Muzsika 2000. október, 43. évfolyam, 10. szám, 4. oldal
Csengery Kristóf:
Omnia ex uno
Beszélgetés Soproni Józseffel (1)
 

Család, szülőváros
- Mivel foglalkozott Tanár úr családja? Milyen ősökre tekint vissza, mit kapott tőlük?
- Anyám szülei szőlőtermesztéssel foglalkoztak, apám családja évszázadok óta Sopronban és környékén élt: erdészek voltak. A család oldalága máig ezt a mesterséget űzi. Dédapámat vadorzók lőtték le a városi erdők egyikében, nagyapám azonban pallér lett egy neves építőcégnél. 1909-ben, mikor a soproni klasszicista színházat Medgyaszay István tervei alapján, szecessziós stílusban átépítették, nagyapám is részt vett a munkában. Nagyanyám sokat mesélt a családról. Az ő nagyanyja doborjáni volt - ezt hallva már annak idején is Liszt jelent meg lelki szemeim előtt.
- Otthon milyen nyelven beszéltek?
- A mi időnkben a család egyformán használta a magyart és a németet. Nagyszüleim is beszéltek magyarul, de nem elég jól. Mi, gyerekek sokszor nevettünk, mikor az öregek megkérdezték, ezt vagy azt hogyan kell helyesen mondani.
- Hogyan emlékszik a szüleire?
- Édesapámat egészen különleges embernek tartottam: hallgatag volt, de amikor megszólalt, annál lényegesebb dolgokra figyelmeztetett. A családban ő játszotta a meghatározó szerepet. Anyámat hihetetlen érzékenység jellemezte: áradt belőle a szeretet. Ő sem beszélt sokat, mégis bensőséges kapcsolatot tudott velünk kialakítani. Apám távolságot tartott, szigorú volt, szavai mélyen belém vésődtek. Amikor háborús szelek kezdtek fújni, óvott bennünket mindenfajta politikától. Mélyen lesújtotta, hogy a nácizmus egyre inkább elárasztotta Magyarországot, és végül a németek bevonulása is bekövetkezett. Ugyanezzel a keserűséggel fogadta 1948 változásait is. Nem politizált, de mindenről tisztán körvonalazott véleménye volt. Bennünket különösen a szélsőségektől óvott. Gyakran hallottuk tőle: csak a dolgotokat végezzétek. Olyan családban nevelkedtem, amelyben soha senkire nem tettek megjegyzést vallása, faji hovatartozása vagy anyanyelve miatt. Ez rendkívül sokat jelentett nekem.
- Mindez talán azzal is összefügg, hogy Sopron több kultúra metszéspontjában helyezkedik el: lehet, hogy az ott lakók gondolkodásában eleve erősebb szerepet játszott a tolerancia?
- Ezt bátran állíthatom. Sopronban nemcsak magyar és német ajkúak éltek, rengeteg horvát is költözött a környékre - tele volt velük a piac. A harmincas években apai nagyanyámat sokszor elkísértem a piacra. Csodálatosan éreztem magam ott: színes, gazdag és mozgalmas világ volt.

Zenei tanulmányok, gimnázium
- Akadt-e muzsikus a családban?
- Anyai dédapám testvéreivel esküvőkön és más ünnepi alkalmakkor zenélt. Ennyit tudok csupán - meg azt, hogy apám egyik unokatestvére katonazenész lett Szombathelyen: nagybőgőzött. A családtól nem a zenét kaptam örökségül, hanem a munka különleges szeretetét és megbecsülését.
- Hogyan kezdődtek zenei tanulmányai?
