Vissza a tartalomjegyzékhez

Vigh Gábor
Versenyezhet-e London Pekinggel?

„Az emberek fogják tudni kikényszeríteni a döntéshozókból, hogy bánjanak a sporttal rendesen, úgy, ahogy az megérdemli, mert azért sokat letett a nemzet asztalára ez a sporttársadalom” - nyilatkozta a Heteknek Molnár Zoltán, a MOB ügyvezetõ igazgatója az olimpiai szereplés kapcsán.

Sportolók, szervezõk és általában mindenki egyetért vele, hogy tökéletes olimpiát láthattunk. A három hét eltelt, a sportok szerelmesei már Londonra készülõdnek. Mit lehet még hozzátenni ehhez, hogy a 2012-es olimpia is legalább ennyire színvonalas legyen?
- Megítélésem szerint nem fognak tudni hozzátenni semmit, mert ehhez már nem lehet, annyira jó volt. Közismert, hogy Kínának milyenek a gazdasági erõforrásai, és hogy számukra hallatlanul fontos volt, hogy kinyissák a kapukat, és bemutassák a fejlõdõ Kínát. Tudták, hogy róluk nem így gondolkoznak a világban. Ez olyan anyagi, emberi terhet jelentett számukra, amit a világon senki nem tud túlszárnyalni. Egy brit gazdaság számára ez teljesen lehetetlen.
A másik az emberi tényezõ. Amit a pekingi emberek sugároztak, az ötszázezer önkéntes, és az utca embere is, azt megint nem tudja egy európai nemzet sem. Pekingben mindenki átérezte, hogy micsoda nagy lehetõség elõtt áll Kína, hogy a világ legnagyobb kulturális eseménye zajlik ott három hétig, amire a legjobban figyel mindenki. Atlantában például az emberek semmit nem értettek az olimpiából. Óriási botrány is lett emiatt. Itt azonban belülrõl jövõ elkötelezettség volt ez, nem pedig feladat. Az, hogy egy vezetõ végzi a munkáját, amiért pénzt kap, az rendben van, de hogy az a félmillió önkéntes és rengeteg fiatal, hogy azok mennyire szerettek bennünket, az lenyûgözõ volt.
A politikai vezetés szándékai egyértelmûek voltak, nyilván azért nem kímélték az erõforrásokat, de az emberek megérezték, hogy ez nekik is fontos dolog, hogy másfajta képet rajzol róluk a sajtó.
Mik a tapasztalatok Peking után és a feladatok London elõtt?
- A következõ hónapokban minden sportág részérõl a kiértékelés fog folyni. A jövõ év elejére fogjuk elkészíteni a következõ olimpia szakmai felkészülési koncepcióját, nyilván a mostani tapasztalatok alapján. Ezt február környékén fogja tárgyalni a Magyar Olimpiai Bizottság közgyûlése. A nyomon követés, a világ- és Európa-bajnokságokon való szereplés alapján nem itt kellene állnunk. Pekingre 30 százalékkal kevesebb kvótát szereztünk, mint négy évvel ezelõtt, így ha az athéni eredménybõl kivonjuk a 30 százalékot, az lett volna a reális eredmény. Most tényleg voltak balszerencsés dolgok.
Erre szokták felhozni Nagy- Britanniát példának, akik Atlantában egy aranyat szereztek csak, most 19-et.
- Nagy Britanniának az atlantai egy arany sokkhatás volt, és nagyon komoly szándék volt utána, hogy ezt megváltoztassák. Háromszorosára emelték a sportra fordított támogatást, kidolgoztak egy olyan pályázati rendszert, amihez gyakorlatilag mindenki hozzáférhet. Egy olimpiai versenyzõ nyilatkozott, hogy soha ilyen körülmények között még nem edzhetett, mint most.
Van realitása annak, hogy Magyarországon egy hasonló folyamat végbemenjen?
- Ilyenkor mindig nagy ígérgetés és fogadkozás van, aztán ahogy telnek a hetek, hónapok, mindenki elfelejti az ígéreteket. Szokták mondani, hogy a sport a rendszerváltás nagy vesztese. A 20-as években volt egy sporttörvény, hogy bizonyos létszámú dolgozó feletti gyárak kötelesek sportlétesítményeket létrehozni. A rendszerváltásig tehát nagy szerepe volt az államnak ezeken keresztül. Aztán jött a magára hagyatottság, kihúztak alólunk mindent, a legjelentõsebb létesítményeink, vagyonaink mind nyom nélkül eltûntek a privatizációk során. Ezekbõl pedig egy forintot nem látott a magyar sport, lakóparkok épültek a sportpályák helyén. Azóta pedig van, ahol a testnevelésórákat is megszüntették vagy minimálisra csökkentették.
Néha adnak egy kisebb összeget az olimpia elõtt, hogy kapcsolódhassanak a sikerhez, ez jellemezte az elmúlt 15-20 évben a politikai pártok viszonyát az olimpiához. A Sportkórházat is be akarták például zárni, pedig ma egyedül ott folytatnak Magyarországon sporttudományt, ami nagyban segíti az edzõk munkáját.
Esetleg olyan sportágakban, amelyek a közeljövõben kerülnek az olimpiai programba, azokban lehet nagyobb esélyünk?
- A londoni olimpiát követõen néhány sportág le fog kerülni az olimpiáról, néhánnyal pedig bõvül a program. Az a baj ezekkel, hogy nagyon jelentõs erõforrások kellenek egy sportág meghonosításához és magas szinten történõ mûveléséhez, így erre biztos nincs pénze egy válságban levõ sportágazatnak. Mi örülünk, ha a villanyszámlát kifizetjük. A kritériumokat ismerjük, amiket az olimpiai bizottság nyilvánosságra hozott az eséllyel pályázó sportágakkal kapcsolatban.
Nem veszélyes jelenség az, hogy nagyobb országok szinte minden sportágban elindítják a versenyzõiket, számos gyõzelmet aratnak és esetleg a kisebb nemzeteknek „elmegy a kedve” a versenyzéstõl?
- Látjuk, hogy a nagy országok, például most kettõ, elvitte az eredmények egyharmadát. Ez régen is így volt, hiszen az anyagi áldozatokat ezek az országok könnyebben vállalják, mint a kicsik.
De egy kisebb nemzetnek nem Amerikával vagy Kínával kell versenyeznie. Van, ahol egy éremnek is nagyon tudnak örülni. Mindenképp nagyon fontos az olimpia, mindenki ott akar lenni, nemcsak azért, mert országimázs szempontjából nagyon fontos a bemutatkozás, vagy mert ennél nagyobb figyelemmel kísért rendezvény nincs a világon. Hanem azért, mert mindenki tudja, hogy egy példakép mit jelent a fiatalok életében. Ráirányítja a figyelmet a sportra, az egészséges életvitelre. Ahol komolyan veszi a politika, hogy szeretne megjelenni a nevelés területén, azon országok számára fontos az élsport. Tavaly készült egy közvélemény-kutatás, és arról faggatták az embereket, hogy mire a legbüszkébbek, ha a magyarságukról kérdezik õket. Közel 90 százalék azt válaszolta, hogy az olimpiai sikerekre. Majd az emberek fogják tudni kikényszeríteni a döntéshozókból, hogy bánjanak a sporttal rendesen, úgy, ahogy az megérdemli, mert azért sokat letett a nemzet asztalára ez a sporttársadalom.