Muzsika 1999. szeptember, 42. évfolyam, 9. szám, 8. oldal
Gönczy László:
Dávid után Krisztus
Pécsi Fesztivál 1999
 

A Muzsika rendszeres olvasói ma már minden bizonnyal a dolgok természetes rendjéhez tartozónak tekintik a Pécsi Szimfonikus Zenekar nyári fesztiváljáról megjelenő beszámolót. A szezon idején szükségképpen a fővárosra összpontosító szakma és a zene iránt valóban elkötelezett közönség figyelme nyaranta - ízléstől, érdeklődési területtől függően - megoszlik Sopron, Fertőd, Szombathely, a Zempléni Napok rendezvényei (s mellettük még ki tudja, hány kisebb helyi kezdeményezés) között. Az idén június 25-től július 2-ig kilencedik alkalommal megrendezett Pécsi Fesztivál pozíciója persze jócskán eltér az általam említettekétől: nem valamely dinamikusan fejlődő (ráadásul a hazai zeneéletben valós jelentőségéhez képest évközben alulreprezentált) zenészréteg sajátnak érzett, nemzetközi erődemonstrációként is fontos programja - amilyen a soproni vagy a szombathelyi -, de nem is magasan jegyzett fővárosi művészek kihelyezett hangversenysorozata - miként a Zempléni Napok, vagy a fertődi Haydn-fesztivál. A pécsi programot Szkladányi Péter zenekar-igazgató ötletgazdaként, s vélhetően jelentős anyagi gondokkal dacoló szervezőként jegyzi, és a város zenekarának ügyszerető, áldozatkész muzsikusai viszik a vállukon immár kilenc éve. Ha Pécsett jővő nyáron valamely okból már nem lenne fesztivál, azt a muzsikustársadalom alighanem szó nélkül tudomásul venné, sem egyik, sem másik politikai oldal holdudvarába tartozó független szakértők nem ragadnák meg az alkalmat újabb kultúrbotrány kirobbantására. Az ország egységnyi bérért legtöbbet nyújtó zenekari tagsága talán még örülne is, hogy nem kell egy héten belül három karmesterrel kilenc-tízórányi zenét megszólaltatnia. A régió zeneéletéből azonban fájón hiányoznának ezek a koncertek, s talán már a következő ősszel hallható lenne a nagy erőfeszítést követelő célok elvesztésének, az intenzív és koncentrált munka elmaradásának következménye, a szükségszerűen bekövetkező megtorpanás.
Eldönthetetlen, hogy a Pécsi Szimfonikus Zenekar utóbbi tíz évének példátlan felemelkedésében mekkora szerepet játszott a jeles vezető karmesterek - HowardWilliams, Nicolas Pasquet, majd ismét Williams - munkája, mekkorát a nemzetközi CD-terjesztésbe vont felvételek - legfőképp a Lajtha-összkiadás - elkészítése, s mekkorát a nyári pihenésre-haknira fordítható idő megkurtításával járó, a szezon legvégén az évközinél is nagyobb összeszedettséget igénylő fesztiválhagyomány kialakítása. Olyan, egymást erősítő - és részben feltételező - körülményeket és hatásokat kell tekintetbe vennünk, amelyek szerencsés együttállásukban képesek voltak kiemelni ezt az együttest a térség, a város zeneéletének nagyrészt ma is töretlen provincializmusából. Évek óta figyelem, ahogyan Pécsett a zenekar jószerivel egymagában képes kifejteni azt a hajtóerőt, amely szerencsésebb városokban zenepedagógiai intézmények, operatársulat, kamarazenekar(ok), kamarazenei műhelyek együttes munkájának eredménye, s amelynek az efféle helyeken a szimfonikus nagyzenekar akár még haszonélvezője is lehet. A zene életfeltételeivel valamelyest tisztában lévők mindezeket átgondolva felmérhet, mekkora melléfogás volna a jelen írás tárgyát képező eseményeket helyi érdekűeknek, regionális jellegűeknek tekinteni. Egy hangverseny minőségét alapvetően megszabja létrehozóinak integrációs képessége és hajlandósága - mondhatni: bármely előadó(gárda) annyiban érdekes, amennyiben képes a helyi igényeket, hagyományokat, ízlést egy országos, európai, egyetemes minőségigény részévé avatni, illetve a jelen pillanatait a sok száz éve formálódó tradícióhoz kötni. A fesztiválhangversenyek a pécsi és máshonnan érkezett muzsikusok állandó együttműködésére alapozva a fogékonyság, a formálhatóság, a stiláris és gondolkodásbeli sokféleség értékeit mutatják fel olyan lokális környezetben, amelynek egyébként szignifikáns vonása az elzárkózás, az alulinformáltság. A Magyar Rádió jóvoltából az interjúk sokasága évekre visszamenőleg árulkodik a nyári hangversenyekre érkezett vendégművészek olykor zavarba ejtően kedvező véleményéről a próbákon-koncerteken tapasztaltakkal kapcsolatban.
