Muzsika 1999. március, 42. évfolyam, 3. szám, 25. oldal
Ivan A. Alexandre:
A magas f nem minden
Natalie Dessay útja a nemzetközi sikerig
 

A fiatal francia szoprán versenygyőzelmekkel alapozta meg nemzetközi karrierjét: első lett a France Télécom 1989-es Új hangok-versenyén és 1990-ben a bécsi Mozart-énekversenyen. Azóta sikert sikerre halmoz, mégis elsősorban saját egyéniségének kialakulása, a művészi érés foglalkoztatja.

- Tulajdonképpen melyik fajtába tartozik a hangja? Koloratúrszoprán? Vagy inkább lírai? Esetleg sfogato?
- Könnyű szoprán, vagy angolosan light soprano vagyok. A valamelyest fürge hangok birtokosait egyébként nyugodtan nevezhetjük koloratúrénekeseknek. Leonóra A trubadúrból természetesen koloratúr szerep, én mégsem fogok soha Leonórát énekelni, mert, mint mondtam, sajnos csak light soprano vagyok.
- Sajnos?
- Ha rajtam múlt volna, nem ezt a hangot választom. Egyik csinibaba a másik után a Hoffmann meséiben, a Lakméban...
- Maradjunk még ennél a választásnál. Önt 1990-ben ismertük meg, amikor diadalmaskodott a nevezetes Mozart-versenyen. Hogyan jutott el odáig?
- Kicsi koromban először táncosnő, később színésznő szerettem volna lenni. Természet adta jó hangom volt, a családban kérdezgették is, honnan tudok annyira magasan énekelni, de mindig csak azt válaszoltam nekik; hogy ez gyerekjáték. Igazat mondtam, ami persze nem jelenti azt, hogy nem kellett sokat foglalkozni a hangommal. Tény, hogy minden erőfeszítés nélkül jött belőlem, de nazális volt, és a testemmel nem tudtam stabilan megtámasztani. A zongoratanárom, aki észrevette, hogy az órákon néha ásítozom, rábeszélt: próbálkozzam meg az énekléssel. Könnyedén, komoly ambíciók nélkül. Húszévesen még mindig színésznőnek készültem, és egy kis bordeaux-i társulat tagja voltam. Az egyik előadáson valaki kitalálta, hogy énekeljek is - rögtön belefogtam Pamina áriájába, kíséret nélkül, isten tudja, milyen hangnemben. A jelenlevők azt tanácsolták, foglalkozzam rendszeresen a hangommal, amit komolyan is vettem, mert úgy éreztem, Bordeaux-ban nincs esélyem színházi karrierre.
Magánórákra kezdtem járni, és beiratkoztam a városi konzervatóriumba, ahol a rövid hajam miatt azonnal beskatulyáztak: egymás után kaptam a mezzós színezetű nadrágszerepeket, Cherubint, Siebelt. A magas hangoktól tiltottak: "még túl fiatal vagy hozzá" - mondogatták. Egy év múlva diplomát szereztem, és egy meghallgatás után felvettek egy toulouse-i kórusba. Huszonegy évesen végre azzal állhattam a szüleim elé, hogy elkezdtem a pályámat. Nem sokkal ezután rendezte meg a France Télécom az Új hangok énekversenyt. A döntőre 1989 februárjában került sor Párizsban, Lully Atysának díszletében. A verseny után felvettek a párizsi Opera École d'Art Lyrique kurzusára. A hetedik mennyországban éreztem magam, bár később itt nem tanultam sokat - talán túl nagy reményekkel érkeztem. Mindenesetre sok nagyszerű emberrel ismerkedtem meg. Évfolyamtársam volt például Roberto Alagna, bár az iskolában csak egyszer találkoztam vele, mert már akkor sokfelé hívták fellépni. Igazi énekmesteremmel, Jean-Pierre Blivet-vel 1991-ben ismerkedtem meg.
- Ha ez igaz, hogyan tudott győzni egy évvel korábban a bécsi Mozart-versenyen?
- Az a verseny nem volt különösebben nehéz. A legjobbak túl fiatalok voltak, és az átlagszínvonal sem volt nagyon magas.
- De mégiscsak elindult Eva Mei, Christine Schäfer, Viktoria Loukianetz...
- ...aki Pamínával lépett fel. Márpedig azzal a szólammal nem lehet versenyt nyerni. Én az Éj királynőjét vittem, és bár nem énekeltem jól, néhány magas f meghozta az első díjat. A zsűrik már csak ilyenek.
- A győzelem nyilván megnyitotta ön előtt a kapukat.
- Csak néhányat. Addig is inkább kisvárosokban kaptam komolyabb szerepeket, főleg Mozart-művekben- Barbarinát énekeltem a Figaróban, Madmoiselle Hertzet A színigazgatóban, de felléptem a Zaidéban, vagy A pásztorkirályban is.