- Úgy, hogy nem kezdődtek el... Apám gépészi állást kapott az Isteni Megváltó Leányainak lánynevelő intézetében, így kerültem az apácák vezette óvodába. Egyikük hegedült: megigézve figyeltem a játékát. Zongora a másik épületben volt, ahol laktunk: ezen kezdtem játszani mindazt, amit az óvodában hallottam - mindjárt két kézzel, a magam rögtönözte kísérettel, valamennyi hangnemben... Hároméves koromban a szüleim vettek nekem egy gyári hegedűt. Ott csillogott a karácsonyfa alatt: a kép ma is tisztán jelenik meg előttem. Azonnal odarohantam, játszani próbáltam rajta, de rá kellett döbbennem, hogy ez nem igazi hangszer, csupán játék. Csalódottan csaptam le, és soha többé nem vettem a kezembe.
- Nem ragaszkodott ahhoz, hogy mégis hegedülni tanulhasson?
- A harmóniák kezdtek érdekelni, ez pedig a billentyűs hangszerek felé terelt. Ötéves koromig a magam örömére zongoráztam - akkor többen javasolták, hogy ezt a gyereket taníttatni kellene. Kossow Mária lett a zenetanárom. Régi soproni család sarja volt. Lánya, dr. Szeles Endréné Basinszky Erzsébet otthonában - ápolva a több évtizedre kényszerűségből megszakadt hagyományt - ma is házi hangversenyeket rendez: 9. vonósnégyesemet is náluk mutatta be néhány éve az Auer Kvartett. Kossow Mária játékos zenei óvodát vezetett - ezt a módszert azonban nem nekem találták ki: számomra a zene kezdettől valami komolyabbat jelentett, nem játékot. Ezután következett a zeneiskola: ma is hálás vagyok Hernfeldné Christian Elza tanárnőnek, aki néha ráütött a kezemre, mert nem tartottam elég szépen... Ő tanított meg a billentésre és a zongorahang kiművelésére. Zongoristát akart nevelni belőlem, de hamar rájött, hogy engem nem a zongorázás, maga a zene érdekel.
- A Zeneakadémia előtt két fontos helyszínt kell még említenünk: a városi zenekart és a templomot...
- Születésemkor Sopronban már régóta élénk zeneélet zajlott. A város - az országban talán elsőként - 1829-ben alapított zeneegyesületet, amely később felvette Liszt Ferenc nevét. Ez tartotta fenn a zeneiskolát - ide jártam én is, ösztöndíjjal. Horváth József volt az igazgató: széles látókörű muzsikus volt, hegedűművész, aki vezényelt, sőt komponált is. Már 14-15 éves koromban bevont a közös munkába: dalkíséret, kamarazene, korrepetálás a kórussal, zenekari continuo-játék - ilyen feladatokat kaptam.
- Milyen volt a Városi Szimfonikus Zenekar repertoárja?
- Horváth József igen korán, 1947-ben műsorra tűzte a Psalmust, Kodály Te Deumát pedig a pesti bemutató után elsőként szólaltatta meg vidéken. De a zenekar játszotta a teljes klasszikus repertoárt (Haydn-oratóriumok, Mozart-requiem), Lisztet, sőt Fischer Annie szólójával Bartók 3. zongoraversenyét is előadták. Horváth József elvezényelte főiskolás koromban írt Divertimentómat; két dalomat pedig kifejezetten a városi zenekar kedvéért hangszereltem meg. Rendkívüli társaság volt ez, ami az összetartozást illeti! A kottapultok mögött az ügyvédtől a gazdapolgárig ott ültek a város zeneszerető lakói: a gazdaréteg adta a fúvósok zömét, az értelmiség a vonósokat. Olykor persze szükség volt kisegítőre: ha több fúvós, netán angolkürt vagy hárfa szerepelt a partitúrában.
- Mit jelentett Tanár úr számára a templomi orgonajáték?
- Tízévesen kezdtem templomban orgonálni - korábban nem lehetett, mert kis növésű voltam, és sokáig nem ért le a lábam a pedálokhoz. Ez a tevékenység mindenekelőtt abban segített, hogy elsajátítsam a zenei anyaggal való szuverén bánásmódot: a rögtönzést, a transzponálást, a hallottak azonnali felidézését - a zenei gyakorlat egy fontos fejezetét. Diákkoromban sok templomban orgonáltam: akkor még voltak diákmisék, ezeken is játszottam. Pedálozni Bach-műveken tanultam meg.
