Muzsika 1998. február, 41. évfolyam, 2. szám, 12. oldal
Mikes Éva:
Csodagyerek van, csodakvartett nincs
Beszélgetés Komlós Péterrel, a Bartók Vonósnégyes primáriusával
 

1957-1997. 40 év, közel 3600 koncert. A Bartók Vonósnégyes születésnapi tortájára egy Kossuth-díj is került. A második. Csillog még a vitrinben ezen kívül is néhány kitüntetés: 1964: Liszt-díj, 1970: az első Kossuth-díj, 1981: Kiváló Művész- és UNESCO-díj, 1985: Bartók Béla-Pásztory Ditta-díj.
Az évfordulót a művészek 12 hangversenyből álló sorozattal ünneplik: hat koncert a Zeneakadémián, hat pedig a pesti koncerteket megelőző napon, egy-egy vidéki városban zajlik.
Az együttes tagjai: Komlós Péter, Hargitai Géza, Németh Géza és Mező László.
- Érdekes köztes állapot a vonósnégyes-lét a szólistapálya és a zenekari tagság között.

- Valóban. Sokan egyébként kitartóan zenekarnak titulálnak bennünket. Egy szólistánál viszont jóval többet játszunk, már csak azért is, mert neki mindig próbálnia kell a zenekarral. A szólóest ma már kezd kimenni a divatból, a közönség nem nagyon igényli. Azért is kell egy vonósnégyesnek gyakrabban koncerteznie egy szólistánál, mert a honorárium is négyfelé oszlik. Emiatt mi hatalmas repertoárral dolgozunk, de még így is rengeteg a tanulni- és pótolnivalónk. Persze az igényekre is tekintettel kell lennünk.
- Dolgoznak azon, hogy a hiányokat pótolják?

- Természetesen. Most is minden nap próbálunk. A hétvégét lehetőleg szabadon hagyjuk.
- És mi dönti el a tanulnivalók sorrendjét? A közönség ízlése?

- Azt lehet befolyásolni, bár ez Magyarországon nem olyan egyszerű. A magyar végtelenül konzervatív publikum. Lakatos Éva, a Filharmónia hajdani igazgatója igazán jószándékúan kísérte figyelemmel működésünket, ám vitáznom kellett vele azon, hogy Bartók halálának 25. évfordulójára egyszer már Budapesten is hangozzék el ciklusban a hat vonósnégyes. Akkor már játszottunk a világban, a zenei központokban mindenütt igényelték, Pesten azonban még nem adták elő. Lakatos félt, hogy a közönségnek nem fog kelleni, de még a csilláron is lógtak. Ettől kezdve nyertek polgárjogot Bartók vonósnégyesei.
- Miért éppen Bartókról nevezték el magukat?