A Rádió egyébként éveken át rengeteget tett a fesztivál publicitásának, presztízsének növeléséért egy vagy két koncert élő közvetítésével, a többi hangszalagra rögzítésével és későbbi sugárzásával. Éppen ezért nehéz tudomásul venni, hogy e hagyomány megszakadt: idén egyetlen koncertet sem rögzítettek vagy sugároztak. Pedig a program tartalmát és a megszólaltatás színvonalát tekintve egyaránt az eddigi legsikeresebb rendezvény volt az idei.
A tematikus elvű műsorösszeállítással Pécsett két éve találkoztunk először. A "Teremtés", majd "Dávid király" után most a Krisztus személyéhez kötődő zenékből válogattak Szkladányiék, egyszerre könnyű és nehéz feladat elé állítva magukat. Minthogy a számításba vehető kompozíciók köre a lehető legtágabb, döntő fontosságú volt az előadói lehetőségek pontos felmérése, majd a megfelelő egyensúly megteremtése a népszerű, garantáltan nagy érdeklődést keltő, illetve a ritkaságnak számító, a közönség látókörét tágító produkciók között. E kívánalmak ezúttal példásan teljesültek.
A fesztivál gerincét a Bazilikában, illetve a Pius-templomban tartott zenekari koncertek alkották. Nem nehéz elképzelni, hogy a négy oratorikus est (Händel: Messiás, Berlioz: Krisztus gyermekkora, Bach: János-passió, Liszt Christus), valamint egy Franck-Messiaen szimfonikus hangverseny milyen feladatmennyiséget jelentett a muzsikusoknak. E koncertek közé ékelődött a Bartók Vonósnégyesnek a Hotel Palatínus Bartók-termében történt fellépése (Liszt: Angelus, Bartók: l., valamim Beethoven: e-moll kvartett), a Tillai Aurél vezette Pécsi Kamarakórus ferences templombeli programja, amely Palestrinától Kodályig a karácsonyi és húsvéti ünnepkör kompozícióinak széles skáláját nyújtva egyúttal negyvenéves fennállását is ünnepelte - ez utóbbi két hangversenyt nem hallottam. Király Csaba orgonaestjén Messiaen Az üdvözítő születése címet viselő kilenc meditációja - a zenekar két nappal korábbi Messiaen-produkciójára rímelve - hangzott el, bővében inspirációnak, elmélyültségnek, kidolgozottságnak, s mentesen bármiféle (orgonakoncerteken egyébként nem ritka) hangszerkezelési-technikai akadálytól.
Ama korábbi Messiaen-élmény, a francia mester huszonöt éves korában befejezett négy szimfonikus meditációja, a Mennybemenetel Howard Williamsnek e zene iránt erős vonzalmat és elkötelezettséget tanúsító vezényletével rávilágított Messiaen gondolkodásmódjának, eszköztárának meglepően fiatalon meglelt szilárd alapjaira. Az est súlypontját képező Messiaen-tolmácsolást megelőzte Francé Megváltás című oratóriumának szimfonikus közjátéka, szerencsésen érvényre juttatva a zenében párhuzamosan jelen lévő bensőséges, tűnődő, illetve a nagyromantikus kifejezési igényből fakadó vonásokat. Mivel tartalmilag bőségesnek, időtartamát tekintve viszont kevésnek látszott e két kompozíció, Williams kifejezetten ez alkalomra zenekari átiratot készített a Kunst der Fuge első és utolsó Contrapunctusából, melyet rövid bevezető-közbenső-lezáró kommentárokkal keretezett. Az eredmény eklektikus, furcsa töréspontokat tartalmazó volta ellenére ez a zene kétségtelenül illett a két másik által kijelölt körbe, már csak a fúgaszerkezetek amazokéval rokon, fokozatos gondolati-érzelmi telítődést mutató felépítése miatt is.