- Autodidaktaként?
- Igen. Manuális nehézségeim nem voltak, a pedáljátékot pedig egyedül is meg lehet tanulni. A templomokban természetesen pezsgett a kórusélet: Haydnt énekeltek - Nelson-mise, Teremtés-mise -, és persze a kisebb mesterek kompozícióit. Olykor Mozart Requiemje is elhangzott. A domonkosoknál érdekes bemutatók zajlottak: ott adtuk elő többek közt első misémet (1952-ből), magam orgonáltam benne. Apámtól örököltem érdeklődésemet a szerkezetek iránt: nemcsak az orgonajáték érdekelt, de a hangszer működése is - később részt vettem néhány soproni orgona átépítésében.
1941 és 1949 között a soproni Széchenyi Gimnáziumba jártam. Az alma materre úgy emlékszem, mint nagyon jó iskolára: sokat követeltek, nem voltak elnézőek, de lehetett velük párbeszédet folytatni. Szerettem az osztályfőnökömet, Emmer Józsefet, aki latint és németet tanított. Hogy a latinitásban annyira elmerültem, többek közt annak köszönhető, hogy ő olyan intenzíven foglalkozott velünk. Ennek eredményeként szellemi érdeklődésem Sopronban - egy olyan városban, ahol a római emlékek sem ritkák - kezdettől a latin nyelvhez kapcsolódott. Innen már nem számított nagy ugrásnak Ovidiust megzenésíteni.

Kitérő: rajz, építészet
- A gimnáziumi években egyértelműnek számított, hogy a Zeneművészeti Főiskolára felvételizik?
- Soha nem gondoltam másra. Nem is pályaválasztás volt ez, inkább állapot, amelyben éltem: az, hogy muzsikus vagyok.
- A család elfogadta ezt?
- Igen, bár mint később megtudtam, édesapám a hátam mögött megkérdezte Horváth Józsefet, jó lesz-e ez így... Megnyugtató választ kapott. A gimnáziumi évekhez kapcsolódva kell elmondanom, hogy ebben az időszakban kezdtem rendszeresen komponálni. És még valami, a tágabban értelmezett alkotó tevékenység területéről: nemcsak zenével foglalkoztam, hanem sokat rajzoltam is. Sőt - ezt kevesen tudják rólam - papírmaséból házakat, egész házsorokat, templomokat építettem, hogy a térbeliségben megjelenő alkotást magam érezhessem, az ujjaim hegyén.
- Egy korábbi interjúban talán ezért mondta: nem mindig időben éli meg a zenét, gyakran inkább térélményként.
- Valóban így van. Számomra mindenfajta zenei alkotás háromdimenziós élmény. Kiváltképp az, ami a magam képzeletében jelenik meg. Mikor a darab elkezdődik, belépek egy kapun. Ha már bent vagyok, szétnézek, és látom az irányokat, amelyek felé a kapu vezet. Végigpillanthatok a boltozatokon, a pilléreken (minden kompozíciónak vannak pillérei), az oszlopokon. Ami az időt tagolja, tagolja a teret is - a kettő ugyanaz. Aztán itt vannak az építményben rejlő feszültségek - a boltozatban kitapintható terhelés, az irányok, amelyek felé az erővonalak mutatnak: innen lehet megtudni, merre hajlik a teher, hol vannak feszültségi pontok, hol lehet megbontani az épületet anélkül, hogy összedőlne.
- Mindez akkor is szerepet játszik, ha a zeneszerző átírja, esetleg meghúzza egy művét.