- Ennek több oka volt. Először is 1962-ben, amikor az ötlet fölmerült, mi már öt éve működtünk, elég szép sikereket értünk el, s a kvartett az én nevem alatt futott. Mégis arra gondoltunk, jobb lenne olyan név, amelyet a világ ismer és elismer. Másrészt ezzel demonstrálni tudjuk, hogy olyan magyar vonósnégyes vagyunk, amelyik itthon él. Harmadrészt akkoriban divat volt egy, a hazájában ismert zeneszerző nevét választani egy kamaraegyüttes számára. Így történt. Engedélyt kellett kérni a Bartók családtól és a Művelődési Minisztériumtól. Amikor egy év után az engedélyek mind megvoltak, akkor vehettük fel a Bartók Vonósnégyes nevet.
- Meghatározza a kvartett szellemiségét, hogy milyen nevet visel?
- Nem. Mi soha nem akartunk Bartók-specialisták lenni, csak akkor és ott játszunk Bartókot, ahol és amikor felkérnek rá. Persze ha azt mondják, hogy most adjunk le hat műsort, akkor Bartók is van benne, de nem csak Bartók. S persze nemcsak itthon konzervatív a közönség, hanem másutt is; sok helyen tartanak az úgynevezett modern zenétől. Egy-egy darabot kedvelnek, de egy egész ciklustól viszolyognak. Pedig hát az az igazi. Amerikában viszont őszintén elismerik. Tavasszal újra nagy turnéra indulunk, Los Angelesben elhangzik a teljes ciklus. Egyébként Kodály is nagyon népszerű Amerikában. 1967-ben például, amikor először jártunk ott, külön kérték tőlünk Kodály első kvartettjét, amit a tanár úr maga vett át velünk. Én egyébként Kodály-tanítvány voltam, akkoriban pedig majdnem minden reggel együtt úsztunk a Lukácsban, s éppen ott kértem rá, hogy próbáljon velünk. Azt hittem, ki fog kosarazni, de végül is minden zeneszerző boldog, ha valamely műve valahol elhangzik, s ez alól ő sem volt kivétel. Lekötelezően kedves és barátságos volt, amit egyébként nem mindig lehetett róla elmondani.
- Nagy élmény lehet és ritka alkalom a szerző segítségével elsajátítani a művet. Egyébként hogyan tanulnak meg egy darabot? Nyilván mindenki foglalkozik a saját szólamával, de azután hogyan alakítják ki a művészi koncepciót - hiszen itt mindenki egy szermélyben szólista és a kvartett tagja. Feltétlenül a primárius elképzelése érvényesül?
- Először is: az, hogy mindenki megtanulja a szólamát, még nem elegendő. A partitúrát kell tudni, mint egy karmesternek, s ez csak annyival könnyebb, hogy mindössze négy szólam van.
- No de ki a karmester?
- Az attól függ. A bécsi klasszicizmustól a jelen felé haladva egyre kevésbé az első hegedűs. Igaz, a Beethoveneknél már egy kicsit megosztottabb a feladat, de a Haydn- és Mozart-darabok esetében még egyértelműen az első hegedű vezet. Hogy kinek az akarata érvényesül, ez a legnehezebb kérdés, mert valamilyen szinten minden játékos akaratának meg kell jelennie. A diktatórikus első hegedűsök általában nagyon hamar elbuknak. Ezt megtehetik olyan nagy karmesterek, mint Toscanini és Karajan, akik azt mondták, hogy ez az ő elképzelésük, és el van intézve: a zenészek vakon engedelmeskednek nekik. Az énekesekkel már több gondjuk volt. A kvartettben a legmesszebbmenőkig figyelembe kell venni a másik három véleményét, még akkor is, ha én azzal nem értek egyet - persze csak egy bizonyos pontig. De tudni kell, hol az a pont, mivel eredményesen próbálni és játszani kizárólag jó légkörben lehet.
- A kvartett-lét egyben életforma is, nem? Hisz' ez a negyvenéves jubileum már majdnem olyan, mint egy házassági évforduló: ön ezelőtt negyven évvel feleségül vett három férfit.

- A negyven évet tulajdonképpen ketten csináltuk végig Németh Gézával, Mező László ugyanis alapító tag volt, csak aztán egy időre kivált. Ekkor jött Botvay Károly, majd visszatért Mező. Huszonöt évig muzsikált velünk Devich Sándor, két esztendeig Bánfalvy Béla, majd következett legifjabb tagunk, Hargitai Géza. Egyébként a házassághasonlatot, amit többen emlegetnek, én nem igazán szerete, mert számos pocsék házasságot a jó szexuális kapcsolat sokáig rendben tud tartani, ez meg nálunk nem jellemző, ugye...
- Tehát rosszabb, mint egy házasság?