Régen beláttuk már amaz elképzelés naivitását, abszurditását és tarthatatlanságát, mely szerint a régi zene megszólaltatásakor az ember vagy "historikus" vagy nem, és persze az egyik kategóriába tartozók a maguk korabeli (vagy kópia-) hangszereivel, 415 Hz-es (?) a-jával egyértelműen elhatárolódnak a többiektől: a mindent romantizálóktól, a slamposság és tudatlanság hagyományának ápolóitól. E tekintetben is figyelemre méltó volt a fesztivál két nagy barokk produkciója. A Messiás Williams - tőle megszokott - csembaló mellőli irányításával szólalt meg a nyitókoncerten, míg a János-passiót hat nappal később az utóbbi évek rendszeres vendége, Vashegyi György vezényelte. A János-passió gambáját leszámítva modern hangszerek szólaltak meg, 442 Hz-re hangolták az a-t, és a szimfonikus nagyzenekari repertoáron edződött hangszeres muzsikusok működtek közre - mégis nyilvánvaló, hogy e két karmester bele sem kezdene a munkába, ha nem remélhetné saját történeti tájékozottságon alapuló stílusképének, meggyőződésének elfogadható mértékű érvényesülését. E téren ma már építeni lehet az utóbbi bő fél évtized felhalmozott tapasztalatára: a pécsiek eljutottak odáig, hogy vonósaik nem jönnek zavarba egy franciás túlpontozástól, nem dagasztanak, a kidolgozott, gondos artikuláció követelményét is magukévá tették - mi több, általában immár a continuo csellistája is hajlandó lemondani a múlt századi túlfűtött-túlvibrált játékmódról. (A fúvósok tradicionálisan magas játékkultúrája ezeken a területeken eleve kisebb ellenállást jelentett.) A mostani eredményesség okai közt említendő, hogy a pécsiek mindkét művet játszották Williamsszel az utóbbi években, tehát a szokásosnál magasabb szintről indulhatott a felkészülés - ilyenkor mutatkozik meg, mekkora haszonnal járhatna) a korábban már birtokba vett területek rendszeres művelése, a régi eredményeken (is) alapuló új olvasat születése. Williams esetében az új olvasat nem üres frázis, amennyire fel tudom idézni, számos ponton revideálta másfél évvel ezelőtti elképzeléseit. Ez a Messiás tisztább, világosabb, konzekvensebb volt, mint a korábbi, és igazi, katartikus tetőpontokat érzékelhettünk benne. A harminc-egynéhány főre bővített Pécsi Bach Énekegyüttes Dobos László vezetésével hangzás és szellemiek terén egyaránt győzte a nehéz feladatot. Zádori Mária szopránja a fáradtság érzetét keltő kezdet után hamarosan megszokott fényében tündökölt, az angol Louise Crane az alt szólam számára nehezen meghódítható mélységei ellenére jó benyomást keltett kulturáltságával, bizonyos férfialt-színezetet is hordozó tónusával. Marosvári Péter lágy tónusú tenorja, finom, stílusos megoldásai egyenletesen magas színvonalat képviseltek, Fried Péter erőteljes basszusának kedvező hatását néhány kisebb intonációs bizonytalanság gyengítette.
Vashegyi tavalyi, emlékezetesen szép Mozart-koncertjével igencsak felfokozta elvárásainkat, melyeknek most - e nagy és összetett Bach-feladat megoldása során - nem tudott minden tekintetben megfelelni. A magával hozott, ezúttal tizennyolc tagú Purcell Kórus - feltűnően szép és hajlékony tenor-szólamával, a magas regiszterben kissé éles szopránjával - jeleskedett a korálok, a nyitó és zárókórus megszólaltatásában, hangzásbéli és drámai ereje azonban olykor kevésnek bizonyult a második rész turbóiban. A tónus és formálás terén évről évre jelentősen előre lépő Drucker Péter evangélistaként és a két tenorária megszólaltatójaként mindenképpen első helyen említendő a magánénekesek sorában. Csereklyei Andrea az első szopránáriát rendezetten, de dinamikailag és kifejezőerőben egyaránt szűk keretek között szólaltatta meg, a második ária gazdagabb, a szöveg iránt is érzékenységet mutató megformálásának viszont nagyobb intonációs bizonytalanság volt az ára. Bárány Péter a kórusból kilépve énekelte el a két altáriát, mely tény mutatja nagy teherbírását, de nem feledteti formálásának jelenlegi nyerseségét, az első áriában feltűnt (talán az olykor ingatag fúvóskíséret öntudatlan kompenzációjának tekinthető) túlütemező hajlamát. Kovács István gyönyörű basszusa ideális Jézus szólamához, azonban az s, sz, z hangzók kiejtésének (általam most először észlelt) problémáját mielőbb orvosolnia kellene. Kuncz Lászlót Pilátus világosan értelmezett, de operásan túldimenzionált szólamában hallottuk. Vashegyi munkája a zenekar irányításában, a karakterek felidézésében, a kifejezésteli zenélésben most is sikeres volt, tehetsége, elhivatottsága most sem maradt rejtve. Amivel adósunk maradt, az a dráma szuggesztív kibontakoztatása - főként az elítéltetés fokozódó feszültségének érzékeltetése -, végső soron a részletek nagy egésszé formálása.