- Gyakran később is belenyúlok a darabjaimba - éppen azért, mert tudom, hol lehet (és hol nem szabad) kivenni belőlük valamit. Egyébként a két nem zenei tevékenység, a rajz és az építészet közül az előbbi hamar abbamaradt: a zenei érdeklődés és az építészet iránti vonzalom annyira felerősödött bennem, hogy már nem éreztem indíttatást a rajzhoz. Viszont kora gyerekkoromtól kezdve minden soproni építkezésen jelen voltam: megigézve néztem a munkálatokat. Ugyanez vonatkozik a helyreállításokra is: úgyszólván belépőm volt a restaurátorok közé. Figyeltem a barokk és középkori épületeken végzett rekonstrukciós tevékenységet; lestem, hogyan egészítik ki a hiányokat, hogyan tárnak fel egy befalazott ablakot. Máig is előfizetője vagyok a Műemlékvédelem című folyóiratnak, és elmondhatom: komoly könyvtárral rendelkezem ebből a szakmából. Az építészeti gondolkodás rendkívüli mértékben segít a kompozíciós munkában.

Zeneakadémia, pályakezdés
- Hogyan emlékszik Viski János zeneakadémiai zeneszerzés-óráira?
- Viskiről csak a legnagyobb szeretettel beszélhetek - alig telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá. Mindenekelőtt a szűkszavúsága és a személyiségéből áradó jóindulat ragadott meg. Kompozícióinkat kevés szóval kommentálta, ritkán dicsérte. Legföljebb annyit mondott, hogy "jó". Viszont fontos dolgokra hívta fel a figyelmünket. Sokszor hivatkozott Kodályra, 1953 után pedig Webernt kezdte emlegetni. Észrevette, hogy könnyen megbirkózom a napi feladatokkal, ezért egyre szigorúbb lett, mind többet követelt. Tőlem harminc invenciót kért, míg a többiektől megelégedett néhánnyal. Nálam bevált ez a módszer: nagyon élveztem a terhelést, úgy éreztem, egyre jobban megy a munka. Közben pedig a legizgalmasabb zenei titkokhoz kerültem közel!
- Viski fontosnak tartotta, hogy a zeneszerző képes legyen szuverén módon alakítani a nyersanyagot.
- Erről van egy történetem is. Az utolsó tanévben valahogy nem volt kedvem szonátarondót írni. Megkérdeztem Viskit, megengedné-e, hogy a vizsgára egy korábbi szonátámat alakítsam át. Azt válaszolta: csinálja! Megérezte bennem azt a hajlamot, amely képessé tett a már megszáradt, megkeményedett anyag újbóli átgyúrására, és ezt tudatosította. Hálás vagyok neki ezért.
- A kötelező darabok mellett készültek-e saját művei is ebben az időben?
- Igen.
- Ezeket is megmutatta Viskinek?
- Mindig mindent.
- Érett zeneszerzőnek tartotta magát a főiskolai években?
- Bizonyos értelemben annak. Érvényesült egyfajta elvárás annak idején a főiskolai vizsgákon: bizonyos darabokat nem látott szívesen egyik-másik tanár. Főiskolásként már dodekafon műveket is írtam, de Viski óvatosan figyelmeztetett, hogy azokat ne vigyem vizsgára, mert nem biztos, hogy sikert aratok velük. Teljes szabadságot adott, stilárisan vagy műfaji szempontból egyáltalán nem befolyásolt - inkább finoman ösztökélt, folytatásra buzdított bennünket.
- A pálya első szakaszában, az ötvenes évek második felében és a hatvanas évtized elején viszonylag kevés darabról tud a műjegyzék. Valóban ilyen takarékosan komponált akkoriban, vagy csupán megválogatta, mit enged a nyilvánosság elé?
- Részben technikai, részben stiláris megfontolások késztettek arra, hogy némelyik kompozíciómat visszatartsam. Egy-egy darabnak azonban mégis megkegyelmeztem: például vonószenekari Divertimentómnak, amely meg is jelent a Zeneműkiadónál. Itt kell beszélnem arról a tulajdonságomról, hogy nem szokásom régi darabjaimat elővenni: általában kizárólag az foglalkoztat, amin éppen dolgozom. Persze vannak "kedvenc gyermekeim", de egyikkel-másikkal olykor kifejezettem mostohán bánok. Sokszor felülkerekedik bennem a zeneszerzéstanár, és ha újra találkozom egy régebbi darabommal, túlságosan kritikusan szemlélem az egykori munkát. Persze ellenpélda is akad: előfordul, hogy egy régebben írt mű később újra foglalkoztatni kezd: 1963-ban komponált, eredetileg négytételes zongoratriómhoz, a Musica da camerához például nemrég új ötödik tételt írtam - harminchét év után.

