Muzsika 1998. február, 41. évfolyam, 2. szám, 20. oldal
J. Győri László:
A komolyzenében hosszú távra kell tervezni
Beszélgetés Wolfgang Mohrral, Teldec producerével
 

- Emlékszem, gyermekkoromban (az ötvenes-hatvanas évek fordulóján) volt otthon néhány régi, kék címkés Telefunken-lemezünk. Amennyire tudom, az önök vállalata meglehetősen régi, és csupán néhány évtizede, a Deccával kötött "házassága" óta hívják Teldecnek. -
A cég valóban régebbi, mint általában gondolják: történetének kezdete a húszas évek végére nyúlik vissza. Olyan művészek készítettek nálunk lemezeket, mint Arturo Benedetti-Michelangeli, vagy Claudio Arrau, a Berlini Filharmonikusok és Erich Kleiber. A nácizmus évei alatt sok felvétel készült Bayreuthban, azután a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a Telefunken egyesült a Deccával. Ez a fúzió lényegében mindkét fél számára lehetővé tette a függetlenség megőrzését, a német nyelvű országokban: Németországban, Ausztriában és Svájcban azonban közös lett a terjesztés. A céget akkor keresztelték át Teldecre - ez a mozaik a Telefunken és a Decca neveket rejti. Több mint negyven évig tartott ez a kapcsolat. Akkor szakadt vége, amikor a Deccát eladták a Polygram csoportnak.
- A Teldecet ezután vásárolta meg a Warner?

- 1989-ben kerültünk a Time-Warner konszern száz százalékos tulajdonába, az Erato, a Nonesuch, a Finlandia és az NVC társaságában. Ez nagyon jót tett a vállalatnak: így sokkal több felvételt készíthetünk, és mára egy ligába kerültünk a legnagyobbakkal, amiről tizenöt éve még álmodni sem mertünk.
- Az ön névjegyén ez áll:
executive producer. Akadnak néhányan ebben a szakmában, akiket a szélesebb közönség is ismer. Walter Leggét például sokszor emlegetik, s nem kizárólag Elisabeth Schwarzkopf férjeként, hanem mint ennek a szakmának a legnagyobbját, aki bizonyára önálló fejezetcím a hanglemezgyártás történetében. Hogy mi a producer dolga - ez nyilván függ a cég nagyságától és hagyományaitól. Kérem, vázolja néhány mondatban, ön mivel foglalkozik.
- A producer cég és a művész közötti kapcsolatot ápolja. Mindent el kell követnie annak érdekében, hogy ez a kapcsolat a lehető legjobb legyen. Feladatkörének másik szintje, hogy logisztikailag megtervezze a produkciókat, évekre előre elkészítse a felvételek tervét a céghez szerződött művészekkel együtt. Neki kell tudnia, mik a művészek erősségei, s hogy ezeket hogyan hasznosítaná a lemezcég, és persze azt is, hogy azután a vállalat marketing-tevékenysége miképp segítheti a művész karrierjét. Ő készíti elő a produkciókat; ő tárgyalja végig a részleteket az egyes résztvevőkkel; ő foglalja le a stúdiókat, ő készíti el a felvétel forgatókönyvét. Tehát nem kevesebbért felel, mint hogy az adott órában az összes művész megjelenjen a megadott színhelyen. Ez rendkívül fontos, mert egy sokszereplős opera felvételénél egyetlen énekes távolléte nem tíz, nem húsz, hanem száz százalékos veszteség. Tehát a producer felelőssége, hogy a megadott időpontban és helyen a lehető legjobb minőségű felvételek készüljenek. S mindezt az előre kalkulált költségvetés keretein belül maradva kell elérnie. A felvételt irányító producerrel ellentétben, aki a stúdióban zajló munkákért felel, az executive producernek jó pszichológusnak, gazdasági szakembernek, jogásznak kell lennie.
- Művészi kérdésekben mennyire avatkozhat bele? Hiszen - ha jól tudom - korábban ön is dolgozott
recording producerként.
- Helytelen, ha az executive producer közvetlenül beleszól a stúdióban zajló munkába. Ami a stúdióban és a technikai helyiségben történik, bizalmas dolog, részese csupán a művész és a recording producer. Valóban sokáig végeztem azt a munkát is, úgyhogy pontosan tudom, mi történik a helyszínen, s nem helyeslem, ha kívülállók nyilvánítanak véleményt olyan kérdésekben, hogy egy művész elég gyorsan vagy lassan, elég halkan vagy hangosan játszik.
- Az előbb arról beszélt, hogy az executive producer jó pszichológus, gazdasági szakember, tájékozott jogi kérdésekben. Ezt a szakmát nyilván kizárólag gyakorlatban lehet megtanulni. Egyáltalán: hogyan lesz valaki executive producer? Mit kell hozzá tanulni?

