Vissza a tartalomjegyzékhez

Pécsi Tibor
Új trendek a köztéri kínálatban

A nemzeti identitás és annak egy adott korban megjelenõ fõárama kifejezõdik többek között a köztéri szobrokban. Van, amikor Puskás Öcsi a sztár, akad, amikor István király, és bizony nem is olyan régen Lenin nézett bizakodva a jövõbe a magyar településeken.


Fotó: Somorjai László

Anno a Hõsök terén álló Millenniumi Emlékmû szoborcsoportjának kialakításánál is komoly kihívást jelentett, hogy a karéjokon álló szobrok a magyar történelem leginkább elfogadott és konszenzussal bíró személyeit ábrázolják. Idõközben a szobrok egy részét párszor lecserélték, hogy a mindenkori fõ irányvonalnak megfeleljenek. Sõt, a Tanácsköztársaság agitátorai az egész emlékmûvet vörös posztóval borították be 1919. május elseje alkalmából. Természetesen a Horthy-éra is kiállította a maga hõseit. Az országot elborították a konzervativizmust képviselõ politikusok és történelmi személyek szobrai, így került például Tisza István szobra a debreceni egyetem elé. 1931-ben sokfelé feltûntek a Szent Imre-ábrázolások, majd hét évvel késõbb István király emlékéve következett. Röviddel halálát követõen a Döbrentei téren felállították Gömbös Gyula volt fajvédõ politikus, miniszterelnök szobrát. 1944. október 6-án ezt felrobbantották, a háború után pedig emléktáblát helyeztek el a helyén. Eszerint a szoborrobbantás volt a fegyveres ellenállásra adott jel. Ezt késõbb lecserélték, de mára már az ólombetûket szétverték, és le is szurkozták a táblát.
1945 után folytatódott az új identitás kézzelfoghatóvá tétele. Ennek leginkább markáns példája a Felvonulási téren felállított monumentális Sztálin-szobor. Egymást követték a különbözõ kommunista politikusok, példaképek szoborszerû megjelenítése. Noha Sztálin szobrát a népharag 1956. október 23-án a Blaha Lujza térig görgette, a szocialista embertípust megjelenítõ alakok maradtak. 122 Lenin-szobor volt a magyar településeken elhelyezve, de szobrot kapott Ságvári Endre, Leonyid Brezsnyev és Jurij Gagarin is. És akkor még nem szóltunk a szocialistává idealizált József Attila több mint 70 köztéri szobráról, vagy az agrárproletárrá alakított kisnemesrõl, Dózsa Györgyrõl. Hasonló sorsra jutott Ady Endre „vörös csillagos” verse miatt, de láthattuk Münnich Ferenc és Komócsin Zoltán elvtársakat is. A rendszerváltás elõtti szoborállítással kapcsolatos mítoszteremtés ékes példája Steimetz Miklós kapitány is, akit a Vörös Hadsereg Budapest ostromakor parlamenterként küldött a német védõkhöz. Udvariasan fogadták, majd elindult hazafelé, ahol az orosz csapatok tüzébe kerülve életét vesztette. A rendszerváltás ezeket a köztéri szobrokat az úgynevezett Szoborparkba számûzte. Kivéve a Gellért-hegyen látható, az ellenzékiek által 1989-ig csak „sörnyitónak” becézett Szabadságszobrot.
1990 óta újabb identitás és trend jellemzi a köztéri szobrok felállítását. Sok politikai nézet, sokféle elképzelés van. A leginkább felkapott alakok Nagy Imre és Apor Vilmos. 1994 óta Antall József is népszerû, de természetesen a csúcsot Szent István tartja, köszönhetõen a kistelepülések polgármestereinek Dávid Ibolya által tömegével átadott milleniumi zászlóknak. Ma már üdítõ látvány, ha egy faluban Géza fejedelem néz ránk határozott tekintettel. Ennek ellenére elsõ királyunk még így is egy szoborral le van maradva Vlagyimir Iljics 1945 óta felállított (és szinte kivétel nélkül lebontott) szobrainak száma mögött. 2004-ben felállításra került az 1956-os forradalom egyik legtragikusabb hõsének, Mansfeld Péternek a szobra is. Mikor a televízió bemutatta az avatást, nem látszott a szobor, csupán a politikusokat mutatták. Az elmúlt néhány évben megszaporodott a koronát ábrázoló és a folyamatosan árpádsávos zászlókkal vigyázott köztéri szobrok száma, tekintve, hogy egyes szoborállítók a katolicizmus felvétele elõtti idõkben keresik az igazi magyar azonosságot.
Természetesen nagyon meghatározó egy szobor jelentõségével kapcsolatban az, hogy hol kerül felállításra, milyen anyagból van és mekkora a mérete. Ezzel hozható kapcsolatba az elmúlt néhány év leginkább ismert és botrányt kavart szoborállításainak sora is. Például az egyik turulszobor sem zavarna sokakat, ha nem az egyik legforgalmasabb helyen állították volna fel Budán. A másik igen problémás téma Wass Albert író. A Vérmezõre tervezett szobra komoly külpolitikai botrányt szült, a román külügyminiszter a legmesszebbmenõkig tiltakozott. Vidéki közterekre számûzték, akárcsak Teleki Pált, akinek szobra körül szintén hangos belpolitikai vitát hallhattunk. Noha már két kistelepülésen volt mellszobra, az egész alakos és a budapesti várnegyedbe tervezett ábrázolása óriási vihart kavart. Végül a szobrot Balatonboglárra vitték, és a vihar is elült.
A Szabadság téren álló Felszabadulási emlékmûvet minden évben és minden szélsõjobbos megmozdulás során megrongálták. A tettesek elfelejtkeztek arról, hogy 1945-ben a szovjet hadsereg a fasiszták és a nácik uralmától szabadított meg minket. Hasonló emlékmû van Berlin szívében is, de ott senkinek nem jut eszébe meggyalázni. Hasonló rongálásokat szenved el rendszeresen Károlyi Mihály szobra a Parlament melletti parkban, Winston Churchill Városligetben lévõ szobrával is ez a helyzet. Nyilván vele is az a baj, hogy vezetésével gyõzték le a nácikat. Nyilvánvalóan nem csupán a szoborállításoknak van sokféle üzenete a társadalom felé, hanem a rombolásoknak is: a szobrok legtöbbször a használtfém-kereskedelemben találnak új gazdára.