Tanítás
- Nagyon fiatalon, friss diplomával kezdett tanítani. Szigorú volt a növendékeihez?
- Mindig is úgy éreztem, hogy nem szigorú vagyok, hanem igényes. Ez részben - mint említettem - családi örökség, részben azonban Viski példája ösztönzött.
- Mennyire ismerte fel Viski hatását saját pedagógiai módszereiben?
- Akárcsak ő, én is sokat követeltem a különlegesen tehetséges növendékektől. Úgy is mondhatnám: teljes súllyal rájuk nehezedtem. Persze nem abban akartam befolyásolni őket, hogyan komponáljanak. Inkább az volt a magatartásom lényege, hogy sohasem elégedtem meg. Mindig azt ismételtem: ez se jó, az se jó... Tessék újabb megoldáson gondolkodni! Megtettem azt is, hogy odaültem a zongorához (ez is jellemző volt a módszeremre: mindig a zongoránál ültem, és lapról játszottam a növendékek darabjait), és azon melegében bonckés alá vettem a kompozíciót, megmutatva, milyen lehetőséget hagyott ki a növendék, min lehetett volna javítani. De kikötöttem, hogy amit az órán rögtönzök, ne írják le - keressék meg a maguk megoldását! A módszer bevált: sikerült mozgósítanom a növendékeim fantáziáját, és nagyon szép eredmények születtek.
- Érezte-e valaha, hogy tanult a növendékeitől?
- Ilyen értelemben feltétlenül. Adódtak aztán furcsa, olykor humoros helyzetek is. Nemcsak a Bartók Szakiskolában, de a Főiskolán is sokféle elméleti tárgyat tanítottam a zeneszerzésen kívül: hallásképzést, szolfézst, zeneelméletet, ellenpontot, hangszerelést, kamarazenét, partitúraolvasást. Számos kiváló, éles hallású fiatallal találkoztam, és megfigyeltem: minden évfolyamban akad egy-két növendék, aki megüti a tanári szintet. Előfordult, hogy tudatosan próbára tettek... A szakiskolában egy jeles zeneszerzés-tanítványom az egyik órán azzal fogadott, hogy leült a zongorához, leütött egy igen széles ambitusú akkordot, és felém fordult: mi ez? Első pillanatban kissé meghökkentett az ötlet, de aztán arra gondoltam: miért ne? Legalább megtudja, kivel áll szemben. Mindketten jól vizsgáztunk: én sorra megneveztem a hangokat, ő pedig elkomolyodott. Egy másik történet egy olyan hallgatómmal esett meg, akivel ma is szívesen találkozom: az illető, hogy úgy mondjam, megpróbált átverni.
- Ez is beletartozik a játszmába...
- Persze! Ez a dolog játékos oldala. A fiú egy menüettet hozott az órára, és a darabot megkísérelte saját kompozíciójaként "eladni". Csakhogy a tételben szerepelt egy olyan formai megoldás, amely egyáltalán nem felelt meg egy szakiskolás felkészültségének. Mondom neki: ide figyeljen, ezt nem maga írta! De, tanár úr, igen! De nem! De igen! Esküdözött. Mondom neki: ne esküdjön, mert teljesen lehetetlen, kizárt dolog, hogy ezt maga írta volna. Meg is indokoltam a kételyemet: van itt egy olyan belső bővülés, amit csak Haydn tudott megcsinálni. Esetleg valamelyik tehetséges követője, aki eltanulta tőle.
A következő órán a fiú ismét elhozta a menüettet, immár a trióval együtt, és nevetve kitartott amellett, hogy ez az ő munkája. Nevetett az osztály is. Harmadik alkalommal bevallotta a csínyt: a darabot egy Supraphon-lemezről írta le: egy Vitásek nevű cseh szerző menüettje volt...