- Valóban, ezt a szakmát nem tanítják sehol, de szinte valamennyien, akik ebben a feladatkörben dolgozunk, zenei háttérrel rendelkezünk. Én zongoráztam, zenetudományt, filozófiát és szociológiát tanultam. Jó az, ha az ember ért a zenéhez, a zenetörténethez, és ismeri a konkurenciát. Vagyis ha tudja: egy adott művel milyen esélyei lehetnek cégének. De ha azt kérdezi, mindebből mi a legfontosabb, azt kell mondjam, hogy a zene. Muzsikusokkal muzsikus tud legjobban tárgyalni. Lehet, hogy egy jogász előnyösebb szerződéseket köt, de a zenésznek zenész a tárgyalóparnere, ha zenéről van szól.
- Azt mondta, jól kell ismerni a piacot. Éppen erre szerettem volna rátérni. Sok szó esik ma arról, hogy a bedugult lemezpiacon a legtöbb cégnek nehézségei vannak. Hogyan reagál a Teldec a krízisre?

- Huszonöt éve dolgozom a szakmában, láttam már válságokat. A legutolsó nagy krízis a CD megjelenése előtt, a hetvenes évek végén sújtotta a lemezipart. Az érvek és a félelmek egyeztek a maiakkal. Mindenki ugyanazt a repertoárt adta ki, a piac telítődött, az emberek torkig voltak a Beethoven-szimfóniák összkiadásaival, és így tovább. Magam valamivel nyugodtabban szemlélem a fejleményeket, mint kollégáim többsége. Szerintem megoldandó problémával állunk szemben nem pedig krízissel. Valóban nehézséget okoz, hogy túl sok CD jelenik meg, és túl sok a középszerű felvétel, de ha igazi nagy egyéniség előadásában kerül piacra valami, akkor az biztosan jól eladható. Nem kell ehhez a művésznek zöldre festenie a haját. Elég, ha mondanivalója van a darabról. Látnivaló, hogy olyan jelenségeket tapasztalunk ma, amelyeket tíz-húsz éve még csak nem is sejtettünk. Az emberek mára kicserélték fekete nagylemezeiket CD-re, a repertoár kimerült.
- És most jön az új hanghordozó, amely mozgásba hozza a piacot?

- Még egyáltalán nem tudni, mi jön, de biztos vagyok abban, hogy az ugrás nem lesz akkora, mint amikor a CD felváltotta a fekete lemezt. Inkább csak a meglévő digitális technika fog tökéletesedni. Talán hosszabb játékidejű CD-k jelennek majd meg, vagy jobb minőségű lesz a lejátszás. De szerintem mindez csak mellékes, hiszen a vásárló nem jobb technikát akar vásárolni, hanem zenei felvételeket. A technika csak az emberek egy kis részét izgatja. A lemezgyártásban pedig szinte valamennyien azonos technikai színvonalon állunk, ugyanazokkal a felszerelésekkel dolgozunk. Az persze más kérdés, hogyan bánunk a technikával, milyen hangmérnökeink vannak. Emlékszem, a Telarc egy időben olyan kitűnő felvételeket készített, hogy a technikai minőség már önmagában érv volt a lemez megvásárlása mellett. De ezen a téren senki sem jutott behozhatatlan előnyhöz. A Naxos és a többi olcsó lemezmárka megjelenése viszont arra figyelmeztet, hogy a nagy cégek kivonultak a kispénzű vagy takarékos vásárlók piacáról.
- Mostanra észbekaptak és visszatértek.

