Muzsika 2000. október, 43. évfolyam, 10. szám, 17. oldal
Porrectus:
Közösségi zene
Jeney Zoltán: Halotti szertartás
 

Csak azért nem írhatom: nagy mű született, mert Jeney Zoltán Halotti szertartása még nincs teljesen készen. Születőben ("bontakozóban") van: a zeneakadémiai koncert közönsége körülbelül a felét hallhatta. Információim szerint ennél jóval több készült el, de különféle nehézségek miatt a szerző egyelőre lemondott az előadásról (nevezzük néven a dolgokat: például azért, mert nem volt időben elegendő pénz a szólamanyag elkészítéséhez).
Miután az 1979 óta folyamatosan munkában lévő monumentális kompozícióból több kisebb-nagyobb rész korábban is elhangzott, a kritikusok már sok fontos megállapítást elmondhattak e nyilvánvalóan Magnum Opusnak szánt alkotással kapcsolatban. Különösen tanulságos e tekintetben az 1994-es, Menuhin vezényelte koncert recenziója Kroó Györgytől (Új Zenei Újság, 1994. március 20.), illetve Farkas Zoltántól (Muzsika, 1994/5). De e sorokat írva immár hivatkozhatom Csengery Kristóf friss kritikájára is (Új Zenei Újság, 2000. szeptember 2.). Egyik említett szerzővel sincs vitázni valóm. Kivétel nélkül nagy elismeréssel értékelték Jeney zenéjét, s véleményüket sok szempontból hasonló érvekkel támasztották alá. Csatlakozom hozzájuk.
Legalább hat okból-megfontolásból gondolom úgy, hogy a Halotti szertartás nem csupán a szerző életművében, hanem a magyar, sőt az egyetemes zeneirodalomban is jelentős alkotás.
1. Az utóbbi évtizedek tapasztalata azt mutatja, nagyobb szabású művek esetében ritkán sikerül az egységesség és változatosság emberi léptékű-mértékű egyensúlyát megtalálni. Cocteau mondotta volt: "Vannak hoszszú művek, amelyek rövidek". Voltaképp ez volna a feladat: olyan hosszú művet teremteni, amelyet a közönség "rövidnek" érez. Jeney egyfajta megoldásra most kétségkívül rátalált. Ez pedig - ahogy maga is nyilatkozta, például Albert Gizella kérdéseire válaszolva (Új Zenei Újság, szeptember 2.) - a régi passiókéra emlékeztető szerkesztésmód. Az nevezetesen, hogy sokféle, első hallásra igen különböző anyag arányos módon (de soha nem kiszámíthatóan) váltakozva, világos visszautalásokkal teremt a hallgatóban nagyforma-érzetet. A stiláris egységet több szálon sikerül létrehozni. Egyrészt gregorián melódiák, másrészt egy 128 hangból álló, mottóként bemutatott hangsorozat sokoldalú felhasználásával. Olyan szerepet játszanak ezek az alapdallamok, mint matematikai egyenletekben a közös nevező. Látszólag távoli képleteket vonatkoztatnak egymásra, tesznek összemérhetővé. Akad tétel, ahol első hallásra világos a mottóval vagy a gregoriánnal való öszszefüggés. Másutt a kottát bújva is nehezen fedezhető fel - ha felfedezhető egyáltalán. De a háttérből mégis biztonságot sugároz.
Ugyanakkor a textúrák elképesztően változatosak. Az egyikben a rézfúvók arany színe dominál, a másik ezüstösen cseng, a harmadik szikár kánonszerkezet, alap, tükör-, rák- és ráktükörfordítással, igazi intellektuális zene, a negyedik szinte érzékien mozgalmas. Bársonyos és bolyhos, sima és rücskös, szinte tapintható zenei szövetek követik egymást. Ókori görög, bizáncias vagy közel-keleti hangzásvilág elevenedik meg, egyszer zsidó kantillációra, máskor a katakombák ókeresztény szertartásaira asszociálhatunk.
2. Mindez persze azt is jelenti: Jeney zenéje ezúttal szokatlanul attraktív. Mindig voltak a zenetörténetben arisztokratikusabb és demokratikusabb irányzatok; és szerzők, akik egyfajta józan középutat kerestek a kettő közt. Nem hiszem, hogy bármelyik magatartást eleve magasabbrendűnek lehetne tekinteni a többinél. Musica communára és musica riservatára koronként szükség van. Mégis, a legnagyobb hatású, legmaradandóbb remekművek - erre tanít a múlt - általában nem "szélsőséges" álláspontról születtek. "A közönségre éppoly kevéssé vagyok tekintettel, mint ő énrám. Tudom, hogy létezik, és zavar, ha csak akusztikai okokból nem nélkülözhetetlen (üres teremben a zene nem »szól«)". Schoenbergnek ez a nézete igazán tiszteletre méltó - de maga sem követte később. Belátta, hogy Mózesnek nem lehet igaza. Az nem igazság, amit képtelenek vagyunk másokkal közölni. Áron demagógiája sem igazság persze, s dühítő, ha Áron látszatra felülkerekedik. De ellene nem védekezhetünk sértett kiválasztottság-tudattal, s dadogva elmondott, homályos fogalmakkal.