A két romantikus oratórium megszólaltatása másfajta akadályok elé állította az előadókat: a két mű stiláris sokrétűsége, a faktúra nehézségei a zenei és technikai buktatók sokaságát rejtik. Berlioz Krisztus gyermekkora című "szent trilógiája" megkapóan naiv madrigalizmusaival, számos színpadias mozzanatával, a teatralitás és az őszinte áhítat különös elegyével szinte minden pillanatában az eredetiség jegyeit hordozza. Howard Williams kiváló időérzékkel érvényesítette a drámai folyamatok és lírai mozzanatok egyensúlyát, karaktergazdagon és hitelesen mutatta fel a mű értékeit, eredményesen ösztönözte zenekarát az ehhez szükséges magvas, rendezett játékra. A Zákányi Zsolt vezette kaposvári Vikár Béla Kórus számára viszont túlontúl nehéznek bizonyult Berlioz letétje, jóllehet igyekezetükhöz, szövegtudásukhoz nem fért kétség. A női szólamok fátyolossága, a férfiak darabos, nyers éneklése, az angyalkórus rendületlen disztonálása, az a cappella befejezés túlontúl izgalmas modulációi azonban fellépésük domináns vonásaként maradtak emlékezetünkben. Louise Crane számára ezúttal magas volt a reá osztott magánének-szólam (a Messiásban altként, itt szopránként tüntette fel a műsorlap!), ennek ellenére erőteljesen, meggyőzően jelenítette meg Szűz Máriát. Marosvári Péter, Ambrus Ákos, Fried Péter és Kuncz László egymás impulzusaira mindig figyelve és reagálva oldotta meg feladatát.
A záróhangverseny zenei tartalmát és előadói nívóját illetően egyaránt emlékezetesen csendítette ki az idei fesztivált. Az utóbbi időben a Pécsi Szimfonikusokkal rendszeresen dolgozó Hamar Zsolt Liszt Krisztu-oratóriumának mintegy kétharmadát, két órányi zenét vitt közönség elé oly módon, hogy a tizennégy tételből hetet szólaltatott meg, köztük valamennyi súlyponti jelentőségűt. Egyetlen estére, a Bazilikában szükségképpen szünet nélküli előadásra gondolva alighanem ez az egyetlen elfogadható kompromisszum annak érdekében, hogy Liszt egyházzenei reformtörekvéseinek eme jeles példája egyáltalán közönség elé kerüljön. (Az viszont már az alig elfogadható kompromisszumok kategóriájába tartozik, hogy nélkülöznünk kellett a Liszt által igényelt valódi, szép és telt orgonahangzást - a Bazilikában talán lett volna jobb megoldás is a vézna géphangnál) A mű hatása mindenesetre e formájában is átütő volt. Ennek a koncertnek egyetlen perce sem volt hiábavaló, üres, emelkedettség nélküli. Az ifjú karmester elképzelései megvalósításához megfelelő partnerekre talált. A Magyar Nemzeti Énekkar (karigazgatója Antal Mátyás) professzionális kórushoz méltó felkészültséggel, intonációs fegyelemmel, a helyszínhez és a kompozíciós sajátságokhoz igazodó hangvolumennel járult a sikerhez. Frankó Tünde szopránjának szárnyalása, teltsége, hajlékonysága ismét folyamatosan magára vonta a figyelmet, mellette azonban - a feladatok eltérő nagyságát most nem érzékeltetve - Várhelyi Éva, Wiedemann Bernadett, Fekete Attila és Massányi Viktor is csak dicsérhető. Szvétek László fontos helyeken sajnos tartós felfelé intonálással küzdött, pontosabban nem is ő, inkább a többiek küzdöttek az ebből eredő nehézségekkel. A partnerek sorában döntő szerepe volt a zenekarnak. Hamarnak a jelek szerint megvannak az eszközei ahhoz, hogy az adott pillanatban elérhető legjobb teljesítményt csalja ki belőle, hogy a muzsikusok akár két órán át is töretlen koncentrációval ügyeljenek a megszólaló hangokra. Ehhez persze neki magának kell világosan érzékeltetett elképzelésekkel rendelkeznie minden egyes részletről, azok folyamatba illesztéséről, az esetünkben rendkívül terjedelmes és összetett nagyformák felépítéséről - e Liszt-mű ilyen szuggesztív és grandiózus kibontása a karmesteri tehetség jelentős bizonyítéka.
Mit hozhat ezek után a 2000. év nyara Pécsett? Sikerül-e biztosítani a program ez évihez hasonlatos koherenciáját és sokrétűségét, a figyelemreméltó előadói teljesítménye) hasonló sorát? Ez szerencsére nem a közönség gondja - akár biztosra is vehetjük, hogy jövőre is meglepnek bennünket valamivel.