- Most mindenki igyekszik alulmúlni a Naxos árait, amit a nagyok meg is tehetnek, hiszen nagyon jó archívumokból válogathatnak. Másfelől viszont fennáll a veszély, hogy ma is élő és aktív művészek - akik ráadásul ugyanazzal a céggel állnak szerződésben, mint régen - önmagukkal fognak versengeni. A vásárló nehezen érti meg, miért kell a muzsikus egyik lemezéért negyven márkát fizetnie, mikor a másikat olcsón megkaphatja. A Naxosnak ilyen gondja nem lesz, hiszen nála minden felvétel új.
- Ez a szempont eddig eszembe sem jutott. A művész megsértődik, amiért olcsó felvételen kapható a felvétele?

- Nem. Olyan művésszel, aki ezen megsértődött volna, még nem találkoztam, hiszen mindenki úgy tartja, jobb a piacon lenni kevés pénzért, mint az archívumokban - semmiért. A lemezcégek szavahihetősége és hitele kérdőjeleződik meg, ha ugyanannak a művésznek a lemezei a legolcsóbb és legdrágább árkategóriában is megkaphatóak. Alfred Brendel háromszor-négyszer is felvette a Beethoven-szonátákat. Ugyanazokat a darabokat megkaphatja ugyanazzal a művésszel hatvan márkáért és százötvenért is. Miért fizessek annyit, ha olcsóbban is megkapom? - kérdezi a vásárló. A Teldec megpróbálja a művészekkel egyetértésben csökkenteni a kiadványszámot, abban a reményben, hogy később, ha normalizálódnak a viszonyok, újra visszaállhatunk az eredeti mennyiségre. Mi senkivel sem bontottunk szerződést, holott nyilván hallotta, hogy más cégek hány művésztől váltak meg. Mi továbbra is szerződéseket kötünk (Barenboimmal például most írtuk alá 2001-ig szóló új exkluzív szerződésünket), és változatlanul számítunk azokra, akik eddig is nálunk készítették a lemezeiket. A válságjelenségeket nem lehet figyelmen kívül hagyni, nem tehetünk úgy, mintha ezek nem lennének, de azt gondoljuk, hogy akár a tőzsdén, itt is akkor kell invesztálni, amikor a részvények olcsók. Most kell vásárolni. Rengetegen kerültek most ki más cégektől, és új művészek is jelentkeznek. A Teldec hagyományosan hosszú távú szerződéseket köt. Harnoncourt már majdnem negyven éve a mi exluzív művészünk. Leonhardt is dolgozott velünk, Brüggen is - és még sokan mások. Volt, aki elszerződött tőlünk, ami természetes, de mindig találunk új, fiatal zenészeket, akiket szerződtetünk.
- Egy Teldec nagyságrendű cég hány művészt foglalkoztathat úgy, hogy az együttműködés mindkét fél számára optimális legyen?
- Ezt nagyon nehéz lenne pontosan megmondanom, hiszen minden cégnél mások a számok. A számítás addig nevezhető jónak, amíg a bolthálózat nem válik túlterheltté. Mi a szoftvert, a terméket állítjuk elő, és minden országban van egy irodánk, amely a terjesztés ügyeit intézi. Amíg ezektől a terjesztőktől nem kapunk olyan visszajelzéseket, hogy kezdenek befulladni az eladatlan lemezekbe, addig jó. Ha viszont ilyen visszajelzést kapunk, akkor meg kell gondolnunk, hogyan ésszerűsíthetnénk a tevékenységünket.
- Kelet-Európa valamikor a kilencvenes években nyílt meg a Teldec számára. Milyen ez a piac?