- Akkor nyilván Roman Polanski 1992-es Hoffmann meséi-rendezése tette ismertté a nevét világszerte. Abban az előadásban - a Bastille Operában - Olympiát énekelte.
- Még ez sem. Franciaországban valóban ez volt az első igazi sikerem, de a nemzetközi karrierem azzal kezdődött, hogy egy meghallgatás után bekerültem a bécsi operatársulatba. Nehéz kenyér. Kevés a munka, még kevesebb a próba, és ennek megfelelően alacsony a fizetés. Viszont rengeteg dolgot tanultam - saját magamról, arról, hogyan kell valamit javasolni vagy éppen visszautasítani; azután ott volt a lehetőség, hogy szóba elegyedjem a legjobb énekesekkel, hallottam Carlos Kleiber Rózsalovag-vezénylését (soha nem felejtem el!), megismerkedtem Nikolaus Harnoncourt-ral, akivel később legtermékenyebb és legszebb zenei pillanataimat éltem át Mozart hangversenyáriáinak előadása közben. Nyolc hónap a bécsi társulatban, majd több évad vendégművészként: sok szempontból nagyszerű élmény.
- Tehát nem minden szempontból?
- Az az igazság, hogy a színház szinte mindig hiányzik a Staatsoperban, pedig számomra az opera elsősorban színház. Nem azért járok operába, hogy néhány nagy hangot hallgassak meg, hanem hogy izguljak, hogy elszoruljon a torkom - hogy éljek. Hű, de szeretnék egyszer Chéreau vagy Sellars rendezésében játszani! Bécsben egy rendezőasszisztens három nap alatt összeüti a régi előadást, a darab lemegy, és máris jöhet a következő. Egy idő után belefásul az ember.
- És a repertoár?
- Ott énekeltem először Richard Strauss-operát. Két előadásban is voltam Sophie - tudom, butuskának tűnik a szerep, de én nagyon szeretem, és meghatónak tartom. Ez a lány valódi jellem: olyan életkorban és világban tud nemet mondani, amikor és amelyben a kortársai még csak az igent ismerik. Megkaptam az olasz énekest is a Capriccióban, Fiakermillit az Arabellában (soha többé!), aztán Amintát A hallgatag asszonyban, és az Ariadne Naxosban Zerbinettáját (nagyon szeretem!).
- A New York-i Metropolitanben is szerették, sok-sok dicsérő kritikát kapott. Hogyan viszonyultak egy francia Zerbinettához Amerikában?
- Normálisan. James Levine szeret dolgozni, a szervezésre és a zenére egyaránt sok időt szán. Nyitott személyiség, képes elfogadni a számára szokatlan tempókat, kontrasztokat, egyéni megoldásokat. Amíg műsoron tartották a darabot, minden este kitaláltam valami újat, és láttam, hogy Levine mosolyog, kíváncsian várja, aznap mivel állok elő. Szeretem, amikor a meglepetés, a találékonyság új szempontokkal gazdagítja az előadást, és Levine engedi ezeket a kis rögtönzéseket. Hofmannsthal szövegét is nagyon jó énekelni - az is bécsi vívmány, mint A denevér Johann Strausstól.
- Tessék? Hát nem azt mondja mindenütt, hogy utálja az operettet?
- De.
- És most mégis az Orfeusz az alvilágban Euridikéjét énekli!
- Ne keverjük össze a dolgokat. André Messager-t például nem bírom. Úgy érzem, az énekelhető hülyeségnek is van határa, amin túl meghalnék a szégyentől. A denevérnek semmi köze ezekhez a smoncákhoz. És Offenbachnak sincs - ő nagyszerű, humoros, szatirikus, éleselméjű, néha egészen ellenállhatatlan, ráadásul nem veszi magát halálosan komolyan. Még ez az ütődött Euridiké is érdekel. Ráadásul Lyonban dolgozhatom, együtt Laurent-nal.
- Az Orfeuszban énekel először a férjével, Laurent Naourival?
- Igen. Legközelebb a Britten-féle Szentivánéjiben dolgozunk közösen, megint Lyonban. Segítjük egymást, mint Roberto Alagna és Angela Gheorghiu - miért is ne tennénk?
- Az ön komolysága, eltökéltsége, és hogy megveti az operettet, azt sugallja: tudatosan próbálja széttörni a lírai szopránokról kialakult hagyományos képet. Mintha "ellen-Mesplé" kívánna lenni.