- Bizony. Ez tudatosan vállalt művészi és üzleti kapcsolat. Egy kvartettnek minimum tíz évet kell együtt dolgoznia, mire kiderül, hogy érdemes-e, lesz-e eredmény. Addig épül a hangzás. Kemény munkát követel ez. Közben van egy-egy rádiófelvétel, koncert vagy verseny, ami vagy sikerül, vagy nem. Ritka az olyan verseny, mint amilyenben nekünk volt részünk 1964-ben, amikor a belgiumi Liége-ben nyertünk, s egyik napról a másikra kitárult előttünk a világ. Nagy pillanat volt, de túl korán jött. Érkeztek a felkérések, s fiatal kvartett lévén készen kaptuk a programokat. Azt persze nem mondhattuk, hogy kérem szépen, mi ezt a darabot nem ismerjük. Nagyon gyorsan kellet új műveket tanulni. Egy versenyző kvartett általában 8-10 művet ismer jól, s azt igyekszik tökéletesíteni az évek folyamán. A versenyen a hibátlanságot díjazzák, s csak utána kíváncsiak arra, mi van amögött. A jól sikerült verseny után csak nagyon kevés együttes bírja ki azt a feszített munkát, amely a felkérésekkel jár, hiszen egyre újabb és újabb darabokat kell hangversenyszínvonalra emelni, és emellett kell a repertoárt is szinten tartani. Velünk is nemegyszer előfordult, hogy este fél hatig próbáltuk azt a művet, amelyet ugyanaznap este nyolckor előadtunk.
- Tehát mit foglal magában az a bizonyos tíz év?
- Benne van az alaprepertoár elsajátítása, az összeszokás emberileg és zeneileg, az első tapasztalatok megszerzése. Mert hát csodagyerek van, csodakvartett nincs. Itt össze kell szokni. A nagy szólisták általában megőrülnek, hogy kvartettben játszhassanak, mert szeretik a repertoárt és szeretnének vonósnégyesezni. Aztán amikor néha leülnek és játszanak, az eredmény dermesztő. Négy szólista játszik, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy a másik három mit csinál.
- A negyvenéves pályának sok tanulsága lehet. Az egyik talán az, hogy változik a közönség, kevesebb a fiatal a komolyzenei koncerteken, mint régen. Ennek az is oka lehet, hogy változik az oktatás. Ön nyilván tanárként is jól látja ezt.

- Erről végtelenül sokat lehetne beszélni. Számtalan a gond. Mindenki kétségbeesetten keresi a megoldást.
- A technikai feltételek, a körülmények, az anyagiak - melyik a legfőbb nehézség?

- Így sorban. Magyarország kulturális élete általában véve is most van a legrosszabb stádiumban, mert az állam már kevéssé támogatja, az a privát szféra pedig, amelyik például Amerikában felépítette a Metropolitan Operaházat, nálunk még nem nőtt fel. A mostani újgazdag réteg nem ezzel foglalkozik.
- A világ gazdagjai már a kultúrára is áldoznak, nálunk még csak a saját cégükbe fektetnek be. A "hivatalos" szponzori réteg pedig csekély. Az Önök jubileumi koncertsorozatát az Ericsson, a Westel és az Inter-Európa Bank támogatja. Ez is új lecke lehetett, megszerezni a támogatókat. Hogyan zajlik ez a tányérozás?

- Valóban tányérozunk, össze kellett koldulni egy csomó pénzt.
- Az Ericsson és a Westel csak ezt a sorozatot támogatja?

- Igen. Hogy kapcsolatban maradunk-e, nem tudom. Állandó segítőnk az Inter-Európa Bank. Hozzá kell tennem: létezik egy Bartók Vonósnégyes Alapítvány, amelyet Kodály Zoltánné és ifj. Bartók Béla hozott létre, amikor arról panaszkodtam nekik, hogy szinte lehetetlenné válik a vidéki koncertek szervezése. Sajnáltuk azt a sok munkát, amit az Országos Filharmónia égisze alatt belefektettünk. Szeretünk vidékre járni, szeretjük az ottani közönséget, és ezt láttam veszendőbe menni. Mindehhez az Alapítványnak pénzre volt szüksége.
- Elkezdtek talpalni?

- Igen. Ezer helyre mentünk és meséltük el céljainkat. Végül sikerült megtalálnunk az Inter-Európa Bankot. Magyarország egyébként régen sem tudta eltartani a művészeit, vagy legfeljebb csak néhányat.
- Azaz a külföldi hangversenyekből éltek.