3. Hogy Jeney zenéje ezúttal (elvtelen kompromisszumok, lapos "középutasság" nélkül) a nagyközönség számára tetszetősebb, érthetőbb, átélhetőbb, az nem kis mértékben annak is köszönhető, hogy időnként egy-egy megoldása hallatlanul egyszerű, lapidáris. Ugyanaz a szerző, aki tizenhatszólamú kánont ír és kora reneszánsz nagymesterek módján proporciós ritmusarányokkal operál, egyszercsak unisono hangokkal mer átvezetni két tétel közt; vagy egyetlen fisz hangon recitáltatja (nyolcadnyi eltolódásokkal) a kórus szólamait. Berg Wozzeckje juthat eszünkbe. Egy alapjában véve bonyolult, zsúfoltan szőtt muzsika, amelyben egyszer csak ott az unisono: a teljes zenekar h crescendója - egy elementárisan hatásos effektus. Egyébként Bartók mondta egykor: "minden igyekezettel azt kell ma keresnünk, amit zseniális egyszerűségnek lehetne nevezni". Ezek a szavak semmit sem vesztettek aktualitásukból.
4. Jeney darabjában nincsenek szándékosan régies harmóniák, dúr-moll fordulatok, sőt akad részlet, ahol tizenkéthangú Mutterakkord szól a háttérben. Mégis: a darabot alapjában véve tonálisnak halljuk. Hosszan lehetne elemezni például a mottót. Ennek hangsorozata ugyan (ha jól tudom) komputeres eljárásokkal jött létre, vagyis nem a szerző szubjektív akarata szerint, nem az ihlet szent parancsára vagy az önkifejezés vágyától vezéreltetve - mégis, úgy, ahogy előttünk áll, logikus folyamatnak tűnik. Jobb híján úgy mondanám: élő hangi szervezetnek (bevallom, nem jártam utána, a szerző mennyire avatkozott be utólag, mit retusált a gép adta soron). A tonalitás világosan d, ettől kicsit lendül el mindkét irányban az első frázis, a második hangsúlyozza a moll jelleget, s a korábbi cisz helyetti c-vel, egy f-d-c fordulattal pentaton ízt ad a dallamnak, ezután moduláció következik…
5. Tanulságos Jeney műve abban a tekintetben is, ahogy a komponista a szöveggel bánik. Nálunk hosszú időn át az a felfogás uralkodott, hogy a szöveges zenében a szerző köteles a hangsúlyrendhez, lejtéshez maximálisan igazodó prozódiát kialakítani, s ha jót akar, érdemes a szavak tartalmát zenei eszközökkel mintegy "elmélyítenie". A vulgarizáló hajlamú elemzők határtalan örömmel fedeztek fel kórusművekben "madrigalizmusokat" - mintha az efféle "kifejezés" jelenléte, gyakorisága volna a zenemű minőségének fokmérője. Voltaképp a Schola Hungarica fellépése, a mellőzött gregoriánnak a zenei köztudatba való visszahozatala, Dobszay László ezzel, illetve a prozódiával kapcsolatos előadásai kezdtek idehaza változtatni ezen a szemléleten. Jeney, aki éppen a Schola felkérésére írta a mostani mű első részletét, természetesen a szöveg és dallam kapcsolatának azt a megoldását követi, amelyre a gregorián (illetve bizonyos értelemben Stravinsky) ad példát. Dallamai nem simulnak rá a szavakra - de azért nem is törik okvetlenül kerékbe a prozódiát. Ha a kettő ellentétbe kerülne, gyakran a dallami szempontok az elsődlegesek. Illetve az, hogy az egyes szóhoz való alkalmazkodás helyett a dallam nagyobb - mondatnyi, bekezdésnyi - egységeket fogjon át. Ami a "kifejezést" illeti, a minta itt is a gregorián, illetve Stravinsky. Az egyes szavak "érzelmi töltése" Jeney számára érdektelen. A zenének hite szerint nem lényegi feladata efféle érzelmi satírozgatás. Az "egészet" kell megragadni, a helyzetet, amelyben a szöveg elhangzik. Jeney műve közösségi zene - s mint ilyen, nem lehet szentimentális. Mert a közösségben nem a magánérzelmek összegződnek.
Ugyanakkor akadnak részletek, ahol - akárcsak Stravinsky - Jeney is megenged magának apróbb utalásokat. A De profundis clamavi bevezetője például aligha véletlenül a "mélyből kiált". S talán nem véletlen, hogy a mottóban az egyetlen nagyobb hangköz, egy emfatikus kisszeptim éppen arra a szóra esik: "és beleszeretett". (Már Farkas Zoltán észrevette, szóvá tette ezt, igaz, ő egy picit rosszallóan, mondván, a részlet kirí a környezetből. Ebben az esetben nem adok neki igazat. Úgy hiszem, ilyen apróságok gazdagítják a művet.)
6. Végül még egy, ma sokat emlegetett szempont. A Halotti szertartás sikeres kísérlet arra, hogyan lehet a mai muzsika alapjában véve internacionális nyelvezetét nemzeti jellegzetességekkel úgy érdekesebbé tenni, hogy a "magyarosság" ne a Halászbástyán német turistáknak kínált matyó bigyó képzetét keltse a hallgatóban. Jeney a magyar örökség legértékesebb rétegeihez nyúl. Félreérthetetlenül a régi magyar énekek világát tudja felidézni, s tökéletesen tudja ezt a motívumkincset integrálni zenéje szervezetébe. A Halotti szertartás ízig-vérig magyar zene - csak itt, nálunk születhetett, a 21. század küszöbén. Olyan mű, amely nem handabandázó külsőségekkel, hanem méltó módon ünnepli a magyar millenniumot. Amelyre külföldiek előtt politikai pártállástól függetlenül büszkék lehetünk - mi, mindannyian. (Augusztus 28. - Zeneakadémia. Előadók: Jónás Krisztina, Károlyi Katalin, Fekete Attila, Busa Tamás, Fried Péter; Ars Longa Kamarakórus, művészeti vezető Soós András; a Magyar Rádió és Televízió Énekkara és Szimfonikus Zenekara, karigazgató Strausz Kálmán, vezényelt Kovács János.)