- Talán. Feltétel nélkül tisztelem Mesplét, aki kétségkívül korszakot teremtett. Viszont az is igaz, hogy a francia lírai szopránoknak tulajdonított ledérkelő stílus, a fanyar hangvétel és a magakellető viselkedés nem kenyerem. Én még ebben a repertoárban is az éneklés olaszos jellegét keresem: A Lakmé felvételekor folyamatosan erre törekedtem. Meg kell mondanom, sokat segített Michel Plasson. Mert, hogy visszatérjek az operettre, csak a műfaj egy részét (igaz, a nagyobb részét) utasítom el. S ez nem érinti a francia operát általában, vagy éppen a vígoperát. A Le Roi malgré lui például remekmű - nagyszerű a hangszerelése, nehéz eljátszani vagy elénekelni. Csak kiváló zenekarral érdemes belevágni. (Remélem, nemsokára lemezre vehetem.) Sokkal érdekesebb darabnak tartom, mint a vele egyidős komoly operákat. Ezt annak ellenére állítom, hogy Thomas Hamletjának genfi előadása volt eddig a legerősebb élményem énekesként. Nem csak azért, mert elegendő Shakespeare maradt Ophelia szerepében: ennek a zenének varázsa van, az erőteljes jellem azonnal érthető nyelven szólal meg - szóval van benne valami őszinte és "tápláló", amit például nem találok meg az Éj királynőjében.
- Ezzel a királynővel igazán nincs kibékülve.
- Dehogy. Csak fáraszt - nem fizikailag, hanem erkölcsi tekintetben. Énekeltem már Aix-ben és Salzburgban, és még kétszer fogok fellépni vele: a párizsi Bastille Operában és 2000-ben Bécsben, de aztán vége! Untat. Inkább kevésbé látványos szerepeket vállalok, vagy olyanokat, amelyek "nem nekem valók". (Bár kérdéses, hogy az Éj királynőjét light sopranónak kell-e énekelnie.) Szóval olyan alakokra vágyom, amelyek megrendítenek, s amelyek révén tanulhatok. Az élet úgyis rövid, mi értelme hát öt magas f-et kieregetni, ami után úgy liheg a közönség? A Királynő első áriája még hagyján, no de a második!... Nem, a magas f nem minden. Sajnos a kedvenc Mozart-hősnőim nem az én hangomra íródtak: sohasem leszek Fiordiligi vagy Donna Anna. Talán Konstanze sem. Susanna igen, de már most is hallom a megjegyzéseket: vajon "helyénvaló"-e, hogy rám osztják. Marad Aspasia a Mitridatéból - Christophe Rousset-val és Cecilia Bartolival fogom lemezre venni. Aspasia nem a kedvenc Mozartom, de vonzó szerep.
- Ne keseredjen el, öné marad az olasz repertoár, Donizetti és Bellini.
- Lammermoori Lucia nélkül nem is szeretnék nyugdíjba vonulni. Tudom, hogy nem az én hangfajom, de szeretném, hogy azt mondja a közönség: "csak" lírai szoprán énekli, mégis milyen jó. Előtte azonban még Az alvajáróban lépek fel (1999-ben), ami jó messze esik a Lakmé csengettyűitől, de azért elérhető a hangommal, csak még foglalkoznom kell a lélegzésem mélységével, a középregiszterrel, a frazeálással, a dallamok lekerekítésével - némileg Toti Dal Monte módjára. Nem érzem úgy, hogy megteremtem ezeket a képességeket, inkább hagyom, hogy kibontakozzanak. Ugyanakkor még mindig sok mindent magamba fojtok - nem a kifejezésben, hanem vokálisan. Még inkább ki kell nyílnom, mélyebben kell vennem a levegőt, jobban kell artikulálnom a szöveget - szóval többet kell nyújtanom. Mirella Freni legjobb felvételeit hallgatom, ő az útjelzőm. Inspirál, de el is bátortalanít.
- A saját egyénisége nem elegendő?
- Nem vagyok én olyan, amilyennek hallatszom. Ha meghallom magam lemezen vagy a rádióban, kifutok a világból. Más a próba vagy az előadás - olyankor ki vagyok békülve magammal.
- Milyen tervei vannak Bellinin kívül?
- Első Hándel-szólamomat a Palais Garnier-ban fogom énekelni. Az Alcinában lépek fel William Christie-vel és Renée Fleminggel. Nyugalom, csak Morgana szólama az enyém. Azután következik a szerepek szerepe, a Lulu. 2000-ben Bécsben a kétfelvonásos változatot viszik színre. Nagyszerű lehetőség! Lassan tanulok, úgyhogy ma még elképzelésem sincs arról, mit tudok majd hozzátenni a figurához. De Berg zenéje erőteljesen szólít meg, nagyon közel érzem magam hozzá. Lulu alakja csodálatos, kivételesen mély és teljes. És nehéz! Remélem, addigra a hangom jobban fog hasonlítani az egyéniségemhez.


Barabás András fordítása


EMI-felvétel


Fiakermilli szerepében (Richard Strauss: Arabella)
Marie-Noelle Robert felvétele


Stravinsky: A csalogány
Winnie Klotz felvétele