Muzsika 2000. október, 43. évfolyam, 10. szám, 49. oldal
In memoriam Franco Donatoni (1927-2000)
 

"Nagyon sok a zeneszerző, de nagyon kevesen vannak, akik meghallgatják a zenéjüket. Akkor miért ír a zeneszerző? Pénzért? A karrier kedvéért? A barátoknak? Barát is kevés van. Önmagának ír? Mondjuk ki: azért ír, mert szereti ezt csinálni, és mert nem ért máshoz. Vagyis nem lehetne sem munkás, sem hivatalnok, sem sportoló, sem űrhajós, sem más.
A zeneszerző, még azelőtt lesz zeneszerzővé, mielőtt elkezdene zeneszerzést tanulni. Nem azért válik zeneszerzővé, mert tanult zenét és zeneszerzést, hanem azért tanul zenét és zeneszerzést, mert zeneszerzőnek született. Tehát nem a pénzért, nem a karrierért, vagy mert az édesanyja ezt szeretné, vagy egyéb titkos okok miatt komponál, hanem fiziológiai szükséglete, hogy írjon."

"Zenét írni valójában könnyű, de nagyon sok türelem, szorgalom, akarat, szigorúság, hűség és őszinteség kell ahhoz, amit csinálunk. Ha csak néhány percet is, de minden áldott nap írni kell, és nem szabad az ihletre várni. Igaz, hogy őseink a Múzsákat hívták segítségül, de a Múzsák csak akkor jönnek, ha elkezdünk dolgozni. Mindig írni kell, akkor is, ha hiányzik az inspiráció, akkor is, ha betegek vagyunk. A zeneszerzés életünk része."

"Az alkímia egyik szabálya, hogy anyagot mindenütt lehet találni, még a szemétben is. Nem az anyag érdekes önmagában (mint az ólom az alkímiában), hanem az anyag átalakulása. Át kell alakítani! Ezt a transzformációt kettős irányban kell értenünk: oda és vissza. A zeneszerző tevékenysége hat a zenei anyagra és az anyag visszahat a zeneszerzőre. Ha átalakítunk valamit, az a valami át fog alakítani bennünket is. Természetesen mielőtt hozzáfogunk, éreznünk kell a változtatás kényszerét."

"Egy darab írásához elég egyetlen ötlet. Nem szabad pazarolni az ötleteket, mert abból a végén nagy összevisszaság lesz. Amikor valaki választ egy szabályt, egy bizonyos rendet, azt követnie kell. Nem lehet csak úgy írni, ahogy eszünkbe jut, mondván: "így érzem, és kész". Valamiféle szabályt, rendet kell választanunk. Ebből kell kiindulni, ehhez kell a fantázia és a művészi érzék. Nekem például nincs sok fantáziám, viszont nagyon konok vagyok, ragaszkodom a rendhez, amit vállaltam. Először kialakítom a rendet, aztán kicsit megzavarom.
Van egy zen-történet a kertészről, aki gondos alapossággal csinált rendet a kertben. De miután tökéletes rendbe tette a kavicsokat, a sövényt és a gyepet, mégis úgy érezte, valami nincs jól. Nem volt elégedett. Ekkor észrevett a kert sarkában egy fűzfát, odament, megrázta - és mivel éppen ősz volt, néhány levél lehullott a földre. Csak ezután érezte úgy, hogy tényleg rend van."

"A szorgalomban, a kemény munkában hiszek. Nagyon sokat követelek a tanítványaimtól is. Láttam növendékeket, akik igen jó képességekkel sehová sem jutottak, míg kevésbé tehetségesek kitűnő eredményeket értek el. Én sem voltam nagyon tehetséges, az első szolfézs-elmélet-vizsgámon megbuktam. Amikor nagyon fiatalon hegedülni tanultam, én voltam a tanárom réme. Nem sikerült rendesen meghúznom a vonót, nem tudtam jól tartani a hangszert, és örökre megfejthetetlen rejtélynek tűnt számomra a hangolás. Igaz, soha semmilyen tárgyból nem voltak jó tanáraim. Akkor sem, amikor a milánói Konzervatóriumba mentem zeneszerzést tanulni.
1946-ot írtunk. A háború nemrég véget ért. Vonattal jártam be Milánóba. Abban az időben még gőzmozdonyok közlekedtek, a vagonokból hiányzott az ablaküveg, és a szerelvények mindenféle árut is szállítottak. A vonat mintegy hat óra alatt tette meg a Veronától Milánóig tartó, 150 kilométeres utat. A vonat éjjel 1.30-kor indult és reggel 7.30-kor érkezett meg. Csupa füst és korom lettem. Egy táskával és egy termosz tejeskávéval utaztam, mert reggelire nem volt pénzem. A tanáromra várnom kellett: 10-kor érkezett és 12-kor befejezte az órát. Ez az idő néha arra sem volt elég, hogy megmutassam neki mindazt, amit hoztam. Legfeljebb a hibákra hívta föl a figyelmemet. De a hibákat nem nehéz megtalálni; megoldást találni rájuk - az a nehéz...
Aztán ebédelni mentem a kollégiumba. Ha volt szabad ágy, ott alhattam, ha nem, visszamentem az állomásra, és a harmadosztályú váróteremben töltöttem az éjszakát, mert a zongoraórám másnap volt, ahová természetesen félig alva érkeztem meg, és a tanárom a könyökével bökdösött, hogy ébren maradjak."

"Miután Milánóban rosszul éreztem magam, Bolognába mentem tanulni. Tanáraim itt sem sokban különböztek az előbbiektől, megvoltak a maguk korlátjai. De a bolognai időszakra mégis szívesen emlékszem. Itt ismerkedtem meg és kötöttem életre szóló barátságot Goffredo Petrassival és Bruno Madernával. Nem voltak a tanáraim, a legtöbbet mégis tőlük tanultam."

"Ha arra a 45 évre gondolok, amit tanítással töltöttem, el kell mondanom, hogy az első időkben nagyon szigorú voltam. Az eredmény az lett - ahogy azt egyszer egy kritikus megfogalmazta -, hogy növendékeim mind kis Donatonikká váltak. Sokat gondolkoztam akkor ezen, és rájöttem, hogy a hiba az én túlzott szigorúságomból adódik, Azóta megpróbálok segíteni a növendékeimnek, hogy rátaláljanak önmagukra. Amikor zeneszerzést tanítok, rábízom a tanítványaimra, hogy milyen stílusban írják a darabjaikat. Az alapokból indulok ki: az anyagból, ami minden és egyben semmi. Minden, mert nem lehet zenei anyag nélkül írni, és egyben semmi, mert minden anyag jó. Az a fontos, hogyan bánunk vele, hogyan formáljuk meg. Csak azt kívánom, hogy ne legyen ellentmondás a vállalt koncepció és az elért eredmény között. Minden darab egyéniség, és mint minden individuumnak, megvan a saját története."

Földes Judit fordítása