Fontos, hogy próbára tegyék a tanárt: az ilyesmi arra készteti, vegye föl a kesztyűt, és vésse jól eszébe, hogy már az iskolapadban is ülnek minden hájjal megkent muzsikusok, akik részkérdésekben esetleg felkészültebbek nála. Ettől nem kell megijedni. Legfeljebb azt mondja az ember: ezt nem tudom.

Omnia ex uno
- Vannak komponisták, akik szívesen rejtenek titkos összefüggéseket a zenéjükbe, mások azt szeretik, ha a mű önként tárul fel a hallgató vagy az elemző előtt. Tanár úr hová sorolja önmagát?
- Nem vonz a rejtjelesség. Ha valaki egy témát később rákmenetben idéz fel, az nem különösebben izgalmas lelemény, és egyébként is inkább a zene játékos oldalához tartozik, nincs benne "üzenet". Ha viszont a zeneszerző feldolgozza a B-A-C-H témát, vagy egy Bach-korált illeszt a művébe, az már teljesen nyílt, világos jelzés, bárki által megfejthető gesztus.
- Mondják, a jó rendezőnek "víziója" van a filmjéről: behunyt szemmel előre látja a képsorokat, amelyeket meg akar alkotni. Hogyan alakul mindez a zeneszerzés területén: meg kell-e előlegeznie a belső hallásnak mindent, még mielőtt a zene kottapapírra kerül? Lehetséges-e egyáltalán belülről hallani a 20. század nagyon is sűrű textúrájú műveit?
- A sűrű szövésű anyagot is lehet belülről hallani - csak az belül is sűrűn hangzik. Nálam a mű akkor válik valósággá, amikor megszólal bennem. Sokszor előfordul, hogy egyszerre több művön is gondolkodom. Napközben, a legkülönfélébb tevékenységek közepette kezdenek foglalkoztatni az ötletek.
- Egyszerre több művet komponál?
- Legalábbis gondolatban elképzelem, hogyan írnám meg. Hogy melyikre esik a választásom, ezt többnyire az dönti el, melyik szólal meg bennem előbb. Ez gyakran séta közben történik meg - maga a mozgás inspirál. De az is gyakran előfordul, hogy lefekvéskor, a sötétben megszólal bennem, amire gondolok - úgy, ahogyan szeretném. Ezt rögtön megjegyzem, és többé nem felejtem el. Ilyenkor bizony néha órákon át nem tudok elaludni, mert a darab nem hagy nyugodni, foglalkoznom kell vele. Az anyag megjelenésének már legelső formájában benne rejlik a variációs módszer minden lehetősége. Vagyis amikor a zenei matéria megragadhatóvá válik számomra, ez egyszersmind azt is jelenti, hogy mindjárt többféle arcát mutatja meg.
- Ez az omnia ex uno elve, amely Tanár úr számára olyan fontos? Mindent egy magból származtatni?
- Igen. Egyre inkább az az érzésem, hogy még a szonátaformában is ez az elv működik: a zeneszerzők a melléktémában ugyanannak az alapgondolatnak az ellentétét mutatták be. A variációs elvű gondolkodásban ez a jelenség nem mutatkozik meg olyan élesen - hacsak nem iktatunk be a sorozat felépítésébe olyan állomásokat, amelyek funkciója a karakterellentétek kiélezése. Ilyenkor azután a mű, nagy utat bejárva, rendszerint visszatér a kiindulóponthoz - erre nagyon sok klasszikus variációs ciklus mutat példát. Magam egy katedrálisra hívom fel a figyelmet ebben a témakörben: a Goldberg-variációkra.