- Persze. Meg mindannyian zenekarban is játszottunk, de abból sem éltünk meg. A külföldi koncertezés révén megúsztuk, hogy az itthoni kenyérharcban részt kelljen vennünk. Az irigyeink legnagyobb részt ezért haragudtak ránk, mondván: előkelő idegenként szemléljük az itthoni nehéz helyzetet. Természetesen nem így volt. Az azért nem volt baj, hogy mástól nem vettük el a kenyeret. 1964-ben kezdtünk el utazni. Más világ volt. Vasfüggönyország. Ez ugyanakkor a kinti érvényesülés szempontjából nem volt rossz.
- Kuriózumnak számítottak?
- Igen, ránk csodálkoztak: nicsak, ezeknek is két fülük van? Onnan jönnek mégis zenélnek? Nem is rosszul? Tulajdonképpen nekünk egyszerűbb volt, mint azoknak a kollégáknak, akik kint maradtak. Nekik nehezebb volt gyökeret verni, állandó munkát találni. Vendégnek lenni könnyebb. Mi soha nem úgy indultunk el, hogy majd csak lesz valami, hanem az Interkoncert által lebonyolított felkéréseknek tettünk eleget. Voltak persze velünk is vitáink, mert alacsony honoráriumért nem akartak minket eladni. Bemutatkozni ingyen is hajlandók vagyunk, mondtam. A viták ellenére könnyebb dolgunk volt, mint a mai fiatal együtteseknek. Mögöttük nem áll ott az állam. Arra a rendszerre lehet sok rosszat mondani, de a kiemelt művészeket támogatta, azzal akarta demonstrálni, hogy mégsem olyan rossz a rendszer, ha ilyen művészei vannak.
- Önök is közéjük tartoztak. Az a rendszer is, meg ez is elismeri Önöket, mutatja a számos díj, a második Kossuth-díj, melyet a jubileum alkalmából kaptak.

- Nagyon jól is esett. Ugyanakkor a kulturális kormányzat gyengéjének tartom, hogy a minisztériumnak nincs jól működő zenei osztálya, sőt a minisztériumnak kevés a kapcsolata a művészekkel. Ha valami gondunk van, hová fordulhatunk? A hatvanadik születésnapomra 1995-ben kitüntetést kaptam: a Köztársasági Éremrend Középkeresztjét. A hatalmas parlamenti fogadáson egyetlen miniszter volt, aki nem gratulált: a művelődési miniszter. Ez volt a tükre annak, hogyan viszonyul a tárca a művészeihez, akik nemcsak a saját nevüket, az ország jóhírét is öregbítik.
- A Bartók Vonósnégyes intézmény, a név az együttesé, a hangszerek tulajdonosa az állam - mindkettőtől megválik, aki kilép. Mi lesz a stafétabottal? Hargitai Gézára vár, hogy majd új csapatot verbuváljon maga köré?

- Igen. Nem lesz könnyű dolga.
- Milyen távlatban gondolkodnak?

- Én nem töprengek ezen. Amíg a jóisten megengedi, csináljuk.
- Szerencsésebbek mint a balettművészek.

- Előttem mindig azoknak a példája lebeg, akik a tetőponton hagyták abba. Elsősorban Simándy Józsefre gondolok. Nem szabad megvárni, amíg mások azt gondolják, hogy ezt már nem kéne.
- De ki mondja ezt meg? Megszólal a belső kontroll? Önnek van?

- Igen.
- És a kvartett tagjainak ki mondja meg? Ön megtenné?

- Ez nagyon jó kérdés. Azt hiszem, igen. Hál' istennek erre még nincs szükség, de ha eljön az idő, megteszem. Baráti módon. Hisz egy nagyon leszűrődött szeretet köt össze minket.
- Vajon ők is szólnának önnek?

- Talán igen, bár ez nem biztos. De remélem, nem is lesz rá szükségem. És ez nem mond ellent annak, hogy az évi közel száz koncertből mindössze néhány után állok fel úgy, hogy ez úgy szólt, ahogy elképzeltem. Ebben a sorozatban a két elsőt nagyon szerettem.
- Kívánom, hogy minden továbbiban ugyanennyi öröme teljék.


Vörös Szilárd felvétele


Komlós Péter és Fodor István, a Vonósnégyest támogató Ericsson cég képviselője
Felvégi Andrea felvétele