Vissza a tartalomjegyzékhez

Fabini Piroska
Politika a hálószobában

A rendszerváltás után kialakult politikai légkör barátságokat, családokat tudott tönkretenni, ez a témája A Fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció címû nemrégiben bemutatott filmnek is. Vajon mi miért nem tudjuk sok más nemzethez hasonlóan a politikai hovatartozást higgadtan kezelni? Miért hagyjuk, hogy a politika ilyen mélyen bekússzon a magánéletünkbe?

„A rendszerváltáskor olyan tizenkét-tizenhárom éves voltam, és nagyon megmaradt bennem, hogy milyen euforikus öröm uralkodott ebben az országban, hogy új idõk, új szelek jönnek, mostantól itt lesz a Kánaán. Erre eltelik néhány év, és egyszer csak egymás torkának ugranak az emberek, sokkal kellemetlenebbé válnak a magánéleti kapcsolatok, mint elõtte” - mondja Hajdú Eszter (kisképünkön), a nemrég bemutatott, A Fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció címû film rendezõje, aki filmjében egy fideszes és egy baloldali zsidó származású férfi barátsága megromlásának okát keresi, illetve egy politika miatt széthulló család történetét mutatja be. Mindkét sztoriban 2002-ben fordultak rosszra a dolgok: a barátok azóta nem álltak szóba egymással, illetve a házaspár akkor költözött szét.
Sajnos ilyen történetbõl legtöbbünk környezetében van bõven, bár nem mindenki engedi, hogy a kapcsolatait ez végképp tönkretegye. „Az én édesapámat elvitték, mert zsidó volt, a fiam viszont, aki a háború végén született, ma a jobboldalt támogatja, ezért a jó kapcsolat megõrzése miatt ez a téma tabu lett közöttünk - meséli lapunknak az idõs Zsuzsi néni. - Amikor a fiam kicsi volt, igyekeztünk elfelejteni az egész háborút, ma meg azért kerüljük a témát, mert neki érezhetõen kellemetlen, hogy nem csak magyar nemes õsei vannak.”
A hallgatás nem mindig válik be, van, hogy a kimondatlan dolgok csak tovább generálják a feszültséget: „Nem tudnék soha baloldalra szavazni - mondja a középkorú Gábor -, mert ’47-tõl a sztálinista hatalom részérõl olyan atrocitások érték a családomat, amelyen nem tudtunk túllépni. Mivel ez nem zsigeri hozzáállás részemrõl, hanem egy átgondolt következtetés, épp ezért a baloldali barátaimmal is kulturáltan tudunk errõl beszélgetni, és ilyen tálalásban ezt megértéssel is fogadják.”
Magyarországon annyira különbözõek a családtörténeti hagyományaik az embereknek, hogy egészen más az emlékezetük a történelemrõl. Ezek is kicsapódnak a politikában, ami az ilyen mélyebb gyökerekbõl táplálkozik. „A külsõ igazolást felhasználva mi azután egyforma ügyesen tudjuk kirekeszteni egymást mindkét oldalon, ebben nem éreztem eltolódást semelyik irányban politikailag - folytatja Hajdú Eszter. - Itt még a zsidó-nem zsidó ellentét sem játszik, mert a filmemben két zsidó van, az egyikük baloldali, a másik meg fideszes, a házaspár pedig két nem zsidó ember. Mindkét oldalt szembesíteni szerettem volna a saját korlátaival: az egyik félben a fideszes, a másikban pedig a liberális ember van kiszorítva. Bár a politikusoknak is nagy a felelõssége, de azért alapvetõen azt szeretném érzékeltetni, hogy az egyes embereknek, tehát nekünk van felelõsségünk abban, hogy hogyan viselkedünk a magánkapcsolatainkban.”
Egy brooklyni játszótéren történt még a választások elõtt, hogy az egyik anyuka obamás, egy másik pedig mccaines pólóban jelent meg, mégsem fagyott meg a levegõ közöttük, simán le tudtak ülni a többiekkel együtt békésen beszélgetni egymással.


A filmben szereplő házaspár. A politikai miatt váltak

„Steve, a férjem demokrata, mi pedig anyukámmal republikánusok vagyunk, de ez nem okozott soha gondot közöttünk - osztja meg tapasztalatait a Hetekkel Elizabeth, egy New York-i középiskola igazgatóhelyettese -, nem tudom például, hogy a kollégáim kire szavaztak, és egyáltalán nem ismerek olyan embert, aki a politikai nézetei miatt elveszített volna egy barátságot. A sarki boltban választani lehetett, hogy Obama vagy McCain feliratú papírpohárba kérjük munkába menet a kávét, így ha kiderül is a pártszimpátia, az sem okoz jelentõs problémát, legfeljebb az iraki háborút például a két oldal szimpatizánsai nem egymással elemezgetik.”
A tõlünk nyugatabbra élõknél mintha hajlamosabbak lennénk a saját vonatkoztatásunkon keresztül nézni a világot, és magunkra venni a másik viselkedését, ítéleteit, és azt gondolni, hogy ha az eltér a mienktõl, akkor az minket sért. Nem azt látjuk, hogy õ gondol valamit, hanem hogy õ nem azt gondolja, amit mi. A magyarok különleges bizonyítási kényszerének - amit az ember jól érzékel, ha visszajön külföldrõl - , leginkább történelmi okai lehetnek.

„Németországban egyetlenegyszer sem tapasztaltam húsz év alatt, hogy emberek szembekerültek volna a politikai nézeteik miatt. Olyan példa volt, hogy az egyik kolléganõm elmondta a véleményét, amibõl az tûnt ki, hogy õ a szociáldemokrata párt elveit vallja, viszont amikor hoztak az egészségügyi reformmal kapcsolatosan egy értelmetlen döntést, akkor pont az õ szájából hallottam, hogy ezt a kereszténydemokraták sokkal jobban megoldották, tehát képes volt teljes mértékben elismeri a másik oldal érdemeit, fõ, hogy az ország érdekei menjenek elõre. Ha valami konkrét esemény van, akkor hallani kritikát, de hogy emiatt az emberek egymásnak mennének, ilyet nem tapasztaltam - meséli lapunknak Melinda, aki két évtizedet dolgozott Németországban. - Jellemzõbb, hogy megnézik az ember autóját, megkérdezik, hogy mivel foglalkozol, és a társadalmi ranglétrán sokkal inkább az anyagi sikeresség alapján helyeznek el, a politikai meggyõzõdés abszolút magánügy.”
A film zárójelenete, hogy egy március 15-ei rendezvényen gyerekek az aszfaltra politikai jelszavakat firkálnak - izgalmas, hogy az õ sorsuk milyen lesz.