Bontás és építés: törekvések a 20. században
- Akkor érzek egy variációs ciklust igazán érettnek és teljesnek, ha az egyes változatok megformálásakor kemény ellentétek is megfogalmazódnak. Az alaphelyzetre azután ezeknek az eltérő profilú részleteknek a tükréből lehet visszatekinteni. A kontraszt lehet tempóbeli, karakterbeli, hangnemi (ha a tonalitás keretein belül gondolkodunk). Nem vagyok híve annak, hogy mindig ugyanazt a kását keverjük, s egy apró eltérést máris örömünnepként értékeljünk! Ez csak arra emlékeztet, hogy a 20. századi zene - mint minden művészeti ág ebben a korszakban - lebont, anélkül, hogy építene. Philipp Emanuel Bach is lebontott, de rögtön épített is! A mi századunk analitikus gondolkodása viszont bont: feltornyozza az összegyűjtött építőköveket, rendszerezi és szemügyre veszi a nyersanyagot. A szemrevételezésnél azonban csak a szakértők vannak jelen - a közönség nincs! Hogy a szemrevételezést aktusát műnek tekintsem - ahhoz mindez számomra kevés.
Akkor érzem létrejöttét, ha az alapelemek - ritmus, dallam, harmónia - a bontás után új szimbiózist alkotnak. Azt hiszem, ennek a korát éljük most. Nem hiszek abban, hogy magát a bontás műveletét mindenképpen közönség elé kell bocsátani. Ebben látom a 20. századi zene alapproblémáját. Ezért nem játsszák többek közt Josef Matthias Hauert. Érdekelt az ő zenéje - és bizony, amikor megismertem, nem volt kielégítő számomra. Ellenben amit utána Webern a lebontott anyagból összerakott - az a néhány kocka: hangok, feszültségi viszonyok (ez utóbbit, a feszültséget nagyon fontosnak tartom) -, az új minőséget, új zenei kapcsolatrendszer lehetőségét villantotta fel. Ismét megjelent a kompozíció: igaz, rövidre fogva - mert Webern nem akart nagyobb léptékben gondolkodni. Elég volt felmutatnia a lehetőséget: íme, a nemes logika, amelyet tizenkétfokúságnak nevezünk. Rendkívül fontos mozzanata volt ez a 20. századnak: ezt illusztrálja Schoenberg és Berg művészete is.
Schoenbergék technikája rendkívül tiszta, ortodox módszer. Felelevenítését nem tartom lehetségesnek, megjelenése azonban máig ható inspirációt, lökést adott a 20. századi zenetörténetnek: az újrakezdés lehetőségét adta vissza. Ezért érdemes minden zeneszerzőnek foglalkoznia ezzel a komponálásmóddal. Mihelyst ez a főiskolán feladattá vált, azonnal megszűnt inspirációforrásként működni. Amíg azonban tiltott volt, csodának számított. Magam is csodának tartottam, és úgy éreztem, akkor maradhat csoda számomra, ha nem másolom, csupán átszűröm magamon, és hagyom, hogy hasson rám. A tizenkétfokúság iskolája után egy C-dúr akkordnak is új jelentést tulajdoníthatunk! De másképp hallom utána Debussyt, Mozartot, Bachot is.
- Hogyan működik komponálás közben a zenetörténeti emlékezet: mennyire segíti vagy épp gátolja a zeneszerzőt abban, hogy rátaláljon a saját hiteles gondolataira?
- Első hallásra talán furcsán hat, amit mondok: a zeneszerző ne ismerjen nagyon sok művet...
- ...de hát ismer...
- Időnként úgy érzem, nem: a zeneszerzők sok mindent nem ismernek a zeneirodalomból. A zenei világkép kialakulásához fontos, hogy az ember ismerje Bachot, Mozartot, Schubertet, a reneszánsz zenéjét - és így tovább. De amikor a saját kompozícióit írja, ne arra gondoljon, ami korábban hatott rá. Kell a hatás, de kell az erőteljes egyéniség is, amely a hatást távol tudja tartani. (folytatjuk)



Felvégi Andrea felvétele


1935 körül


Szüleivel és testvéreivel, 1942 körül


1956


Otthonában
Felvégi Andrea felvétele