- Nagyon fontos, de e pillanatban a kelet-ázsiai és a dél-amerikai piac még fontosabbnak tűnik. Számításaink szerint azonban a szituáció néhány éven belül itt is jelentősen megváltozik, és Magyarországtól a Baltikumig nagyon jelentős piac veszi majd a CD-inket. Általánosan el fog terjedni a CD-játszó, és a jövedelmi viszonyok megengedik majd, hogy az emberek kifizessenek egy teljes árú CD-t. Ki tudja: lehet, hogy néhány év múlva már nem azt figyeljük, hogyan fogynak a lemezeink Hollandiában, Belgiumban és Olaszországban, hanem a magyar, cseh, orosz és litván forgalom számait fogjuk lesni. És akkor még nem szóltam arról, hogy mire számítunk például Kínában vagy Dél-Koreában, ahol a gazdasági válság kitöréséig nagyon dinamikusan nőtt az érdeklődés az európai komolyzene iránt.
- Örülök az olyan kiadványoknak, mint amilyenek Gidon Kremer új, kelet-európai és balti zenékből válogatott lemezei. Ismeretlen, vagy ritkán játszott művek, ráadásul nem a hagyományos sablon szerint, vagyis nem két hegedűversenyt vagy szonátát hallunk ugyanattól a szerzőtől, hanem koncepció alapján összeállított műsort, amelynek darabja rímelnek egymásra, kontrasztot alkotnak egymással, magyarázzák egymást. Nyilván nem az én ötleteim váltják majd meg a lemecégeket, de ha rajtam múlna, megpróbálnék változatos műsorösszeállítású felvételeket piacra dobni, újítani és "tematikus" CD-ket készíteni.

- Lényegében egyetértek önnel: a repertoárnak változatosabbá kell válnia - ebben az olyan cégek, mint a Naxos vagy a Marco Polo feladták nekünk a leckét. A nagy cégek semmivel sem kevésbé okosak, mint ezek a kicsik, tehát éppúgy fölkutathatnának mindenféle ritkaságokat, amelyek korábban nem szerepeltek egyetlen lemezen sem. Csakhogy ellentétben a kis cégekkel, a nagyok a művészekre koncentrálnak, míg a kicsik a repertoárra. Ami a lemezek műsorát illeti, magam is azt tartom: jó lenne, ha a CD-ken határozott koncepció alapján követnék egymást a művek. Igen ám, de ez néha olyan apróságokon bukik meg, hogy a lemezkereskedő a boltban nem tudja a megfelelő helyre tenni a CD-t. Hová tegyen egy lemezt, amelyen egy koncepció jegyében sok szerző műve szerepel? A kereskedőnek már az is problémát okoz, ha két komponista darabjai vannak közös lemezen. Vagy azt a megoldást választja, hogy annyi példányban veszi meg, ahány szerző neve alá beoszthatja, vagy pedig valami gyűjtőnév alá teszi. Mondjuk a "kamarazene", vagy a "zenekari művek" alá. És a lemez sorsa ezzel meg is pecsételődött. Ilyen földhözragadt szempontok buktathatják meg a legjobb koncepciókat. És még valami: egyáltalán nem biztos, hogy lemezen is jól érvényesül, ami rádióban vagy koncertteremben szenzációsan hat. Nem is szólva arról, hogy a vásárlónak többnyire nincs annyi ideje, hogy az összes koncepciót megfejtse, miközben gyorsan végignézi a lemezújdonságokat. Ön a rádióban a kommentárjaival felhívhatja a figyelmet az összefüggésekre. A lemezboltban azonban erre nincs lehetőség. Olyan vevőt pedig aligha talál, aki hosszasan áll az üzletben, és a borító címeiből megpróbálja megfejteni a koncepciót.
- Az eladási mutatók és a cégvezetés véleménye szerint ki "viszi el" a Teldecet? Kik a legfontosabb művészeik?

