem,
hogy templomba való. Ray semmi esetre sem győzött meg az ellenkezőjéről. Elképzeltem
a néhai II. Marcell pápát, aki még Palestrináékat is megfeddte... Alighanem hanyatt-homlok
szaladt volna ördögűző tömjénfüstért e dübörgés és visítás hallatán.
|