Vissza a tartalomjegyzékhez

Rimaszombati Andrea
Doppingkabaré
Nemzetközi összekacsintás a negatív tesztekért

A 2008-as pekingi olimpiai játékok sokkal inkább, mint eddig bármikor, elõtérbe állították az elit sportolókkal és a szinte természetfölötti teljesítményekkel kapcsolatos doppingvádakat is. Az FBI koronatanúja, Angel Heredia vallomásai és nyilatkozatai - amelyek közül egyet lapunk is közölt - viták sokaságát indították el a témában. Az olimpia után Werner Franke német doppingszakértõ is nyilatkozott a kérdésrõl az MDR német rádiócsatornának.

Utóbbi a Heidelbergi Német Rákkutató Központ sejtbiológusa, és az olimpia teljes ideje alatt kommentálta az olyan eseményeket, mint az orosz köny­nyûatléták lebukása, illetve a feltûnõen kevés pozitív drogteszt. Franke szerint ami jelenleg a médiában a dopping körül zajlik, merõ népbutítás, „a legnagyobb, amit a sport valaha is látott”. Az interjúban visszaemlékezett arra, hogy az olimpián mindig is kevés olyan sportoló volt, akik fennakadtak a rostán. Arra a kérdésre, hogy vajon mitõl népbutítás az olimpián végzett doppingteszt, Franke nemes egyszerûséggel csak ennyit mondott: „Kérem szépen, ki az, aki kijut az olimpiai játékokra úgy, hogy pozitív lesz a drogtesztje? Az csak egy félkegyelmû lehet, és a hozzá tartozó sportorvosokat pedig mind le kellene lõni a hülyeségük miatt. Aki ugyanis ide kijut, szükségszerû, hogy már elõre le legyen tesztelve, szóval a helyszínen végzett doppingteszt pontosan az, amit nem kéne csinálni, és ezt persze mindenki tudja. A sportolókat legalább négy-tíz héttel a verseny elõtt kéne megvizsgálni.”
Az MDR riportere feltette a kérdést, hogy ha a papírforma szerint ezeket a vizsgálatokat el is végzik minden országban, akkor mi lehet a baj. A doppingszak­értõ erre egy egyszerû példával szemléltette a problémát. „Kérdezzük csak meg, hogy a WADA (Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség) hogyan tud feltûnés nélkül beutazni például Kínába. Sehogy. Vízumkényszer van, be kell jelentkezniük, és mivel ismerik õket, az edzõtáborok pedig az északabbra fekvõ tartományokban vannak, jó pár nap eltelik, mire odáig eljutnak, és így nem gond figyelmeztetni a sportolókat. Mindenki tudja, milyen nehéz így elcsípni valakit.”
Miután a riporter „véleménynek” nevezte az eddig elhangzottakat, Franke kijelentette, hogy mindaz, amit eddig elmondott, nem vélemény, hanem tény, amit Heredia tanúvallomásai és az amerikai törvényhozásban elindított eljárások napról napra egyre inkább alátámasztanak.
Arra a kérdésre azonban, hogy akkor vajon miért lesz mindenki negatív az olimpiai doppingteszteken, ha mégis használ valamit, a doppingszakértõ egyetlen megdöbbentõ kijelentéssel kimondta a lényeget: „Minden világklasszis futó EPO-t használ az edzésen, mégpedig azért, mert ezzel egy teljesen más edzési terhelést lehet elérni.” Franke azt is elmondta, hogy az olyan drogok, mint az EPO, nem a futók sebességét növelik, hanem elõsegítik, hogy a test gyorsabban regenerálódjon, és mivel a test termel ilyen hormont, ezért szinte lehetetlen kimutatni. „Ha egy futó az edzésen négyszer egymás után sprinteli le a 300 métert, normális esetben minden egyes ilyen blokk után 40 perc regenerálódási szünetre van szüksége. Ha viszont EPO-t szed, nem lesz gyorsabb, de kevesebb, mint a szükséges idõ fele alatt regenerálódik.”
Az interjú végén Herediához hasonlóan Franke is jelezte, hogy csak a csillagos ég a határ: „Egyesek az EPO olyan fajtáit is használják, amelyeket a szakirodalom még nem ismer. Ezekhez természetesen doppingteszt sincs.”