- Természetesen sokan vannak, Barenboimtól Schiff Andrásig, Argerichtől Kremerig - igaz, ők ketten nem kizárólag nálunk dolgoznak, de mi mégis sajátunknak tekintjük őket. A legfontosabb művészünk azonban kétségkívül Harnoncourt. Majdnem negyven éve kötött velünk exkluzív szerződést, hatalmas katalógusa van nálunk. Meggyőződésem, hogy a Teldec lemezcégnél játszott szerepén túl is a háború utáni zenetörténet egyik legfontosabb alakja. A legnagyobb médiajelenség Karajan volt, Harnoncourt a legnagyobb hatású zenei jelenség. Az ő színrelépésével minden megváltozott. Lenyűgöző személyiség, óriási kommunikátor, és egyedülállóan nagy zenész. Tizenöt éve dolgozom mellette, és a mai napig felvillanyoz minden egyes vele folytatott beszélgetés. Nagyon kevés zenekarral dolgozik, de azt a néhányat nagyon fellelkesíti.
- Említette, hogy Harnoncourt közel negyven éve szerződött önökhöz. Akkoriban még nem tudhatták, hogy egy napon ilyen jelentőségű muzsikus lesz. Biztosan akad valamilyen történet a cég legendáriumában arról, hogyan lett Harnoncourt Teldec-művész.

- Ő maga azt a történetet szokta mesélni, hogy az ötvenes években, amikor megalapította a Concertus Musicust, együttesével készített néhány lemezt az osztrák Amadeo lemezcégnél. Ekkor még nagyon fiatalok voltak, húszas éveiket taposták. Azt gondolták, keresnek egy nagyobb céget. Hamburgban a Deutsche Grammophon Gesellschaft "Archiv" produkciós irodájánál jelentkeztek. Velük tárgyaltak délelőtt. Délután a Telefunkenhez jelentkeztek be. Az Archivnál azt az ajánlatot kapták, hogy biztonyos lemezeket elkészíthetnek, cserébe azonban nekik is teljesíteniük kellett volna néhány kérést. A Telefunkennél pedig azt a választ kapták elődömtől, hogy "bízunk bennetek, azt vesztek fel, amit akartok".
- Ez az ön elődjének bátorságára vall, hiszen Harnoncourt-ékkal kockázatot vállalt. Akkoriban a zenei közvélemény afféle múló divathóbortot látott a régizenélésben.

- Az első évtized felvételei ma már nehezen vállalhatók, távol állnak a maiak színvonalától, és teoretikusan is meghaladta már őket az idő. De határozottan kihallani belőlük a "misszionárius magatartást", ami azt jelzi, hogy nem lehetett könnyű nekik, bizonyítani akarták az igazukat. Ezért ezek a lemezek olykor szélsőségesnek, túlzónak tűnnek. Maga Harnoncourt sem azonosul már velük. Úgy véli, ezek a "forradalmi időszak" termékei. De mutasson nekem egy "Négy évszak"-ot, amely jelentősebb, úttörőbb az ő régi lemezénél! Mai füllel hallgatva is szenzációsak Bach-oratórium-felvételei. Amit csak felvett, felkavarta a zene világot: minden új volt. Kezdetben elutasították. Máig emlékszem arra, amikor a Bach-kantátasorozat kétharmadához érve felvetődött, hagyjuk abba. A felvételek nagyon sokba kerültek, eladni pedig nem volt könnyű a lemezeket, hiszen az átlagos vásárló aligha vesz ennyi Bach kantátát. Hosszú és heves viták után úgy döntöttünk, a költségek ellenére felvesszük a teljes sorozatot, mert a sorozat zenetörténeti jelentőségű. Japánban most jelent meg újra négy doboznyi a teljes sorozatból, és egycsapásra sikerült eladnunk félmillió lemezt. A költségek már régesrég megtérültek, és most már csak pénz hoznak ezek a régi felvételek. Ez is mutatja, hogy a komolyzenében hosszú távra kell tervezni.



Antje Hecker felvétele